A jól meghalás

Három az isteni igazság. Azaz, ha az ember egyből nem ért, hármat kap belőle. Egy normál ember általában megelégszik, ha egyszer kap egy ilyen hármas igazság löketet, viszont a mintiai asztalos (oh be kedves: még asztalos...) harminchárom isteni igazság után is kételkedik a jelekben.
A napokban pedig emígy fogalmaztam meg a pozitív szemléletet: „az ember mikor azt mondja a rosszra, hogy nem nézi a rosszat, figyel inkább a jóra, a sok rendezetlen és felgyűlt rossz majd rászakad mint egy terítővel lehúzott tele asztal mosatlan...” Csak úgy büntetésből, mert elhalasztotta a fontos dolgokat.
Szóval az egyik legnagyobb önámítás az örök pozitív szemlélet, legalább olyan hamis dolog, mint a filmekben az egész éjszakai szex utáni makulátlan lepedő.
Mert ugye mind mondtam én, hogy az ember legyen önálló és vállalkozzék, legyen a maga ura, ne uralkodjon felette senki ésígytovább.
Mert ugye mondtam én, hogy az ember nem predestinált a nyomorra. Mindenkinek jut narancs.
Hogy szólás meg nézet szabadság. Nagyjából ezekre tettem az élet rulettjén.
Hogy legyen az embernek becsületes áron, rendes ajtója. Hogy beteljesítvén isteni küldetésemet, mint becsületes asztalos, mint álruhás királyfi bevegyülvén a nép fiai közé, felvévén szegényes gúnyájukat, aranykezem szeretetteljes alázatosságából egyszerű, rászoruló embereknek, méltó a munkás a maga bérére áron ajtókat s ablakokat készítsek, hogy beteljesüljön amaz vízióm, miszerint az ember nem születik vesztesnek.
Aztán nem három, hanem harminchárom csipkebokros meggyulladás után, miután már az egész préri felégett majdnem, eljött rám is ama napsugaras ébredős nap, miszerint felébredve, rájöttem, hogy jó rendesen magamra húztam az asztalterítőt, s az asztalterítőn hagyott mindenféle elnapolt mosatlan a fejemre zúdult.
És megviláglott előttem ama nagy igazság, miszerint az ember, mint mondottam vala: nem születik vesztesnek. De az a nagy igazság is megviláglott előttem, hogy noha az ember nem születik vesztesnek, könnyen azzá válhat.
És ha mondjuk elém állna Lucifer mint egy terminátor fölvértezve, égő fülekkel s izzó vasvillával, füstöt okádó lehelettel és rám rivallna mély hangon, hogy fiam, elvesztél, villámmal most átdöflek, majdnem örömmel és szaladva futnék mártír képekkel a horgas villafogaknak.
De Lucifer nem így szokott jönni beolvasni. Hanem csendes szavakkal, alázatos, kedves hangon néz a szemedbe, mosolyog, megérinti válladat bizalmasan, asztalhoz ültet, kávéval kínál, és társas játékos pajtássággal vezet el arra a felismerésre, amit nem kell neki kimondania, amit te is magadtól megértesz, hogy elérkezett ama nap, mint a sakk-mattban: menthetetlenül vesztes vagy.
És nem tudod eldönteni, hogy Isten vezet így a jó útra, vagy a Sátán kifizette helyetted az Istennél a váltót. S most szól, hogy akkor jött behajtani a csekket.
S akkor a pillanatnyi csendben lassan levettem a szemüvegemet, még átnéztem egyszer rajta, mintha minden időm előttem állna, mintha ez lenne a kivégzés előtti utolsó kívánságom, hogy átnézhessek még egyszer a szemüvegemen, lassú mozdulatokkal letettem az asztalra, és azt mondtam: holnapra választ mondok.
De tulajdonképpen a válaszom már megvolt.
Hogy többet egy lecet nem teszek arrébb rendelésre.
Levetem az álruhámat, megkoronáztatom magam a mintiai csürkefarm nagy királyának, hogyha tönkre megyek, menjek harcban tönkre, ne szép szavak mögé bújva, cseles sakkjátszmákban lavírozni, kegyekért esdekelve bocskaiba öltözött, kokárdás városszéli kirühelődött műparasztok előtt.
Úgyhogy az utolsó szamaritánus, az utolsó mohikán, az utolsó asztalos meghalt.
Hosszú volt a vergődés, de legalább jól meghalt.
Holnaptól nem vagyok asztalos, hanem művész úr.
Alkotó művész vagyok holnaptól, ki majd alkotói szünetekben tulipánjaival fog bajlódni s hijácinthusz honosításokkal.
Így a jól meghalásról.