Ezeknek
az Istvánoknak senki nem írja meg a sorsukat. Vagy ha lencsevégre
kapják azt a pillanatát, amikor szenved, kínos, maszatos arcot
vág, oda is írják, hogy aki azon elérzékenyül, hova írjon
emelt áras esemest, vagy milyen bankszámlára küldjék a pénzt.
És itt bezárul a sajnálat kör. Tudják ezt az Istvánok is, ezért
nem is viszonyulnak másként ezekhez a dolgokhoz, mint alkalmi lehetőségek, amíg bánatos pofát vágnak, etetik őket, mire
kiderül, hogy minden szar ellenére ami velük történt az életben,
mégis vannak álmaik, már nem azok a szerencsétlen gyerekek.
Rögtön
felmértem Istvánban, hogy tízéves létére többet tapasztalt az
életből, mint kellett volna. A nyomorturisták szemében ez
életerő és azt mondják erre, hogy hej de jó lenne minden magyar
gyermeknek ilyen életerősnek lennie.
Mondtam
is a feleségemnek, hogy mikor ezt az Istvánt látom, mintha azt a
tízéves gyereket látnám Szomáliában karddá lapított rozsdás
vassal az egyik kezében és egy jókora patkánnyal a másikban,
hogy akkor végre a héten ehetik, mert sikerült levadásznia egy
vadat.
István
családi hátteréről csak foszlányokat hallottam, de az elég,
ahhoz, hogy az ember éppen ne csömöröljön meg. A sajnálat
bennem már nincs. Ezen a fázison már rég túltettem magam évekkel
ezelőtt. Az utolsó fedelét Gigiben tettem rá, akit közel húsz
évig pátyoltam, házat, szakmát adtam neki, noha semmit nem látott
nálam, mégis alkoholista, mosdatlan, kártyás és szenvedélyes
hazudós lett.
Most
mikor Istvánt látom, a tízéves srácot, nem érzek szánalmat
iránta. A szülei, a társadalom szülte gyermeke ez, melyet aztán
se a szülei, se a társadalom nem fog nevelni. Az alkalom fogja
nevelni.
Mondhatnám
neki is, mint ahogy mondtam sok más fiatalnak is, hogy egy
pattintásra megoldom az életét. Itt a műhely, itt az emelet,
munkahely, lakás megoldva. Semmi más, csak a hozzáállás kell.
Mert részemről türelem és akarat van. Na de mi van Istvánban?
Konkrétan benne mi van, még nem tudhatom. Azt tudom, hogy mi volt
az eddigi félszázban, akinek osztottam az ajánlatot. Hogy magukban
mind álruhás királyfiak voltak, akikre valahol Gammapolisz várt.
És uramatyám ki vagyok én, hogy magasztos pályafutásuknak
szárnyait szegjem?
Ide
leragadni csürkefalvára, a tyúkszaros domb tetejére, még
legalábbis nem egy nagyváros központjában, hanem egy faluszéli
csarnok padlásán?
Van
közülük, aki már bejáratos a börtönbe. Fegyveres rablásért,
öregasszony megerőszakolásért, lopásért, stb. Van aki
sörgyárban gyúrja külföldön, albérletben van egy ágya. És
sorolhatnám mind a félszázat. Végül is megélnek. Ezért nem
aggódom ezért az Istvánért sem. Elvegyül ő is a rendszerben.
Életerősnek tűnik. Nem lusta, dolgos gyerek. Millió lehetősége
lesz betörni. Egészségét tönkre dolgozni szivar és pálinka
pénzért. Hogy reggel zavarosan megébredve a remegő képkockákat
aztán megint rózsaszínbe festesse, semmint tangó lépésben
haladni, inkább stagnálni a biztos nyomorban.
Talán
a sok közül azért figyeltem fel rá, mert megtetszett neki egy
ajtó, amit éppen lakkoztam. Mikor meglátta a fürjketreceimet,
mondta, hogy fogott két galambot és akar százat. Tízévesnek sok
mindent akar. Ennek sem állok elébe. Ha majd velem akar valamit,
szól majd. És ha majd szól, akkor fogok én is válaszolni.
Zsebpénz
kell neki is, mint annyi másnak. Ha nem én adok neki alkalmi
munkát, megy máshoz. Jöjjön akkor, kitalálok neki való munkát.
Habár
nem kellene bátorítanom a kora vénülést, a gyermek dolgoztatást.
Nem normális. De ez az István egy nem normális helyzetbe
született, ahol a normalitás alkoholban úszik. És rozsdás vasból
lapított mecsetákkal patkányra vadásznak. Ez semmiképpen nem
lehet az az életerő, amire mi felnézzünk vagy példát vegyünk
róla.
Ezért
haragszom, amikor látom ezt a fatalista keletimádást legújabban,
hogy ott bezzeg a gyermekek már tízévesen dolgoznak. Hát elég
baj az. Mert amíg vannak velünk élő lusta nemzetek, akik
genetikailag utálnak dolgozni, viszont eltartja őket a társadalom,
akkor ne már ezeken a magyar gyermekeken verjük el a port. És ne
már nehogy megharagítsuk, vagy megsértsük ezen lusta dög
nemzetek önérzetét, inkább nyelünk, hallgatunk és szenvedünk,
viszont fiainktól elvárjuk, hogy tízévesen dolgozzanak és ezért
még tapsikoljunk is csodálatunkban.
Miért
van az, hogy soha senkitől nem lehet látni egy képben tiszta jövő
tervet? Még nem találkoztam semmilyen több emberből álló
csoportosulást, ahol ki lennének tűzve konkrét, átlátható
jövőtervek. Minden terv általános az emberi jogoktól kezdve a
majd szép istenes világunkig.
Mit
mondjak? Itt vagyok az Istvánoknak, ha szólnak. Én többet tálcán
semmit sem adok.
És
ha nem szól senki, akkor is leírom, ha majd valaki kézbe veszi
(beavatatlan, mint én a videó kazettákat) legyen mit rakjon polcra
vagy tűzre.