„Érettségi
után, AJTAY G. GYULA
a gyógyszerészi pályára lépett, gyakornokságát a magyarigeni,
1880-ban alapított, Jánky Lajos gyógyszerész tulajdonában levő
Isteni Gondviselés gyógyszertárban kezdte meg...”
Csupán
a hallomásra alapozva emlékeztem erre a Jánky gyógyszerészre, és
mikor hozzám került a könyvtárának egy része, kicsit
furcsálltam, hogy 1985-ös kiadású Hamvas könyv is a birtokában
volt, noha a Magyarigenben eltöltött két évünk alatt ez a
gyógyszertár mint valami régi emlék élt a helybeliekben. Időben
nem passzoltak a dolgok. Aztán figyelmesebben átnézve az újonnan
megmentett könyveket, találtam egy Jánky Lajos névre szóló
aláírást és ex libris pecséttel ellátva, melyen már megjelent
a M.igen is. Így már helyére került a dolog. Valószínű László,
Lajos fia, aki ugyancsak gyógyszerész lehetett és ezek szerint ő
élt Déván, neki a könyvei kerültek hozzám. Illetve a
magyarigeni Lajos könyveiből ezek szerint ez az egy került
birtokomba, amit bizonyíthatok. A könyv címe: Roscoe „A vegytan
elemei” , a második magyar kiadáshoz írt előszava szerint a
könyv 1874-ben volt kiadva. A címére is úgy jöttem rá, hogy
megkerestem a belső lapok alján, mert a borítóra már nem került
rá. A borító ilyen új kötésű, irtó gagyi, emlékszem, gyermek
koromban, hogy volt egy ilyen hullám, amikor régi könyveket újra
köttettek, kemény borítással, és ilyen virágmintás tapétával
díszítették. A borító egyébként nagyon szakszerű, csak ez a
virágmintás, kommunista tapéta ne lenne ráragasztva.
Alant a bútor amit a fentire kellett átalakítsak. Nem volt egyszerű, mint azt első látásra gondoltam. Az eredeti blattja szar MDF volt, bükkfa lappal cseréltem le, mert vizes blokk lesz. |
Mindegy,
ez a könyv valamelyest helyre rakta az időt a fejemben. Nincs ennek
jelentősége, ilyen dolgok történnek, végül is nem tudom ki volt
ez a Jánki Lajos, meg sem a másik, László, csak most, hogy elém
jött, megjegyeztem.
Nem
szólhatnak a bejegyzéseim örökké az én betegségeimről és
lelki kényeskedves bajaimról. De ha már ezt is szóba hoztam, csak
annyit hadd szúrjak ide eme történelmi pillanatokba, hogy tegnap
ahogy elnéztem magam, amint izzadtam mint egy vízcsap, meg lihegtem
a semmire, hogy ha magam kéne felvegyem munkatársnak és látnám,
hogy ez a potenciális munkatárs milyen kínok közt dolgozik, azt
mondanám neki: „Uram, menjen és kezeltesse magát, mert maga nem
képes dolgozni, maga beteg!”
De
amilyen beteg ez az úriember, csak elment, elvitte a bútort,
felvitte és beszerelte. Aztán hogy ő szégyenkezve törölte
reszkető kezével a csuromvizes homlokát, az az ő privát és
meggondolatlan baja. Idáig az önsajnálkozás.
Amint
a borítót nézegettem, valamiért eszembe jutott a kolozsvári
Donáth úti orgonavirágos bokorsor, amikor még házak voltak,
amiket aztán lebontottak és épültek a tömbházak a megannyi
importált románnak.
Magyarigennel
kapcsolatban, ahol két évig éltünk, én inkább egy ősi magyar
család leszármazottjával barátkoztam, kik Sárdon laktak,
mindjárt az első településen Magyarigen előtt.
Magyarigenben,
mikor mi oda kerültünk 1997 és 1999 között, hét magyar volt.
Azóta szerintem már alig maradt kettő-három az öregekből, új
család is nagyon kevés lett oda. Mikor mi mentünk oda, volt egy
ilyen vetülete, hogy újra népesíteni magyarral, de hamar
kiderült, hogy ez addig volt érdekes, amíg az erre néző
támogatások kimerültek. Az akkori református pap egy feltörekvő
fiatal papocska volt, hatalmas szülői háttérrel és megannyi
karrierista ambícióval, hozzá a megfelelő trógerséggel, mely
ezekhez az életpályákhoz elengedhetetlen szkillek. Azóta pályája
egészen felívelt, ami igazolja azt, hogy az egyháznak messze nem
érdeke az igazi erdélyi magyar problematika, sőt azóta már több
magyarságot hajtogató egyházfitól hallottam, hogy ha jön a német
adakozó és azt látja, hogy a fogyó magyarság gyarapodik, akkor
nem adakozik. S akkor így alakul, hogy a kútra felvett három
helyről is a segély éppen arra volt elég, hogy éjszaka jól
leigyák magukat a paptársakkal együtt, azaz aprópénz, zsebpénz.
És ha az ember szembesítette ezen díszes társaságot
duhajkodásaikkal, másnapos borzosságában pimaszul
visszavigyorgott, valahogy így: „Kabbe!”
Bözsi,
az egyik magyar hontalan Magyarigenből a román temető omladozó
temetői lakban élt kutyáival együtt, a román pópa jóvoltából.
Tudom, mert főleg télen napi szintű vendége volt a műhelyemnek,
sokáig ott ült a kályha melegénél, kötögetett csendben,
megbékélve, megkapta tőlem a neki kijáró napi „Bözsi taksát”,
aminek nagyobb része alkoholra ment, de nem okoltam ezért, más nem
maradt az életéből. Viszont ez a Bözsi volt az utolsó könyvtáros
Magyarigenben. És igen, akkor én ezt nem tudtam mit jelent, ma azt
hiszem többet faggatnám, hogy könyvet írjak életéről.
Ott
a kályha melegénél szokta mondani, hogy megint elvittek egy
sírkövet a magyar temetőből. Mindig mondta, hogy kiét, hogy az
ki volt, s mi volt. Nekem nem mondott semmit. A papnak annyit sem.
Egyszer a bukaresti magyar tévétől jöttek filmezni, és az a
riporternő megemlítette ezt a filmjében, de semmi visszhangja nem
volt.
Most,
hogy meghalt a sárdi Gyuri, Áni testvére, aztán hirtelen nagy
szomorúságában Etus néni, az anyja, gyakorlatilag Sárdon talán
még egy magyar van, egy kótyagos nő, talán ennek az Etusnak
valami rokona, unokája, azt hiszem, akivel a régi házat kettesben
birtokolták. Áni Magyarországra költözött, emlékszem, hogy
sokat vajúdott ő is Sárdon, se munkahely, se magyar ember férjnek,
ott férjhez ment, van egy a fiammal egyidős lánya, aránylag jól
van. Hogy mi lesz a házuk sorsa, nem kérdeztem, de valószínű
nehéz lesz onnan messziről fenntartani az egyébként is régi
házat, egy olyan közegben, ahol hemzseg a cigány és a román. Mit
kertelni tovább, az egész környék immár román. A régi épületek
azok, amik még emlékeztetnek a szász, illetve magyar vidékre. Ha
azokat belakják a helybeliek, lassan átalakítják.
Azóta
sem hallani „magyarosítási” tendenciáról, valószínű sosem
volt az komolyan gondolva és az egyház számára is hálisten hogy
van ilyen, mert ezekre lehet pályázni.
Annyira
mélyből jön ez a cinizmus a vezetői rétegek felől, hogy az aki
eddig nem utálta meg a magyar fennebbvalót, az minden ellenkezése
ellenére szívből megutálja és a legjobb amit tehet, hogy mentse
irháját és menjen minél messzebb.
Azért
írom ezt, mert talán nem véletlen, hogy ezek a dolgok összejöttek:
a könyvek, a magyarigeni emlékek, az úgynevezett Úz völgyi
botrányok.
Az
Úz völgyi dolgokról nem tudok, csak ami a médiából lejött
hozzám, előbb az a pár „Vitéz” ranggal ellátott mérges
székely bácsis videókból értesültem, hogy a rumunok lerohanták
a színtiszta magyar vitéz temetőt. Aztán higgadtabb forrásokból
olvasom, hogy egy nemzetközi hadi temetőről van szó, letisztázott
tulajdon jogokkal, és valóban a lerohanás nemzetközi botrány
tárgya, de valahogy szóba jött az RMDSZ furcsa viselkedése ez
ügyben, amit én persze, nem értek. Nincs is hogy értsem. Nem élek
ott, viszont az érdekes lehet, ha nemzetközi a temető, hogyan
lehet lezárni egy székely kapuval?
Csak
ezzel az Úz völgyi botránnyal és hisztivel eszembe jutott, hogy
Magyarigenben és a környező falvaiban a régi magyar grófok
sírköveit rég hordják már évtizedek óta, és semmi. Elnézik
szemrebbenés nélkül. Se média cirkusz, se román nagykövet
behívatása.
De
kinek is rebbenne a szeme?
Amikor
Magyarigenben a református pappal sehogy sem tudtunk kiegyezni,
próbálkoztunk a katolikus papnál, mindjárt Magyarigen
bejáratánál, a rendőrség tő szomszédságában van egy kis
katolikus templom, ahhoz járt egy még álló épület, és mellette
már egy tető nélküli úgynevezett papi lak, melyet szümtünk
láttára hordtak el nap mint nap, brick by brick a helyi lakosok.
Mondom a rendőrség tő szomszédságában!
De
nehogy azt higgye valaki, hogy a helyi románság valami álnok módon
hordta el a régi papi lakot!
Mikor
beszéltem az akkori pappal, aki egyébként Gyulafehérváron volt
valami komoly funkcióban, elvileg belement, hogy ötven évre
béreljük az épületet, bizonyos templomos ránézéssel, mert ott
volt egy kis temető is, meg valami hősi megemlékező emlékmű.
Nem mellesleg hozzá járult egy két hektáros sima terület, mindez
egy jól hozó patak mellett, nekem már mindjárt a gazdálkodás
járt a fejemben, ezt is elmondtam a papnak, hogy többet adok érte
mint amennyit ad a rumun a szénáért (azok semmit se szoktak adni,
csupán lekaszálták március 15 előtt a füvet a temetőben... pár
négyzetméteres temetőben...). Mondtam, a bontásra ítélt papi
lakból műhelyt akarok csinálni.
Mindezt
azzal az ott töltött két évünkkel garantáltam, gyógyszerész
feleségem társaságában, köztiszteletben álltunk, szavatartó
embereknek ismertek a faluban, alkohol és egyéb káros
szenvedésektől mentesek voltunk, és akkoriban éltem mélyjobbos
időszakomat, Csurka cikkeket olvastam, és a budapesti Csányi János
barátom tanítása szerint szívtam magamba a nemzeti hovatartózásom
igéjét.
Aztán
a katolikus pap visszalépett. Annyit elmondott, hogy a régi papi
lakot szándékosan hagyják elhordatni, mert a telket nem tudják
visszakapni az egyház, amíg az épület rajta van, mert az az
államosításkor az államé lett és nem adják vissza, ha az
épület valamilyen funkciót szolgál a közösségben: iskola, s
ilyensmik, de erről szó sem volt, évek óta modern iskolája volt
a helységnek, szóval csak kamu leléptetés volt.
Tisztán
átláttam, hogy ezeknek a magyar hatalmasságoknak végtelen nyűg,
ha valami történik a szórványban.
Lehet
engem kövezni, de számomra ezek nemzet gyilkosok. Cinikus, tolvaj
banda.
Kéz
a kézben jár az egyház a politikummal, és a politikum az elvek
kémiai aranygyártó műhelye, és a parlament a cirkusz porondja,
ahol megannyi bűvész mutatvány ámítja a sok marha nézőt.
Sajnálom,
hogy ilyeneket kell írjak.
Lehet,
hogy szubjektív vagyok megítéléseimben, de nem találok objektív
okot arra, hogy az akkori pap miért nem tudott egy szobát adni
Bözsinek a megannyi használaton kívüli szobából az úgynevezett
Bethlen szárnyban (mely kiderült, hogy Bethlenhez annyi köze volt
mint az én Dire Straits coverem a Dire Straitshez)? Mibe került
volna ez egyik magyarnak fedelet adni a feje fölé? Semmibe. De nem
akart a tiszteletes úr egy büdös Bözsit a várba.
Biztos,
hogy az Úz völgyi történetben is van valós félnivaló, de én
már úgy vagyok ezzel, hogy a tróger már túl sokszor kiabálta
hamisan, hogy farkas jő, és kiderült, hogy nem farkas volt, hogy
már nem érdekel ki milyen farkast kiabál.
Itthon
a tyúkjaimat nem az a farkas dézsmálja.