Kivel tartasz?

 Kivel tartasz?

Nincs miért tagadni, Muskóczi életének a napjait az iskola csak megkeserítette. Mert ott mindenki elvárta, hogy másmilyen legyen mint amilyen, és ott sosem beszélt senki arról ami őt érdekelte. Sőt, ha néha említette is egy egy osztálytársának, hogy éppen mivel foglalkozik, vagy milyen gondolatai vannak, úgy néztek rá, mint aki éppen a Marsról pottyant volna le és idegen nyelven halandzsál.

Az akváriumi halakkal úgy kezdett el foglalkozni Muskóczi, hogy kiürült egy hatalmas, öt literes uborkás üveg. Volt a Szkorcárilor utcában egy néni, aki akváriumi halakkal foglalkozott és annyi hala volt, hogy szokott másnak is eladni belőlük.

Muskóczi szeretett ott időzni, igaz a néni sosem ért rá, de azt találta ki Muskóczi, hogy nem tudja eldönteni, hogy milyen halat vásároljon, és közben csak nézte a sok halat a kivilágított akváriumokban. Nézte, nézte a halakat Muskóczi és gyönyörködött bennük, főleg a Neon halakon, amelyek tényleg úgy fénylettek mint valami kis neon lámpácskák, de amikor már úgy érezte, hogy visszaél a néni türelmével, kért egy-két Xifó halacskát vagy Guppyt, hisz azok voltak a legolcsóbbak. Ekkor még nem szakosodott Muskóczi az akváriumi kárászokra, mert azoknak nagyobb akvárium kellett volna, de azokat is nézegette mindig Muskóczi, hogy milyen szépek, de főleg aztán azok a szép nagy aranyhalak.

Mindig a halai jártak Muskóczi fejében, még az iskolai tanórák ideje alatt is. Nincs mit ezt a szőnyeg alá söpörni, annyira unalmasak és érdektelenek voltak a tantárgyak, hisz mit is érdekelte őt, hogy ki, mikor született, olyan emberek akiket sosem látott, vagy hogy ki, mit írt, amikor ő minden tíz percben megnézte otthon, hogy a Xifó nősténye nem e szült? Mert amikor a nagy hasa alatt lett egy nagy fekete folt, akkor azt jelentette, hogy hamarosan szülni fog, és azt mondták, hogy érdekes nézni, amint csak úgy jön ki a sok icipici, alig látható kis halacska belőle. Na ez volt Muskóczinat érdekfeszítő, nem a történelem, vagy földrajz, számtanról ne is beszéljünk. És mi van, ha éppen akkor fog szülni a hala, amikor ő iskolában van?

S akkor mintha mindez az aggodalom nem lenne elég Muskóczinak, arra lett figyelmes egy szünetben, hogy osztálytársai hevesen vitatkoznak valamin, hogy majdhogynem össze is verekedtek. Igaz ami igaz, Muskóczit sem igazán érdekelték, hogy a többieknek mi jár a fejükben, mert ők más rugón jártak, azaz inkább azt szokták mondani, hogy Muskóczinak a feje jár más rugókon a szokásosnál, de ez a részletkérdés sosem izgatta Muskóczit. Neki mindegy volt, hogy kit, milyen rugó hajt.

Na de, hogy Muskóczi nyugodalmában csak elbambult az ablakon kifelé, és nem hadonászott ő is a köz vitában, neki estek a többiek, és felelősségre vonták, olyan hangos mérgesen, hogy ne te kivel tartasz? Muskóczi csak nézett ki a fejéből, és elszégyellte magát, elpirult, mert fogalma sem volt miről kérdezik. Na mi lesz? Kiabálták. Az U-val tartasz, vagy a CFR-rel? És egy pillanatra feszült csend lett, mintha Muskóczinak a válasza döntötte volna el a vitát.

Rájött Muskóczi, hogy valószínű a focicsapatok miatt veszekednek, de hát ő és a foci, főleg a térdficama óta nemigen vannak barátságban, hisz ha csak megbillentette a labdát, a térdkalácsa könnyen kificamodott, annyira érzékeny lett. De egyébként is, milyen ostobaságnak tartotta, hogy azért izgulni és kiabálni, vagy diadalüvöltést lerendezni, mert más rúgja a labdát. Nézni mások, hogyan futnak egy labda után és össze-vissza rugdossák közben magukat, nagyobb hasztalan időtöltést nem is tudott volna elképzelni Muskóczi.

Muskóczi azt mondta, hogy nem tart senkivel. Sem az U-val, sem a CFR-rel. Erre mindkét szurkoló csapat újabb üvöltésbe kezdett, de ezúttal Muskóczit szidván, miféle ember ő, hogy nincs még egy focicsapata sem, mindenki csalódottan nézett rá. Volt aki meg is lökte, volt aki mamlasznak nevezte, volt aki hájas kövérnek is mondta. A lányok is a szemük sarkából csak úgy figyeltek Muskóczira, mint egy Marsról lepottyant zöldfülűre.

Na de ahogy kiment Muskóczi az iskola kapuján, sietett haza, hogy vajon mi lett a halaival? Otthon aztán megnyugodott, hogy a hal még nem szült. Megsimogatta a nagy, ötliteres uborkás üveget, és egy pillanat erejéig eszébe jutottak azok a gyűlöletes megjegyzések és pillantások, de hamar elhesegtette őket, mert az otthonában már nem értek azok semmit, hisz a saját világában volt, ahol nincs sem kiabálás, sem számtan, se történelem.

Este későn aztán a Xifó tényleg sok sok kicsi apró halacskát szült, megszámlálhatatlan, szinte alig észrevehető kis átlátszó halacska jelent meg, csak két apró, de nagyon apró fekete pötty, a szemük jelezték, hogy vannak, mert másképp nem is látszódtak volna. Hát ez akkora csodának számított Muskóczinak, hogy nem bírt betelni vele.

Másnap az iskolában nem is mondott róla semmit Muskóczi, hisz a többiek még mindig az asztalokat csapkodták, hogy kinek van igaza, melyik csapat az erősebb. Ezúttal Muskóczit számba sem vették.

És ez így Muskóczinak tökéletesen megfelelt. Dolga volt.

Függelék:

A populista fősodrat és a magánszféra.

A többség a város két focicsapata miatt kapott hajba, mai hasonlatban a bal és jobb politikai csoportosulás miatt, mert ugye világnézetről nem beszélhetünk, hisz egyik fél sem halad semmiféle jobbos vagy balos értékek mentén, hanem csupán a hatalom a tét. A futbalcsapatok sem valami sportszerűségi elvből játszanak, hanem a pénzért és sikerért, ami pénzt jelent. A drukkolás vérig történő folyamata az erősebb csapatért történik, hogy a drukker a győztes mentén tud haladni, azaz sem eszmeileg, sem világnézetileg nem a vesztesek táborában van, tehát életrevaló, igaza van.

Aki nem ér rá ezekre, halakat tenyészt eladásra vagy éppen elkezd halakat gyűjteni és figyeli a folyamatokat, azaz lelke a házatája fölött lebeg, nem érdeklik a világot megrengető álviták.

Bár mondhatni lehet, hogy Muskóczi figurája egy bugyuta, infantilis lélek, de ez nem más, mint az örökös Nikodémusi dilemma: hogyan lehetne visszabújni az anyám picsájába és újjászületnem? Hát nem. Muskóczi nem infantilis, se nem bugyuta, hanem szereti az életet és élni akarja, a sajátját lehetőleg, nem a másokét: sztárok, politikusok, tanárok, stb. Muskóczi minden nap alkot, azzal amivel van, ami elérhető, nincsenek hatalmas céljai, nem akar eljutni sehova, neki az út a fontos, hogy mehet, hogy alkothat, emiatt sosem fejez be semmit, éppen ezért nem hajtja a tökéletesség rögeszméje. Nem köteleződik el sehova, a saját maga főnöke marad míg él.

A „Szkorcárilor” utca az a mai „Scortarilor”, azaz a régi Kolozsvár emlékében a Cserzők utcája volt. Muskóczi gyermekkorában csak így mondták: Szkorcárilor utca. Nem tudtam érdemleges értelmezést találni a guglin, a cserzés az valami növény alapú bőrfeldolgozási folyamat a bocskor, illetve cipőgyártásnál. Románul nem tudtam értelmezést találni, a „scortar” az lehet egy madár, vagy egy szőnyegfajta, de megtörténhet, hogy a scortari szó a cserzőknek a román kifejezője is lehet, gyakori, hogy a szakmák átvesznek idegen szavakat, főleg ha a lakosság etnikai vegyességben él. Én például az egyengetési gyalulást úgy kaptam, hogy „ábrikt”, később jöttem rá, hogy az „abricht”-ból jött át, a németből, valószínű régen a mester emberek inkább szászok voltak. Mert amint ismertem a szászokat, következetes, dolgos népek voltak, tartottak szerszámaikhoz, szakmájukat tisztességesen művelték. A magyar az inkább mindent elbohémizált, könnyen hagyott csapot s papot és hanyatt-homlok másnak fogott neki. S akkor így néha abriktolt, nem egyenesített. Pedig ugye nem mindegy, mert sokan úgy hiszik, még asztalosok is, hogy az egyengető gyalugép az csupán gyalul, kevesen értik meg, hogy az nemcsak leszedi a deszka szőrös részét, hanem egyenesít is. De ha a szaki nem egyenesítőleg gyalul, akkor megtörténhet, hogy tényleg szőrtelenít és nem egyenesít.

Később aztán Muskóczi külön szülő akváriumot létesített, ahol egy üveglappal volt elválasztva a felső víz az alsótól, és csak egy vékony résen kommunikált a két vízszint, ahol a született kis halak lefolytak az üveg alá, hogy a nagy halak ne egyék meg a saját csemetéiket. Mert sajnos megették őket. Volt aztán mindenféle hala Muskóczinak.

Rajz a nagyok társaságához

 

A nagyok társasága

    Muskóczinak a történetei közel fél évszázaddal azután jegyzendők le, hogy azok megtörténnek. Noha az író emlékében kristálytisztán elevenednek meg azok a megélések, képtelen lenne időrendbe sorakoztatni őket, mint valami bélyegsorozatokat egy szép, nagy és vastag albumban. Leírja őket, ahogy eszébe jutnak. Ezért ugranak időben a leírt Muskóczi történetek. Muskóczi hol öt éves, hol tíz éves, de van, hogy éppen tizenöt éves. De szinte nem is számít, hogy Muskóczi mikor hány éves, mert vannak történetek, amik az ember életében többször megismétlődnek. Az események azok, amik újra és újra megtörténnek egy ember életében, és szó köztünk maradjon, de az író feje sem lehet olyan, mint egy minden régi történéseket megjegyző könyv, hogy csak egyszerűen fellapozva ki lehessen nyitni az adott időre, adott eseményre.

    Az öreg Muskóczinak, aki leírja a fiatal Muskóczi történeteit, legtöbbször újra kell élnie helyzeteket, hogy eszébe jusson, mikor is találkozott a jelenséggel legelőször.

    Mint minden gyerek, Muskóczi is szerette volna, ha lennének nálánál nagyobb barátai, akiket követhetne, akiktől tanulhatna és akik bevennék őt is a társaságukba, hogy fontosnak és megtisztelve érezze magát. Csak hát a nálánál nagyobb gyerekek is arra vágytak, hogy még nagyobbaknak a barátjai lehessenek. Mi tagadás, a felnőttek is mindig a nagyobbak, okosabbak, sikeresebb emberek társaságát keresik. Az uborka indái is mindig felfele kapaszkodnak, ha van mibe fogózkodniuk, nem többe, mint akár egy másik uborka növénybe, akár az égig is felnőnének az uborkák. Aminek mondjuk Muskóczi nem haragudna meg, mert szereti az uborkát.

    Egyszer, Muskóczi már nagyon megunta, hogy képtelen a házi feladatokat megcsinálni, hogy semmit nem tud megtanulni. Gondolta, hogy bekérezkedik valamelyik jól tanuló iskolatársa mellé, hogy ellesse tőle a jótanulás titkát. De hát ez egy nagyon nehéz feladatnak tűnt, mert hát egyik jó tanuló sem akart vele erről beszélgetni. Sőt, furcsállották is, hogy milyen különös gondolata támadt Muskóczinak.

Nem adta fel egykönnyen Muskóczi, egyszer azt gondolta, hogy elkíséri Sándor Zsoltot hazáig és beszélgetés közben kicsikarja tőle a jó tanulás módszerét. Noha nagyon jól elbeszélgettek hazáig, sajnos nem tudott meg semmit Muskóczi a jó tanulásról. Mikor Zsolt házához értek, az anyukája kerek perec elutasította a gondolatát annak, hogy Muskóczival együtt tanuljanak ketten. Így lelombozva gyalogolt hazáig Muskóczi, töprengve, hogy kivel tudna nálánál okosabbal barátkozni?

Próbálkozott Alpárnál is, de ő mindig annyit fontoskodott és bizonygatta, hogy nincs szüksége Muskóczi barátságára, hogy feladta a próbálkozást.

    Egyszer, mégis úgy nézett ki, hogy Kelemen Attilánál megfogta Muskóczi az Isten lábát. Kelemen Attila megengedte, hogy hazáig kísérje, és sőt, mi több, hogy együtt megcsinálják a leckéket. Amíg odaértek, Muskóczi lelkesen hallgatta, amint Attila fejből felsorolta a világ összes fotbalcsapatának a játékosait. Muskóczi csak hüledezett, hogyan fér egy ember fejébe annyi furcsa, idegen név? Otthon már várta az apukája, és mikor meglátta Muskóczit, hümmögött a bajsza alatt egy kicsit, azt mondta, hogy na jó, most az egyszer bemehet Muskóczi hozzájuk.

Hamar megebédeltek, egy egy tányér paszúlylevest, ami Muskóczinak nagyon jól esett, még akkor is, ha érezte, hogy nem szívesen adták, mert szó köztünk maradjon, eléggé megéhezett Muskóczi a tegnap estétől. Aztán leültek az íróasztalhoz, ahol Attila tovább folytatta a fotbalisták névsorát és Muskóczi nagy csodálatára közben úgy írta a házi feladatait a füzetébe, mintha a fotbalisták névsoraiba lettek volna kódolva azok. Muskóczi alig tudta másolni, amit Attila a füzetébe írt, sőt, az utolsó tantárgyból, történelemből már nem is másolt semmit, mert érezte, hogy ő ezt a módszert soha nem tudja elsajátítani, hogy csak úgy dőljön belőle a sok tudomány. Egy fél óra nem sok, de annyit sem tartott a házi feladatokat megírni. Arra a kérdésére Muskóczinak, hogy de a leckét hogy tanulja meg, Kelemen Attila arra csak annyit mondott, hogy nem kell megtanulnia, mert ő tudja.

Na erre Muskóczinak már nem voltak szavai. Nem is kell említeni, hogy ez volt az első és utolsó alkalom, hogy Muskóczi Kelemen Attiláéknál volt. Úgy ment haza, hogy rájött, a tanulásra egyik módszer sem válik be neki, és valószínű emiatt senki nálánál okosabb, nagyobb nem fog vele barátkozni, merthogy a szó köztünk maradva, Muskóczi kicsit butának érezte magát.

Próbálkozott Agárdi Ferencnél is, de nála nem a jótanulás volt az erősség, hanem a nagyzolás, de Muskóczi úgy érezte, egy kis nagyzolás rája is ráférne, mert mindig olyan szégyenlős és félős volt. De ez az Agárdi Feri mindig lenézte Muskóczit, hogy ennyit sem tudsz? És folyton olyan próbatételeket adott Muskóczinak, mondván, hogy ha a bandájába akar tartózni, meg kell tegye ezt is meg azt is, és hát sajnos azok a próbatételek nem éppen a jó felé vitték Muskóczit. És most erről maradjunk csak csendben ennyivel.

    Sokat búsult aztán Muskóczi, hogy senki nem akar vele barátkozni, aki nálánál egy hajszálnyival nagyobbnak, okosabbnak, bátrabbnak tűnt.

Na de eszébe jutott, hogy ha senki nagy nem akar vele barátkozni, mi lenne, ha ő egy kisebbnek lenne a nagy barátja? Eszébe jutott, hogy Szatya mind próbálkozott vele barátkozni, de ő még nálánál is szégyenlősebb és félősebb volt és mellé szemüveges is, meg pattanásos is. A nézése is olyan furcsa volt. És ő sem volt a jó tanulók közül való.

Nahát másnaptól, ha Szatya jött hozzá szünetben, Muskóczi szóba elegyedett vele, és láss csudát, elég jól elbeszélgettek.

Ki gondolta volna, hogy csupán az a tény, hogy Muskóczi megváltoztatta a szemléletét a barátságról, létre is jött a barátság? Mert hát való és igaz, hogy Muskóczi és Szatya sokáig barátok voltak és sok emlékük is maradt róla, ha aztán az idő el nem mosta azokat.

    De biza az öreg Muskóczinak megint eszébe jutván, hogy hasztalan a nagyok barátságát keresni, mert ők még nagyobbat keresnek, a Szatyával való barátságuk emléke újból megelevenedett a lelkébe íródott, Élet hatalmas könyvében.

A rajz bár egy másik Szatyás történetből van, nem ez a végleges ehhez a történethez. A napokban megrajzolom, csak előbb meg kell "lássam". Az ember azt hinné, hogy egy naiv rajz nem hordoz olyan információt, ami "komoly" lenne, de ha az ember jobban megnézi, a házakban fel lehet ismerni a Kolozsvári Szent Mihály templomot, illetve Mátyás a király szülőházát. Az érdekessége ennek a rajznak az, hogy azokat az épületeket csak most fedeztem fel, nem rajzoltam őket tudatosan oda. Nem is tudom, azt hiszem megvan úgy öt év is, hogy megrajzoltam. Ezek szerint vannak dolgok, amik bekódolódnak az emberbe, és előbb-utóbb, így vagy úgy kifejezésre jutnak.

Percnek a maga baja

Ma volt egy ilyen, hogy buzgón pakoltam a szekérre a Bricoban a ragasztott fenyőpaneleket, és mellettem egy olasz, magamfajta öregember egy román hölggyel variáltak, hogy vajon melyik lemezméretet válasszák. Én nagyon elmerültem a dolgaimba, mert a listán a méretek nem egyeztek nálam sem a panelek paramétereivel és én is kombináltam szinte hangosan kalkulálva, nem figyeltem oda miként bénáznak.

Bocsánatkérően arrébb mentek, hogy nem is zavarnak tovább, én erre felkaptam a fejem, hogy szó se róla, nem zavarnak, csak én is gondba vagyok merülve. Az olasz muki vigyorogva kérdezte, hogy én tümpláró vagyok ugye? Igen, vigyorogtam vissza, asztalos vagyok. És rögtön egy cetlire felvázolt egy kis komódot, hogy ezek az anyagok jók ilyen munkára? Ó persze, vágtam rá, tökéletesek! Jaj de jó, mondja az olasz, ide adná a telefonszámát? Ó, ne haragudjon kérem, utasítottam vissza, nem vállalok munkát, teljesen ki vagyok esve mindenféle határidőből. És biza töredelmesen megvallom, nem tagadom, hogy talán lehetett a hangomban egy enyhe ingerültség is, abból az árnyalatfajtából, amikor az ember úgy érzi, hogy csapdába akarják ejteni. Az olasz muki megértően hátrált, mondván, hogy óó profeszionelle, molto lukru. A román hölgy is igazolta, hogy a jó szakembernek sok a dolga, ez így van. És bocsánatkérően elmentek.

És természetesen, mint szokott nálam, rá egy pár órára esett le, hogy de goromba voltam. Csak később gondoltam át, hogy azok az emberek ha meg is vették azokat a fákat, nincs hol felszabják. És ebben segíthettem volna nekik. Felszabni méretre nem sok idő. Bénázva is csak félóra, valószínű erre kellettem volna, de én szamurájkarddal válaszoltam.

Mert hát ezek a zörgetők. Nem mások.

Jobb lesz erre odafigyelni.

Ritkán szoktam így viselkedni, mentségemre legyen, hogy már második „közbejött” és „vissza nem utasítható” munkához kapkodtam a félkész anyagot, és megrökönyödve tapasztaltam, hogy a múltheti árak azóta megszöktek, és a Griff madarat megint a combomból kell etessem, hogy le ne zuhanjunk. A tolóajtók vasalata is fix ötven százalékával lettek drágábbak, de senki nem tudja mitől? Azt mondják, hogy az Ukrán háború miatt, mert onnan hozták a vasat. De kik? A Kanaiak? Mert a gyógyszerek drágulását is az Ukránok nyakába varrták, hogy onnan nem jön az alumínium, ami a fóliás csomagoláshoz kellenek. Ugyanmár? És így tovább. Mi a fene? Az Ukránok tartották el eddig a Világot? Eddig azt sem tudtuk hol van Ukrajna, most meg mindenki hirtelen geopolitikában szakértő. Mindegy. Haladjunk.

Végül hosszas lelki tusakodás után megvettem a „Vonroc” szerszámcsomagot, szerintem a világ leggagyibb szerszámcége, de nekem most annyi szerszám kell a faházhoz, amit építek, egyszerűen rá voltam kényszerülve, erre az akkumulátoros szerszámcsomagra. A profi cégek ezt a csomagot tízszeres áron osszák. Nekem erre most nem futotta, de már nem is hiszem, hogy bevállalnék ilyen prémium cuccokat, mert annyira azért nem mernék a jövőmbe fektetni. Nem munkailag, hanem egészségileg.

Pár nap használat után, a szerszámok meglepően jól viselkednek. El kellett vessem előítéletemet, és azt hiszem meg is szerettem őket. Tökös a fogásuk, olyan oroszosan szólnak, érződik, hogy van anyag bennük, igaz az is érződik, hogy nem szégyellik az ampereket padlóig használni, egészséges amperszaguk van, emiatt az aksik nem halhatatlanok, de arra amire kell, nekem most tökéletes. Vittem egy autós akkumulátort, hejzá kapcsolok egy invertort és arról töltöm a kisgépek aksiit.

Na de aztán arra gondoltam -és ezzel bezárom a mai sódert- hogy bárki, aki akár saját iparként faházat akar építeni, egy ilyen szettel szinte kimeríti az ácsmunka mindenféle mozzanatát. Kis kézügyesség kell hozzá, az internet ott van, hihetetlen sok tanácsot tud lelesni a munkájához, már csak az akarat kell és a bátorság.

Mindig arra kell koncentrálni, hogy elég minden napnak, minden órának és percnek a maga baja. Ha ezeken túljutunk lépésről lépésre, egyszer csak áll a ház. És csodálkozunk, nahát, nem is hittem volna.