A trigger

A trigger

Megindít, előidéz, kivált, elsüt. Ezt mondja rá a szótár.

A mondandóm summáját a végére írom, akinek nincs kedve elolvasni a technikai litániát, a végére ugorhat, a lényegen nem ejt csorbát.

A dobok stúdióban történő felvétele már ott kezdődik, amikor a membránokat, a “bőröket” feszítjük ki a dob testekre. Ahány dobos annyiféle módszerre esküszik, van aki hangokra hangolja, van aki az alsó bőrt hangolja egy hangmagasságra, a felsőt másra, van aki mindkettőt egyformára. Én általában a könnyebb módszert választom, megkongatom a testet és annak általában van egy hangja, és ahhoz hangolom a bőröket is. Állítólag gyárilag alapból így vannak kigondolva a szettek, hogy a testek is hangra vannak hangolva, és ez adja egyes szettek karakterisztikáját, nem mindegy, hogy a szett “fusion” vagy “rock”. Tehát nemcsak egy reklám fogás ez, hanem a szettet ráhangolják egy adott zenei stílusra. Aztán ezen túl lehet variálni a hangolást, akár fül szerint is, de sokszor nagyon el lehet hangolni, ami miatt furcsán szól minden.

Na mondjuk, hogy a valamilyen hangolás megtörténik, jöhet a mikrofonozás.

Spéci mikrofon kell minden dobra. Külön a lábdobnak, külön a pergőre, külön a tamokra illetve külön a cinekre, meg az összhangnak. Vannak akik a szoba “room” hangot is külön felveszik, hogy a doboknak adjon egy teltebb, terem hangzást.

A mikrofonozás olyan mint a csillagos ég: határtalan, illetve határokat csak a pénz szab meg. Ebben én csak kezdő vagyok, mondjuk úgy, hogy a csillagok a szobám plafonjáig érnek. Kezdő, úgynevezett “entry level” mikrofon szettem van, amivel viszonylag elég jó felvételeket tudok készíteni. Most már pár felvételen túl, talán meg tudnám különböztetni a drágább, jobb minőségű mikrofon felvételét egy olcsóbbétól, főleg ha tudom előre, hogy melyik hangot melyik mikrofonnal vettem fel.

Azért azt elmondhatom, hogy próbálkoztam kölcsönbe kapott drágább mikrofonnal is vételezni és nem tudnék megesküdni arra, hogy valóban jobb, mint az olcsóbb. Kicsit más, tényleg, de olyannyira azért nem, hogy érdemes lenne kiadni rá a tízszeres árat.

A belépő szintű mikrofonok, melyek mondjuk azok se olcsók, de ezek a száz eurós nagyságúak azért már elég jó minőséget szolgálnak.

Letöltöttem volt egy híres dobos mindenféle dobkészletének hangmintáit.

Egy digitális csatolmány vásárlása mellé volt csatolva bónuszként, gondoltam össze tudom hasonlítani azokat a speciel stúdióban végzett dob felvételeket az én felvételeimmel.

Ledöbbentem, hogy azok a minőségek egy fikarcnyi nem sok, de annyival sem voltak jobbak az enyémnél. Ez dagasztotta mellem, mert rájöttem, hogy abszolút semmi okom nincs a szégyenre, sőt. Lehet, hogy ez is mint az asztalosságban többen vannak a misztikusok, mint a valós, kétkezi fát munkáló szorgalmas emberek.

Aztán a mikrofon beállások után vannak ugye a mikrofon előfokozatok. Próbáltam ilyen mikrofont meg olyat, ilyen előfokozatban, meg olyan előfokozatban, és a szükséges jelszint beállítása után a felvétel megtévesztően egyforma volt, mint egy kínai ífjú kommunista felsorakozáson, ahol megesküszöl, hogy mind egyformák azok a kínai gyerekek. Mosolyuk, elszánásuk ugyanaz, mint az ingük, nyakkendőjük, vagy sapkájuk.

Aztán a feljátszás végre rögzítésre kerül a merev lemezre a virtuális keverőn keresztül.

Ezután jön a felvétel kidolgozása, ami egy eléggé hosszadalmas procedúra, mert a reális dobokat a májkrofonok nem úgy “hallják” a hangokat mint a fülünk, ezért a keverés folyamán csomó trükköt be kell vessünk, hogy visszaadáskor minél közelebb legyen az eredeti hangzáshoz.

Vagy ha nem akarjuk az eredeti hangzást, akkor picit alakíthatunk úgy, hogy másabb legyen. Hangszínek, hangsúlyok préselésével, felturbózva, zengetve, rengeteg módszer van idealizálni a dob hangzásunkat. Nincs jó dob keverés és szar, hanem olyan dobhang van, amilyent akarunk. Ha tudjuk mit akarunk, addig csavarjuk a virtuális gombokat, amíg olyan nem lesz.

Legutóbbi dob felvételeim az én mércémhez igazítva nagyon jól jöttek ki. Szépek a jelek rajzai, az alapzaj gyakorlatilag észlelhetetlen, torzítás sem hallatszik, megvan az egyensúlyban az erő, hozza az ezen szinten lévő megfelelő és elégséges dinamikát is.

Csináltam pár próba keverést a magam tanulságára, egyben monitorizálván, hogy mennyire jó vagy szar az anyagom, amiből majd a pro keverős májsztro dolgozni fog istenes fülével és tudásával. Nyugtáztam, hogy nincs mitől féljek, nagyobb házakban is van mit kezdjenek a sávjaimmal.

Hogy nem én keverem az együttes anyagát az azért van, mert nem vállalom. Nem vállalom, mert egy életen át dolgoztam rendelésre az asztalosságban, legtöbbször olyan alkotásokat kellet reprodukáljak, amik nem képviseltek engem, és nem tudom elviselni, hogy a zenei értelmezést is rendelésre végezzem.

Így elviszik a nálam felvett sávokat és máshol kikevertetik a fülük viszketése szerint.

A mondandóm lényege a következő: felvettük a teljes zenekart, dobok hét sáv, basszus egy sáv, gitárok 2-4 sávok, énekhang 1 sáv. Jön az első szám kikeverve a májsztrótól, és hallom, hogy a dobok teljesen másak. Sok nüansz dobhang eltűnt. A finom visszapergések, a cinek érdekességei mind eltűntek. Helyette egy CCCatch jellegű brutálisan digitális dobhang, szabályosan robbantja a számot. Én teljesen csalódottan ledöbbentem, és sokáig értetlenül nyitva maradt a szám. Mi történik itt? Próbáltam megfogalmazni magamnak.

A zenészek jubilálnak. Odabasz a hang mint Tyson, mondja a líder. Én meg szomorúan valamit negatívkodtam, de ők az örömtől nem is vettek számba. Rájöttem, ez az egész nem engem minősít.

Én még most sem értem a jelenséget. Nem is akarom túlságosan értelmezni. Minek a hercehurca az akusztikus dobok felvétele körül, ha végül szintetikus dob hangmintákkal helyettesítjük az eredetit? Egy csatolmánnyal a felvett dobhangot egy trigger közbenjárásával megszólaltatja a szinti dobokat. Egyszerűbb lett volna megírni a dobokat professzionális módon midiben és azt a digitális hangpalettából kiválasztva megszólaltatni.

A “hangtechnikust” megértem, ezekkel a brutális dob hangokkal nem lőhet mellé. A többi szólhat bárhogy, mert a “dinamika” robban, olyan mint egy sült csirke némileg megfűszerezve. Sült csirkével nem lőhetsz mellé az éhes embereknél. De akkor más táplálék nem is létezik a sült csirkénél?

A csalódásom azért fáj, mert ezek a csórók mind azt prédikálják, hogy retro meg Hendrix a Zsimi. De valójában ők is kifeküdnek a gagyira.

Mondjuk őket is megértem na. Fel szeretnének zárkózni a futó trendekhez, melyek hoznak némi lájkot és dicsőséget. Csak akkor az én kérdésem az, hogy mi ebben az én szerepem?

Triggertápnak használni az én alkotásomat? Én vagyok a relét behúzó gomb?

Számomra ez megalázóbb, mint azt mondani, hogy van még mit tanulnom, van még hova szerszámilag fejlődnöm. Ezt belátom.

Meghallgatva újból az én keverésemet és a triggereltet, el kell végre ismerjem saját magamat, hogy értelmezésem sokkal jobb, sokkal eredetibb, kifejezőbb. Ha másra nem is jó ez a kialakult helyzet, lehet, hogy önérzetemet letaposta a szakma, de én magam előtt nagyot nőttem. Erre jó volt. És azt hiszem, hogy amíg ilyen tanulságokat le tudunk vonni akár az ilyen negatív helyzetekből is, addig több esélyünk van saját magunk dolgaiban tisztán látni, és útjaink iránya is körvonalazódik.

Legalább tudom, hogy milyen irányban ne menjek.

Így a triggerről.

A kualiti tájm

Megfigyeltem, hogy ezek az amerikaiak a munka után, bizonyos tevékenységekre fordított időt “quality time” nak mondanak. Főleg az a minőségi idő, ami nem munka, hanem szórakozás. Nem ritka ezen kvalitások közé sorolandó a piálás, drogozás, azaz kilövik magukat a valóságból, a realitásból, egy másmilyen állapotba, mint az a kurva meló igényel.

Na nálam ez a kualiti tájm kezd egyre inkább jelen lenni az életben. Igaz nem olyan értelemben, mint az amerikaiak, hogy messze a realitástól, mert nálam a sör sem egy szellemi afrodiziákum, mint minden normális embernél. Nem élek semmiféle piával. Én azt sem tudom, hogyan legyek éber a nap minden percében, tényleg nincs szükségem ködbevesző panorámára, ellazuló izmokra, megvan mindez pia nélkül: eleve lazák az izmaim és eléggé ködben látom a világot.

Elnéztem, hogy a valóban valamit érő szellemi tevékenység nagyon veszekedő viszonyban van a gazdasággal, a pénzzel, az életnek azzal az oldalával, amire minden normális, épeszű ember hajt. A normalitás megkéri magának, hogy az ember minden ízével, porcikájával a pénz szerzésére összpontosítsa szellemi és fizikai erőkészletét, a lelket is vegye rá valahogy, hogy ne zakatoljon annyit, hisz a saját templomának a karbantartásáról van szó. Legyen a lélek csak szépen egy szomorúan lenéző angyalszobor ebben a templomban, de alapjában fogja be.

Most fix abban a helyzetben vagyok, amikor az ember joggal mondaná: fix most nagyon nem alkalmas az idő egy szellemi kvaliti tájmra. De kisebb-hosszabb emésztődés után, a Lélek templomában a szobor elkezdett könnyezni, és azt mondtam, hatalmasat fogadkozva, hogy rendben, de ez legyen az idén az utolsó! Ez utalás volt a Stonecrops felvételezésre.

Megtörtént a Stonecrops felvételezés, de még be sem fejeztük és a csórók videó felvételről kezdtek álmodozni. Persze, video... mondtam én is, hogy valamit én is mondjak.

Aztán rá egy hétre azon veszem észre magam, “find myself” mint Lennon “time's of trouble”, hogy hordom el a fákat a jövendő videózás helyszínéről. Mert mit ad a Sors, fix oda hordtam az elmúlt fél évben minden fát, ahol lenne a felvétel színhelye. Egy kőfal szerű fal elől. Mert az lenne a háttere a híres koncertnek. Nem véletlen ez a helyszín választás, mert mellette mindjárt van egy régi duba, egy ilyen hippi korszakra emlékeztető Vanféle autó... mondhatni roncsa, amit Ildikó palija hozott oda, azon a címen, hogy tavaszig megjavítja, felújítja. Elmúlt a tavasz rég, de igaz, jön egy másik tavasz is, aki igazán dolgozott rajta valamit az legfeljebb a rozsda volt. Párszor elszívott Lau egy egy szivarat az autója mellett, de ennyi.

Úgyhogy ez a kapirgálás a szemétdombon című történet nagyon elkapta itt a szellemi műhely tagjait és úgy néz ki, hogy kőkemény fizikai megpróbáltatás alá helyeztetik a gyülekezet tagjait testileg. Olyan igazán korrekt módon, hogy akinek kevesebb az inge benne, az harcol többet érte.

Na de vígasztaltam magam, hogy legalább áttekinthetőbbé teszem a fák helyzetét, ezennel felleltározom lelki szemeimmel milyen fáim is vannak szanaszét, azokat kézügybe helyezem, meg egyáltalán takarítok, ami mondjuk ráfér a csarnokra.

Úgyhogy pár napja a testet törő időszakomban rendezkedem. Ez nem baj végül is. Ezt szoktam csinálni mindig, amikor gyakorlatilag pszichológushoz kéne mennem. Hogy elrendezzem a fejemben a képet a Világról, és helyet találjak benne magamnak.

Még belelépek egy egy bontott bútor szegébe, meghorzsolom kezem valami kiálló valamiben, de alapjában véve jó érzés látni, ahogy még inkább a helyére kerülnek dolgok. És persze, ilyenkor rengeteg tűzifa is születik, mert azt a fát, amit háromszor elköltöztettem az utóbbi nyolc évben, arra valószínű sosem lesz szükség. Lehetne belőle ezt azt csinálni... de nagyon úgy néz ki, hogy nem én. Marad még bőven ilyen mindenrejóleszmég fa, amit lelki szemeimmel már látom, hogy tetszik, nem tetszik, előbb utóbb a kazánban végzi. De minden a maga idejében.

Úgyhogy az én munkaidőmre szánt cselekvés hirtelen kualiti tájmra fordult. Videózásra szánt koncert helyszínt alakítok a Stonecrops együttesnek.

Jövő héttől már a Stonecrops alapítói is beszállnak a kualiti tájmba, egész héten cicomázni fogjuk a helyszínt, hogy minél retróbb és dögösebb legyen a hely.

Mint a hülye gyerekek, elkezdtünk álmodozni, hogy majd ide vonzunk egyéb együtteseket és majd felvesszük őket is videóra és milyen fasza lesz.

Annyira jó látni és érezni ezt a lelkesedést, hogy engem is elkapott. Mondtam is nekik, hogy én a magam részében nem hiszek, de ha ők hisznek a magukéban, én hiszek nekik.

Mondom, fix ez az időszakom nem jó ilyesmire, de az ilyensmi direkt ilyenkor próbálja meg az embert, hogy hátha le tudja beszélni róla. Aztán én sem vagyok komplett. Ilyenkor csakazértis feltunningolom magam.

Akkor is, ha csak egy egyedi alkalom lesz, legyen ez még egy olyan alkotás, mint a Forgácstábor, ahol megmutattam, hogy semmiből is lehet. Most is a semmiből fog megszületni, ahogy Emil megfogalmazta, a: “Mugophone session” koncert.

Koncert in nowhere, a semmi közepén, egy lepukkant csarnokban. Mi lehet ennél nagyobb underground pörformansz ma, a hitech világában?

Na hát erre kibaszottul nagyon kíváncsi vagyok....

Örvendjetek ti is egy picit...

Gatyába gumit

Az embert túl sok inger nem éri, ha csak a háza körül él, és gyakorlatilag nincs emberek közt. Mondanám, hogy elegem van az emberekből, de tulajdonképpen a szar emberekből van elegem. A jó emberekből nincs elegem.

A klienseim nem mondhatók szar embereknek, de sok kulturáltnak tűnő emberben annyi nyereségvágyás, trógerség és irigység lakozik, hogy valahogy előttem beszarósodtak. Az elmúlt évtizedeimben sokkal volt dolgom, de talán a jók közül sem volt, akivel bármiben rezonálhattam volna. Kellett nekik valami tőlem, oszt a tőlem telhető legkulturáltabb módon kiszolgáltam és a szocializálásunk nagyjából ezzel le is csengett.

Mivel sokat dolgoztam, nemigen volt alkalmam olyan emberek társaságát ápolni, akikkel talán rezgésben közelebb álltam volna.

Nem feltétlenül foghatom az időre, hogy mivel lefoglalt voltam, nem csináltam elég időt a barátkozgatásra, hanem inkább az volt, hogy nem volt aki miatt átszervezzem az idő készletemet.

Ez az online verzusz offline dilemmám is eléggé egy irányú. Ha lekapcsolom a gépeket, mi maradna nekem? Itt ülhetnék a pajta tetején és nem lenne kinek virtuálisan elmondanom, hogy éppen a fűzfát nyírom.

Nyírnom kell a fűzfát, mert útban van. Az útra hullajtja hosszú leveles ágait és ha erre téved egy kamionféle, beáll a dramaturgia, hogy szétkarcolja a pléhet. Ilyenkor látni, hogy lelassul és lépésben megy át a fa ágai alatt. Nosza időnként megnyírom. És mivel még van némi onlájn életem, ezt megírom, mint esemény.

Amint nyírom a fűzfát, látom a szomszéd angyalkát egy ollóval szaladgál a kutya után. A kutya meg káromkodós képpel szaladgál előle. Végül az autóm mögé bújik, oda nem merészkedik az ollós drágaság, mert közel voltam én is. De elgondolkodtam, mit akarhat azzal az ollóval az égből pottyant angyalka? Az álruhában bujdosó szárnyaslélek? Hogy a kutya előle szalad, valószínű az olló rossz dolgokra emlékezteti.

Nyírogatom a fűzfámat, úgy, hogy egy három méteres létrára kúszok nagy nehezen, és amíg elérem a kezeimmel, a nyeső ollóval levágom az ágakat. Alkalmanként két órába is bele telik, míg lenyírom a fát. Aztán szépen összeszedem az ágakat, rengeteg összegyűl. Felseprem az udvart képező előtért, elhordom komposztálás végett a termést. Még itt-ott kitépek egy egy búrjánt, ez is felvesz egy órát. A tűző reggeli napon ez kimerít engem.

Közben látom az angyalkám éppen egyik testvére után szalad és üvöltve fenyegetőzik. Eddig ezt az oldalát nem láttam.

Lehet az ember földreszált angyal, amikor szembesül a vadsággal, erőszakkal, önkéntelenül és védekezésből felveszi a stílust és ritmust. Visszavág előbb, aztán legközelebb óvatosságból elsőnek vág oda.

Ezt én nem tudtam megtanulni. Nem tudtam pofra poffal válaszolni. Inkább kussoltam és eliszkoltam amikor tudtam.

Úgyhogy jelentem az offlájnból az onlájnba: az angyalok is bediliztek. Hiába keressük a Világ bármely zugában a csendet és megbékélést, angyalok mindenhol szaladgálnak ollókkal a kezükben, hogy hátha kárt tehetnének.

Még mindig az elmúlt hétvége hatása alatt vagyok. Annyira, hogy nincs kedvem dolgozni.

Itt voltak a Stonecropsék, felvettünk hét új dalt. A kezdetlegesség és hiányosság ellenére most igazán el vagyok telve magammal, hogy jól sikerült a felvétel, és elképzeléseim is a monitorozásról beváltak. Egy adott pillanatban úgy éreztem, hogy ezt talán szeretném csinálni az idők végezetéig.

Nagyszerű volt az érzés, igaz az együttes tagjai is jó fejek. Hatalmas motiváció számomra a közös munka. Teljesen lényegtelen, hogy ebből egy szál fia kereslet sem születik. Örömmel nyugtázom, hogy a cselekvés vágy nem hal ki ezekből az emberekből, noha szinte semmiféle figyelmet nem kapnak. Sőt, elszántabbak mint valaha, azt mondták teszik a legjobban és a legtöbbet, amit maguktól tehetnek és nem érdekli őket, hogy senki nem értékeli. Hát én értékelem ezt.

Lelkesedésük akkora, hogy legközelebb videózni is akarnak. Hatalmas tervük van, és megtisztelő, hogy ezt a csarnokomban képzelik el. Már elkezdtek dolgozni bennem a gondolatok, hogy miként lehet a “scene”-t minél jobban kidolgozni. Sőt, egy magyarországi kis együttest is meghívnának, akik elvileg igent mondtak, attól függően, hogy ez a vírushiszti mit jelent a határátkelőnél.

Úgyhogy fel kell kössem a nadrágot, vagy legalább új gumit húzzak a szakadt tréningembe, ha ennek elébe akarok állni. De megmondom őszintén, ugyanaz a fíling van bennem, mint ami volt a forgácstábor (2004) szervezésénél. Akkor is milyen csodálatosan összejöttek a dolgok.

Most is összejöhet egy csipkebokor reszketés.

Nagy kihívás élőben felvenni a zenekarokat és azt majd videókhoz illeszteni. Díszleteket kitervezni, fényeket megalkotni.

Ehhez persze nem éppen jókor jön az árnyék: késik a magyar állampolgárság (úgy kell nekem, miért szaroztam évekig), úgy néz ki, hogy legalább egy fél évig fizetnünk kell a tanítást Szegeden, de ez nem elég, ha át akarunk menni, meg kell csináljuk a drága vírustesztet. És még nem tudjuk mindez mivel jár. Az iskola igazgató biztat, de úgy néz ki mindent az utolsó pillanatra hagynak.

Hajnalban úgy ébredtem, hogy eszembe jutott Ferenc barátom elmélete, miszerint a hangok mély tartományaiban sokkal gazdagabbak az információk a magas hangok értelmében, ha azokat elő lehet hívni, sokkal teltebben és szebben szólnak azok. Nagyon érdekes elmélet, viszont amiket kikever ebből kiindulva, tényleg szépen szól. Na jó, ez bonyolultabb, mint itt felvázolom, mert ez nem úgy történik, mintha egy sziringával mintát vennénk a mélyből, melyet aztán felhígitunk.

De ez nekem szöget vert a fejembe. Azt mondtam, hogy ennek az elméletnek a folyamán, mi lenne, ha a dobok hangjait az overheadokból, azaz a dobok fölötti térmikrofonokból vonnám ki és nem a direkt dobokra irányított mikrofonokról?

Miért érdekel ez engem? Mert a direkt ütést felvevő mikrofon akkora jelet kap, hogy a dob lecsengése alig hallatszik bekeverve. Az a mikrofon, ami kb másfél, két méterre van az egyes doboktól, az kénytelen felvenni nemcsak a dob saját testhangját is, hanem a többi testek rezonanciáját is, ami tulajdonképpen az összhangban megadják az egyed egymásra ható hangzását is. Amint a zongora húr sem szól jól egymagában, kell neki a fa, a láda, a tér, ami a húr hatására rezonál és kifejez, értelmez.

És tényleg. Kivágtam a felső mikrofon sávokból külön a pergőt és a tamokat, külön sávba helyeztem őket és megfelelően felerősítve valami eszméletlen tiszta és tökös hangokat eredményezett. Annyira szépek és érthetőek, hogy semmiféle mű beavatkozásra nem volt szükség, némi színezék és kis térhatás bőven elég.

Ez engem nagyon feldobott, mert ezután nem lesz szükség hét külön sávra a dobokra, hanem elég három. Mert a lábdobra csak kell tegyek egy külön mikit, mert azt a felső mikik halkan szedik fel. Úgyhogy két jó térmikire lesz szükségem a jövőben.

Az biztos, hogy a szakma felhördülne és nem lenne mit kezdjenek a tőlem kapott sávokkal, mert senki nem fogja órákig manuál kibogarászni a dobokat, de nem érdekel. Nem érdekel, mert ideje magam is megtanulnom a jó hangzást elérni.

Ezelőtt hét évvel csináltam valami ablakokat egy valakinek. Mivel az utolsó ablakok közt volt, direkt úgy csináltam, hogy agyon gumiztam minden részét, mondván ne ázzon be, szél ne fújjon be. Erre felhívott a kliens, hogy hét év után nagyon szar állapotban vannak az ablakok. Elmentem és igen elcsodálkoztam. Az alsó része elkorhadt, penész és gomba megölte a fát. Mutatta a műanyag ablakot, hogy azzal nincs semmi baj. Apropózva, hogy valószínű az én ablakom szar.

Igaz. Viszont az is igaz, hogy a tíz centis külső házszigetelése ezzel reagált, hogy lerohasztotta az ablakaimat. Nem is merek belegondolni mi fog történni a házzal, ha műanyag ablakokra cseréli a fát? Nem lesz ez a lecsapódó helye a befövésnek, a háza fog penészedni és gombásodni. De ezt persze nem mondhatom neki. Ő most a tünetet akarja kezelni, nem a betegséget. Én elérhető vagyok, a szigetelés Istenét nem lehet előkeríteni.

Hazajővén megnéztem az összes ablakaimat, amit az elmúlt 15 évben feltettem a csarnokba, a lakásunkba, némelyiket úgy veri az eső, hogy patakokban folyik rajta a frontális esővíz. Egyiknek sincs egy csepp rothadása sem. Pedig ugyancsak szar ablakokat csináltam magamnak, általában az anyagok legaljából.

Úgyhogy dilemmában vagyok. Menjek és vágjam ki a rothadt részt? Vagy ajánljam, hogy visszafizetek valamennyit? Nem vagyok elég okos. Tőlem várnak választ. Oldjam meg. Életemben nem jártam így. Nem tudom mi a megoldás.

Na ilyenkor van az, hogy valószínű szar asztalos vagyok. Minden esetre, ha asztalos olvassa most ezt a posztot, ajánlom, never ever ne csináljon fa ablakot kliensnek. Egy: nem tud versenyezni sem árban sem minőségben a műanyaggal. Kettő, hogy a kliensnek fából kell, az csupán két okból kell: a.) flancolni, ökoönámítás célból, b.) ha olcsóbb a műanyagnál. De ugyanolyan karakterisztikumokkal kell jöjjön a fa ablak, mint a műanyag: ha slaggal vizelnek rá, ne csorogjon a házba, és tartson kétszer annyit, mint a műanyag.

Na... megyek gumit szerezni a gatyámba...

Mugophone records · Megátkozott Ember

Megin' recseg a lélek

A napos oldalú ablakokban a növényeim nem bírják a jóléttől. Ott, ahol a fűzfa teljes árnyékot tart, a növények epekednek a fény után, és emiatt virulnak.

Én, ha epekedek a fény után, miért nem virulok?

Egyik nap bölcsen állapítottam meg a fiam és Isti előtt, hogy jelen pillanatban a pénz engem boldogítana. A fiam egy rézgyűrűt reszelt egy anyacsavarból, Isti a falapok éleit csiszolgatta egy százhúszas szivacsos csiszolóval. Én meg pihentettem testemet egy fotelbe süllyedve. Éreztem, hogy ideje egy bölcset mondani, és csak ez jutott eszembe. Hogy most az egyszer jó lenne egy jó köteg pénz, hogy felvásároljam a gondjaimat.

Nem a pénz számolása boldogítana, hanem az adósságlista törlése.

De persze, ez egy költői pillanatig tartó sóhaj volt.

Észrevettem, hogy én akkor jutok eszébe valakinek, amikor a bajok egy bizonyos szintre jutnak. Mikor nagy a baj. Aztán ahogy a baj elmúlik, én sem jutok annyira eszébe valakinek. Hiába látok át ezen, örvendek annak a kevésnek, ami ilyenkor adatik. Hogy legalább ennyi ideig szocializálhatok.

Elgondoltam, ha Isten minden bajt eltüntetne a Földről, kinek jutna eszébe Isten? Csak a nagy nyomorúságban jut eszünkbe Isten. Ilyenkor azt hisszük, hogy Isten az egyensúlyért van, ahol hiány van, csak szólunk, jön és betölti. A mantra arra jó, hogy ezt az egyensúlyt folytonossá tegye. Mint egy megdolgozatlan járulék, egy meg nem alkotott mű utáni szerzői jog.

A stúdióm nagyon hasonlít Bohumil Hrabal oldalkocsis motorkerékpárjához. Ahányszor elindul valamerre vele, mindig elromlik valamije, és tolva, vagy szekérrel, vagy vontatva viszi haza, de sosem csügged, mert mindig megbütyköli.

Egy ideje recseg a Motu hangkártyám egyik mikrofon előfoka. Néha mindkettő. A sima vonalas bemenetelek felől nem recseg semmi. Ez új jelenség. Vagyis régi, de eddig nem tűnt fel. Gyanítom, hogy a phantom táp csinált valamit, valószínű az a 48 Volt kimerítette a 63 Voltos kondikat, és azok néha random pattognak. Szétszedtem, de olyan picik az alkatrészek, hogy félek lecserélni őket. Így is, hogy szétszedtem, millió csavart kicsavartam, befújtam a dugókat, potmétereket, és visszacsomagoltam, elkezdett furcsán villogni a képernyője. Szétszedtem megint és rájöttem, hogy becsavarozáskor egy puffer forrasztott lába hosszabb és érintkezik a testtel. Leszigeteltem, és nem volt több baj. De a recsegés megmaradt. Viszont ha kihúzom a bemeneti dugót, nem recseg, mert valószínű a dugóban a kapcsoló letesteli a meleg szálat.

Az Eurorack keverőt számtalanszor szétszedtem, minden pocit befújtam bőségesen. Mégis pár potméter szakadozik.

Tisztára olyan, mint Bohumil Hrabal oldalkocsis motorbiciklije. Csak néha már nagyon csüggedek. Ezek már nem bütykölhetők, mint a régi motor.

És szombaton felvételezünk a Stonecropsal. Kellett volna az a plusz sáv, ami recseg. A banda nem dolgozik metronommal, így egyszerre akarnak mindent felvenni, a hangon kívül.

Ahogy itt verejtékeztem a behemótságommal az incifinci, érinthetetlen elektronika megszelídítésén, melyet már se szemüveggel, se hatalmas fények alatt, nem látok rendesen, csak nagyítóval tudok valamennyit szemügyre venni, elgondoltam, hogy ki kell majd próbáljam a dobot úgy keverni, hogy a testeket keverjem egy sztereó sávba az analóg keverőn, számszerint öt darab, és a két térmikrofont meg külön egy sztereóba, így esélyes lenne négy sávon kihozni a dobokat hét sáv helyett. De ennek az lenne a hátránya, hogy utólag korlátolt az utó munka. Noha van erre egy sejtésem, hogy talán jobb lenne az összhang. Csak el kell találni. Láttam olyan videókat, ahol három mikrofonnal vettek fel dobot és sokkal naturálisabban szólt, mint a tizenhúsz mikrofonnal, mely szerintem ropogós hangot eredményez, túlságosan le vannak tisztítva az egyes hangok, nem érezni a testek rezonanciáját. Olyanok mint egy anorexiás test: nincs mit fogni rajta. Steril. Vázszerű.

Mivel a keverési utómunkát nem vállalom, mert sajnos nem értek hozzá, nem tudom értelmezni a stílust, illetve nem tudok az elvárásokhoz igazodni, így a csomagban steril dobhangokat kell biztosítsak. Lehető minél több sávban.

Megállapítottam, hogy ha komolyan akarom csinálni, be kell fektessek egy rendes digitális keverőbe. Alhangon is ez ezer euró. Valahogy nem érzek rá késztetést. Alkalmi haverkodásra elég ez, amim van.

Hogy én mit szeretnék? Ez jó kérdés. Mert erre a válasz ott rejlik, hogy mennyi az élet reményem? És mire lesz erőm két év múlva?

Hogy szemléletváltás? Életmód váltás? Ezek bullsitt témák. Elnézem ismerősömet, aki teljesen átírta az életprogramját és jellemét a tudatmódosító jógás franckarikákkal, csak zöldeket eszik, csak magának él, és boldogtalan, és folyton beteg. Aggódom miatta. De hiába. A vallás az erősebb minden emberi aggodalomnál.

Elgondolkodtam, hogy ezek a régi cuccok, valamikor legendásak voltak, de kifáradtak az alkatrészek. Kicseréled az egyiket, leesik a másik. És így tovább. Esetleg kifoghat az ember egy egy alig használt dolgot és örvendezik neki, hogy ugye milyen jók ezek a régiek. De ez nem általános a többire nézve.

Így lehet az emberi test is. Valamikor feldolgozott mindenféle kaját, de az öregedéssel elfárad a test és már nem képes feldolgozni mindent. Jön a betegség. De nem biztos, hogy a betegség elkerülhető lett volna úgymond “egészséges” táplálkozással. Lehet, hogy ha nem használta volna a testét maximálisan az ember, talán megnőhet az élettartama, de erre sem lehet általánosítani, hogy ha ezt és ezt eszik, nem lesz beteg. Minden összefügg. Nemcsak a cukor, a liszt és a hús. A stressz, a kínlódás, a sok nyomor, a hajtás, a lélek be nem teljesülése, stb stb...

Most engem ez emészt, hogy expirát vagyok. Lejárt a szavatossági időm. Romlandó vagyok. Romlok. Rohadok. Legyek donganak.

Lehet, nem vagyok benne biztos, de lehet, hogy ebben a romlandó testben egy új lélek készül megszületni, mely felszáll pár centire a földtől és onnan csak mint Isten egyik vagy másik istentársa némán figyeli az embereket és testükbe gúzsba kötött lelkeiket.

Szeretném azt mondani, itt a gyógyulás, de csak most kezdem megérteni, hogy miért nem gyógyít meg mindenkit egy pattintásra Isten, hisz nem ez a cél, hogy minél többet és egészségben éljünk, jólétben itt a Földön, hanem valószínű az, hogy egymásra találjunk a romolhatatlanságban.

De mi mindennel foglalkozunk, csak nem azzal ami fontos. A lélekkel. De mi a lélek munkája? Na ez a kérdés! Mert mindenki azzal van, hogy a lélek munka az imádság. Én azt mondom, hogy az imádság az nem lélekmunka, hanem egy önámítás, hogy audenciára mehetünk Istenhez időnként, kérelmeket benyújtani.

Ha tudnám mi a lélek munkája, csinálnám. De nem tudom. Amire eddig azt hittem az, rájöttem, hogy bullsitt.

Az online életmód minden idők egyik legnagyobb önámítása. Hiába jövök össze jófejekkel és olyanokkal, akikkel rezonálok, gyakorlatilag az történik, hogy kisülnek energiáink az online térben és nem lesznek jelen az offlineban. Ez olyan, mint amikor a sok Delila levágja Sámson hajainkat álmunkban.

Online erősek vagyunk, az életben roncsok.

Az első feladat ez lenne: kitörni az onlájnból.

De a kérdésem az lenne: van e élet az onlájnon túl az offlájnban?

Akar e még valaki igazi gitárhúrt pengetni?

Csavar válogatás közben

Időnként összegyűlnek az információk és akarva akaratlanul elkezdem szortírozni őket, mint az időnként összevegyült facsavarokat.

Tehát, hogy az ateisták Isten létét a vallások által tartják létezhetetlennek, hülyeségnek, butaságnak. Hogy őszinte legyek, ebben velük teljesen egyet értek.

A vita kurzus fóruma, hogy van isten, nincs isten, az ateisták verzusz keresztények páholyaiból szerintem az egyik legnagyobb értelmetlenség.

A magát gondolkodónak tartó isten tagadó úgy veszi a vallásos egyházakat istenbizonyítéknak, mintha a szabadság elvét a liberális jellegű pártoktól tennénk függővé. Noha tudjuk, hogy ez nem így van. A pártok intézmények, amiknek legtöbbször halvány gőznyi fing erejéig sincsenek köszönő viszonyban az elvekkel.

Az ateistákban van egy fondorlatosság ilyen irányban, mert a vallásos képtelenségeket hozzák fel, nem az Isten nemlétének bizonyításaként, hanem szembe akarja állítani a nyilvánvaló ésszerűséget, a butasággal. Felépíti az ügyet, mint egy ügyvéd. A hallgató közönség pedig elcsúszik ezen a csapdán és belemegy a játékba.

A vitatkozó felek pozíciókat védenek meg egymással szemben, effektíve társadalmi, szociális pozíciókat, fizika tudós és teológiai professzor. Itt nem az áll szemben egymással, hogy egy olyan ember, aki megtapasztalta az életben Isten létezését, és egy olyan ember, aki még nem tapasztalta meg Isten létét. Másképp megfogalmazva, az egyik elfogadja, hogy Isten volt abban az égő csipkebokorban, a másik pedig meg tudja magának magyarázni a csudát. Minden ember megtapasztalja a csodát, de van aki elfogadja, van aki nem.

Ilyen szempontból szerintem Isten létezésének vagy nem létezésének bizonygatása teljesen felesleges. Egy vita a semmiért.

Először is azért, mert a vallásoknak nincs Bibliai legitimitása. Tudom, hogy emiatt engem érdemes megkövezni, de én meg vagyok győződve róla, hogy Jézus pontosan ezért jött közénk, hogy mindenféle falat lebontson, ami közénk állana. Csak általa lehet Istenhez eljutni. Nem közvetve helytartókon, egyházakon, papokon, kurzusokon át. Jézus lebontotta ezeket az intézményeket három nap alatt.

Tetszik vagy se, mindenféle egyháziaskodás, merő szélhámosság és hókuszpókusz. Nincs benne semmiféle misztikum vagy csoda, csupán szervezett pénzrablás. Olcsó léleknyugalom placebokat árusító trógerek társasága, akik félrevezetik az Embert és elterelik figyelmét a való Istenről. Olyanok mint a drogdílerek, akik mostanra hazudnak rózsaszín kényelmet, és a hívek olyanok mint a fogyasztók, amíg szúrják magukat, tényleg rózsaszínben élnek.

Kornélia jött és azt hozta fel nekem enyhítő körülménynek, hogy de azért látott ő rendes, becsületes papot is. Hát hogyne, én is láttam becsületes papot. És szántam is, hogy mégis felvette a marketinget és az intézményes nézőpontot hírdeti, nem az egyetlen igaz Istent.

Jani atya tényleg egy áldott jó ember. Mint pap én nem ismerem. Csak az ember Jani atyát ismerem, és az kiváló. Ő áradozva mesélte nekem ahogy megcsinálta a nagy kereszt zarándok utat, és hogy bárhol bekopogott, beengedték éjszakára, megvendégelték, és másnap kipihenten folytatta útját, és hogy ez Isten műve volt.

Mondjuk, ha én holnap elindulnék egy zarándok útra, és nem tiszteletesként kopogtatok a polgármester ajtajánál, hanem mint asztalos, behívnának é, adnának é egy matracot és adnának é vacsorát, hogy másnap reggel kipihenten folytassam a saját el caminomat? Szerintem nem. Hanem a seriff embereivel rugdosnának a város határán kívülre, mint Rambot. A legjobb esetben. Biztos, hogy nagyon rövid határidőn belül rájönnék, hogy utamnak semmi köze Istenhez.

Én úgy látom a tanítványságot, mint amikor megtanulok egy asztalos fogást és én azt ingyen megtanítom másnak, ha kéri. Van miből élnem, van két kezem, tisztességgel megdolgozom a betevőért, rendesen fizetem a részleteket, kamatokat bankárnak, barátnak, aki kölcsön adott. Ha megtapasztalok egy isteni jelet, azt nem tartom véka alatt, hanem akkor is ha kiröhögnek, megírom, elmondom, ahol csak lehet és megengedik. De nem fogadnék el pénzt érte.

Ezek a rendszerbeli rendes emberek, ha holnaptól nem lennének fizetve az istentiszteletért, hány méter imát írnának önzetlenül?

Elő volt hozva nekem Bulányi, mint példakép. Hogy fel mert lázadni az egyház ellen. Hát elég nem szép volt részéről. Miért nem vált ki? Miért nem dolgozott valamit? Benne maradt a rendszerben és köpködte azt. Nem volt tökös, hogy kiszálljon és vegyüljön el a névtelenségbe. És ott írja meg az egyház tévedéseit? Vagy netán a saját tapasztalatára támasztott hitelvét? Mondjuk mint blogger? Mert ha független vagy, mi közöd is van neked a hivatalosokhoz? Mert melyik hivatalos az igaz? Mondjuk a bejegyzett két ezer vallásból és a be nem jegyzett négy ezerből?

Úgyhogy, az ateisták elég szar helyzetben vannak, ha Istent a hókuszpókusz intézményekkel azonosítják. Nem hiszem, hogy az ezekre épített érvekben ők egyáltalán hisznek. Csak kamuznak. Demoznak. Kényelmetlen helyzetbe teszik a vakbuzgó vallásos rétegeket, de igazán csatát nem nyernek. Se ez, se az.

Könnyű az ateistának egy kulturális istenképbe belekötni, egy falra akasztott festményt kritizálni, egy Mária szobort kopogtatni, hogy belül üres.

Kamu ez az egész vita koncepció, hogy ateisták és hívők.

Jézus sem érezte értelmes dolognak Pilátussal filózni az igazság kérdéseiről. Pedig lehetett volna egy jó kis hegyibeszéd bónusz belőle. De valamiért Jézus nem tartotta érdemesnek. Hogy miért? Fogalmam sincs. Lehet, hogy majd egyszer elmondja, ha akarja. Ha egyáltalán igaz volt és nemcsak ez is egy költői sóhaj?

Amikor mindenikünk életében párszor meggyúl a csipkebokor, és megvan az a szerencsénk, hogy oda is figyelünk a jelenségre, az isteni közelségre, onnan kezdve nem spekulálunk és nem akarjuk megérteni molekuláris létét, hanem élvezzük a Szent Lélek ajándékát és nem félünk többé.

Ezzel nem lehet szembesíteni az ateistát. De a hívőt sem. Mert ő szúrja magát, nem néz, hogy lásson.

Az abszolút igazságot senki nem tudja. Senki nem tudja felmutatni. Senki nem tudja megérinteni. De nem is kell. Nincs rá szükség. Nincs értelme azt hazudni, hogy itt az isten, vagy ott az isten, vagy mindenhol van isten.

Úgyhogy, nem foglalkozom azzal, hogy bizonyítsam: van Isten. Viszont még nem találkoztam olyan ateista megközelítéssel, mely bármilyen szintem kérdéseket ébresztett volna bennem Isten nem létezésével szemben.

A vallások nélküli anarchia az csupán csak annyira volna az, mint amennyire a Természet az. És azt is megkockáztatom, hogy a “blogger” “papok” által nem is olyan biztos, hogy a Szentírás nem ért volna el ennyi emberhez. Lehet, hogy sokkal több emberhez elért volna. De nem mindegy? Úgysem érdekli senkit. Akit érdekel, az is fegyverként használja, hogy igazát bizonyítsa, és nem a Világ Ura iránt érdeklődik.

Az ölelésről egy versféle

A perverz vágy

(egy szombat reggeli tévelygés, egy nehéz hét után. Azaz: nehéz idő lágy embernek...)

Ha felmerülne bennem, mondjuk,

hogy életemből hiányzik az ölelés,

pulóveren keresztül a szívdobogás,

arcommal domborodó mellet éreznék,

netán...,

meg egy kis asszonyi meleget,

el kéne mennem lelkes szakemberhez,

bizony.

Az agyturkász rávezetne, hogy valószínű

gyermekként nem kaptam meg valamit,

nem ölelt anyám eleget, vagy apám

talán nem spórolt a vesszővel, de bizony

mindenem megvolt, szerettek és

sosem vertek, talán ez volt,

ami félre vezetett... azt hittem,

ölelkezni természetes.

A tiszteletes térdre kényszerítene,

hogy imával járuljak isten elé,

testi vágyaimat a szentlélek segítségével

tüzes kemencébe vettetni.

Amor vincit Gloria et nos cedamus Gloria.

Adjuk egymásért az életünket,

Jézus valahogy így mondta,

De valószínű, nem úgy gondolta.

A spirituális, törökülésben mosolyogva,

megvilágítaná személyem fontosságát,

hogy mindennel és mindenkivel felhagyva,

az ember önmagában kapja meg a boldogságát.

Nem is kéne hozzá ölelés, így a mellekre sincs szükség,

azt ugyanis egy vegás diéta szépen eltünteti.

Nincs nagyobb dicsőség, mint col laposan

Feküdni mint egy száraz deszka.

Vagy felbérelhetnék egy alkalmi örömlányt,

de tarifájában az ölelkezés nincs benne,

még valami perverz undormánynak nézne,

kielégítésre szakosodott, nem érzésre.

Fizetnék is érte, egy kis emberi törődésért,

legyen emberszaga, nem parfüm.

És így meglesz valahogy kézenközt

a nyolcadik verssor, hogy bár szemre jó legyen.

Kéne egy jó befejezés, egy kis dióhéjba kerekedés.

De Hamupipőke is végül celeb lett a mesében,

nem esztergályos sráccal kelt egybe.

Kiállhat végre a feminista bátran,

neki most már senki nem diktál!

Kegyeiért hiába fetreng a férfi,

se mell, se ölelés neki nem jár!

Hiszen a nőnek erre nincs is szüksége.

Ha felmerülne bennem, mondjuk,

hogy életemből hiányzik az ölelés,

szégyenemben elhallgatnám,

szánalmas vágyaimat hadd ne tudják.

Vén öregember hova jutott,

teljesen lezüllött, mondaná mindenki.

Ami még nem zavarna, de őszintén már én is

kételkedem saját eszemben.

Nem az érzelmek korát éljük.

Státus szimbólumokat öntünk rézbe,

hatalmas vívmányok elé néz az ember.

Egy nap majd mindennel leszámolunk,

és ama sírra felvéssük:

“Itt nyugszik ama Lélek”.

Előbb a Testet felszegeztük,

de aztán a Lelket is kivégeztük.

Etüd