Zombie for ever

Európa mostanság mint egy fajta kábulásból próbál ébredezni, nyugalmasnak ígérkező életmódja veszély elé néz. Halkan, hangosan, ki milyen vérmérséklettel rendelkezve megkérdőjelezi a szabadság adta lehetőségeket és a keresztény hit képe is megingott a falon. Elvi átgondolás elé van kényszerítve Európa.
Azt nem mondhatom magamról, hogy keresztény doktrínában nevelkedtem, viszont Jézussal mindig pertuban voltam, s tanításait valahogy mégis sokáig a vallások ellenzőjén keresztül próbáltam megérteni, megélni. A vallások úgy tálalják ezt a Jézust, mint akit be kell fogadni, ha nem megy szép szerivel, akkor valamiféle doktrína alapján. De mindenképpen muszáj valahogy befogadni, mert élet és halál kérdése.
Aztán a harmincas éveimben kezdett megtörni valami bennem, a kereszténység által értelmezett Jézus és istenkép iránt. Mondhatom nyugodtan, hogy a nyugatról beáramló szabadelvű gondolkodásmód is sokat tréningezte szellemi és lelki lényemet, úgy érzem jó irányba. Hiába hadonásznak most nemzetiek s konzervatívok, az ember nem egész a szabadság érzülete nélkül. Az embernek nem kötelessége mindig mindent lenyelni valamilyen populista doktrína miatt.
És tart ez a folyamat bennem immár húsz éve. Aki követte írásaimat, az tanúja volt annak a folyamatnak, amikor én szánt szándékkal le akartam vetni magamról a jézusi tanokat.
Ahogy a szabadságot is sokan perverzül értelmezik, úgy a jézusi szeretetet is perverzként élik meg, és ez tulajdonképpen az én tézisem, hogy az intézményesített vallásos s demokratikus csoportulások mögé bújva gonosz emberek a maguk hasznára értelmeztetik a jézusi tanokat, a szabadságot, s ezekből törvényeket csiholva generációk szellemét kábítják az engedelmességre, tulajdonképpen a modern rabságra.
Mert erről beszélünk most, hogy Európa itt kábultan nézi a menekült áradatba furakodott modern hódítókat, kik nem nyilakkal s lándzsákkal hódítanak, hanem a saját szellemi és lelki tartalékunkat fordítja ellenünk.
A veszélyt én abban látom, hogy az ébredés nehezen tér magához. Nem hisz a szemének a jézusi mámorban nevelkedett generáció, aki mindig a megbocsátás, a megértés, a szeretet jegyében próbált a víz színén evickélni. Mondom ezt a saját tapasztalatomból, s ha néha ironikusan is jegyeztem meg magamról, hogy írásaim lehetnek mintegy „Attila intelmei” is, szellemben s lélekben ezen úton már elöljáró vagyok, amin Európa most mint sok ideje tartó részegségből savanyú uborkát szopva próbálja másnapos józanodását.
Csak persze én ezt az idegen hódító járatot a magam szintjén éltem meg és sosem mertem drasztikusan meghúzni a vonalat, mert annyira erősen belém volt égetve ez a jézusi szellem. S ezért aggódom egy kicsit, hogy nagy léptékben sem fog ez a hozzáállás drasztikusan megváltozni, s jó előre tudni, hogy az aki egyszer az életedre akar törni, az sosem változik meg. Nincs az a rábeszélés, duma, törvény ami másra bírná.
Vegyük csak a tipikus szomszéd esetét, amikor évekig perel veled egy állítólagos túllépett kerítés ügyben. Hogy valamelyik ősöd abuzív módon ötven centivel bement az ő területére a kerítéssel. És nem perelsz, inkább lebontod a kerítést és beljebb hozod. Aztán miért van ablakod az ő telkére nézve. Falazd be. Befalazod. Aztán a cseresznyefa lombja áthajlik a kerítésen, árnyékot tart, vágd le. Nem vágod, csak azért se. Erre leönti savval, kiszárad, nem szólsz semmit. Majd az Isten.
Vagy a másik klasszikus példa. Adj egy csavart. Adsz. Másnap jön még egy csavarért, adsz. Harmadnap csak szól, hogy elvett két csavart. Negyednap megy s markol szótlanul. Nem szólsz, hanem zár alá teszed a csavaros dobozt. Erre megsértődik, hogy mi van, tolvajnak nézed?
Elkéri a fűrészed. A létrád, a hosszabbítódat. Ha nem szólsz, nem hozza vissza.
Elkéri az ásódat. A villádat. Nem jön vissza vele. Mikor rákérdezel, az ásó eltörött, valószínű rozsdás volt, a villára még szüksége van.
Példák ezreit éltem át a lassan ötven évem alatt s én mindig engedelmesen és nagy szeretettel elszenvedtem ezeket a gyakorlatilag ellenem intézett támadásokat.
Százszor megfogadtam, hogy soha többet senkinek egy szeget sem. Éjjeleket nem aludtam, lelkemben angyalokkal viaskodtam, hogy legyek minden évben egy kicsivel rosszabb ember. Mondjak nemet az isten szerelmére és az én és családom javára. Nem! Nem adok többet semmit! Ne kérjetek semmit! Se szeget, se egyéb szívességet! És álljak oda és mondjam ártatlan tágra nyílt szemekkel a tíz helyett, hogy húsz! Húsz lej az a léc! Nem tíz. Húsz!
S reggel úgy kezdődik a nap, mire csinálok két lépést a műhelyben, már három kérelemre mondtam igent.
És este majdnem sírva roskadok össze, hogy ma sem lettem rosszabb.
És esz a penész. Pánik hangulatok keringenek. Kilátástalan a helyzetem.
Na ez az a folyamat ami elé nézhet a keresztény Európa. Az önmarcangolódás, hogy tétlenül nézi amint elveszik mindenét valamiféle lélekbe égetett ideológia miatt.
Csak hát ugye közben ott tartunk, hogy egy problémás gyermek fejre állítja az osztály rendjét, megakadályozza a tanítást, a tanárokat őrületbe kergeti, szülőket pánikba hoz, mert a nagy szeretetben meg kell érteni a cuki problémás gyereket. Egy negatív elem fejre állít egy egész rendszert. Bénán nézi mindenki az esetet, mert tele van full szeretettel és megértéssel. Számtalan tettlegességet végre felháborodást szül, s megannyi lelki önmarcangolás után megszületik egy sápadt kérelem, hogy legyenek szívesek azt a gyermeket abból a közösségből áthelyezni máshová.
Valami nincsen rendjén ebben a világban. Valami baj van az egyensúllyal. Túlélési ösztönünket valami megzavarta. Csak dolgozunk engedelmesen, aztán ránk szabadul a világ, s úgy néz ki tehetetlenül nézhetjük amint kifosztanak.
De mit beszélek nagy tételben, amikor én itt kicsiben tárt karokkal fogadom a magam migránsait, s karjaimban melengetem ama kelgyót. S ha jaj megmozdulásom a kelgyó álmát megzavarja, esem kétségbe s megint két éjszaka nem alszom.
Mert egy az, hogy viszem minden reggel a cigány gyerekét az iskolába, mert gondoltam magamban idióta keresztény szüvvel, még lehet belőle egy Mozart, mikor azzal a kis hegedűjével látom, és persze ezzel a cselekedettel gyakorlatilag megszűntek a reggeli beszélgetéseim a fiammal, immár harmadik éve, és más az, amikor a cigány délben csak leint, hogy ha úgyis megyek be vigyem be a disznóhúst nézessem meg hogy nem e nyüves. Mondom, nem érek rá, de ha gondolja beviszek valakit, mert láttam, hogy a levágott disznó körül megannyi sátra álldogált tétlenül. Megsértődött, hogy akkor hagyjam. S akkor én megint szarul éreztem magam, hogy megtagadtam a segítséget.
Na kérem szépen, ezért lesz itt fullban iszlamizáció. Mert mi érezzük magunkat szarul, hogy ők a rohadékok.
Sikernek könyvelem el, hogy nemet mondtam a cigánynak. A napi tíz igen mellé valahogy beszuszukáltam egy sápadt nemet. Mert noha leégette ez a másik a csiszoló gépemet, megfogadtam, hogy soha többet nem adok szerszámot kölcsön, elkérte a betonfúrómat s oda adtam.
Olyan ez mint a „Zombie for ever” folytatásos film. Sosincs vége a rágásnak.