Három
az isteni igazság. Azaz, ha az ember egyből nem ért, hármat kap
belőle. Egy normál ember általában megelégszik, ha egyszer kap
egy ilyen hármas igazság löketet, viszont a mintiai asztalos (oh
be kedves: még asztalos...) harminchárom isteni igazság után is
kételkedik a jelekben.
A
napokban pedig emígy fogalmaztam meg a pozitív szemléletet: „az
ember mikor azt mondja a rosszra, hogy nem nézi a rosszat, figyel
inkább a jóra, a sok rendezetlen és felgyűlt rossz majd rászakad
mint egy terítővel lehúzott tele asztal mosatlan...” Csak úgy
büntetésből, mert elhalasztotta a fontos dolgokat.
Szóval
az egyik legnagyobb önámítás az örök pozitív szemlélet,
legalább olyan hamis dolog, mint a filmekben az egész éjszakai
szex utáni makulátlan lepedő.
Mert
ugye mind mondtam én, hogy az ember legyen önálló és
vállalkozzék, legyen a maga ura, ne uralkodjon felette senki
ésígytovább.
Mert
ugye mondtam én, hogy az ember nem predestinált a nyomorra.
Mindenkinek jut narancs.
Hogy
szólás meg nézet szabadság. Nagyjából ezekre tettem az élet
rulettjén.
Hogy
legyen az embernek becsületes áron, rendes ajtója. Hogy
beteljesítvén isteni küldetésemet, mint becsületes asztalos,
mint álruhás királyfi bevegyülvén a nép fiai közé, felvévén
szegényes gúnyájukat, aranykezem szeretetteljes alázatosságából
egyszerű, rászoruló embereknek, méltó a munkás a maga bérére
áron ajtókat s ablakokat készítsek, hogy beteljesüljön amaz
vízióm, miszerint az ember nem születik vesztesnek.
Aztán
nem három, hanem harminchárom csipkebokros meggyulladás után,
miután már az egész préri felégett majdnem, eljött rám is ama
napsugaras ébredős nap, miszerint felébredve, rájöttem, hogy jó
rendesen magamra húztam az asztalterítőt, s az asztalterítőn
hagyott mindenféle elnapolt mosatlan a fejemre zúdult.
És
megviláglott előttem ama nagy igazság, miszerint az ember, mint
mondottam vala: nem születik vesztesnek. De az a nagy igazság is
megviláglott előttem, hogy noha az ember nem születik vesztesnek,
könnyen azzá válhat.
És
ha mondjuk elém állna Lucifer mint egy terminátor fölvértezve,
égő fülekkel s izzó vasvillával, füstöt okádó lehelettel
és rám rivallna mély hangon, hogy fiam, elvesztél, villámmal
most átdöflek, majdnem örömmel és szaladva futnék mártír
képekkel a horgas villafogaknak.
De
Lucifer nem így szokott jönni beolvasni. Hanem csendes szavakkal,
alázatos, kedves hangon néz a szemedbe, mosolyog, megérinti
válladat bizalmasan, asztalhoz ültet, kávéval kínál, és társas
játékos pajtássággal vezet el arra a felismerésre, amit nem kell
neki kimondania, amit te is magadtól megértesz, hogy elérkezett
ama nap, mint a sakk-mattban: menthetetlenül vesztes vagy.
És
nem tudod eldönteni, hogy Isten vezet így a jó útra, vagy a Sátán
kifizette helyetted az Istennél a váltót. S most szól, hogy akkor
jött behajtani a csekket.
S
akkor a pillanatnyi csendben lassan levettem a szemüvegemet, még
átnéztem egyszer rajta, mintha minden időm előttem állna, mintha
ez lenne a kivégzés előtti utolsó kívánságom, hogy átnézhessek
még egyszer a szemüvegemen, lassú mozdulatokkal letettem az
asztalra, és azt mondtam: holnapra választ mondok.
De
tulajdonképpen a válaszom már megvolt.
Hogy
többet egy lecet nem teszek arrébb rendelésre.
Levetem
az álruhámat, megkoronáztatom magam a mintiai csürkefarm nagy
királyának, hogyha tönkre megyek, menjek harcban tönkre, ne szép
szavak mögé bújva, cseles sakkjátszmákban lavírozni, kegyekért
esdekelve bocskaiba öltözött, kokárdás városszéli kirühelődött
műparasztok előtt.
Úgyhogy
az utolsó szamaritánus, az utolsó mohikán, az utolsó asztalos
meghalt.
Hosszú
volt a vergődés, de legalább jól meghalt.
Holnaptól
nem vagyok asztalos, hanem művész úr.
Alkotó
művész vagyok holnaptól, ki majd alkotói szünetekben
tulipánjaival fog bajlódni s hijácinthusz honosításokkal.
Így
a jól meghalásról.