Sarktételek


Descartes ideiglenes sarktételei asztalos nézetből.

Aszongya möszijő Dékhááá, hogy addig is, amíg összeszedi magát és saját útjára tér, hogy valamennyire boldog és következetes maradhasson, a következő erkölcstant állította össze:
Az első, hogy fogadja el azt amiben van. Magyarán fogadja el azt a világot, amiben azok élnek, akikkel érintkezik.
A második, hogy menjen az elindult úton, akkor is, ha hibás. Ha egyenesen mész -példálozá- egyszer csak eljutsz valahova.
A harmadik, hogy ne a sorsot győzze le, hanem inkább a kívánságait. Mondá: ha megtettük ami tőlünk telik és nem érjük el amit kívántunk, akkor az elérhetetlen számunkra. Tehát ne kívánja az elérhetetlent.
A negyedik, és egyben erkölcstanának záró fejezete az, hogy maradjon a magáéban, azaz életét értelme kiművelésére fordítván a fentebb említett három sarktétel pillérein.

Innen pedig aszonyga monszenyór Descartes, hogy valami kilenc évig bolyongott a világban és eme ideiglenes sarktételek tükrében elemezte az elébe jövő bizonyosságokat, remélve, hogy előbb utóbb a homokos talajról valami szikla, de legalább agyagföldre találjon. De sajnos az elébe jövő tételekben semmi bizonyosat nem talált. Holott némi matematikai példákat is végzett önszorgalomból.

Idáig jutottam vele, monszenyór Dékával. Valószínű tovább is fogom olvasni. Fiatalságomban kiolvastam pedig, de ma már más szemmel látom. Például elfogott a nevethetnék. Mosolyogva olvasom. Sőt figyelmesebben átrágom amit írt. Mai szemmel mintha némi iróniát éreznék a soraiban.
Legalábbis ahhoz képest amit én tapasztaltam az életben, jön, hogy röhögjek.
Hát kinek volt olyan luxusa, hogy az életére bármiféle sarkalatos tételformulákat tűzzön maga elé? És miután ezeket nagy bölcsen kitűzé, holmi kilenc évig bolyongjon a világban és nagy sunyin lapuljon a szkeptikusok árnyékában?
Nekem mindig is misztikum volt és maradt sok ember megélhetése. Miből élnek?
Úgy fekteti le Descartes ezeket a sarktételeit, mint manapság a sikeres emberekről szóló sikerreceptek. Ha ezt és ezt megcsinálod, nincs hogy ne fuss be.
Ha én megfogadtam volna Descartes módszerét a fiatalságom idején, én valószínű ma nem lennék a saját műhelyemben, a családom sem az volna ami most, mert ugye valláslíderekkel ütköztem házasodáskor, a vállalkozásom hosszú-hosszú évei arról szóltak, hogy semmi de semmi jel nem mutat arra, hogy számomra elérhető valaha, hogy saját műhelyem legyen, tehát mint elérhetetlent le kellett volna tudnom.
Valamennyire én is bolyongtam a világban, igaz kisebb cirkumferincában, párszáz kilométeres sugárkörben, nem kilenc évig, hanem tizenkilenc évig, és ugyancsak a szkeptikusok árnyékában, akik semmi jót nem jósoltak számomra.
Biza veszettül kerestem én is az agyagos földet. Utam folyamán mindenféle sarktételt megszegtem, de sok időm nem is volt ezeket felállítani vagy ezeken elmélázni kocsmák árnyékában vagy melegében, sem baráti társaságban, mert hol beáztunk, hol fáztunk, ha mégis valahol melegben voltunk, sokáig nem bírtuk fizetni, azért.
Nem fogadtam el azt amiben voltam, de nem is nagyon volt akivel érintkezhettem volna, ha valaki mindenféle filozofikus kérdést mellőzve mellém állt, akkor az Nyikulica bácsi volt, ki beengedett a műhelyébe decens bér fejébe és a csendes uzsorások, mígnem aztán hálistennek megjelentek a bankok.
Aztán utam ugyancsak ágas bogas volt, az egyenes út nyomát bottal üthettem, az élet hol ide, hol oda kényszerített menekülni, és bizony életem minden leheletével csak azt kívántam, ami számomra emberileg elérhetetlennek predestináltatott.
Ha valaki az életben kitartóan mellettem volt az először is a feleségem, aztán a feltételezett Isten.
Azért beszélek szkeptikusan az Istenről, mert sokszor nem tudom eldönteni, hogy kétségbeesésemben ragadtam meg az élettől minden alkalmat és magam kapálóztam a szerencsém felé, avagy az Isten terelte úgy az eseményeket, hogy azokat prospektálván, eljussak oda ahova. Ez nekem egy mindenkori dilemmám. Ebben talán van valami dékárti bennem, hogy óvatosan, az árnyékból, sunyin pislogok kifele csendes elmélkedéseimben, hogy isten é ez az isten?
Nem akartam elfogadni, ami sokak szerint a sorsom volt, hogy a nyomorra és sikertelenségre predesztinált voltam. Ha van sarkalatos tézisem akkor ez: az ember nem születik vesztesnek, hamis a predesztináció elmélete!
És állj meg vándor, mert a megpróbáltatások ideje nem járt le, nyakra főre üzennek a filiszteusok és mindig ott suhan a fejem fölött a varjak árnyéka, bármikor lakmároznának szemeim gömbjéből. Utolsó tekintetemet is felzabálnák a mocskos varjak, szép zöldeskék szemem helyben kilyukasztanák, hacsak egy percig is sütkéreznék önfeledten a napon.
Úgyhogy Descartes és köztem fix egy világnyi távolság van.
De már ezt felismerni is megérte elolvasni. De ha nem olvasom el, nem maradtam le semmiről.
Lassan, ahogy a korral előre haladok, egyre az a rögeszmém, hogy a hetvenet nem érem el, hacsak a varjakkal a harc nem húzódik, mert isten engem úgy segéljen nem akarok addig elmenni, amíg az utolsó fekete trógert le nem számolom.
Lassan, ahogy a korral haladok, egyre inkább elméletinek ítélem a nagy gondolkodók sarkalatos alap téziseit, melyeket ideiglenességeknek tulajdonítok, azaz a jólétben könnyű szamárságokat elmélkedni az életről és annak rendjéről.
Az ember mikor elindul a saját életútján rájön nagyon hamar, hogy a sarkalatos előregyártott tézisek fabatkát sem érnek, mert minden ember sorsa egyéni. És az élet elvégre lebomlik az egyénre. Mint a csirkék élete. Most kapirgál két csirke, az egyiket viszik levágni, amíg azt vágják a másik csirke még csipeget párat, aztán őt is levágják. És lön sötét. Ennyi az élet lényege.