Ubul

Ubul. Nem egy Ős-MAGjar vitéz volt. Egy alázatos kutyakölyök volt. Volt, mert már nincs. Eltemettem ma. Ama Rexi ágazatból való volt, a kidobott, öreg rottweiler volt a nagyapja, akit ugyancsak itt csürkefalván temettünk el, Ubul anyja meg ez a Pufi, akit ezek a fűnyírósék hagytak ránk. A Pufi névből is látszik, hogy mennyire idióták lehetek ezek a fűnyíróék, hogy egy Rexi ágazatból való kutyát te Pufinak nevezel. Mert csak a hülyék tesznek Pufi kutyanevet egy kutyának. Valójában a Pufi is olyan hülye, mint a fűnyíróék.
Ubulnak az volt a hibája, hogy eme korcs családból származott. Láttam én, hogy tőbb értelem van benne, mint testvérében Számiban, meg anyjában a Pufiban, de a létszám miatt neki el kellett kárhoznia. Mondhatnám úgy is, hogy Ubul az indifferencia áldozata volt. Pedig sorsa úgy indult, hogy szarba esett és emiatt menekült meg, mert aznap vittem az erdőbe a többi hat testvérét. Mivel őt nem tudtam kiszedni hajnalban a szarból, visszamaradt. De hát így, szerencsésen is az élete tragikusan végződött, elvitte az a zsigodia, kutyabetegség. Láttam pár napja, hogy szomorúan néz, és már ismerem ezt a szomorú kutya tekintetet. Mondtam is magamban, ennek vége.
Tulajdonképpen az én állatfarm prodzsektem e miatt nem indult be, mert képtelen vagyok egy állatot levágni. Minden rohadt beragadt egér vádolja a lelkiismeretemet, de az ember ha élni akar, be kell vállaljon dolgokat. De azt már nem vállaltam be, hogy neveljek állatokat a legyilkolás végett. Persze, ha tudnám, hogy a parizer nem parizerhúsból van, hanem állatokat vágnak le érte, nem ennék parizert.
Fene érti ezt a Világot. Ubul már érti. Azt hiszem, mi is akkor fogjuk megérteni, amikor mint Ubul, alulról szagoljuk az ibolyát. Akkor hirtelen meg fogjuk érteni, hogy gyerekek, ennyi volt. Eddig és nem tovább. Jön az a mélységes, fekete csend. Örökre. Baj ez?