Ex Libris


Érettségi után, AJTAY G. GYULA a gyógyszerészi pályára lépett, gyakornokságát a magyarigeni, 1880-ban alapított, Jánky Lajos gyógyszerész tulajdonában levő Isteni Gondviselés gyógyszertárban kezdte meg...”

Csupán a hallomásra alapozva emlékeztem erre a Jánky gyógyszerészre, és mikor hozzám került a könyvtárának egy része, kicsit furcsálltam, hogy 1985-ös kiadású Hamvas könyv is a birtokában volt, noha a Magyarigenben eltöltött két évünk alatt ez a gyógyszertár mint valami régi emlék élt a helybeliekben. Időben nem passzoltak a dolgok. Aztán figyelmesebben átnézve az újonnan megmentett könyveket, találtam egy Jánky Lajos névre szóló aláírást és ex libris pecséttel ellátva, melyen már megjelent a M.igen is. Így már helyére került a dolog. Valószínű László, Lajos fia, aki ugyancsak gyógyszerész lehetett és ezek szerint ő élt Déván, neki a könyvei kerültek hozzám. Illetve a magyarigeni Lajos könyveiből ezek szerint ez az egy került birtokomba, amit bizonyíthatok. A könyv címe: Roscoe „A vegytan elemei” , a második magyar kiadáshoz írt előszava szerint a könyv 1874-ben volt kiadva. A címére is úgy jöttem rá, hogy megkerestem a belső lapok alján, mert a borítóra már nem került rá. A borító ilyen új kötésű, irtó gagyi, emlékszem, gyermek koromban, hogy volt egy ilyen hullám, amikor régi könyveket újra köttettek, kemény borítással, és ilyen virágmintás tapétával díszítették. A borító egyébként nagyon szakszerű, csak ez a virágmintás, kommunista tapéta ne lenne ráragasztva.


Alant a bútor amit a fentire kellett
átalakítsak. Nem volt egyszerű, mint azt
első látásra gondoltam. Az eredeti blattja
szar MDF volt, bükkfa lappal cseréltem le,
mert vizes blokk lesz.
Mindegy, ez a könyv valamelyest helyre rakta az időt a fejemben. Nincs ennek jelentősége, ilyen dolgok történnek, végül is nem tudom ki volt ez a Jánki Lajos, meg sem a másik, László, csak most, hogy elém jött, megjegyeztem.
Nem szólhatnak a bejegyzéseim örökké az én betegségeimről és lelki kényeskedves bajaimról. De ha már ezt is szóba hoztam, csak annyit hadd szúrjak ide eme történelmi pillanatokba, hogy tegnap ahogy elnéztem magam, amint izzadtam mint egy vízcsap, meg lihegtem a semmire, hogy ha magam kéne felvegyem munkatársnak és látnám, hogy ez a potenciális munkatárs milyen kínok közt dolgozik, azt mondanám neki: „Uram, menjen és kezeltesse magát, mert maga nem képes dolgozni, maga beteg!”
De amilyen beteg ez az úriember, csak elment, elvitte a bútort, felvitte és beszerelte. Aztán hogy ő szégyenkezve törölte reszkető kezével a csuromvizes homlokát, az az ő privát és meggondolatlan baja. Idáig az önsajnálkozás.
Amint a borítót nézegettem, valamiért eszembe jutott a kolozsvári Donáth úti orgonavirágos bokorsor, amikor még házak voltak, amiket aztán lebontottak és épültek a tömbházak a megannyi importált románnak.

Magyarigennel kapcsolatban, ahol két évig éltünk, én inkább egy ősi magyar család leszármazottjával barátkoztam, kik Sárdon laktak, mindjárt az első településen Magyarigen előtt.
Magyarigenben, mikor mi oda kerültünk 1997 és 1999 között, hét magyar volt. Azóta szerintem már alig maradt kettő-három az öregekből, új család is nagyon kevés lett oda. Mikor mi mentünk oda, volt egy ilyen vetülete, hogy újra népesíteni magyarral, de hamar kiderült, hogy ez addig volt érdekes, amíg az erre néző támogatások kimerültek. Az akkori református pap egy feltörekvő fiatal papocska volt, hatalmas szülői háttérrel és megannyi karrierista ambícióval, hozzá a megfelelő trógerséggel, mely ezekhez az életpályákhoz elengedhetetlen szkillek. Azóta pályája egészen felívelt, ami igazolja azt, hogy az egyháznak messze nem érdeke az igazi erdélyi magyar problematika, sőt azóta már több magyarságot hajtogató egyházfitól hallottam, hogy ha jön a német adakozó és azt látja, hogy a fogyó magyarság gyarapodik, akkor nem adakozik. S akkor így alakul, hogy a kútra felvett három helyről is a segély éppen arra volt elég, hogy éjszaka jól leigyák magukat a paptársakkal együtt, azaz aprópénz, zsebpénz. És ha az ember szembesítette ezen díszes társaságot duhajkodásaikkal, másnapos borzosságában pimaszul visszavigyorgott, valahogy így: „Kabbe!”

Bözsi, az egyik magyar hontalan Magyarigenből a román temető omladozó temetői lakban élt kutyáival együtt, a román pópa jóvoltából. Tudom, mert főleg télen napi szintű vendége volt a műhelyemnek, sokáig ott ült a kályha melegénél, kötögetett csendben, megbékélve, megkapta tőlem a neki kijáró napi „Bözsi taksát”, aminek nagyobb része alkoholra ment, de nem okoltam ezért, más nem maradt az életéből. Viszont ez a Bözsi volt az utolsó könyvtáros Magyarigenben. És igen, akkor én ezt nem tudtam mit jelent, ma azt hiszem többet faggatnám, hogy könyvet írjak életéről.
Ott a kályha melegénél szokta mondani, hogy megint elvittek egy sírkövet a magyar temetőből. Mindig mondta, hogy kiét, hogy az ki volt, s mi volt. Nekem nem mondott semmit. A papnak annyit sem. Egyszer a bukaresti magyar tévétől jöttek filmezni, és az a riporternő megemlítette ezt a filmjében, de semmi visszhangja nem volt.
Most, hogy meghalt a sárdi Gyuri, Áni testvére, aztán hirtelen nagy szomorúságában Etus néni, az anyja, gyakorlatilag Sárdon talán még egy magyar van, egy kótyagos nő, talán ennek az Etusnak valami rokona, unokája, azt hiszem, akivel a régi házat kettesben birtokolták. Áni Magyarországra költözött, emlékszem, hogy sokat vajúdott ő is Sárdon, se munkahely, se magyar ember férjnek, ott férjhez ment, van egy a fiammal egyidős lánya, aránylag jól van. Hogy mi lesz a házuk sorsa, nem kérdeztem, de valószínű nehéz lesz onnan messziről fenntartani az egyébként is régi házat, egy olyan közegben, ahol hemzseg a cigány és a román. Mit kertelni tovább, az egész környék immár román. A régi épületek azok, amik még emlékeztetnek a szász, illetve magyar vidékre. Ha azokat belakják a helybeliek, lassan átalakítják.
Azóta sem hallani „magyarosítási” tendenciáról, valószínű sosem volt az komolyan gondolva és az egyház számára is hálisten hogy van ilyen, mert ezekre lehet pályázni.

Annyira mélyből jön ez a cinizmus a vezetői rétegek felől, hogy az aki eddig nem utálta meg a magyar fennebbvalót, az minden ellenkezése ellenére szívből megutálja és a legjobb amit tehet, hogy mentse irháját és menjen minél messzebb.

Azért írom ezt, mert talán nem véletlen, hogy ezek a dolgok összejöttek: a könyvek, a magyarigeni emlékek, az úgynevezett Úz völgyi botrányok.
Az Úz völgyi dolgokról nem tudok, csak ami a médiából lejött hozzám, előbb az a pár „Vitéz” ranggal ellátott mérges székely bácsis videókból értesültem, hogy a rumunok lerohanták a színtiszta magyar vitéz temetőt. Aztán higgadtabb forrásokból olvasom, hogy egy nemzetközi hadi temetőről van szó, letisztázott tulajdon jogokkal, és valóban a lerohanás nemzetközi botrány tárgya, de valahogy szóba jött az RMDSZ furcsa viselkedése ez ügyben, amit én persze, nem értek. Nincs is hogy értsem. Nem élek ott, viszont az érdekes lehet, ha nemzetközi a temető, hogyan lehet lezárni egy székely kapuval?
Csak ezzel az Úz völgyi botránnyal és hisztivel eszembe jutott, hogy Magyarigenben és a környező falvaiban a régi magyar grófok sírköveit rég hordják már évtizedek óta, és semmi. Elnézik szemrebbenés nélkül. Se média cirkusz, se román nagykövet behívatása.
De kinek is rebbenne a szeme?
Amikor Magyarigenben a református pappal sehogy sem tudtunk kiegyezni, próbálkoztunk a katolikus papnál, mindjárt Magyarigen bejáratánál, a rendőrség tő szomszédságában van egy kis katolikus templom, ahhoz járt egy még álló épület, és mellette már egy tető nélküli úgynevezett papi lak, melyet szümtünk láttára hordtak el nap mint nap, brick by brick a helyi lakosok. Mondom a rendőrség tő szomszédságában!
De nehogy azt higgye valaki, hogy a helyi románság valami álnok módon hordta el a régi papi lakot!
Mikor beszéltem az akkori pappal, aki egyébként Gyulafehérváron volt valami komoly funkcióban, elvileg belement, hogy ötven évre béreljük az épületet, bizonyos templomos ránézéssel, mert ott volt egy kis temető is, meg valami hősi megemlékező emlékmű. Nem mellesleg hozzá járult egy két hektáros sima terület, mindez egy jól hozó patak mellett, nekem már mindjárt a gazdálkodás járt a fejemben, ezt is elmondtam a papnak, hogy többet adok érte mint amennyit ad a rumun a szénáért (azok semmit se szoktak adni, csupán lekaszálták március 15 előtt a füvet a temetőben... pár négyzetméteres temetőben...). Mondtam, a bontásra ítélt papi lakból műhelyt akarok csinálni.
Mindezt azzal az ott töltött két évünkkel garantáltam, gyógyszerész feleségem társaságában, köztiszteletben álltunk, szavatartó embereknek ismertek a faluban, alkohol és egyéb káros szenvedésektől mentesek voltunk, és akkoriban éltem mélyjobbos időszakomat, Csurka cikkeket olvastam, és a budapesti Csányi János barátom tanítása szerint szívtam magamba a nemzeti hovatartózásom igéjét.
Aztán a katolikus pap visszalépett. Annyit elmondott, hogy a régi papi lakot szándékosan hagyják elhordatni, mert a telket nem tudják visszakapni az egyház, amíg az épület rajta van, mert az az államosításkor az államé lett és nem adják vissza, ha az épület valamilyen funkciót szolgál a közösségben: iskola, s ilyensmik, de erről szó sem volt, évek óta modern iskolája volt a helységnek, szóval csak kamu leléptetés volt.
Tisztán átláttam, hogy ezeknek a magyar hatalmasságoknak végtelen nyűg, ha valami történik a szórványban.
Lehet engem kövezni, de számomra ezek nemzet gyilkosok. Cinikus, tolvaj banda.
Kéz a kézben jár az egyház a politikummal, és a politikum az elvek kémiai aranygyártó műhelye, és a parlament a cirkusz porondja, ahol megannyi bűvész mutatvány ámítja a sok marha nézőt.

Sajnálom, hogy ilyeneket kell írjak.
Lehet, hogy szubjektív vagyok megítéléseimben, de nem találok objektív okot arra, hogy az akkori pap miért nem tudott egy szobát adni Bözsinek a megannyi használaton kívüli szobából az úgynevezett Bethlen szárnyban (mely kiderült, hogy Bethlenhez annyi köze volt mint az én Dire Straits coverem a Dire Straitshez)? Mibe került volna ez egyik magyarnak fedelet adni a feje fölé? Semmibe. De nem akart a tiszteletes úr egy büdös Bözsit a várba.

Biztos, hogy az Úz völgyi történetben is van valós félnivaló, de én már úgy vagyok ezzel, hogy a tróger már túl sokszor kiabálta hamisan, hogy farkas jő, és kiderült, hogy nem farkas volt, hogy már nem érdekel ki milyen farkast kiabál.
Itthon a tyúkjaimat nem az a farkas dézsmálja.