Egymásnak reményei 2.

Sokan azt hiszik, hogy megértik a gyermekeket.
Egy pár éve, hogy főállásban a fiamat rendezem, mert nincs kéznél nagymama vagy egyéb rokon, akarva akaratlanul megfigyeltem dolgokat a gyermek, illetve a gyermekek viselkedésében.
Mindennek ideje van az életben. Így kezdem megfogalmazni magamnak a dolgokat. Felnőhetett volna a fiam úgy is, hogy más ügyel rá. Alkalmazhattam volna valakit. Mondták is a régebbi, komolyabb klienseim, miért nem alkalmazok valakit a gyerek mellé? Mert nem lehet, hogy kimaradj a munkádból, nem normális, hogy az apa ne dolgozzék. Tökéletesen meg tudom érteni ezeket az érveket. Az első évben a padlón voltam, hogy annyi adósságom van és én nyugodtan eljátszom itt a nyugis, ráérős apa szerepet, olyan nagytatásan. A második évben kezdtem észrevenni, hogy nem mindegy a gyermeknek, hogy én vagyok neki vagy más. A fiam belém fektette minden reményét. Kezdtem rájönni, hogy mi felnőttek mennyire semmibe vesszük a gyermek lelkét, az ő jellemét, vágyait, akaratát. Rájöttem, hogy elkezdődött köztünk egy olyan kapcsolat létrejönni, amit nem lehet másként fenntartani, mint ha minden időmet bele fektetem. Negyedik éve vagyok a fiammal és mostanra ott tartok, hogy nem tudom elképzelni a fiamat másnak átadni nevelésre, és én meg menjek dolgozni. Megszelídültem, ha így el lehet ezt nevezni. Megtörtént köztünk az a kapcsolat, mint az Avatar filmben, amikor összekapcsolódott a két lény farka és attól a perctől mindent együtt csináltak, együtt gondolkodtak, éltek, cselekedtek. Noha két különböző lény kapcsolódott össze, annak a kapocsnak az volt a célja, hogy együtt. Az, aki nem tapasztalta meg ezt a fajta kapcsolatot, nem tudja magát elhatárolni a mai nevelési irányzattól, stílustól. Mert mi a mai nevelési stílus? Ugyanaz, mint régen is volt, hisz nem tud más lenni valami amiben nincs tapasztalat. Hogy felülről kezelik a gyermek úgynevezett sorsát, én azt mondom lelkét. Leszarja a mai szülő a gyermeke lelkét. Lelki igényeit. Azt hiszi a szülő, hogy attól szülő, ha hétvégén jópofáskodik, marháskodik a gyermekével és beletol egy rakás pénzt a játékokba, szórakoztatásba. Annyira finom és érzékeny a gyermeki lélek, hogy rögtön lereagálja a szülő felületességét, és akképpen fogadja, vagyis adaptálódik a helyzethez, ha felületesen kezelik, felületesen viselkedik. Nem azért mert szarházi a gyermek, hanem azért, mert érzi, hogy jelen pillanatban nem mehet tovább. Szerintem itt van valami, egy gát, egy kapu, ami zárva maradhat egy életen át, majd ha a gyermek felnő, fogja tépni a haját a szülő, hogy uram isten, ez nem az én fiam, gyermekem. És talán jogosan tépi az ilyen a haját, mert valóban nem azzal a gyermekével fog szemben állni, akit elképzelt magának. A kis pisis taknyost, akinek nem volt más lehetősége, mint elfogadni az adott állapotokat. Kevesen értik meg, és ilyenkor jövök rá, hogy a mai nevelési, pedagógusi elképzelés mennyire felületes, falcs és semmi köze ahhoz, hogy mennyi pénzt öltek bele a szülők a gyermek jó létébe. Mert ezt szokták felhozni leggyakrabban a szülők a gyermekek ellen, hogy bezzeg régen, nem mint ma, hogy mindene megvan a gyermeknek és nem boldog mégsem. Az anyjáját neki még ma.
Ma már az lenne számomra furcsa, ha a gyermekek boldogabbak lennének a több beléjük fektetett pénztől. Most, hogy kezdem érteni és ismerni a fiam lelkét, látom, hogy mennyire nem a pénz határozza meg a boldogságát. A drága játék mit sem ér egy jó kártya partinál. A felnőtt világnézet nem tud elszakadni az anyagi világától. A gyermekeknél az értékrend teljesen más alapokon van még. Ezt nem látjuk mi felnőttek.
Élhetünk mi egymás mellett sok éven át és nem ismerjük egymást. Mert nem akarjuk. Hiába jópofáskodunk egymással, attól még nem történik meg az a kapcsolat. Annak a kapcsolatnak a bizalom az alapja. Hogy megbízhat e bennünk a gyermek? Nagyon fontos ez a szempont. A gyermek szempontja, hogy hihet bennünk? Megbízhat e bennünk? Holnap reggel is ugyanazok vagyunk? Holnap is számíthat ránk? Úgy tapasztalom, hogy ez fontosabb mindennél. Nem csalódhatnak bennünk egy percet sem. Sok szülő itt cseszi el szerintem, hogy ha néha úgy viselkedik is, mintha bízni lehet benne, a másik pillanatban megszólal a törvénykező benne és nem hajlandó ugyanazzal a türelmes hangnemmel kiegyezni, inkább kiossza a törvényt, hogy na elég, idáig volt, ne tovább. Tessék csinálni, mert ha nem, kikapsz. Sokan ilyenekkel jönnek, hogy a bitangnak tudnia kell a határokat. Ilyenkor fedezi fel a gyermek a szülőnek a határait. És a gyermek adaptálódik, pár ilyen eset után ő is meghúzza a határait. Ő sem hajlandó többet adni, mint amennyit kap. Sőt, kialakul benne egy még nagyobb dac, egy csalódásból, elkeseredésből fakadó dac.
Néha olyan fárasztónak tartottam, hogy a fiam örökké csak kérdez, kérdez, én meg mind csak feleljek, feleljek, de éreztem, hogy nem kérhetem arra, hogy hagyja abba. Mert olyan meghitt pillanatok ezek, amiket hamar elveszíthetünk a felületességgel. Néha olyan figura volt a fiam, miután egy csomót kérdezett, látván, hogy nem tudok mindenre válaszolni, de igyekszem, azt mondta, na jó na, nem cseszem a fejed többet, és elvigyorogta magát. Ilyenkor értem meg, hogy mennyire fontos neki, hogy bízhat bennem. Hogy nyugodtan kérdezhet, nem leszek idegbajos. Mondta egyszer a feleségem, hogy jó e az, hogy minden szarral nekem kell foglalkozni? Arra gondoltam, és mondtam is neki, hogy bármi legyen a sorsa, nagyon szeretném, ha haza mindig úgy jöhetne, hogy bátran kérdezhet, mondhat. Mert ha nem a szüleinek teheti fel a kérdéseit, akkor kinek? Ha otthon sem tud nyitott és őszinte lenni a gyermek, felnőttként sem lesz másképpen.
Sokszor hallom, látom, hogy a mai szülők felhányják a mai fiataloknak, hogy semmirevalók, ilyenkor nem válaszolhatok másként, mint hogy a mai generáció a mi generációnk tükörképe.
Ezen kéne elgondolkodni.
Mert ha ezen el tudnánk gondolkodni, akkor nem lenne mindegy számunkra a politikusaink hazugsága, a papjaink félrebeszélése, és mindent megmozgatnánk annak érdekében, hogy felszámoljuk a barom konvencióinkat, szánalmasan sablonos életünket, virtuális, tulajdonképpen nem létező közösségi életünket.
Lehetne másként élni? Lehetne. A gyermekeink erre figyelmeztetnek.
Talán ezért mondta Jézus, hogy engedjétek a gyermekeket hozzám jönni. Sok hülye idióta azt hiszi arról van szó, hogy a gyermekeket a templomba kell vinni, mondván nem lehet abban semmi rossz, hogy felajánlja istennek. De barom. Sok hülye barom. Azt hiszik az istenek fiatal vérre éhesek? Arra senki nem gondol, hogy itt arról van szó, hogy nekünk kell a gyermekektől tanulni. De hát Nikodémus az írás tudó, noha olvasott ember volt, az első reakciója az volt, hogy miként mehetne vissza az anyja méhébe újjá születni? Hihetetlen, de ennyire balfaszok vagyunk mi emberek. És eltelt kétezer év és semmi jelét nem adjuk az okosodásunknak. Sőt, balfaszabbak lettünk a balfasznál.
Én azért azt mondom, ha valamit akarunk, akkor a gyermekeink lelkével foglalkozzunk, ne azzal, hogy mit teljesít vagy sem az iskolában, életben, hogy szégyent hoz e ránk, vagy sem. Mert semmi nem pótolja azokat a perceket, mint mikor kapcsolatban vagyunk.
Lehet, hogy munkámban sok kárt tettem, több éves kapcsolat építő munkám széthullt, elvesztettem több komolyabb munkát, de nem bánom. Most tudom csak igazán értékelni azt, hogy talán a szakmai életemben is szükséges volt egy szünet, egy törés, hogy ha majd a fiam lassan önálló lesz, akkor újból kezdhetem. Az a szép az életben, hogy mindig újra lehet kezdeni.