Az Istvánok

Ezeknek az Istvánoknak senki nem írja meg a sorsukat. Vagy ha lencsevégre kapják azt a pillanatát, amikor szenved, kínos, maszatos arcot vág, oda is írják, hogy aki azon elérzékenyül, hova írjon emelt áras esemest, vagy milyen bankszámlára küldjék a pénzt. És itt bezárul a sajnálat kör. Tudják ezt az Istvánok is, ezért nem is viszonyulnak másként ezekhez a dolgokhoz, mint alkalmi lehetőségek, amíg bánatos pofát vágnak, etetik őket, mire kiderül, hogy minden szar ellenére ami velük történt az életben, mégis vannak álmaik, már nem azok a szerencsétlen gyerekek.
Rögtön felmértem Istvánban, hogy tízéves létére többet tapasztalt az életből, mint kellett volna. A nyomorturisták szemében ez életerő és azt mondják erre, hogy hej de jó lenne minden magyar gyermeknek ilyen életerősnek lennie.
Mondtam is a feleségemnek, hogy mikor ezt az Istvánt látom, mintha azt a tízéves gyereket látnám Szomáliában karddá lapított rozsdás vassal az egyik kezében és egy jókora patkánnyal a másikban, hogy akkor végre a héten ehetik, mert sikerült levadásznia egy vadat.
István családi hátteréről csak foszlányokat hallottam, de az elég, ahhoz, hogy az ember éppen ne csömöröljön meg. A sajnálat bennem már nincs. Ezen a fázison már rég túltettem magam évekkel ezelőtt. Az utolsó fedelét Gigiben tettem rá, akit közel húsz évig pátyoltam, házat, szakmát adtam neki, noha semmit nem látott nálam, mégis alkoholista, mosdatlan, kártyás és szenvedélyes hazudós lett.
Most mikor Istvánt látom, a tízéves srácot, nem érzek szánalmat iránta. A szülei, a társadalom szülte gyermeke ez, melyet aztán se a szülei, se a társadalom nem fog nevelni. Az alkalom fogja nevelni.
Mondhatnám neki is, mint ahogy mondtam sok más fiatalnak is, hogy egy pattintásra megoldom az életét. Itt a műhely, itt az emelet, munkahely, lakás megoldva. Semmi más, csak a hozzáállás kell. Mert részemről türelem és akarat van. Na de mi van Istvánban? Konkrétan benne mi van, még nem tudhatom. Azt tudom, hogy mi volt az eddigi félszázban, akinek osztottam az ajánlatot. Hogy magukban mind álruhás királyfiak voltak, akikre valahol Gammapolisz várt. És uramatyám ki vagyok én, hogy magasztos pályafutásuknak szárnyait szegjem?
Ide leragadni csürkefalvára, a tyúkszaros domb tetejére, még legalábbis nem egy nagyváros központjában, hanem egy faluszéli csarnok padlásán?
Van közülük, aki már bejáratos a börtönbe. Fegyveres rablásért, öregasszony megerőszakolásért, lopásért, stb. Van aki sörgyárban gyúrja külföldön, albérletben van egy ágya. És sorolhatnám mind a félszázat. Végül is megélnek. Ezért nem aggódom ezért az Istvánért sem. Elvegyül ő is a rendszerben. Életerősnek tűnik. Nem lusta, dolgos gyerek. Millió lehetősége lesz betörni. Egészségét tönkre dolgozni szivar és pálinka pénzért. Hogy reggel zavarosan megébredve a remegő képkockákat aztán megint rózsaszínbe festesse, semmint tangó lépésben haladni, inkább stagnálni a biztos nyomorban.
Talán a sok közül azért figyeltem fel rá, mert megtetszett neki egy ajtó, amit éppen lakkoztam. Mikor meglátta a fürjketreceimet, mondta, hogy fogott két galambot és akar százat. Tízévesnek sok mindent akar. Ennek sem állok elébe. Ha majd velem akar valamit, szól majd. És ha majd szól, akkor fogok én is válaszolni.
Zsebpénz kell neki is, mint annyi másnak. Ha nem én adok neki alkalmi munkát, megy máshoz. Jöjjön akkor, kitalálok neki való munkát.
Habár nem kellene bátorítanom a kora vénülést, a gyermek dolgoztatást. Nem normális. De ez az István egy nem normális helyzetbe született, ahol a normalitás alkoholban úszik. És rozsdás vasból lapított mecsetákkal patkányra vadásznak. Ez semmiképpen nem lehet az az életerő, amire mi felnézzünk vagy példát vegyünk róla.
Ezért haragszom, amikor látom ezt a fatalista keletimádást legújabban, hogy ott bezzeg a gyermekek már tízévesen dolgoznak. Hát elég baj az. Mert amíg vannak velünk élő lusta nemzetek, akik genetikailag utálnak dolgozni, viszont eltartja őket a társadalom, akkor ne már ezeken a magyar gyermekeken verjük el a port. És ne már nehogy megharagítsuk, vagy megsértsük ezen lusta dög nemzetek önérzetét, inkább nyelünk, hallgatunk és szenvedünk, viszont fiainktól elvárjuk, hogy tízévesen dolgozzanak és ezért még tapsikoljunk is csodálatunkban.
Miért van az, hogy soha senkitől nem lehet látni egy képben tiszta jövő tervet? Még nem találkoztam semmilyen több emberből álló csoportosulást, ahol ki lennének tűzve konkrét, átlátható jövőtervek. Minden terv általános az emberi jogoktól kezdve a majd szép istenes világunkig.
Mit mondjak? Itt vagyok az Istvánoknak, ha szólnak. Én többet tálcán semmit sem adok.
És ha nem szól senki, akkor is leírom, ha majd valaki kézbe veszi (beavatatlan, mint én a videó kazettákat) legyen mit rakjon polcra vagy tűzre.