Még
nem tudtam rájönni, hogy mire fel volt az a vacsora, amit ez a
zsülien hozott össze nekünk a multimilliomos szállodájában?
Tudom, az embernek örvendeni kéne, hogy alkalma volt egy este úrnak
lenni és szolgák forogtak körülötte. És egy asztalnál
vacsorázik egy multimilliomossal.
De
az én piszkos fantáziámat pont ez mozgatja, hogy nem voltunk
odavalók, mégis mit kerestünk mi ott?
Mert
hogy gesztus? A gazdag megvendégeli a csórót? Na ezt nem értem,
mert ott semmi és senki nem utalt arra, hogy vannak világtájak,
ahol az emberek éheznek. Ahol nincsenek síparadicsomba burkolt
fiskális paradicsomok. Minden tiszta, mű, előkelő volt a
hatalmas szálloda vendéglőjében, egy bácsi mellharmonikán
fürelízezett, néhány nyanya tapsoló ritmusára.
A
kambodzsai és egyéb éhezőkre gondolva szégyentelenül bezabáltam
és csak az bosszantott, hogy nem fér több belém. Hiába unszoltak
a süteményekre, nem volt hova belém tuszkoljam. De nem mertem
megkérdezni, hogy szalvétába csomagolva elvihetem e? Úgy vagyok,
semmint a visszautasítás miatt égjen az arcom, inkább nem kérdek
semmit.
Rejtély
marad nekem a vendégelés, no nem mintha ezen egy rejtély miatt nem
tudnék én aludni, de attól még elgondolkoztam ezen a körülöttünk
zajló sürgés forgás dolgon, hogy a szolga, feszt nézte a
tányéromat, ahogy elkezdett ürülni, fogta s vitte. Rémesen
bosszantott ez az úri pikantéria, mert a mártásokat ki szoktam
kenyérrel nyalni. És hogy mind a hátam mögött volt a szolga,
borzasztóan elment az étvágyam. Meg attól is, hogy a sovány,
gebe multimilliomos öregnek a fiatal feleségének bezzeg adtak
papír szalvétát, nekünk meg nem. Hanem ott volt két lebernyeg
lepedő -féle a poharunkba téve, amit nem mertem mártással
bepiszkolni. Kénytelen voltam kézzel szájat törölni.
Nom
du nom, ilyen tálcás, önkiszolgálós dolog volt ez a vendéglő,
ilyen templomi áhítattal itatva a hangulat, a szolgák is mintha
ilyen mini felhőkön úszkáltak volna, teljesen fa pofával,
rezzenéstelen vonásokkal, mert egyébként megesküdtem volna, hogy
a román tengerparti ilyen csőcselék tálca tologatós ebédlőben
jobbnak nézett ki a kaja.
De
persze mit értek én a rafinériához? Mert már arra is felkapom a
fejem, ha valaki flancot akar egy budiajtóra is. Mert mire jó a
flancolás? Hacsak nem arra, hogy elhitessék veled, hogy most egy
vacsora erejéig úr vagy és szaladnak körülötted a szolgák.
Nem
szalad senki körülötted, egy drágán megfizetett illúzió az
ilyesmi. De lám vannak akik vevők erre az illúzióra. Mert ha
nekem fürelíz kell, fix, hogy nem mellharmonikás variánsban
fogom meghallgatni, hanem zongorásban és a megfelelő hallban: a
műhelyben.
Volt
egy része a felhozatalnak, amikor sorra kerültünk, mint vásáron
a birkák, ez a zsülien franciául beszámolt rólunk rendesen a
szállódásnak, noha nem értek franciául, az este megnyilatkoztak
a füleim és nyelveken értettem és minden szót megértettem.
Hozzám
érve hallom, hogy egy szót sem említ arról, hogy vállalkozó
lennék. Hogy befektetőt keresek. Niggernek állít be, mintha az ő
niggere lennék.
De
nem is bántam. Mert nem szeretnék néha itt vacsorázni és
reszkető térdekkel beszámolni arról, hogy miért nem jött össze
a megfelelő profit.
Megcsodáltam
aztán a hallban a régi motorbicikli gyűjteményét ennek az
embernek, megállapítottam, hogy két olyan motornyi az én gondom s
terhem e világon. De nem mint gazdagság csodáltam e kétkerekű
csodákat, hanem a kimunkálás végett. Régen milyen masszívan
dolgoztak, azok a gyönyörű vázak, kötések, mintha egy
örökkévalóságnak csinálták volna.
Csak
azt nem értettem, hogy passzol az egész dizájn a mű virágokkal?
De talán csak nekem tűnt fel. Mindenki másnak a helyén voltak a
dolgok. A szolgák is, a motorok is, meg a mű virágok.
Impozáns.
Khé bellé. S holnaptól irány a tonkonzerv.
S
Kambodzsán marad minden úgy, ahogy hagytuk...