Szalmás kert

Na most én kíváncsi vagyok, hogyan fog alakulni ez a szalmás kert. Mert nekifogtam én kiszedegetni a virág hagymákat a nyár végén, közben a gyomot irtani, de most mikor elkezdtem újra ültetni őket, a gyom azóta megint az egekbe szökött. Megint felásni mindent, gyomokat ki kapirgálni. Mondjuk ehhez túl nagy ész nem kell.
De adott az a helyzet, hogy ez a Balázs mikor elköltözött a tehenekkel együtt, hogy Istennek legyen ezért hála, hátrahagyott egy kamionnyi szétszórt szalmát. S akkor az a gondolatom támadt, hogy próbáljam ki ezt a szalma takarásos dolgot. Mert szépen elültetve a virághagymákat, elgondoltam, hogy jó lenne a fagyoktól megvédeni őket, mert legtöbb hagyma már a dobozban elkezdett hajtani, s ezek amilyen hebehurgyák, elkezdenek itt nekem kihajtani nagy meggondolatlan fiatalosan, s aztán a nagy hirtelen hidegek derékba törik a forradalmat. És biza most már mondhatom, hogy pénz és munka áll benne.
Az Úr küldött egy messzendzsert, mert ez a Joco visszajött németből, s valahol eltelelne tavaszig, amikor aztán megint menne valahova külföldre. Így lőn, hogy akkor mondtam, beletunningolok a kertbe, ha már itt van. Mert tény, hogy egyedül nem győzöm a műhelyt is, a kertet is s a félvilágot is megmenteni, közben délután halmazozni, németezni, románozni s istentuggya mizni. Például a tegnap délután főztem egy nagy húslevest, hogy ne itt vasárnap délután álljunk neki húslevest főzni, meg persze hamburgert is sütöttem.
Olyan ez a kertezés nekem, mint a hívőnek a templom: egy befektetés az örökkévalóságba. Én sajnos mint mindig, a nehezebb részét vállalom az életnek. Ezért büntetésből földhöz ragadt maradok. Mert nem mondja ez a Joco, a tehenész se mondja, mikor néha nekidől a kerítésemnek, hogy a virágoskert elképzelésem a világ leglúzerebb dolga. Tudom, hogy így van. De én a távolba nézek mindig. Ilyen égkémlelő vagyok. Mindig messze nézek. Szeretek elbambulni a messzeségbe. Nem vágyok messze menni, de szeretem nézni, hogy körülöttem milyen nagy világ van. Mert milyen csodás, amikor valami szar, ingyen munkát végzek a műhelyben, kijövök a kertbe, s mindig van mit csodálni, nézni, tervezni. Az is, hogy szárad ősszel minden. Tavasszal aztán maga a gyönyörűség, amikor sétálgatok az ágyasok közt s szemlélgetem melyik bújt ki, s találgatom milyen tulipán lesz belőle. Hogy milyen dicsőség a mennyben érzés mikor a jácint kitör a földből. Nekem ez az üdvösség. Én inkább ide költöznék haza, semmint egy örökkévalóságig vitatni újra s újra az istenek mellett az élet dolgait.
Nézem a hagymát, hogy gyakorlatilag halhatatlan, egy örök élő. Mindig kihajt, mindig osztódik kettő, háromfelé, van, hogy fiókázik, nem hal meg sosem. Lenyűgöz engem ez a dolog. Mert az ő „buta” szintjén valami hatalmas bölcsességgel bír. Aztán abból a büdös hagymából, hogyan lesz olyan illatozó gyönyört keltő virág, el nem tudom képzelni, csak csodálkozni rajta és élvezni jelenlétét tudom.
S akkor ez a Jocó, ki telelni jött ide, elvégzi a kert nehezebb munkáit. Azt mondom mindig, elég, nem csinálom tovább, de aztán mindig alakul egy helyzet, hogy mégis tovább folytatom. Nem éri meg, nem hoz pénzt, csak visz, de ha maradt bennem valami öröm az alkotás s teremtés terén, az a kertezés az.
Ami jó, mondtam ennek a Joconak, hogy nem kell több virághagymát vásárolnom. Mert szenvedélyesen vásároltam a virághagymákat. Minden évben vettem pár tucattal. Most csak hirtelen számoltam, közel háromszáz tulipán hagymát dugtam el. Nárciszból van közel kétezer. A jácinttal küzdök még, nagyon érzékeny, de most már eljutottam oda, hogy meg tudom menteni, sőt úgymond honosítani is sikerült, már szaporodási jeleket is láttam. Állítólag a jácint hagymákkal csinálnak valamit, hogy virágzás után elrohad. Hogy kénytelen legyél új hagymákat vásárolni. Egy nagy virágos írta a neten. Hogy a külföldi virágosok valamit bele oltanak, hogy többé ne hajtsanak a hagymák. Valamit szintén beleoltanak, hogy amikor virágzik dúsan, szabályosan szétrobban, mint egy drogokkal tele izompacsirta. Aztán teljesen kimerülve elhal. Megjártam több ilyen hagymával. Vagy eltűnt, elrothadt, vagy ha túlélte, az első évben csak nyétyéskedett, alig szuszogott, de aztán a következő években szépen helyreállt, beállt a normál biológiai medrébe.
Két jácint hagyma tetemet rögtön elvirágzás után kiástam, eltettem száraz, hűvös helyre, mert éreztem, hogy a földben elrohad. Összefonnyadtak szegények, noha élettől kellett volna duzzadjanak. Megfeledkeztem róluk, egy pohárkában múmizálgattak legalább két évig. Aztán lőn, hogy a lomos raktárba ilyen kiszuperált polcokat tettem, ha már lom, legyen rendezve címen, és megtaláltam a pohárkában a két hagymát. Össze voltak kucorogva, úgy tűnt élettelenül. De azért feltűnt nekem, hogy nem száradtak el teljesen. Megtapogattam őket, kicsit megpucoltam a fejüket, s látom ki akarnak hajtani. Nosza megörvendtem, el is dugtam a többi mellé, hátha tavaszra feltámadnak.
Az új hagymák mindig elvágódnak az első évben. De a harmadik negyedik évtől, mintha újra életkedvet kapnának. Megkövérednek, kiderekasadnak a hagymák, osztódnak, fiadzanak, öröm nézni, fogdosni, rendezgetni őket.
Érdekes, hogy különböznek a hagymák egymástól. Más és más a természetük. Mindenik másként rendezi életét. Ezt megfigyelni élvezet. A liliomok is érdekesek. Pikkelyesek a hagymáik. Érdekesen osztódnak. És milyen szépek a virágaik. Hét nyolc hagymával kezdtem ezelőtt két éve, a szokásos kiakadásos év után, az idén fiókáztak, összesen 24 kis és nagy liliom hagymát ültettem el.
A kardvirágtól majd befostam. Mert lenyűgözött a szívósságuk, vázába téve három hétig is húsos maradt a viráguk. Minden hagyma őszire még legalább egy két fiókát hozott, nagy fiatalos meggondolatlanságomból összevásároltam pár év alatt száznyi kardvirág hagymát, mostanra lett négyszáz körüli felnőtt hagyma, és legalább kétezer apró fióka, amit elültetve pár év alatt nagy lesz. Ezért mondtam, hogy meggyűlt a bajom ezekkel. S hogy egyhamar nem kell újakat vennem.
Na egyelőre így ezekkel a kerti dolgokkal.