Nézem
itt a vigyorgó arcok mögött a komor, hallgatag, semmit se mondó
lelkeket, olvasom a híroldalakon a bloggereket, mert azt mondják ma
nincs irodalmár, ma nincs kortárs irodalom, csak ilyen-olyan
mindenféle bloggerek vannak, kik össze-vissza írnak, és az az
érzésem van, hogy egy vén, öreg, belefásult generáció vagyunk.
Nincs bennünk se harc, se dac, semmi se fűti lelkünket, és minden
megírt szavunkkal, elhallgatott bölcs gondolkodásunkkal, mintha
ezt szeretnénk pontosan alátámasztani, hogy igenis, mi vén, öreg,
belefásult generáció vagyunk.
Nézem
az írók, költők régen kiadott könyveiken, van róluk egy egy
igen szomorú, gondokba eső képük, legtöbben a fejüket kezükkel
támasztják, amék olyan fontosabbnak tartotta magát mindnél,
szivar vagy éppen pipa lóg a szájából. Mintha azt mondanák
ezzel is, az Élet egy tragikus hely, és ti olvasók ugyebár erről
mit sem tudtok, mert ugye boldogok a lelki szegények.
Írhattak
akkoriban 1980-at, mikor Szatyával (nem a Szatyával) elmentünk az
iskola mellé a Republica moziba, mert mondta Szatya, hogy adnak egy
magyar filmet, menjünk be. Hirtelen azt hittük tévedés van a
dologban, mert mikor bementünk a moziba, hárman voltunk összesen.
De mégis leforgatták nekünk a filmet. Életemben akkor láttam,
hallottam először Szörényiekről, Koncz Zsuzsáról. Nem is film
volt az, hanem egy koncert. A koncert. A zászló aztán betette
nekünk az ajtót. Ha én zászló lennék, nem lobognék csak úgy
senkinek. Felfőtt aggyal, lüktető szívvel jöttünk onnan ki, és
aztán jöttek snúrban a Szabadnak születtem, Álmodtam egy
világot, s mint egy rakéta kilőtt minket egy hosszú pályára,
lebegtünk ebben az erőben sebesen, tele reménnyel, hittel s
szeretettel, hisz tudtuk: a világ meg fog változni.
Aztán
kezdtek lepotyogni a csillagok, a kezdeti sebesség gyorsulása
leállt, húzott vissza a gravitáció, ma már 35 év után Szatya
sem akar visszaemlékezni rám. Talán kényelmetlen neki is
belátnia, mint a mai koravén generációnak, hogy ama lelkesedés
lecsapódott mint a reggeli köd, mindenféle forradalmat levert a
piacgazdaság.
És
tetszik, nem tetszik, hogy a Dedemanban s Praktikerben árulják a
bóvli, papír ajtókat, az mindannyiunk a koravén, kudarcba fulladt
forradalmunk miatt van, szétszéledtünk a barikádok mellöl, s
utcasarkok mögül kiáltozgatunk értelmetlen statisztikákat,
komplikált politikai kapcsolatokat.
Most
már nemcsak műhelyeinket adtuk oda harc nélkül, hanem álmainkról
is lemondtunk.
És
most itt állunk, két szörnyeteg elnökjelölttel, mindegyik mögött
komoly ilyen bérgyilkos osztagok, ilyen népirtók állnak, s mi
azon vitatkozunk, hogy melyik kevésbé rossz. De úgy vitatkozunk
ezen, hogy közben nincsenek se álmaink, se lelkesedésünk, mint
koravének, mint a szekuritátétól megfenyegetett halálra
rémültek, hogy jaj, vajon melyik út visz Keletre s melyik
Nyugatra? Sőt, táborokra oszlottunk, és mindkét tábor árulónak
s nemzetgyilkosnak címkézi a másikat, de valójában úgy érzem,
ez a látszat harc arra hivatott, hogy fedje gyenge lelkületünk
rút, ráncos meztelenségét.
Nem
tudjuk felvenni a harcot a gonosz ellen, mert nincs bennünk jó
indulat. Nincs bennünk a szeretet, amikor azt mondjuk egymásnak:
nem tőled veszem a kenyeret, hanem onnan ahonnan olcsóbb, akár az
ellenségtől is, ha olcsóbb. Ilyenkor az autonómia kérdések csak
látszat kérdések, kibúvó, hogy miért nem tudok én jó lenni.
Miért nem tudunk mi összetartani. Mert mások nem hagynak.
Van
benne némi igazság azért. Testvér a testvért nem hagy élni.
Nosztalgiázom
itt, s vigyorgó arcomból komoran, hallgatagon s semmit se mondó
lelkülettel nézek rátok, s várok, vajon lesz e még tavaszi
lelkesedés, lelkünkben forradalmi tűz, vagy kinyuvadunk itt lassan
koravénen s isten álgya az egészet?