Az inas

Sok minden összegyűlt a napokban. Kolozsváron voltunk, feleségemnek vesevizsgálat valami hityimiki műszerekkel, azt mondták, ahhoz képest jól működik, gyógyszerek, tea s miegymás, jó lenne nem dolgozni. Móricka is így képzelte, de nem a feleségem. A kisfiamnak már száradnak a hólyagos himlős búbjai, noha unokatestvérei egy kicsit vonakodtak, mégis játszódtak együtt, sőt Kolozsváron maradt Tatáéknál vasárnapig, hogy többet játszhassanak. Voltunk a sétatéri játszótéren, ahova felépítettek egy hatalmas focipályát. Rémesen csúnya. Olyan, mintha valami hatalmas csészealj szált volna le. A mindenkori játszóteret összeszorították egy nagyon kis helyre, azon is egyet burrogtatnak a nehézgépek, majdnem lehetetlen létezni ott. A nagy zajban a „ringispil” műszaki embere éppen a vaskerítést festette pirosra, egymásnak kiabáltunk, hogy akkor magukkal mi lesz, ha ezek befejezik ezt a nagy sántiert? Az öreg szaki vett egy levegőt és elkiabálta, hogy majd a Fifa fog dönteni róla, mert ugye mi lesz, ha zavargások lesznek egy meccsen? Nem alkalmas a játszótér erre a helyre. Aztán előjött a lakókocsijából az öreg patron, üdvözölt és röviden megvitattuk a világ dolgait. Hogy ez a Marga megszüntette a szakiskolákat és most mindenki inzsinér, nem kapsz egy esztergályost, egy szakmunkást. Hogy nincs egy politikus sem ezen a világon, aki ne lenne tolvaj és hazug. Hogy huszonegy éve csak rabolják ezt az országot, és uram, mondja az öreg, jártam a világot ezzel a régi játszótérrel, amire azt mondták ezek, hogy cseréljem le, mert régi, hát uram, sehol az ég világon nem építenek futball pályát a központba uram. Hát nézze meg. Nincs parkoló, nem lehet megközelíteni, nincsenek utak. 18 éve hazajöttem, én is mint a nagy hazafi, hogy mégis csak román vagyok és itt születtem, itt haljak meg, de uram, megbántam uram. Én rendezem azóta ezt a játszóteret, most meg ezekkel nem tudom mi lesz. Közben jött a póstás a kis szkutterével, átadott neki egy levelet, olyant amilyent én is szoktam kapni a fináncoktól, amikbe az adósságokat szokták írni, hogy akkor még itt lesznek? Az öreg patron azt mondta, hogy neki azt mondták, hogy ellehet itt. Én megnézem a hatalmas csészealjat, meg a játszóteret, és magamban azt mondtam, nem, az öreget nem fogják itt hagyni. Az öregről nekem Cristi Minculescu jut eszembe az Iris rockbandából. Nagyon hasonlítanak egymáshoz. Az öreg modora arról árulkodik, hogy a játszótér neki egy élet stílus és filozófia.
Aztán egy srác azt írta a fészbukkon, hogy kérdezhet e valamit? Harmadik alkalommal tette fel ezt a kérdést az utóbbi néhány hónapban. Ő jelölt meg ismerősnek, elfogadtam volt, mert miért ne? Azt hittem valami internetes otthoni munkát akar ajánlani, azért ignoráltam a srácot. Aztán most visszaírtam, hogy kérdezzen akkor valamit. Keresi az apját, ugyanúgy hívják, mint engem, talán meg is találta, de az nem akar vele szóba állni. És netán ismerem e? Mert ő is kolozsvári. Most, pár nap távolságból nem tűnik nekem olyan drámainak a dolog, de akkor egy pár órára elgondolkoztatott. Hogy nem tudok semmit a rokonságomról. Meg hogy mik is azok a hagyományok, amikre mind azt szajkózzák, hogy követni kell a hagyományokat?
Nagyapámnak volt valami kis vagyona. Apámnak a nővére magyarán kipicsázta ebből a vagyonból, apja kitagadta mint fiát, mert politikai üldöztetéseiért szégyent hozott a családra. Ha nekem ezeket a hagyományokat kellene követnem, akkor köszönöm, nem vagyok hagyomány őrző. Hogy mi vagyok, nem tudom, de ilyen hagyomány őrző, semmi esetre sem. Hogy mi lehetett nagyapám előtt, nem tudom, semmit nem tudok a múltról. A napokban fedeztem fel apám nagybátyjának valami kézzel írott prédikációit, a sűrű szűzmáriázásról arra gondoltam, hogy katolikus lehetett, és emlékszem valami dumára, hogy a családban valaki talán spiritiszta volt, ilyen asztalmozgató, vagy miféle. Úgyhogy, ha netán a névrokon emberke, aki velem majdnem egyidős, valamilyen ágon egy ismeretlen rokonom, a srác nem veszített semmit, mert a hagyományunk eléggé zavaros és talán azért sem nagyon mesélt róluk apám, mert ki tudja, jobb nem tudni róluk. Azt tudom, hogy szüleink ezt a kitagadás-féle hagyományt megtörték és minden igyekezetük az volt, hogy mi ketten testvérek ki tudjunk egyezni. Sikerült is nekik. És ha ezt nevezhetem hagyománynak, akkor igen, ezt a hagyományt ápolni fogjuk.
Nekem klasszikus család témám a tékozló fiú esete. A napokban gondolkodtam el, hogy vajon nem a másik fiú cseszte az apja fejét, amíg úgymond elzavarta az aztán tékozlóvá vált fiút? Nem e mind példázott az úgymond jó fiúval, hogy bezzeg neki a füstje egyenes és netán nem e jött azzal a dumával, hogy meglásd egy tál lencséért fogja megkapni az örökségedet, mert amíg te tátott szájú vagy, addig ő élelmes?
Kapott a feleségem egy szolgálati autócskát, és hát akkor menjek segítsek neki belejönni a vezetésbe, mert a sofőr suli óta nem vezetett. Öregem, hígat szartam két napig. A vezetések vége mindig sűrű káromkodás volt mindkét félről. Aztán mint nem sofőr iskola insztruktór elkezdtem elemezni a dolgokat, hogy mi a baj? Beszélgettünk erről, kérdezgettem az iskoláról, és kiderült, hogy poligont egyáltalán nem csináltak, hanem lenyomták azt a húsz órát az utcán, a feleségem szerint kapkodással és káromkodással, de ő abból nem értett meg semmit. Úgyhogy autós iskolát nyitok szépen, és elkezdjük az alapoktól. Vannak ilyen kónikus műanyag asztallábaim (lám ezért nem kell mindjárt mindent eldobni), azokat szépen kihelyezem az udvaron és elkezdjük a helyből indulást, a szlalomozást, mert azt mondtam, hogy az autó gurul, mint a tök, de nem az a lényeg, hanem az, hogy ismerjük meg és tudjuk kezelni az autónkat. Mert ami az udvaron százas tudás, az az utcán tízes.
Jó lenne egy inas nekem, de olyant, amit én szeretnék, nincs. Aki szerény lenne, ne utálja a takarítást, szeresse a fát, imádjon dolgozni, akarjon tanulni, ne igyon, ne cigizzen, legyen humorérzéke, legyen kitartó...stb. Pedig hosszú távon megérné neki. Mert ha tíz év alatt kitanulná a mesterséget, mint önálló asztalos jól élhetne. És talán a műhelyem által nekem is biztosítana egy kis nyugdíjt.
Szóval ez csak dióhéjban.

A száradafa terv

A száradafa terv azon kézművesekhez, kisvállalkozókhoz szól, akiknek megvan már hogy mit csinálnak, megvan kinek vagy hol adják el, megfelel nekik a dévai helyszín, nincs saját helyük, bérelnek valahol és szeretnének saját helyet kialakítani maguknak, családjuknak.
A száradafa terv egy magán akció. Szabad és független, szorgalmas, dolgos emberekhez szól. Nem egy mélyszegénységi kisegítő projekt, hanem egy lehetőség a fejlődésben levő kisvállalkozásnak.
A száradafa terv egyelőre egy meghatározott számú kisvállalkozásnak tudna az otthona lenni.
Konkrétan adott egy ezer négyzetméter alapterületű csarnok, melynek emeleti része is ugyancsak ezer négyzetméter. Ebből konkrétan kétszáz négyzetmétert foglaltam el a földszinten, ahol asztalos műhelyemet működtetem, illetve kétszázat az emeleten, ahol a családomnak lakást alakítottam ki.
Erre a modellre a csarnok többi részeiben még négy ilyen egységet tudok elképzelni.
A száradafa terv tulajdonképpen egy család kisvállalkozásnak és lakásának a helyét, tudja biztosítani, bérléses vagy megvásárlásos formában.
Az ajánlat a következő képen szól:
Kétszáz négyzetméteres csarnok egység havi bérleti ára száz euró. Ha a jelentkező a megvásárlás mellett dönt, a végösszeg húszezer euró, ami részletben törleszthető, havi háromszáz euróval, kamat mentesen. Ebben a csomagban benne van az emeleti kétszáz négyzetméter is.
A csarnok paraméterei a következők:
Hunyad megyében, Dévától 5 km-re van, a DN7 Arad, Temesvár felé vezető úton. Agro-ipari zónában van, ami lehetőséget jelent olyan vállalkozásnak, amely városi övezetben nincs szívesen fogadva. Kamionnal, kiskocsival megközelíthető. A csarnok szerencsés fekvése lehetőséget ad otthonok kialakítására is, mert a telep végén helyezkedik el a többi csarnokokhoz képest, csodálatos kilátást szolgálva a mezők, dombok felé.
Gáz nincs, illetve nagyon költséges bevezetni. Vizet saját kútból szivattyúzunk, a továbbiakban a vízhasználat megegyezés szerinti. Hálózati tévé, telefon internet majdnem kizárt, viszont jól működnek a műholdas tévé, illetve mobil internet és telefon szolgáltatások.
Sokan furcsán néznek ránk, hogyan tudjuk otthonunknak elfogadni ezt a „zónát”, viszont senki nem tudott az előítéleteken kívül más érveket felhozni helyzetünk ellen. Jó, én megtoldom az előítéleteket azzal, hogy átlagban húsz százalékban érezhető a szomszédban tartott csirkék, disznók, tehenek szaga, attól függően, mikor honnan fúj a szél. Harmadik éve itt élünk és ezzel megtanultunk élni, olyankor bezárjuk az ablakokat és kész. Viszont a mérleg másik oldalán, senki nem zavar, senkit nem zavarunk.
Várom a kisvállalkozók jelentkezését, véleményeit, ötleteit.
A csatolt képek a műhelyemről és a lakásunkról készültek.
Mitől nem lehet még ilyeneket létesíteni? Itt vagyok. Kérdezzetek.

Egy elmaradt sörözés...

Szevasz ember, rég nem láttalak. Intett le egy régi román ismerősöm, éppen indulni akartam az autóval egy parkolóból. Szevasz, felelem és kezet rázunk. Megöregedtél, mondta nekem a pasas. Meg, mondom neki. Mióta nem találkoztunk? Öt hat éve? Kérdezte, s közben a vállaimat verdeste. Hát kábé annyi, mondtam neki. Megőszültél ember, mondta tovább. Meg. Mondtam neki. Elhíztál. Mondta. És pocakomra legyintett. Elhíztam, bólogattam neki. Kihulltak a fogaid, mondta. Igen, kihúzattam a felsőket. Közben veregette a vállamat.
Úgy nézett rám, kacagó szemekkel, mintha azt mondta volna magában, hogy ujjong a lelkem, hogy én nem vagyok még ilyen ramaty, öreg. Lám itt az ellenpélda. Íme az ember, aki lerongyolódott az utóbbi öt évben. És én még nem. Nem mondtam neki, hogy ő is megőszült, ő is meghízott, és neki is hiányzik egy pár foga. És tíz évvel fiatalabb, mint én. Verdestük egymás vállát még egy darabig, aztán elváltunk.
Tudom, hogy nem azért nézett kacagó szemekkel, mert fiatalabbnak érezte magát. Egyszerűen örvendett a találkozásnak. Ő egy rém egyszerű ember, akinek nem fordulnak meg a fejében ilyen kombinációk. Megivott volna velem egy sört. Biztos megivott volna egy sört velem. És lekritizáltuk volna a világot. De tudta, hogy nem iszok semmiféle italt. És maradtunk a vállveregetéssel.

Hétvégi gondolatok

Annyi jelentéktelen dolog jut eszembe. Azt vettem észre magamban, hogy minél többet írok a világ dolgairól, annál kevésbé kezdenek érdekelni. Azt hiszem a blogom célja ez, hogy lemondjak arról az illúzióról, hogy ez a világ lehet jobb is. Lassan rájövök, hogy legfeljebb az én helyzetem lehet jobb, ha annak az érdekében teszek valamit. Ezért is haragszom keresztény neveltetésemre, hogy mi mind egy nagy kulimászban egyek vagyunk és egymásra kell nézzünk. Ez így ebben a variánsban hülyeség. Szerintem minden közösségben megvannak a nagyon elfoglalt fontos emberek, akikre semmit nem lehet sőt nem szabad bízni, mert ők elfoglalt fontos emberek, és vannak az igás lovak, akiknek az a hivatásuk, hogy egy bemagyarázott szent dologért feszt húzzanak, mindig kéznél legyenek, hogy húzhassanak, mert ők elvégre igás lovak. És ezeket a dolgokat olyan jól meg tudják taposni az emberek, hogy betonkeménnyé válik a kitaposott ösvény.
Arra a meggyőződésre jutottam, hogy ha az ember igás ló akar lenni, akkor menjen apácának vagy szerzetesnek. Mert ha családot alapít, a közösben való húzás veszélyezteti a család nemcsak jólétét, hanem a puszta létét is.
A társadalom nagyon hamar megtanulja, hol lakik az igás ló és meddig lehet vele elmenni a húzásban. Addig elismert a ló, amíg húz. Amikor elkezd kínjában nyeríteni, nemhogy megvigasztalnák, hanem vágóhíddal fenyegetik, azon a címen, hogy eddig is azért tartották, mert húzott.
Úgyhogy nem minden esetben működik az oda-vissza szeretet. Habár az is lehet egy szeretetfajta, ha mindig csak annyit huzatnak a lóval, ameddig majdnem meggebed, nem várják meg, amíg teljesen kinyúlik. És talán az is szeretetfajta, hogy a jól kiizzadt lovat a fontos, tiszta körmű közösségi tagokhoz mérik, hogy lám nem is akárkiket szolgálsz te ló, hanem a jelesek közül a legjelesebbeket.
Ezek nem sarkított példák, hanem az illúzióim felszámolása.
A világon a pénz az atyaúristen. A nagy isten, mindenek felett. Az egyedül Igaz Isten az nem ennek a világnak az Istene. Olyan, mint a fészbukk, virtuális közösségek, na az Isten is a Lélek világának az Istene.
Tulajdonképpen mi történik bennem? Ahhoz, hogy lelkemben béke legyen, a világgal szemben ne viszonyuljak virtuálisan. A világban csakis a világ törvényeivel, a császár parancsaival élhetek. És mik a világ és a császár által nyújtott életforma? Hogy kutya kötelességed a családod jólétéért harcolnod, bevetve a törvények által megszabott lehetőségeket. Mert ha nem tudod a gyermekedet eltartani, a császár elvéteti tőled. Őt nem érdekli a te lelki tölteted. A lelki ember tartsa meg magának a lelkiségét, mint a meztelenségét. Senki nem fog önszántából meztelenül lötyögni. Na én így értelmezem a lelkiséget. Mint a szobrász. Farag. Aztán alkotását jó pénzért eladja. Ennyi. Nem kezd faragni a szomáliai éhezőkért.
Persze aki életét szivarral, pálinkával fűszerezi gyermekkora óta, öregségére nem tud lemondani. Így vagyok én ezzel a lélekkel. Létfilozófiám lett a segítés, és keményen harcolok ennek a visszafogására. Nehéz, de vannak eredményeim. Kicsik ezek az eredmények, de vannak.
Az az asztalos akarok lenni, aki korrekt áron dolgozik, de egy fogpiszkálót sem ingyen.
Ilyen gondolatokkal kezdtem berendezni a saját személyemre szabott műhelyemet, és olyan izgalom szállt meg, mint amikor elkészítettem első saját munkáimat. Furcsa. Csinálom ezt több mint tizenöt éve, de soha eddig nem úgy, ahogy nekem jó, ahogy magamnak csinálnám.
Új kezdés. Új élet.
Bevállaltam néhány ajtót, két ablakot, és két templomi padot.
És lassan a Muskóci projekt is folytatódni fog.

A kis hólyag himlős

Na, gondoltam a hétvégén végre dolgozhatom. Feleség itthon, mehetek a műhelybe. A kisfiam hólyagos himlős, a héten szinte semmit nem tudtam dolgozni, zsimbi volt szegény, kenegettem a viszkető búbjait. Meg kell valljam, hogy nagyon derekasan viselte a betegséget. Pedig elég sokszor volt lázas.
Na igen, de közben reggel le kellett mérjek egy munkát. Aztán ha már bemegyek a városba, akkor vigyek el valami gyógyszer alapanyagokat Hunyadra, hozzam el az uborkát, paradicsomot, és hazajövet bemehetek a piacra és a Billába. Lista, miegymás, dél elmúlt, mire visszatértem. Na, gondoltam pihenek egy pár percet, aztán estig de jó, dolgozhatom. Lett két óra, mire lementem a műhelybe. Mondom a kisfiamnak, na fent leszel anyával, jó? Peeersze, mondja a fiam és pacsiztunk egyet. Olyan hét nyolc műveletest. Viszem le magammal a kávét, az erőitalt, hogy namostaztán estig nyomom. Lehúzok tíz deszkát, látom a kisfiam vigyorgó, tiszta búbos pofikáját, kacagva üdvözöl, hogy helló apa, lejöttem! És már tekeri a műhelyben a biciklivel. Na jó, gondoltam, úgyis hamar megunja, majd felmegy, addig takarítok, elkezdem rendezni a szanaszét dobált tűzifát. A fiam nem unta meg. A valóság az, hogy egész héten zsimbi volt, ma jobban érezte magát. Aztán kosarazott egyet a műhely előtt, gondoltam utána felmegy. Közben még lehúztam egy pár deszkát. Lelki szemeimmel már láttam, hogy estig aztán mit is tudok megcsinálni, és elégedetten könyveltem el a dolgokat. Aztán megint megjelent a vigyorgó búbos pofika, hogy adjak neki egy darab fát, ami nem kell nekem. Adtam. Kérdeztem, mire kell? Azt mondta, hogy faragni akar. Na jó, mondom neki, ott az asztal, faragj. Gondoltam két perc alatt megunja. Látom kegyetlenül püföl egy rémesen elkopott vésővel. Mondom neki, na állj meg. Adok egy rendes fát és rendes vésőt, ha faragni akarsz, és befogjuk azt a fát rendesen, hogy ne mozogjon. Na, de hogy ne menjek üres kézzel az emeleti műhelybe vésőért, megraktam két necc tűzifát, mert kigondoltam, hogy ahányszor felmegyek valamiért, viszek két necc tűzifát, télire felkerül a kandallóba és kazánba való fa. Szépen kirajzolom a fiam nevét egy cseresznyefa darabkára és megmutatom neki, hogyan vésse ki. Gondoltam, tíz perc múlva biztos felmegy. Közben el kellett mondjon egy mesét. Hosszú volt a mese. Akkor találta ki. Nem akartak már meghalni a gonoszok és nehezen kerekedtek dióhéjba a jók. Aztán nekifogott faragni. És így fellengzett be az én egész napi nagy melóm. Mert hogy gépelhetek, ha ő vígan püföli a fát? Takarítottam legalább. Elkezdtem rakosgatni a fákat, na még ezt is elrendeztem, azt is, szóval mindennel foglalkoztam, csak a pénzes munkával nem.
Néha nézegettem a kis himlős fiacskámat. Ahogy faragás közben megpihent, kinézett az ablakon. Láttam rajta, hogy gondolkodik. És öt percenként meg kellett nézzem hogy halad a faragással.
Emlékszem, mikor akkora lehettem, mint most a fiam, apámnak volt egy bérelt pincerésze az udvaron, ahol laktunk. Ott volt esténként és faricskált, festett. Teljesen hobbyból. Nekem is volt egy asztalkám, szerszámokkal. Ugyanazt csináltam, mint apám.
Lám a történet ismétlődik.
Igen ám, de fent van egy polc, tele van mindenféle kémiai kémcsövekkel, mindenféle üvegecskékkel, gömbölyűek is hosszúkások is, henger alakúak is, meg egy mérleg is. Azokkal szokott gyógyszert preparálni. Sokszor kérdi a fiam, apa, melyik térded fáj? Ez, mutatom neki, a jobb térdem. Jó, mondja, mert akkor egy jobbos gyógyszert készítek. És akkor kever, csurgat, ráz, lemér, majd „beönti” olyan kis műanyag üvegecskébe, pontosan, mint a gyógyszertárban, és ideadja, hogy igyam meg. Azt mondja, vigyázz, mert keserű, de jót tesz, meglátod. Azt mondta egyszer nekem, te apa, ha akarok mehetek gyógyszerésznek? Jaj, kisfiam, hálát adnék az Úrnak, ha te meg tudnád szeretni a gyógyszerészetet, mondtam neki. Elmondtam neki, hogy nem annyira fárasztó és mocskos szakma, mint az asztalosság.
Aztán máskor azt mondta, te apa, úgy fogom csinálni, hogy gyógyszerész is leszek és asztalos is, jó? Jó, kisfiam, az is nagyon jó. Biztattam.
Néha megáll az eszem, hogy milyen pragmatikus következtetéseket tud levonni magának. Ebben az anyjára üt. De én ezért is sűrűn hálát adok az Úrnak, hogy nem lesz olyan balfasz, mint én vagyok.
Hétkor felmentünk, mutatta a faragását anyunak, anyu elájult. Ebédvacsiztunk, paszuly levest és olyan kolbászos káposztát, aztán, mint aki jól végezte dolgát, azt mondta az én kis pattanásos prikulicsom, hogy na ma jó napja volt és lefeküdt. Most is alszik, talán reggelig meg sem ébred.
Na de aztán majd holnap egész nap dolgozhatom….

Ne sajnáld


(száradafa blues prodzsekt, unplugged zenére: ének, két gitár, basszus, dob. Bánatosan énekelve, nem rejtett cinizmussal)

Ne sajnáld azt,
aki a széles útról letért a keskeny útra,
aztán ott sem fért, és nekiment a szántásnak.
A széles út és keskeny út közötti szántásnak.

Ne sajnáld azt,
aki nem tudott megalkudni
és két szék közt a pad alatt maradt.
Na én is így vagyok, két szék közt a pad alatt.

Mondta nekem egy prédikátor,
hogy csak egy bebarátkozó vagyok,
semmire sem kötelezem magam,
a gyülekezetben jöttment bámészkodó.

Refrén:
Mindig a szántásokon bóklászom
motyogva az izzadt fejemből,
mint azok a bolondok, akik az utcákat járják,
kik úgy beszélnek hozzám,
mint akik egy húron pendülünk.
A kéregetők mind őszinték hozzám,
azt mondják, nincs mit innom
főnök, adj egy lejt.


Ne sajnáld azt,
aki megkettyent és elindult a szántáson.
ahol csak a bolondok mennek,
ha egyszer már van egy kitaposott ösvény.

Ne sajnáld azt,
aki azt hiszi Krisztus az övé is, holott
lemegy mindenféle útról és nekimegy a szántásnak,
és a prédikátorral sem barátkozik, milyen ez az ember?

Ha láttok egy embert a szántáson bandukolni,
és jó kövér, kopaszodik, és kilóg a nyelve,
Ne sajnáljátok meg, mert úgysem változik,
csak motyogja a magáét. Ó Blúúzz...

(Refrén még egyszer oszt kész. Legfeljebb egy kis bánatos gitárszóló. S ha már gitárszóló, akkor még egyszer utoljára a refrén, de aztán tényleg kész, mert unalmassá válik a sok ismétlés.)

"billklinton"

Ez a globál warming dolog is megéri, hogy egy pár gondolakört megfussunk vele. Végre megengedte az ilyen mobiltelefonos internetem, hogy a Hanczur által belinkelt filmet megnézzem. Furcsa mód, a legnagyobb viharban, amikor azt gondoltam, hogy kizárt a jel, hisz az áramot lezárták, a műholdas adások is megszakadtak, erre az internetem felpörgött. Egy slungból letöltötte nekem a közel másfél órás filmet. Meg is néztem.
Mit is mondjak róla? Az első ami eszembe jutott, hogy akkor mi van? Jöjjek azzal a megbékült filóval, hogy valahol középen van az igazság? Ezzel nem jöhetek magamnak, mert még nem találtam olyan dolgot, aminek a közepén van az igazság. Az ilyen dolgokkal csak altatja az ember a saját lelkiismeretét, valahol mindnyájan tudjuk, hogy nincs ilyen, hogy mindenkinek igaza van.
Azon túl, hogy engem elkezdtek idegesíteni ezek az új zöld mozgalmak, amikben kezdtem felfedezni a képmutatást és a kőkemény politikát, akár egy akármilyen keresztény egyházban, valamiféle igazságképek mögé bújt emberek maguknak kampányolnak, tehát sok mindenen túl éreztem, hogy sántit a dolog. Túlságosan befűtöttnek éreztem a dolgot, mintha egy sportcsarnokos evangélizáción vennénk részt, ahol a tömeg hisztérikusan feszt megtér. „Billklinton” szokta az ilyesmire mondani apám. Az ilyen hisztérikus, szkizofrén dolgokra szokta mondani apám, hogy billklinton. Ami azt jelentette köztünk, hogy felhajtás, cirkusz semmipénzért. Kenyér és cirkusz a népnek. Na ez a global warming dolog is egy ilyen billklinton dolog. Hogy mi győzött meg engem? A film az csak egy olyan dolog ebben a folyamatban, hogy na ugye, mondtam én. Szóval mérlegre tettem azt a vallásos, fanatikus néha hisztérikusan szkizofrén hozzáállásokat a világégéses hangulatokkal és a filmben szereplő tudósok érveléseit, megfigyeléseit és nem utolsó sorban a blazírtságukat. És elhiszem, hogy kipicsáztatták őket az ilyen fórumokból, ahol jelentett volna valamit a szavuk. Hiszem ezt, mert átéltem én is többször ezt a félretevést, a világnézeti különbségek miatt. Pontosan olyan fórumokról, ahol úgymond az emberi értékekért harcolnak. És ezek a fórumok úgy ki tudnak picsázni, hogy egy életre elveszted a hiteled mindenhonnan.
Aztán erre a globál warmingra ráhúzták az egész mózesi törvényszerketyát, ahol ugye azt is megmondja, hogy az állat melyik részét egyed és melyiket ne. És hova használj sittim fát és hova ne használj sittim fát. Magyarán, bazmeg takaríts a házad körűl, mert ha nem megesz a mucsok. És ezek a törvények nemcsak feltételezik, hanem egyenesen hülyének deklarálálják minden polgárát ennek a Földnek.
Biztos jönnek majd az ilyen betüzelt warmingosok, hogy nem látod? Ez is egy zsidó diverzió. Mert biztos minden tudós metszettfarkú.
Nemtom. Azt értettem meg ebből a filmből, hogy ha lesz világégés, az nem feltétlenül miattam lesz. És nem kell lemondani az áramról, autóról, ami jó. Mert nem volt semmi felemelő abban, hogy gyalog cipeltem a szerszámaimat, neccekben, és néha kiszakította a neccet egy egy véső, csavarhúzó. Vagy elszakadt és ezerfelé gurultak a tróliban a csavarok, szegek. A sok gyaloglás meg nem tett jót öröklődött gyenge térdszalagjaimnak. És a fene egye meg a spórolós égőit, mert nem lehet látni semmit velük. És az sem korrekt, hogy az átlag ember üdvösség kérdésévé tették a villany felkapcsolását. És kik tették ezt? Pontosan azok, akik dúskálnak fényben, technikában és jólétben.
Aztán az már az én ínyenc falatom, amikor ugye felfedeztem, hogy ez a globál warming dolog megint a politika a vallással karöltve törnek világuralomra és lásd uram, kik felett akarnak uralkodni? Hát az elesettek, a szegények, a kiszolgáltatottak felett akarnak uralkodni. És az egész zöld ideológia a fejlődés ellen szól, hogy az ember lebutulva, kiszolgáltatva, sebezhetőbb, zsarolhatóbb legyen.
Ezt próbáltam mondani, írni, hogy hiába vonulunk el remetének, nomádnak, hogy az életünket leegyszerűsítsük, az adókulcsok ott is utolérnek minket. Mert ha ma nincs törvény valamire, nincs megadózva, holnap meglesz. És onnan már minden lesz az életünk, de nem egyszerű.
Aztán még egy hatalmas rákfenéje van az emberiségnek, hogy képtelen normális kapcsolatokat teremteni és közösen alkotni valamit a saját érdekében, ami ne legyen vallásos dogma, illetve elnyomás. A hülyeségre rögtön tömegek reagálnak, de egy logikus, számokkal igazolható relációra senki nem hajlik. Valószínű azért, mert akkor nem lehet félrebeszélni, és kihasználni a másik jóhiszeműségét.

Két szék közt a pad alatt

A széles útról letértem a keskeny útra. Aztán ott sem fértem, és neki a szántásnak. A széles út és keskeny út közötti szántáson. Szokták még ezt mondani, hogy na két szék közt a pad alatt maradt. Na én is így vagyok. Két szék közt a pad alatt.
Mondta volt nekem egy prédikátor, valamikor nagyon rég, hogy én csak egy bebarátkozó vagyok a gyülekezetbe. Hogy nem elkötelezett híve vagyok, gondoltam én aztán erre emlékezve évek után. És valóban, azóta sem tudtam elkötelezni magam semmire. Mindig a szántásokon bóklásztam motyogva a magamét az izzadt fejemből. Mint azok a bolondok, akik az utcákat járják és hangosan kiabálnak valami összeesküvésekről. És fene tudja honnan látták meg bennem ezt az értelmes kétszéköztapadalatti lényemet, de mindig kiszemeltek maguknak ezek és úgy beszéltek hozzám, mintha mi egy húron pendülnénk. Lehet valami furcsa az aurámban, hogy a kéregetők mind őszinték hozzám és nem azt mondják, hogy nincs mit ennem, hanem nincs mit innom, főnök, adj egy lejt. És még az a valami is lehet az aurámban, hogy amikor egy pap vagy prédikátor meglát, a haja az égnek áll és rögtön kifizet azzal, hogy én csak egy gyüttment bebarátkozó vagyok a rendszerben, ami, mint vírust kiírt. Van a román nyelvben sok érdekes kifejezés, egyébként még akkor is ha most egy pár nagymagyar felhördül, én nagyon szeretem a román nyelv humor érzékét. Például azt mondja, hogy „ O ia pe arătură”. Lefordítva tulajdonképpen az, amiről írok. Hogy a szántáson megy. De van ebben a kifejezésben egy óriási humor. Hogy megkettyent és elindult a szántáson. Mert a szántáson csak a bolondok mennek, ha egyszer már van egy jól kitaposott, sima ösvény. Lemegy a hagyományos útról, lemegy mindenféle útról és ereszti a szántáson. Bolond az ilyen ember. S akkor hogy ne legyen sértő, ha valakire azt akarják mondani, hogy elment a szép esze, annyit mondanak, elindult a szántáson.
Isten látja füstös lelkemet, hogy mindig jót akartam. De csak mindig azt a jót, ami nem fért el a megalkuvásokkal, a velejáró úgymond kötelezettségekkel. Vegyél részt aktívan valamiben, de…és mindig ott volt egy valamilyen nagy DE, ami nem egy szeszélyes kicsinyesség volt, amit az ember egy fél legyintéssel elfogadhatna. Világnézeti súlyuk volt van és lesz azoknak a DE kitételeknek.
Mikor kérdezte a fiam tancija, hogy a vallás rubrikánál mit jelent az a vonal, esetleg elfelejtettem beírni a gyermek vallásos hovatartozását? Nem, nem felejtettem el, hanem a gyermek nincs megkeresztelve illetve predestinálva semmilyen vallásra. S akkor a vallásóra? Azt mondtam, mindegy, ahova mennek a barátai, mehet oda ő is. Kérem szépen, mivel a gyermekek zöme katolikus, hát katolikus hittan órára ment a fiam. Aztán egyszer csak mondja a fiam, hogy református órára jár. Áttették. Ő és Sanyika református órára jár. De jobb, te tátá, mondja a fiam, mert ott túl mind csak imádkoznak és bűnöket vallanak meg, és én nem szeretem. Szóval a rendszer nem tűrte a bebarátkozókat. S akkor most ez részletkérdés, vagy nem? Nem. Egyáltalán nem részletkérdés. Mert igenis egy hatalmas fal két ugyanazon ember között. Mert az egyik ide tartózik, a másik meg oda. Az egyik ebben a pártban van, a másik abban. Az egyik egy büdös, mocskos, zsidó, kommunista, liberális, a másik egy hülye náci terminátor, fajgyűlölő, ésígytovább. „S háde két út van, sháde előttem, shádejajj melyííken indújjak?” Hát a szántáson de devlafajzattya!
Nem lehetsz egy egyszerű asztalos egy olyan műhelyben, amelyiknek a patrónusa ide vagy oda tartózik. Mert annak a kibaszott geci senki asztalosnak vagy ide vagy oda kutya kötelessége tartózni. Ha nem akar semmilyen jelmezt magára ölteni, akkor irány a szántás. A bolondok útja. És lám oda jutottam, hogy önszántamból már direkt a szántást keresem.
Én sült bolond, a költészetnek kiapadhatatlan témája, múzsája, mit gondoltam el egy pár napja? Hogy létrehozom a multikulturális és interetnikai hobby műhelyt itt Déván. Gondoltam beszélek valahol egy helyért öcsém, viszek oda két asztalt, van abból elég hálistennek, viszek szerszámokat, ecseteket, fákat, miegymás és kihirdetem, hogy pár gyermekkel bevállalom a hobby kört. Fúrunk, faragunk, festünk, rajzolunk, semmiféle igénnyel, semmiféle nyelvi vagy vallási hovatartozás kötelezettsége nélkül.
Igenám, de bennem elkezdett zakatolni valami. Valami, ami tapasztalatként cseng. Hogy ha én ilyen egyszerűnek is látom a dolgokat, az nem biztos, hogy más is ilyen egyszerűnek látja. Az életben mindent egyszerűsíteni akartam, és mindig kisült, hogy amit akarok az nagyon komplikált. Mert joggal felteheti a kérdést a kedves szülő, hogy de mi az egésznek a háttere? Mert mindennek van valami háttere. Magyarosítás? Románosítás? Mert hogy férhet meg Brâncuși Kós Károllyal? Meg aztán az ortodox gyermek nem e fertőződik meg a magyar istentől? És fordítva? És ezen gondolkodva, meg sajnos amiket tapasztaltam, arra a következtetésre jutottam, hogy ha megcsinálom, más magyart nem vehetek be társnak, és megvan annak a logikus veszélye, hogy nem lesz semmilyen multi meg inter, hanem igenis egyoldalú lesz, addig, amíg aztán megint logikusan jogosan feltehetik a nagy kérdést a román szülők, egyházak, mikor már lesz vagy húsz bejáratos, ügyes alkotó gyermek, hogy mindez jobb lesz saját, azaz authentikus ortodox kézben. S akkor megint botránykő lesz univerzalitásom.
Mert hogy ezt miért nem lehet magyar oldalon csinálni? Most kezdjem el a vöröskakas meséjét? Mi a faszról írtam én eddig? Ismétlem itt a vöröskakas meséjét, hogy már én unom, hát még ti?
Na szóval, ha láttok egy embert a szántáson bandukolni, és jó kövér, kopaszodik, és kilóg a nyelve, tudjátok, az én vagyok. Ne sajnáljátok meg azt az embert, mert bolond. Úgysem változik, csak motyogja a magáét.

A tranzisztoros rádió

Írtam volt ezt Eszternek is, hogy nagyon de nagyon sokszor eszembe jut nekem az az időszak, amikor katonaként kihelyeztek a végtelen mezőre, és abban a hidegben kellett nekem hetekig, hónapokig dolgozni az árokásó gépen és őrizni azt. Azok a magányos éjszakák, a végtelen csend, azokon a moldvai pusztákon. Nem volt ott semmi romantika. Néha sátorban aludtam, néha a gépben. Volt egy kis cincogó, elemes rádióm, és az akkori egyetlen rádió állomást hallgattam, ami késő éjszakáig sugározta az adást. Akkor nem úgy éltem meg azokat a heteket, hogy majd azokra valamilyen formában emlékezni fogok. Mondom, nem volt ott semmiféle romantika, sem semmilyen lelki emelkedettség. Akkoriban még nem fogadtam be úgy Jézust a szívembe, mint aztán később tettem. Egy fajta fiatalos, naiv sötétségben éltem, ahogy azt ma szeretik mondani a felkentek. És ma mégis egyre többet jön elém az a kép. Évek óta kergetnek azok az állapotok. És nem tudtam sokáig miért? Próbáltam, mint a filmekben gondolatban, lelkileg visszamenni abba az időbe, hogy felfedezzem, mit láttam akkor, miért üzen nekem ilyen hisztérikusan a múlt. Egy olyan időből és helyről, ahol nem történt semmi fontos az életemben. Sem első nő, sem sok pénz, sem csillogó jövő, sem semmi. Én egyedül azon a kietlen pusztán. Nappal ástam, éjjel hallgattam a rádiót.
Hoppá. És írtam. Erre már nem emlékeznék, ha a szüleim nem rakták volna szépen dosszárba a leveleimet. Nemrég előkerültek. Mert elkezdtem takarítani a kamrát. Előkerültek mindenféle levelek, akták. Egy vaskos csomóban: „Attila baka levelei”. Elkezdtem olvasgatni egyiket, másikat. Kezdett előjönni a másik énem. Az, aki valamikor voltam. Ezek szerint, ma nem az vagyok, aki valamikor voltam. Olvasom az Attila baka leveleit, és árad belőlük a remény, a jó, a bátorság, a beképzeltség, az erő. Az idióta naivság. A jóhiszeműség. A boldogságra való ráhangolódás.
Rájöttem, mit üzen nekem a múlt. Hogy egy vén szar begyepesedett faszivá váltam. Elfelejtettem remélni, hinni a szépben, a jóban, az igazban. Megtaláltam végre mindazokat az elemeket, amiktől az ember a lehetőleg legboldogtalanabb, leghitetlenebb és legundorítóbb. És ha megtaláltam azokat, akkor vasmarokkal őriztem és ápoltam, el ne veszítsem.
Miben is reménykedtem én akkor ott a végtelen pusztaságon és sötétségben? Az életben és magamban reménykedtem. Hogy majd lejár ez a pár hónap bakaság, újra haza mehetek, újra szabadon dolgozhatok, elmehetek a csajommal egy moziba, vagy éppen gitározok egyet, vagy dobolok, mellékkérdés. Majd megkenek egy jó zsíros kenyeret, jó hecserli teával hozzá, olvasok, zenét hallgatok…tiszta jó dolgok elé néztem.
Azért nézek állandóan erre a képre, mert rájöttem, hogy mikor haza jöttem onnan, elkezdtem egy más irányba menni, neki fejjel a falnak, az úgynevezett keresztény világnézetnek. Úgy megérintett engem Jézus, hogy fejre álltam.
Nekem a hétfői nap, az szar. Ezt én eldöntöttem már rég, hogy a hétfő az szar. Nem munkára való nap. És ha egy mód van rá. Hétfőn kerülöm a pénzes munkát, mint a megkettyent ortodox ünnepnapon a munkát. A múlt héten eladtam valami bútort, gondoltam veszek egy új fúrógépet, a régieket a fiúk taccsra verték. Aztán eszembe jutott valami. Hogy valamikor régen eszembe sem jutott volna új valamit venni, amíg a régit nem javítottam fel vagy hússzor legalább. És itt megint beugrott nekem a moldvai síkság és sötétség. Eszembe jutott, hogy van két akkus fúróm, de teljesen tönkrementek az aksik. Van nekem egy autó akkumulátorom, amit a nagy energiaválságra tartok, és az egyik töltőt rákötöttem erre az aksira. A két kis Skill fúrógépet szétszedtem és kihoztam két szálat, amit rákötöttem az aksira. Mindkét fúrógép faszályosan működik. Pontosan megfelelnek, amire nekem kellenek. Elgondolkoztam ezen is. Ma tulajdonképpen ellent mondtam a fejlődési hajszának. Megspóroltam egy csomó pénzt, felszabadítottam egy polcot, miattam a Föld fúrógépgyártó mesterei egy fúrógéppel kevesebbet kellett gyártsanak. Tudom, hogy ez nem számít. De már nálam sem számít, hogy annyi ember munkanélküli miattam, hacsak egy pár percre is.
Hogy ezek a gondolataim, emlékeim kezdenek egy pontba visszamenni, egy valamikori állapotba, ahol a józan ember azt mondja, majd meglátod, mire megöregszel, te is egy vén szar korrupt szivar leszel.
Erre a megvesztegethetetlen állapotra gondolok, mindahányszor visszagondolok azokra az északi fény nélküli éjszakákra, és mindahányszor egy cincogó rádiót hallok, ez jut eszembe, és most már tudom, hogy miért idegesített azóta minden cincogó rádió, mert eszembe juttatták azt a baka Attilát, aki fingott erre a világra, aki tele volt reménnyel és ott is fényt látott, ahol sötétség volt. Ma, amikor a fényben is csak a sötétet látom, ez az állapot jut eszembe. És a cincogó tranzisztoros rádió.

Az ötven fityinges szék története

A kis fehér tigris és a teknős béka is felkereste Muskóci mestert a csirkelábon forgó várában. Messze meseországba eljutott a híre annak, hogy a legóemberek házat rendeltek Muskóci mesternél. Éppen a legóemberek házának az alapján dolgozott Muskóci bácsi, az alapgerendákat szegezte össze, amikor bementek a műhelyébe. Bemutatkoztak egymásnak, a kis fehér tigrist Belindának, a kis teknős békát Hancurnak hívták.
Gyertek csak gyertek, biztatta őket Muskóci, éppen ideje, hogy leüljek én is egy kakaóra. És csinált Belindának is és Hancurnak is egy egy kakaót. És leültek beszélgetni a híres gömbölyű asztalhoz.
Elmondták a kis fehér tigris és a kis teknős béka, hogy hírét hallották, a legóembereknek faház kell, és nagyon kíváncsiak, milyen egy faház? Mert biza, éppen ezen gondolkodnak ők is egy jó ideje. Muskóci mester elmondta nekik, miért jó a faház. Szó szót hozott, aztán Hancur azt kérdezte, mester bácsi, ha ennyire ért a faházakhoz, akkor miért nem épít a fajtájának faházakat, miért pazarolja idejét és tehetségét a meseországbeliekre? Gondolkozott egy kicsit Muskóci, hogyan magyarázza el ennek a két meselénynek, hogy mit, miért csinál?
Ismeritek az ötven fityinges szék történetét? Kérdezte Muskóci. Nem ismerjük, mondta Belinda, a kis fehér tigris. Én sem hallottam róla, mondta Hancur is, a kis teknős béka.
Az úgy volt, hogy volt egy nagybajszú, híres neves nagy magyar ember, -kezdi el a történetet Muskóci- és ez az ember felkeresett, hogy ő széket akar rendelni, és ő, mivel magyar ember, úgy gondolta, hogy először a sajátját kérdezi meg, és csak azután megy máshoz. Ez jó, gondoltam magamban. -Mondja Muskóci.- Aztán azt mondta az a nagy magyar ember, -folytatja Muskóci- hogy másnál a szék ötven fitying, te megcsinálod negyvenöt fityingért? Mert ha igen, akkor istenbíz én magyar vagyok és azt szeretném, ha magyarnál rendelhetném a széket.
Hát számoltam én, számoltam eleget, -vakarózik Muskóci- de hát az anyagja került volna csak negyven fityingbe, azzal a maradék öt fityingből még a gyalukés és az ecset kopását sem tudnám kifizetni, nemhogy maradjak is valamivel -gesztikulál kezeivel Muskóci. Mondtam is a nagy magyar embernek, negyvenöt fityingért, hacsak nem lopom az anyagot, tudom elkészíteni a széket. Azt mondta aztán az a nagybajszú ember, hogy mit érdekli őt, ki honnan szerzi az anyagot. Hát ezen elszomorodtam. -Mondja bánatosan Muskóci. Aztán elment máshoz és azt mondta, megrendelte ötven fityingért a széket. Azaz olcsóbban. Egy csomó széket rendelt meg. Hát én ebből is levontam a tanulságot, mondja Muskóci nagy fontosan.
Mi a tanulság ebből? Kérdezte Belinda kikerekedett szemekkel. Annyit sem tudsz? Szólt közbe Hancur, hát az a tanulság, hogy őőőő, izé, szóval...nem tudom. Látjátok? Mondta Muskóci. Már én sem tudom, mi a tanulság, mert teljesen össze vagyok zavarodva ezektől a nagybajszú, híres neves nagy magyar emberektől. S akkor semmint megértsem a semmit, inkább nem vállalok többet a nagybajszú embereknél. Így egyszerűbbé válik minden. Ez a tanulság.
És akkor így vállaltad el a legóemberek házát, ugye? Summázza nagy bölcsen Belinda a kis fehér tigris.
Hát igen. Mondja röviden Muskóci.
Valami baj van? Kérdi Hancur.
Őööö....niiincs baj. Habozik Muskóci. Csak megígérték a legóemberek, hogy segítenek a házépítésben, mert már nem tudok olyan könnyedén gerendákat emelni, de a legóemberek istene, a nagy Legó, megfenyegette a kis legókat, hogy nem mehetnek másfajta házba lakni, mint legóházba, és ezért visszaléptek. De ha már nekifogtam a háznak befejezem, aztán majd meglátom, ki vásárolja meg, annak adom.
Hát majd segítünk neked eladni a faházat Muskóci, bíztatta Hancur és Belinda is az öreg mestert.
Aztán még forogtak egyet a csirkelábon forgó várban, megitták a kakaót, megnézték a faház alapját, és elköszöntek egymástól. Ment ki ki a maga dolgára. Belinda a kis tigris horgolni, Hancur a kis teknős drótozni, Muskóci pedig szegelni.
Nincs itt a vége még, ne fuss el véle.

Lázadás

Ez egy igaz mese, amit el kell mesélnem nektek, gyerekek. Ha ez a mese nem lenne igaz, nem írnám le. Esküszöm, nem kitalálás.
A hunyadi vártól félnapi szekérútra van Száradafa falu. Ebben a faluban van egy csirkelábon forgó vár. És ebben a csirkelábon forgó várban lakik egy félig öreg asztalos bácsi. Van neki egy igen szép és takaros kis asztalos műhelye. Ennek a bácsinak az a neve, hogy Muskóci.
Muskóci asztalos bácsi kicsit unottan tengette napjait, a vas és műanyag korszakban kevesen rendeltek nála fa munkákat.
Történt egy nap, hogy hatalmas zajra ébredt egy reggel. Lelket rengető lárma hangja szűrődött fel várkapuja felől. Nosza megfordította a csirkelábon forgó várát, hogy lássa mi történik odakint? Hát ugyancsak megrémült, a hatalmas tömeg láttán, mérges arcukból rögtön megértette Muskóci bácsi, hogy valami baj van. Nagy baj.
Kinyitotta a várkaput Muskóci bácsi és meglepetten vette észre, hogy a Lego ország emberkéi lármáznak az ő csirkelábon forgó vára előtt. Mind egyszerre beszéltek, nem értett semmit belőle Muskóci bácsi. Intette a Lego embereknek, hogy csak egy beszéljen, ne mindenki. Ekkor kapcsolta be a mikrofont az egyik énekes legoember és így beszélt:
-Hozzád jöttünk Muskóci bácsi, mert nem találtunk az egész földkerekségen egy embert, aki nekünk házakat építsen fából! Elegünk van a cipős dobozokból és azokból az idióta műanyag házakból, eljött az ideje, hogy minket is számba vegyen valaki! És nézd, nem jöttünk üres kézzel, összetettük minden kincsünket, itt van, elődbe tesszük, csakhogy vállald el a házépítéseket!
-Igen! Igen! - hangzott a postás, a rendőr és a buszsofőr legoember helyeslése is.
Muskóci bácsi tanácstalanul nézte a tömeget, nem tudta mit mondjon annak a sok felháborodott legoembernek. Kínossá vált a csend. Egy perc gondolkodás után azt mondta Muskóci bácsi a tömegnek:
-Jól van, gyertek beszéljük meg egy kakaó mellett emberek!
-Éljen! Éljen! -kiáltották a legoemberek. - Tudtuk, hogy nem hagysz cserben! Éljen Muskóci mester! Éljen! Hip hip hurrá!
Sokáig beszélgettek, tervezgettek, álmodoztak, közben itták a finom kakaót. Muskóci bácsi szíve is megtelt örömmel, hogy lám csak lesz valami haszna életének és munkájának.
Megbeszélték, hogy Muskóci mester várost fog építeni a legoembereknek. Házakat fából. Mindenki segítségét ajánlotta, nagy lett a lelkesedés.
Kitervezték, hogy legelőször is egy hatalmas faanyag lerakatot kell létrehozni, és meg kell vásárolni a gerendákat, rigliket, deszkákat, hogy aztán nyugodtan lehessen nekifogni a munkának.
A reggeli lázadás és felháborodás estére átváltozott reménykedésre és boldogságra.
Holnaptól mindenki elindul anyagokat beszerezni.
Senki se gondolja, hogy a mesének itt vége van. Ha majd a faraktár létrejön, tovább folytatom. De ha nektek is van valami ötletetek, a legoemberek nagyon nyitottak mindenfelé.

A krisztusi éra

Közel húsz éves távlatból tudtunk egy kicsit újra elbeszélgetni a sógorral. Más irányból jőve, mégis nagyon úgy látszik, hogy valóban minden út „rómába” vezet. Más más szemszögekből néztük a világ menetét az elmúlt húsz év alatt, a végkövetkeztetések mégis nagyon összevágnak, mintha több problémának a megoldása csak az a bizonyos egy közös megoldás létezne, vagyis minden történésnek ugyanaz lesz a vége.
Hogy milyen világ lesz? Jézus azt mondta, figyeljétek az időket, onnan megtudjátok. De ha nem is mondta volna, ha megfigyeljük az időket, talán megértenénk a jövőnket. Nem valamiféle misztikum ez, hanem egy kis tapasztalat keveréke a megfigyeléssel, hisz az élő világ mindig előrejelez valamiféle képpen valamilyen nagyobb történést, katasztrófát. A természeti őserő és talán a tudatalatti mindig előrejelzi a változásokat.
Nem tudom elfelejteni azt a filmrészletet, ahol egy orosz család nagy nehézségek árán, több éves fáradság és vándorlás után eljutnak valahova a vadnyugatra, ahova vásárolták a földjüket, ahol végre szabadon gazdálkodhatnak. Nem állt be rendesen a tavasz, és a bandita hordák lemészárolták az egész családot, gyermekeket, öregeket, nőket megerőszakolták, aztán végeztek velük is. Történt ez az eset, és még ki tudja hány ezer ilyen eset az úgynevezett krisztusi érában. Magamnak így neveztem el ezt a mi kis kétezer évünket, hogy a krisztusi éra. Krisztusi kor. Nem bronz, nem vas, hanem krisztusi.
Sokan felnőttek el vannak ájulva a fiatalok miatt, hogy mennyire más a mai fiatalság. És tényleg más. Az utóbbi évtizedekben, valóban úgy néz ki, hogy másakká válnak, mindenféle pedagógiai eszközt bevetve is. Rossz e vagy sem? Sosem tudtam ebben egy konkrét állást foglalni. Nem foglaltam semmilyen állást, mert éreztem, hogy a dolog nem csak ennyi, hogy a mai fiatalok valamiért rosszabbak. Mi hajlamosak vagyunk a világot úgy látni, ahogy elmúlt. Nem ahogy jön. Mi mindig a múlthoz igazodunk, minden értéket a múlthoz viszonyítunk, de arra talán senki nem gondol, hogy a jövő másfajta értékrendet hoz magával, és az talán eszünkbe sem jut, hogy a mai fiatalok viselkedés változása egy valamiféle adrenalinos felkészülés egy jövőre. Egy jövőre, ami talán borzasztóbb is lehet, mint ahogyan mi azt le tudnánk festeni.
Ez a túlzott megbocsájtási hajránk, amit a krisztusi éra belénk oltott, megpuhított minket. Nincs testi és nincs lelki erőnk. Olyanok vagyunk, mint valami virtuális lények, vagyunk, mégsem vagyunk, többnyire szellem által létezünk, semmint test által. Elszállt az agyunk. Benarkóztuk a lelkünk ezzel az isteni dühvel. És talán a fiatalok teste, lelke, szelleme rúgkapál, mert valahonnan kapja az infót, hogy valami más lesz az élet, mint ahogy tanítják.
Erre nem gondoltunk.
Ha nézzük az időket, mit látunk? Hogy krízisek vannak, hogy fogy a kőolaj, hogy kezdenek lemondani az űrkutatásokról, bezárják az atom erőműveket. Vívmányok, melyek meghatározták a modern embert. És most mindez előbb vagy utóbb elfogy, értelmetlenné válik. Sokan elkezdenek visszafelé gondolkodni és cselekedni, hogy majd a félrevonulás lesz a megoldás, a szent családi béke a nyugalmas jólétben. Igenám, de mi lesz a bandita hordákkal? Akik nem akarnak csendben visszavonulni? Még megbánhatjuk, hogy nem tudunk nyilakat, lándzsákat, buzogányokat fabrikálni. Mert biza legyen felőlem akármilyen szent az a háromság, én nyilammal szíven szúrnám azt a betolakodót, aki a családom életére törne. Csak az a baj, hogy ez a krisztusi éra lelkülete rajtunk lesz még sokáig, és nem hisszük az utolsó pillanatban sem, hogy a gonosz annyira gonosz, hogy tettlegességre is képes. Rengeteg szerettünk fog mellettünk elvérezni, amíg belátjuk, hogy itt ölni kellett volna, nem lelkizni.
Ha az időket nézem, azt látom, hogy az emberek változnak, mert talán változik az idő is.
Ugye, nem véletlen az, hogy gyors ütemben szaporodnak a (mondjuk ki bátran) kevésbé értelmes emberi lények és az sem véletlen, hogy a mai ember legfőbb problémája a másság elfogadása, sőt akkora teret nyert magának ez a mássági téma, hogy egyenesen dicsőség bunkónak lenni. És jaj annak az eszes lénynek, aki magát ezeknél okosabbnak tartja. És ha jól megfigyeljük, a bunkóságnak mennyi atyja van már és mekkora hisztériát tud kelteni, ha valaki másnak nevezi a mást.
Egy hatalmas értelmezési káosz uralkodik ma az embereken. Az én véleményem az, hogy a krisztusi érában a Jézus szavai összezagyváltattak, hogy semmiféle ésszerűség ne maradjon az emberekben, minden leragadjon a birka szintjén, akit levághatnak bármikor.
Ez az örökös megbocsájtás, az örökös pozitívizmus, a falcs optimizmus az emberi jellemről oda fog minket vezetni, hogy majd ha lassan de biztosan elkezdenek jönni a bandita hordák, hogy azt a kis megművelt kertjeinket feldúlják, nem leszünk képesek a csapatmunkára, a hadsereg alkotásra, a védelemre. És nem azért, mert Isten valamiért megvert minket, hanem csak abból kifolyólag, hogy balfaszok voltunk.
Sógorral kiegyeztünk abban, hogy nem tudunk sem tervezni, sem építeni semmire. A ma a fontos. A mai lelkiismeretünk legyen tiszta. És ez szomorú. Szomorú, mert ez azt jelenti, hogy a gyermekeinket direkte mód halálra ítéljük, és a groteszk benne az, hogy még moralizálunk is nekik, hogy bezzeg a mi időnkben.
Bezzeg a mi időnkben az urak a kastélyokba húzták meg magukat, mint a patkányok, amíg az ellenség mészárolta az álmodozó parasztokat, családjaikat, házaikat felégették, mindenüket elvitték. Ez volt a mi időnkben, az úgynevezett krisztusi érában.

Az a bizonyos méter szalag

Nem beszélhetek magamról, hogy lenne valami közöm a zenész pályához. Nincs semmi közöm. Asztalos vagyok. És jól van így. Viszont, valamikor volt közöm a zenész pályához, és lehetett volna még több közöm hozzá, de egy Titike -féle 18o fokos fordulattal, hátat fordítottam a zenész pályának. Azt azért jó tisztázni, hogy a zenéhez legalább annyi közöm lett volna ebben a zenész pályában, mint bármelyik Rejtő figurának a költészethez, irodalomhoz, mint légiós, éppen a sivatag közepén.
Azt is jó tisztázni, hogy éppen akkor fordítottam hátat ennek a dicsőséges pályának, amikor lett volna végre valami értelme a fiatalságomban több évig tiszta ingyen bedolgozó lelkesedésemnek. Egy hatalmas turnéra hívtak meg akkor, mint hangosító, rendes fizetéssel. Nem más, mint a mai Loredana Groza, akkori kísérő csapata hívott meg hangosítani. Egy ilyen kaliberű társaság, biztosította volna nekem a minimum hangosító karrieremet.
És akkor, mint Titike, azt mondtam, nem. Nemet mondtam, mert tudtam, hogy mire mondok nemet. Nem szeretem a vándor életet, nem szeretem a piát, a kurvákat, és a léhaságot. És akkor ismertem meg a feleségemet, aki igaz, akkor még csak én gondoltam, hogy jó lenne feleségnek, ő még nem tudta ezen szándékomat. Ma sem bánom ezt a döntésemet. Pedig nagyon szeretem a zenét, a hangokat, és főleg a dobokat.
Mindig figyeltem, hallgattam a zenészeket, a klubokban mindig ott voltam hátul és megvolt az én saját értéklistám az akkori kolozsvári zenészekről, irányzatokról. Néha áradoztak egy egy zenészről, hogy nézzeg mekkora bőgős a csávó. Néztem, valóban járt a keze, de ez engem nem tévesztett meg. A gyorsaság nem jelent semmit. A tökösség számít. Nem a technika. De ezt kevesen értik, hiszik. A koncerteken nem az elfilózott kolbásztechnikák a meggyőzők, hanem a tökösség. A ritmus. A dallam egyszerű és tiszta vonala. Az érthetőség. Visz magával, mint a forgószél vagy csak ide oda csapkod nagy zajjal?
Ennek a nagy bőgős csávónak hány méter szalagja van? Szoktam kérdezni. Úgy néztek rám, mintha valami szentségtörést követtem volna el. Igen, igen, csinált legalább egy méter szalagot a zenéjével ez az ember? Hát nem. De mindenhol játszik, mindenhova elhívják. Szóval nincs csapatban, mondtam én. Jó bőgős, de nem veszik be sehova, mert nem megy sehova, mert ő jó bőgős, és nem keveredik bárkivel. De egy pálinkáért beugrik, atyáskodni, aztán kolbászol egy egyszerű rockban is, ahol csak éppen pontozni kellene. De azt tökösen, nem bossanovázva.
Miért mind mondtam ezeknek a felfújt zenészeknek azt a méter szalagot? Azért, mert szerettem volna, ha hallanák ők is, milyen szarul játszanak. Hogy semmi de semmi nem jó. Hogy hiába izzadnak, hiába füstöl minden hangszer, az összhang katasztrófális. Mert a csapatban, a zenészek, mind különálló egyéniségek, és mindegyik a magáét fújja. Nem csapatban, nem alkotásban gondolkodnak. És ezért szar minden, noha jók a zenészek és ezért nem futnak be, mert túl jók a zenészek. Annyira jók, hogy nem lehet a művész egójukat megsérteni az összhang érdekében. És így van, hogy jön egy „takony” csapat és kaszál. És lekaszálja az összes babért. És csak állnak a nagy szakik és nem hisznek a szemüknek, fülüknek, hogy egy láriléj befutja a világot és hétszer is körbeszalad, míg ők a nagy ászok lekocsmáznak valahol és ápolják az önérzetüket.
Hallgatva ezeket a srácokat, ez jutott eszembe, hogy milyen fontos az a méter szalag. Ezek a srácok megkapták a szent összhangot, azért szólnak jól: egyszerűen és tökösen. Az aranykapú nyitva áll előttük, ha ezt a vonalat tartják továbbra is.

A lenti és a fenti

Nem is mondtam, hogy sutyiban mi jár az eszemben. Azt biztosan tudjátok, hogy energetikai válság elé nézek, csak még húzódik nyúzódik a dolog, mert akinek fontos, az nagyon biztos akar lenni a dolgában. A másik a kezdődő gerincsérvem, amit hálásan köszönök a nehéz bútorlapoknak, naponta megküzdök egy egy derékfájással. Meg aztán faszák a térdkalácsaim is. Nincs velük nagy baj, csak éppen nem számíthatok rájuk. Meg aztán ez a krízis. Hogy nincs munka, de ha lenne se nagyon tudnék vállalni, mert először is főállású apuka vagyok, aztán asztalos, ha éppen ráérek. De nincs munka. Ami van annyira szar, hogy nincs a házban rá pénzem, a különbözetet kifizetni.
Törtem a fejem, törtem a fejem. Hónapok óta töröm a fejem, mitévő legyek? Az egyik nap kibontottam a régi dobozokat, amikben hordom évek óta a szüleim iratait, hátramaradt dolgaikat. Azt keresgéltem, hogy ezért a magyar állampolgársági ügyben találok e valami magyarságomat igazoló papírt? Valójában nem nekem kellett, hanem az egyik unokatestvéremnek, hívott, hogy nincs e vajon nagymamától valami papír? Mondtam neki, te nem hiszem, de megnézem. Azt tudom, hogy van egy megkezdett regénye és néhány verse, meg itt van nálam a fényképező gépe, amivel járta a csurilai dombokat télen a fagyban, hóban, farkasok közt, hogy betevőért a falusiaknak képet csináljon. Fából van, tudtad bazeg? Hallhatóan nem érdekelte. Ez megnyugtatott.
Nosza nem kaptam semmi olyan papírt, ami igazolná, hogy magyar volnék. Viszont találtam mást. Egy doboz alján egy fajátékot. Egy kis fa disznó ólat. Ez az a játék (lásd a képen a kávéscsésze és laptop között) volt, amire tisztán emlékszem, azt mondtam az öregemnek, eléggé idegesen, hogy mi a fasz, te azt hiszed, hogy valaki kifizeti neked ezt a babra munkát? Nemcsak ezt a disznóólat csinálta ő. Sok mindent csinált az öreg. De akkoriban még tervben sem volt az emberiség életében az internet. Na ez a cugaól engem megérintett. De aztán mennyire a fiamat! Azt mondta rá de klassz ez a kulipintyó öregem! Klapa haver, menő cucc! Hát én csak álltam és néztem a fiamat, mennyire elvolt varázsolva tőle, mennyit babrálta. Nem akartam hinni, hogy értékelni tudja a részleteket. Megértettem az öregem eszejárását, hogy azért dolgozta ki részletesen, mert tudta, hogy a gyermekek észreveszik a részleteket. Azt mondta a fiam, hogy eddig ez a legklapább játéka, ami eddig volt. S akkor kezdte előhozni az összes lego embereit, és beköltöztette őket a cuga kulipintyóba.
És persze megkaptam a régóta várt impulzust. De hagytam dunsztolódni egy kicsit ezt az impulzust. Mert sok impulzust kaptam én az életemben, nagyon kevés bizonyult igaznak. De ennek van valami rejtett múltbeli üzenete, olyan mint egy befejezetlen regény, ami most előjött, hogy befejezzem. Így okoskodtam. Ez az egybeesés is érdekes. El kellett érjem ezt a kort, ezt az állapotot, hogy kinyissam azt a dobozt. És láss csudát. Még olyan érzésem is támadt, hogy vajon a megannyi szakmai tévelygés végre az igazságra jut? Habár ha belegondolok, a tizenöt év rabszolga munkára és az idő alatt felszedett szakmai tapasztalatra, a gyermek játékokba bele tudnám írni azokat a verseket, amiket nem tudok emberi nyelven elmondani. És talán a nyelvemet is kiölthetem az energiára. Mert ehhez csak egy jó nagy ablak kell, és az van hálistennek elég. És a derekam is megpihenhet végre, és a térdem is.
Látom már a tervet. Látom a részleteket. Érzem a sikert, a lehetőséget. És még ki tudja mit rejt az egész? Ennek az előkészületeiben leledzem, erre állítom be az úgynevezett alsó műhelyt és a felső műhelyt. De erről majd máskor.

Ócska libcsi

a kép a www.est.hu -ról van leszedve
Van a románban egy olyan mondás, hogy „fata mare”, ami szóról szóra lefordítva, azt jelenti, hogy nagy lány. Egyszer egy alvilági boxoló, ilyen rabló nagyvagány azt kérdezte tőlem, a csajod „fata mare”? Én akkor 16-17 éves voltam. Mutatom neki, hogy körülbelül meddig ér nekem a csajom. Egy kicsit furcsálltam, hogy mit érdekli őt, mekkora a csajom? Röhögött rajtam. Mi van? Kérdeztem. Mi röhögni való van rajta? Te barom, mondta az ő stílusában, megbasztad va eccer, azt kérdeztem!
Akkor tudtam meg, hogy a „fata mare” az azt jelenti, hogy már nem szűz. S aztán meg azért röhögött rajtam, hogy ezt nem tudom és én még szűz vagyok.
Na így jártam én most ezzel az „ócska libcsi” dologgal. Alig talál az ember egy két valamire való blogot, amiket én is szeretek olvasni, a hozzászólásokban ilyenekkel illetik az íróját, mint például „ócska libcsi”. Sokáig nem értettem, mi az a libcsi? Hirtelen arra gondoltam, mikor legelőször olvastam, hogy valami szexzsargon, és szégyen az asztalos fejemre, hogy ezt nem ismerem. Aztán kibogoztam, a libcsi az a liberalizmusra utal. Na, ez így már érthető, de hogy mitől ócska, azt megint nem értettem. Gondoltam ez egy olyan duma, mint a nagyvagányok közt az anyjapicsája, amit világos senki nem gondol komolyan, ez csak egy duma. De aztán rájöttem, hogy ugyancsak világnézeti dolgokat fedez ez az ócska libcsizmus. Mert ez a fajta, ócska libcsizmus nem egy olyan dolog, aminek valamilyen köze lenne valamiféle liberális párthoz. Nincs köze ilyesmihez. Mi ez az ócska libcsizmus? A magamfajta szüzeknek írom le, hogyan látom én ezt.
A nagy magyarságunk, innen és onnan, a Föld kerekségén, két fele akar szakadni. Persze, bizonyos fejekben. Nem az enyémben. Van a hagyományőrző magyarság és a haladó magyarság. A hagyományőrző azt mondja, hogy ápolja ősei örökét, és a haladóra azt mondja, hogy egy gazember liberális, aki tapos az ősök értékeire, a pornográfia, a szabad szex képviselője, és a multik szolgái, és innen következik, hogy automata nem magyar, ha éppen nem zsidó, akkor zsidó barát. Ócska libcsi.
Olyan tíz tizenkét éve belekóstoltam én is ebbe a nagymagyarságba. Úgy adódott, hogy Budapesten éppen egy Badiny J.F. Előadásba csöppentem, mint egy „Forest Gump”. Aztán beszélgetéseknek voltam a tanúja ilyen sumer témákban, egészen a zsidózásig. Akkor szólalt meg bennem először egy hang ez irányban, hogy ekkora emeletes marhaságot még elképzelni is betegség. Azóta is beleolvasok ilyen témába, hogy „naprakész” legyek, és annyi éve nem tudott megváltozni ez az érzés bennem. Ilyenek, mint az új Jeruzsálem magyarországi landolása, még viccnek is rossz.
Úgyhogy én most tisztában vagyok magammal, egy ócska libcsi vagyok én is. Jó az embernek tudni, ki s mi. Hogy ez mit jelent nekem? Semmit. Teljesen hidegen hagy. Én tudom, hogy tisztelem és szeretem őseim munkáját, és belőlük merítve szeretnék előre haladni, ahogy ők is tették. Szeretem őseim alkotásait, két kezük munkáját, amit konkrétan örökségbe hagytak, egy házat, egy fát, egy könyvet, egy arany rudat (amit nem hagytak). Ezt szeretném én is tenni.
A röhej meg az, hogy pontosan a hagyományőrző magyarság az, aki a történelmi egyházak szoknyája mögé futva ordibálnak, szórják a szitkokat az alkotó ócska libcsikre, akik végül is tesznek valami konkrétat. A ősmagyarok azok, akik bevesznek mindenféle dumát, ami egy kis körítéssel van felszolgálva, hogy nem adják el az országot, viszont semmit nem tesznek, hogy legalább egy magyar üzletházat nyissanak, minden leragad valami nem létező szimbólumok szintjén. A nagy erdélyi pofa, a nagy erdélyi szűzmagyarság arra nem volt képes, hogy legalább azokba az útszéli bódékba ne kerüljenek kínai cuccok és holland játékok. Miről beszélünk akkor? Miféle hagyományőrzésről beszélünk? Ma, amikor egy szar faorgonát nem képes egy nagy egyházközség legalább a pórtól kitisztítani, amikor valamikor azt egy vagy két magyar család készíttetett? Két év alatt felépítettek egy kibaszott nagy templomot, ma azt nem tudják kimeszelni önkormányzati pályázat nélkül? Nem mintha különösen érdekelne engem a templomok sorsa, de az elgondolkoztat, hogy ha akkor erre volt energia és pénz, hatalmas összefogásról árulkodik.
De mit mondjak? Annyira szét vagyunk húzva, hogy már két munkatárs sem tud nyugodtan egymás mellett dolgozni. Miféle vírus fertőzi libcsis vagy nem libcsis agyunkat? Szerintem az agyunkra ment a szabadság lehetősége és nem tudjuk kihasználni.
Az érdekeinket kellene figyelembe vegyük. Békét kellene hagyni a bronzkorszaki dolgoknak. Ma sírnak a gyerekek. Ma kilátástalanok a fiatalok. Ma szenvednek az öregek. Ma van munkanélküliség. Éhezés és fázás. Ma kell tenni valamit, nem holnap. Az élet nem holnap kezdődik. Benne vagyunk az életben.
Ma nem nyitunk üzletet, holnap nincs mit áruljunk, holnapután nincs mit dolgozzunk. Kámpec. A többi az mind csak ilyen duma.

Privát kolostor

Igen. Önként zártam be magam a privát kolostoromba. S a toronyból lábat lógatva nézem a világot. Néha köpök egyet. Néha mosolyogva integetek. Mikor, hogy? Attól függ, mit látok? Szörnyű, mit nem enged meg magának ez a pimasz asztalos, nem?
A napokban megragadt egy pár mondat Octavian Paler írótól, elkezdtem keresgélni a neten, ki s mi ez az ember? A hozzászólásokból nem tudtam kihámozni, ki mond igazat és ki nem? Sebaj, majd megveszem egy pár könyvét, és majd én eldöntöm magamnak, ki s mi. Az a mondat, amit mondott, ráébresztett arra, hogy tulajdonképpen én is egy önként vállalt kolostorságban élek. Lelkileg, szellemileg és testileg is.
Az, hogy az ember lát dolgokat, nem jelent semmit. Mert életbe nem tudja kelteni azt, amit lát. S akkor megvan a látónak az a diszkréciónális joga, hogy higgyen, gondoljon és mondjon amit akar. Mert úgysincs semmilyen értéke, ereje. Olyan ez, mint a facebook másodpercenként megjelenő üzenetei az üzenőfalon, vagy a valamikori mirc csettelő oldal üzenőfalán megjelenő hozzászólások, az ember legfeljebb hamar átfut rajtuk. Mondjuk az arckönyvben cikisebb, mert minden mozzanat öncenzúrázva van, mert ugye nem álnevekkel vagyunk belépve, nem kommentálhatunk akármit, így nem is lájkolhatunk akármit, előnyben részesülnek az előljárók bejegyzései, megosztásai. Magyarán a “névtelen”, a márkanév nélküli ötletek, gondolatok, akciók nincsenek számbavéve. S akkor a facebook legfőbb attrakciója a cityville, a farmville, mert azok a pislákoló fények hamar kialusznak, amik néha véletlenszerűen meglobbannak.
S akkor rájön lassan az ember, hogy Virtuáliában is kénytelen “kolostorba” vonulni.
Még az elején nagy naivan azt hittem, no sebaj, majd a virtuális téren megtaláljuk egymást. Hát néhányan összeverődtünk, de rájöttünk elég hamar, hogy ebből sem lesz gálickő. A multizmus és a shopingmánia ezt a teret is belepte.

A kicsi, a nagy,Gézuka és a nagyfőnök.

Ha valaki önkielégül, (hogy ne kezdjem ezt az asztalos szakirodalom nyelvén leírni), azt mondják rá, hogy egy rohadt perverz. Találkoztam én egy ennél nagyobb perverzitással. Van a talpraesettségben egy olyan viselkedési forma, amely agresszív. Az ilyenre nem azt mondják, hogy egy rohadt gazember, egy vadállat, aki nem ismer sem gátlást, sem határt, hanem azt mondják rá irigy csodálattal, hogy talpraesett ember. Aki tudja, mit akar. És igen, kemény világban élünk, és igenis jogos ez a hogyishíjják: agresszív marketing.
Amiben én a perverzitást látom, nem a gazember gazembersége, hanem a gazember szeretne lenni fajtákban ezt a csodálatot. És lassan ezek átpártolnak a gazemberekhez és úgy ünnepelnek minden gazemberséget, mint a keresztes hadjárat katonái kik Jézus nevében ártatlan embereket mészároltak.
Volt egyszer egy afférom egy ilyen idolizált gazemberrel és provokált. És rájöttem, hogy provokált, mire a csúcsra jutott volna, mert látszott rajta, hogy gonoszságában majdnem elélvez, visszaléptem, és azt mondtam neki, testvér, ne haragudj, tévedtem, bocsáss meg. Azt a pofát le kellett volna fényképezni. Azt a csalódott pofát. Hogy nem kapunk hajba. Nem kaptunk hajba, mert valami megérintette a szívemet és eszemet. És elkullogott nagy csalódottan.
Sokszor eszembe jutott Jézusnak az a tanácsa, hogy szelídeknek kell lenni. Ha mérlegre teszem az elért eredményeket, a szelídséggel elért sikerek többet nyomnak, mint az asztalveréssel. Habár néha nagyon elnáspágolnám ezeket a gazember fajtákat. És itt nem az alkoholista fajta átverőkről írok, hanem igenis a megalapozott, tiszteletben tartott polgárokról, akik vad marketinggel érték el azt amit elértek.
Nézzük csak példaképpen azt a hírt, ami a székelyudvarhelyi sátorlakókról szól. Direkt megnéztem a videót, hogy milyen színű a bőrük. Mert általában ezekkel szoktak rögtön kiugrani a nagymagyarok, hogy igen bezzeg, mert cigányok. Nos ezek nem látszanak cigányoknak, a gyermekek is szép fehérek. Mégsem születtek hozzászólások a témában. Nem írtak, mert nincs akit szidni. Meg egy olyan téma, ami kiesik a felkapottságból. Meg mit írhatnának hozzá? Hogy netán álljunk össze és segítsük őket? Mint nagy nemzet segítsünk egy sajátunkon? Áááá. Ez nem esik a talpraesettségbe. Ez az élet, szónokolhatják a nagyok, a nagy megeszi a kicsit, amint az oroszlán is az őzet. Valószínű ez a család azért lett kilakoltatva, mert bambultak, mint az őzek. És jöttek a talpraesett, életrevaló farkasok, és hamm bekapták őket.
A valamit jelentő elit, amely gazdaságilag és erkölcsileg úgymond megalapozott, azt tanácsolja a fiataloknak, hogy törtessenek. Jézus csendes, alázatos szemlélete ezektől a nagy titánoktól árnyékba esik, holott keresztény jelszavakkal törtetnek előre. Hogy a fiatalok szőjenek nagy álmokat, akarjanak nagyokat, hogy vállalkozzanak. Csak éppenséggel mindenki leragad a motivációs dumánál. Senki nem magyarázza el, hogyan vállalkozzon, hogyan törtessen? Senki nem magyarázza el ezeknek a fiataloknak az állami és az egyházi mechanizmusokat, hogy milyen cselekedet mivel jár? Senki nem világosítja fel a fiatalokat arról, hogy milyen hurkot kötnek a nyakukba, amikor céget alapítanak. Mindenki csak annyit mond, hogy ma már nem probléma egy cég alapítása. Nem. Valóban nem probléma. Nem beszélünk a pénzről. Az iskolában is van egy rakás semmirevaló tantárgy. A fiatal kilép az életbe, nem tud egy kérvényt megírni, nem tudja a jogait, a felelősségeit, nem tud a pénzzel bánni, nem tud abszolút semmit az élet praktikus oldaláról, viszont agyon van traktálva motivációkkal, előlegbe kapott szidásokkal és egy hatalmas bizalmatlansággal.
Én amondó lennék, hogy ráérnek azok a marha egyenletek, képletek ahelyett sokkal több praktikai dolgot kellene bevezetni a tantervbe. És hagyjuk már a süket meséket, hogy nem mi döntjük el a tantervet. Hát ki a fene? A gazember talpraesettek? Azok döntenek helyettünk?
Én mondom, nagy perverzitás ezt elnézni és elnézésre kényszeríteni a gyermekeinket is.

Elkendőzve

Már látom is magam előtt, az anyukák bakancsban, rongyos ruhákban, zilált hajjal, hátukon kendőbe burkolva a gyerek, mint egy zsák pityóka. És irány a dolgozdába. A gyerek meg zötyög hátul és csendben elviseli, ahogy az anyuka éppen sarlóval vágja a búzát, süt a nap forrón, de sebaj, a gyerek meg kell szokja, hozzá kell szokjon az élethez, mert az élet kemény. Mi történhet? Legfeljebb elpusztul. Minden évben kipurcantanak az anyukák egy rend gyereket. Csak ne éppen kapálásra kelljen kinyomni a világra.
Szeretem, ahogy az emberek a megoldásokhoz viszonyulnak. Ha elnyomás van, akkor nem az a kérdés, hogy miként nyomjuk vissza az elnyomást, hanem hogyan tudjuk elviselni? Mit tudnánk kitalálni, hogy a nyomás hatására mégis éljünk valahogy? Ha éppen nem adják meg a szülésszabadságot, vagy gyermeknevelési szabadságot, akkor kössük kendőbe a gyereket, hátradobjuk mint a lisztet, oszt szevasz, mehetünk dolgozni. Mi van? Az afrikai nők mióta csinálják? És milyen szépen szaporodnak, nem?
Nem. Nem, mert az én gyermekemet az atyaúristentől is féltem. Amíg ebben az életben szuszogok, arrébb tudok tenni egy fogpiszkálót is, a gyermekemért élek. Nem valami fatalista tömegért. Nem valami öngyilkos eszméért. Nem azért élek, hogy betörjenek és betörjek. Ez nem opció számomra. Nem teszem a fiamat semmiféle oltárra, renghet tőlem a földnek mind a kilenc mélysége, vagy ege. Legfeljebb elnyelnek az isteni harag hullámai, de én, mint szülő, az utolsó leheletemmel, ha mással nem, egy jó káromkodással óvni fogom a gyermekem életét. Ez legyen tiszta.
Nem érdekel, hogy Indiában éheznek, vagy bárhol máshol. Mert ezek azok az emberek, akik kegyetlenül a hátukra dobják a purdét, csakhogy ne haragudjon meg a hatalom. Mint marhák a vágóhídra mennek csendben a bocijukkal. Mert lelküket, szellemüket a vallásos félelem sötétíti. Az úgynevezett istennek való önfeláldozás, melynek fiskális hasznát mindig hús vér félistenek élvezik.
Ez a pór nép. Ez igazából a pór nép.
És mi van az entelektuellel? Megmondom én, mi van ezekkel az entelektuelekkel. Szoptatva vannak. Csak másfajta cuclival. De szopnak szépen, ahogy a nagykönyben írva vagyon. És lassan kezdek drukkolni ennek a Böszeszkunak. Mert ha egy bohóc értelmesebbnek tűnik, mint az úgynevezett entelektuel rétegünk, akkor öröm nézni, ahogy ezek az entelektuelek élvezik a szoptatást.
Az istállóba kötött ökör is látta, hogy ez az új megyésítési bolondéria nem más, mint időt nyerő szoptatás. És bekapta mindenki. Majdnem egy teljes hónapot szívott minden politikus és értelmiségi. Aztán ez a Misi királyos dolog olyan rétegeket is megmozgatott, akik még csak az orruk alatt pufogtak. Fasza gyerek ez a Böszeszku. Minden napra megvan, hogy kit kell leszoptatni és hogyan, és láss csodát, veszi a lapot mindenki. Pattognak, ugrálnak, verik az asztalt és kész. Én meg röhögök. Mulatok jókat ezen a Böszeszkun. Már nem is sajnálom az entelektualitás elvakultságát.
Mit kellene csináljanak ezek a nagy czímeres értelmiségiek? Vegyenek egy pohár pálinkát, emeljék Böszeszku egészségére, és röhögjenek minden elsütött marhaságon. És a következő pillanatban meg ugyancsak pálinkát felemelve Böszeszku egészségére, nevetve mondják a szemébe: Öcskös! Holnaptól a nép nem fizet adót neked…ha..hha..hhha!
De nem. Nem, mert ezeknek az értelmiségieknek nincs sem praktikai, sem humor érzékük. Mert az ősi, afrikai mentalitás bennük is megvan, hogy ha baj van, a purdét kitéve a hátradobott purdék elhalálozási statisztikájának, hátukra dobják a purdét, zsákban, mint Mikulás a zsákját. A nők, meg hogy az aratáson könnyebben tudják viselni terheiket, bakancsot húznak a lábukra. Meg aztán mivel fogy a víz a Földön, nem mosdanak csak hetente egyszer.
Elnézem ezt a nagy magyarságunkat is. El vagyunk foglalva a szimbólumokkal. Műveljük, tanuljuk őket szorgalmasan. Elvi vitázunk, hogy mit jelen magyarnak, még magyarabbnak lenni, ki az igazi magyar, ki az igazi szent magyar? És közben még egy idegen üzletház épül a városunkban, ahol már van hat másik. És mind a hatba beleférne a város összlakossága kétszer is. Ablak nélküli zárt világok, az új kor sötét templomai, ahol majd isteníteni fogjuk a szoptatás istenét és kegyelemért fogunk esdekelni hozzá. De kúrva fasza lesz, rovásírásos pálcánkra támaszkodva, melynek a végére kereszt van szegezve, nyolcadik purdéval a hátunkon és sámános dobolással hajlongani az igazi istenek előtt. Hülye lesz, aki megsajnál minket!