Descartes ideiglenes
sarktételei asztalos nézetből.
Aszongya möszijő
Dékhááá, hogy addig is, amíg összeszedi magát és saját
útjára tér, hogy valamennyire boldog és következetes
maradhasson, a következő erkölcstant állította össze:
Az első, hogy fogadja el
azt amiben van. Magyarán fogadja el azt a világot, amiben azok
élnek, akikkel érintkezik.
A második, hogy menjen az
elindult úton, akkor is, ha hibás. Ha egyenesen mész -példálozá-
egyszer csak eljutsz valahova.
A harmadik, hogy ne a
sorsot győzze le, hanem inkább a kívánságait. Mondá: ha
megtettük ami tőlünk telik és nem érjük el amit kívántunk,
akkor az elérhetetlen számunkra. Tehát ne kívánja az
elérhetetlent.
A negyedik, és egyben
erkölcstanának záró fejezete az, hogy maradjon a magáéban, azaz
életét értelme kiművelésére fordítván a fentebb említett
három sarktétel pillérein.
Innen pedig aszonyga
monszenyór Descartes, hogy valami kilenc évig bolyongott a világban
és eme ideiglenes sarktételek tükrében elemezte az elébe jövő
bizonyosságokat, remélve, hogy előbb utóbb a homokos talajról
valami szikla, de legalább agyagföldre találjon. De sajnos az
elébe jövő tételekben semmi bizonyosat nem talált. Holott némi
matematikai példákat is végzett önszorgalomból.
Idáig jutottam vele,
monszenyór Dékával. Valószínű tovább is fogom olvasni.
Fiatalságomban kiolvastam pedig, de ma már más szemmel látom.
Például elfogott a nevethetnék. Mosolyogva olvasom. Sőt
figyelmesebben átrágom amit írt. Mai szemmel mintha némi iróniát
éreznék a soraiban.
Legalábbis ahhoz képest
amit én tapasztaltam az életben, jön, hogy röhögjek.
Hát kinek volt olyan
luxusa, hogy az életére bármiféle sarkalatos tételformulákat
tűzzön maga elé? És miután ezeket nagy bölcsen kitűzé, holmi
kilenc évig bolyongjon a világban és nagy sunyin lapuljon a
szkeptikusok árnyékában?
Nekem mindig is misztikum
volt és maradt sok ember megélhetése. Miből élnek?
Úgy fekteti le Descartes
ezeket a sarktételeit, mint manapság a sikeres emberekről szóló
sikerreceptek. Ha ezt és ezt megcsinálod, nincs hogy ne fuss be.
Ha én megfogadtam volna
Descartes módszerét a fiatalságom idején, én valószínű ma nem
lennék a saját műhelyemben, a családom sem az volna ami most,
mert ugye valláslíderekkel ütköztem házasodáskor, a
vállalkozásom hosszú-hosszú évei arról szóltak, hogy semmi de
semmi jel nem mutat arra, hogy számomra elérhető valaha, hogy
saját műhelyem legyen, tehát mint elérhetetlent le kellett volna
tudnom.
Valamennyire én is
bolyongtam a világban, igaz kisebb cirkumferincában, párszáz
kilométeres sugárkörben, nem kilenc évig, hanem tizenkilenc
évig, és ugyancsak a szkeptikusok árnyékában, akik semmi jót
nem jósoltak számomra.
Biza veszettül kerestem
én is az agyagos földet. Utam folyamán mindenféle sarktételt
megszegtem, de sok időm nem is volt ezeket felállítani vagy ezeken
elmélázni kocsmák árnyékában vagy melegében, sem baráti
társaságban, mert hol beáztunk, hol fáztunk, ha mégis valahol
melegben voltunk, sokáig nem bírtuk fizetni, azért.
Nem fogadtam el azt amiben
voltam, de nem is nagyon volt akivel érintkezhettem volna, ha valaki
mindenféle filozofikus kérdést mellőzve mellém állt, akkor az
Nyikulica bácsi volt, ki beengedett a műhelyébe decens bér fejébe
és a csendes uzsorások, mígnem aztán hálistennek megjelentek a
bankok.
Aztán utam ugyancsak ágas
bogas volt, az egyenes út nyomát bottal üthettem, az élet hol
ide, hol oda kényszerített menekülni, és bizony életem minden
leheletével csak azt kívántam, ami számomra emberileg
elérhetetlennek predestináltatott.
Ha valaki az életben
kitartóan mellettem volt az először is a feleségem, aztán a
feltételezett Isten.
Azért beszélek
szkeptikusan az Istenről, mert sokszor nem tudom eldönteni, hogy
kétségbeesésemben ragadtam meg az élettől minden alkalmat és
magam kapálóztam a szerencsém felé, avagy az Isten terelte úgy
az eseményeket, hogy azokat prospektálván, eljussak oda ahova. Ez
nekem egy mindenkori dilemmám. Ebben talán van valami dékárti
bennem, hogy óvatosan, az árnyékból, sunyin pislogok kifele
csendes elmélkedéseimben, hogy isten é ez az isten?
Nem akartam elfogadni, ami
sokak szerint a sorsom volt, hogy a nyomorra és sikertelenségre
predesztinált voltam. Ha van sarkalatos tézisem akkor ez: az ember
nem születik vesztesnek, hamis a predesztináció elmélete!
És állj meg vándor,
mert a megpróbáltatások ideje nem járt le, nyakra főre üzennek a
filiszteusok és mindig ott suhan a fejem fölött a varjak árnyéka,
bármikor lakmároznának szemeim gömbjéből. Utolsó tekintetemet
is felzabálnák a mocskos varjak, szép zöldeskék szemem helyben
kilyukasztanák, hacsak egy percig is sütkéreznék önfeledten a
napon.
Úgyhogy Descartes és
köztem fix egy világnyi távolság van.
De már ezt felismerni is
megérte elolvasni. De ha nem olvasom el, nem maradtam le semmiről.
Lassan, ahogy a korral
előre haladok, egyre az a rögeszmém, hogy a hetvenet nem érem
el, hacsak a varjakkal a harc nem húzódik, mert isten engem úgy
segéljen nem akarok addig elmenni, amíg az utolsó fekete trógert
le nem számolom.
Lassan, ahogy a korral
haladok, egyre inkább elméletinek ítélem a nagy gondolkodók
sarkalatos alap téziseit, melyeket ideiglenességeknek
tulajdonítok, azaz a jólétben könnyű szamárságokat elmélkedni
az életről és annak rendjéről.
Az ember mikor elindul a
saját életútján rájön nagyon hamar, hogy a sarkalatos
előregyártott tézisek fabatkát sem érnek, mert minden ember
sorsa egyéni. És az élet elvégre lebomlik az egyénre. Mint a
csirkék élete. Most kapirgál két csirke, az egyiket viszik
levágni, amíg azt vágják a másik csirke még csipeget párat,
aztán őt is levágják. És lön sötét. Ennyi az élet lényege.