Ubul.
Nem egy Ős-MAGjar vitéz volt. Egy alázatos kutyakölyök volt.
Volt, mert már nincs. Eltemettem ma. Ama Rexi ágazatból való
volt, a kidobott, öreg rottweiler volt a nagyapja, akit ugyancsak
itt csürkefalván temettünk el, Ubul anyja meg ez a Pufi, akit ezek
a fűnyírósék hagytak ránk. A Pufi névből is látszik, hogy
mennyire idióták lehetek ezek a fűnyíróék, hogy egy Rexi
ágazatból való kutyát te Pufinak nevezel. Mert csak a hülyék
tesznek Pufi kutyanevet egy kutyának. Valójában a Pufi is olyan
hülye, mint a fűnyíróék.
Ubulnak
az volt a hibája, hogy eme korcs családból származott. Láttam
én, hogy tőbb értelem van benne, mint testvérében Számiban, meg
anyjában a Pufiban, de a létszám miatt neki el kellett kárhoznia.
Mondhatnám úgy is, hogy Ubul az indifferencia áldozata volt. Pedig
sorsa úgy indult, hogy szarba esett és emiatt menekült meg, mert
aznap vittem az erdőbe a többi hat testvérét. Mivel őt nem
tudtam kiszedni hajnalban a szarból, visszamaradt. De hát így,
szerencsésen is az élete tragikusan végződött, elvitte az a
zsigodia, kutyabetegség. Láttam pár napja, hogy szomorúan néz,
és már ismerem ezt a szomorú kutya tekintetet. Mondtam is
magamban, ennek vége.
Tulajdonképpen
az én állatfarm prodzsektem e miatt nem indult be, mert képtelen
vagyok egy állatot levágni. Minden rohadt beragadt egér vádolja a
lelkiismeretemet, de az ember ha élni akar, be kell vállaljon
dolgokat. De azt már nem vállaltam be, hogy neveljek állatokat a
legyilkolás végett. Persze, ha tudnám, hogy a parizer nem
parizerhúsból van, hanem állatokat vágnak le érte, nem ennék
parizert.
Fene
érti ezt a Világot. Ubul már érti. Azt hiszem, mi is akkor fogjuk
megérteni, amikor mint Ubul, alulról szagoljuk az ibolyát. Akkor
hirtelen meg fogjuk érteni, hogy gyerekek, ennyi volt. Eddig és nem
tovább. Jön az a mélységes, fekete csend. Örökre. Baj ez?