Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Még egy nikodémusi harcom...

Az igényesség. Azt hiszem ez hiányzik belőlem. Hogy mi? Ezt kérdezné a feleségem. Belőled az igényesség? Hát az végképp nem hiányzik belőled. Mert ha hiányozna, nem mind csinálnád újra és újra azokat a ketreceket. Ezt mondaná a feleségem. De nem mind filózok neki, mert elég fáradtan jön haza a munkából, fix még az én igényességi gondjaimra van neki szüksége.
Tudjuk mi egymás gondjait, nem kell azokat örökké tisztálni mint a szennyest. De azt hiszem, hogy belőlem hiányzik a következetes igényesség.
Mert most is van ez a restaurálásos munka. Azt írta a pacák németből, hogy az amit láttam a házban, még egy annyi van a garázsban. A nagybátyja ennek a pacáknak, akit én ennek a pacáknak az apjának hittem, mert azt mondta egy adott pillanatban, hogy beszéltem a fiúval, amiből azt következtettem, hogy az apja, hisz a család nevük is ugyanaz. De nem.
Régi, öreg bútorokról van szó, amiket ez a pacák fiú örökölt. Szentimentális értéke van, azt mondta ennek a pacáknak a feltételezett apjának, illetve nagybátyának a feltételezett felesége, ki éppen a kertből jött ki, mikor oda mentem. Vizsgált az asszony engem, nem mondta, de éreztem a szkennelés sugarait, hogy miféle szerzet lehetek én Déván, hol a magamfajta sápadt arcú elég ritka, ki magyar létére nem rendelkezik ősi székely arcvonásokkal, inkább ez a puhányféle magyar, ki valamiért kilógott ebből az intellektuel világból, valami fixa ideáért. Éreztem, hogy ezt érzi, valószínű felismerte, hogy kóbor kutyához azért túl fényes a bundám. Nagyon tapintatosan olvasott engem ez az asszony, de hogy velőmben olvasott az biztos, mert aki engem olvasni szokott, legtöbbször a primitív embert kereste bennem, mintha azon lett volna, hogy remélem nem magasabb rendű, mint én, s ezért elég sokszor a földre kellett süssem a tekintetem, hogy azok nehogy elárulják álruhás királyfi létemet. Mert olyan ez a román és az elrománosodott magyar, hogy irtóan irritálja őt, ha valaki jobb, több akár egy centivel is mint ő.
Talán erre értette az a gróf leszármazott, amikor ezt azt csináltam neki, hogy na maga is elrománosodott, úgy látszik, mert maga is úgy gondolkodik mint a román. Vicces pöckölésnek vettem, mert olyan volt a muki, hogy látszott rajta, szereti a vicces mondásokat, akkor is, ha valakit netán megbánt vele. Mert őt is bántotta, hogy a menyei pénzt akartak látni a visszakapott kastélyból, hogy nem értik annak fontosságát, ezért azt mondta, hogy el vannak azok is románosodva. Ebbe a kalapba kerültem én is, mert hol azt mondtam, hogy szerdán, aztán mégis pénteken, s lett belőle hétfő. És talán igaza is volt, elrománosodtam, mert valóban a románnak mindegy minden.
Az, hogy a ketreceket mind csinálom, ami a román szerint megmagyarázhatatlan, értelmetlen passzió, az talán a még megmaradt igényesség magva bennem, amit ez a restaurálásos bútor most öntözni akar. Vagy végleg savval kiirtani azt?
Mert minek? Szoktam kérdezni magamtól. Minek annyira kidolgozni valamit? Minek azok a fényes, tökéletes felületek? Kerestem ezt az igényességet beszorulva a szegénység, a világ éhezőinek a szemszögéből, és hibáztattam az igényesen kidolgozott felületeket Isten s ember között, hogy netán ez a baj? És én erre a bajra ráteszek egy lapáttal?
S mi ennek az eredménye? Az ember elbantusodik. A földre süti energiáit, hogy ne legyen több mint egy féreg, mert az egyébként igénytelen és bantu nép csak mormol az orra alatt, mint a zombik hullasítani akarnak mindent mi él.
Adjatok! Ezt mondja a bantu nép. Adjatok! Adjatok ingyen ételt, ruhát! Nem munkát, nem tudást, nem lehetőséget! Minek az? Hivalkodás az! Dőzsölés az! Legyünk bantuk! Tök primitívek. Mocskosak. Minek tisztálkodni?
Most én is, minek azokat az éleket kicsiszolni azokon a régi bútorokon?
Igen ám, de azt látom, hogy ez az ország a fürjeket sem képes rendesen tartani. Bármennyire alá megy az ember, a vakond szintjére ássa magát az ember, nem találkozik csak mérhetetlen butasággal és vadsággal. Híre sincs annak az egyszerű filozófiának, mint azt hinné a kor boldogtalan rétege. Skizofrén szerzetesek együgyű butaságain merengve remélik felfedezni mint valami misztikus jelenésben az isteni titkot, mint valami terülj terülj asztalka csodálatos terítékben előállni a lélek megváltó táplálékát. Mert az egyébként nem volna ott ahol keresik. Csak a skizofrén alternatív hangulatváltozása.
De hát ez a nyomor karizmája. Magába szív, agyat, lelket mos, amíg olyanná nem válsz te is mint ők. S ha olyanná válsz mint ők, akkor szerintük megtörtént az isteni csoda, az isteni igazság, az emberiség elégtétele. S ha van elég fair play magaddal s családoddal szembe, beláthatod, hogy átbasztak. Nincs semmi de semmi felemelő a nyomorban, a nyomor kultuszban. Csak a dorbézoló igénytelenség, a csömörig művelt karneválizmus, a butaság bűnig való tökéletesítése.
Elnéztem, hogy azok a lerongyolódott fürjek, mit ki nem álltak, hogy olyan rongyosak lettek az ember fiának a tartási módszerei miatt, mégis élni akarnak. Harcolnak, hogy tolluk újra fényes legyen, nem dicsekednek, hogy jé milyen nyomorult vagyok, de lélekben gazdag.
Ezt a restaurálásos bútort most úgy veszem, mint vizsga munkát. Nem azt nézem, hogy minek? Hanem: hogyan?
Egyszer s mindenkorra a nyomor kultuszt ki kell irtanom magamból.