Megnéztem, mielőtt hülyeséget írok, hogy mifélék is igazán ezek a mindenféle fekete madarak, akik itt uralják a mezőt. Sejtésem bevált, ezek itt mindenféle fekete madarak. Van itt holló, varjú, kevés szarka is. Nem csak egy fajta fekete madár van itt. Ők tűnnek ki első látszatra, ahányszor a mezőt kémlelem az ablakból. Minden növényzet áll, de ezek a fekete madarak jönnek-mennek repdesnek össze vissza, úgy tekintenek a földre, mint valami gazdák, kiknek kizárólagos szerzői joguk lenne a természet kincsei felett. Mivel fényesen feketék, még szürkületkor is látni őket.
Önkéntelenül a szomszédból gyülemlő pöcevízet nézem, mely már egy kis önálló ökomocsarat képez, algákkal, maholnap megjelennek az első nádszálak. Nézem, hogy a természetes zsilipet mikor szakíthatja át, ha még sokáig nem ürítik ki a gödrüket. A hátsó kertemet túlfelől a tehenektől átfolyó szarlé már lucsogásig áztatta. De az nem látszik. Viszont ez a humán szarlé, mely egy új habitátumra kér lassan szerzői jogot, maholnap áttöri az út domborodás okozta természetes zsilipet, és valószínű nekem fog kelleni új gátat képezni homokból, illetve valami klórral leönteni, a szaga miatt. Egy nevetségesen olcsó kerti pumpával ki lehetne nyomni a mezőre a pöcegödör híg tartalmát, mondjuk rendszeresen havonta, ahol a föld rögtön mohón felissza és még jó is neki. Inkább gumicsizmával kerülik azt a részt. Tanulmány tárgya is lehetne, hogy meddig? Itt nem feltétlenül bosszúságról van szó, hanem egészen őszinte kíváncsiság részemről, hogy mi az elgondolás? Volna e benne valami spirituális fogantatás, amit én újból nem értek?
Egy délután nézem, hogy a román fordítású Hrabal könyvemnek lassan a végére járok, és adtak nekem egy Umberto Eco könyvet, hogy akkor talán abba is belekóstolnék. Közben hallom, hogy a tehenész gyerekei megint hangoskodnak. Mindig civakodnak. Ezek ugye a mező gyerekei, akikről a betonfilozófusok égbenézéssel áradoznak, hogy egész nap szaladgálnak mezteláb és tüske sem bántja őket, se eső, se hideg, mert ezeket a természet anya nevelte irtó erősre és teherbíróra, ezek az igazi életképes egyedek, akikre a hazának szüksége van. És ebben van valami. Főleg a számukban. Ha valamitől kinyuvad három, van még öt. Isten lássa lelkem, cinizmusomból nem a megkülönböztetés szól, hacsak az önkívületi állapotban lévő szülők és infantilis társadalom megbélyegzése nem az.
Kinézek mi ez a lárma, de csak a szokásos öregember kíváncsisággal teszem, mint aki éppen magányos morfondírozásából kieszmél, hát látom, hogy gyülekező van a kukoricásban, mintha a kukoricás gazda kiadta volna a svédasztalos önkiszolgálás lehetőségét, a tehenész apraja nagyja egy fekete tömeget alkot a kukoricásban és zsibonganak. Meglepően veszem tudomásul, hogy a két bozontos kutya a kukoricás széléről nézik a dolgot, és látám, hogy farkuk nem illeg-billeg, hanem le van konyulva. Szokatlan. Ilyenkor a kutyák félnek vagy búsulnak. Viszont a kukoricásban zsivaj és lárma van. Ilyenkor a kutyák is be szoktak szállni. De most nem. Látom, hogy egy nagy bot emelkedik a kukoricás felé és többször lesuhintanak valamire. Nézem, hogy mire is jó az? Verik a kukoricát? A bot csak innen-onnan lesuhog valamire. Aztán kikandikál egy tehénfej a kukoricásból, ingatja fejét erre-arra, nagyon csökönyösnek tűnik. Az apraja nagyja körülötte ácsorog, a tehenész a bottal üti a tehenet, meg néha gyomorba böki. A tehénnek mintha ez nem számítana, nem mozdul, csak fejét ingatja erre-arra.
A két legkisebb gyerek megunja a látványt, int egyik a másiknak, és elindulnak a lucernásban hagyott bicikli felé, valószínű egy új civakodás csetepatéra, hogy ki fog hamarabb legurulni a garázs ajtóm előtt, melyet alólról is le kellett zárnom egy riglivel, mert a biciklivel egészen neki mentek az ajtónak, hogy azt benyomták amíg a felső rigli engedte, és a sok benyomástól néha úgy maradt, alól nyitva pár ujjnyira, ami az egereknek éppen elég volt, hogy ki s bé járjanak. Közben a tehén kikecmergett a kukoricából, de a farka még bent maradt, az ide-oda lengett. A fejét csak ide-oda ingatta és úgy tűnt a botok zuhataga nem érdekelte. A többiek tisztes távolból körülvették, a kutyák meg lehajtott fővel mintegy vallásos megrökönyödéssel nézték a jelenetet. Nekem kezdett gyanús lenni a dolog, eszembe jutott a szomjazó paci, aki a hátsó kertem kerítéséhez volt kötve legelés végett, és délután fele meglátott a kertben és sűrűn nyerített nekem, én meg nem tudtam mit akar nekem mondani azokkal a nyerítésekkel, hisz sosem volt lovam, nem értek lóul. Amikor egy jót kortyoltam izzadságos állapotomban egy üvegből, szemem sarkából a lovat néztem és látom megnyalja száját és nyerít nekem. Rájöttem, hogy talán szomjas. Rájöttem, hogy az a ló nem ivott egész nap semmi vizet. És annyit azért tudok, hogy ezek a nagy állatok sok vizet megisznak egy nap. Nosza vittem neki két veder vizet és azt hálás szemekkel kiitta. Annyi szomorúságot és szenvedést láttam a ló szemeiben, hogy majd elbőgtem magam. És lebasszakurvaanyáztam minden létező állat tartó idióta, lelketlen kétlábú barmot, kiket a világon Isten egyik tévedéséből megteremtett. Most is mikor látom, hogy a tehén nem reagál az erőteljes bot ütésekre, rájöttem, hogy valami baj van. Mire kigondoltam, a tehén eldől, párat még rúgkapálózik, de pár perc alatt mozdulatlanná dermedt. Mindeközben a botok suhogtak, mintha a halált valami különös barbár szertartással akarnák kiverni a tehénből. A tehenész rúg párat a tehén fejébe. Nem fogom fel, hogy miért? Mit segít az neki? A kutyák csak a levegőbe szimatolnak, mintha érezni vélik a tehénördög lelkületét, aki most ítél a tehén lelke fölött? Ki tudja? Én biztos nem értem az egészet. Azt sem értettem meg sosem, hogy az állattartók zöme miért oly goromba, durva és kegyetlen az őt eltartó állatokkal szemben? Ezzel a wallstreet jellegű hajszálelemző élesésszel kiokoskodott abszolút minimál befektetéssel szemben maximálisan kisajtolt haszonnal tartott állatokkal szemben?
Hogy mitől dőlt el a tehén, nem tudom, talán kiszabadulván az elkerített részről telezabálta magát lucernával és kukoricával? Nem tudom. Nem a bot ütésektől, hisz azzal csak vissza akarták terelni csórót, de már nem tudott menni. A botok suhogása inkább amolyan megalázó jellegűek voltak, mintha egy haldokló embert vesszővel gondolod cselekvésre serkenteni.
A kurva életbe, értem én, hogy Istennek szubjektív okai vannak, de a Természet meddig visel minket a hátán?
Az eset nem tudott a bagatellig csillapodni lelkemben pár nap után sem. És még mennyi minden van, amit klimatizált lelkecskénk még csak nem is sejt, hogy mi minden történik az ember irányítása alatt a Nap alatt.
Folytatván Sanyi lépcsőjét, a korlátot tartó oszlopokhoz jutottam, amiket gondoltam, hogy megveszek készen. De mivel nincs rá fedezetem, inkább nekifogtam esztergálni. Unok esztergálni. 13 lábat kéne esztergáljak. Esztergálok, esztergálok, aztán keresem a kifogásokat, hogy ezt is most kell megcsinálni, meg azt is. Éppen eszembe jutott esztergálás közepette, hogy a kardvirág hagymákat ki kéne ásni és a jácint hagymákat meg eldugni. Nosza ideát cselekedet követte, és kimentem a kertbe. Miután a bozótban utat vágtam a kardvirágok felé, előbb a vietnámi tökök eldőlt futó állványát kellett szétcsavaroznom, a befutott növényektől megpucolni a karókat és eltenni őket jövőre. Ha lesz kert jövőre. Aztán térdre ereszkedve kiásogattam, kapirgáltam a kardvirág hagymákat. Megállapítottam, hogy jövőre feltétlenül homokot is kell keverjek a földbe, mert a hagymák nem szeretik a nagyon vizes talajt. A vietnámi tökök, azok igen. Lett is jó hetven formás tök, amit Mariann az ékszer töklámpásokhoz használ majd. Utoljára eldugtam a harmincvalahány jácint hagymát, amit sajnos nem tudok szaporítani. Komolyan át kell gondolnom, hogy akarok e valamit a kerttel? De hiába akarom, nem tudok ingázni az esztergálás és kert között, mert energiám vészesen a hordó alját nézegeti. Ez is meg az is jó lenne, de nem engedi a putyerám (erőm).
Úgy jártam, mint aki elmegy papucsban egy kifliért a szomszéd pékségbe, és visszajön három év múlva üres kézzel. A jelenlegi számítógépem kezd bekrepálni (kinyuvadni). Kapcsol ki és be, mikor neki úgy jön. Kifújtam a port erőteljesen kompresszorral, kicsit helyrejött, de attól még megbízhatatlan maradt. Eszembe jutott a régi stúdiós gépem, aminek a windowsa nem akart beindulni. Akkoriban nem sokat foglalkoztam vele, mivel már úgyis terítéken volt a fiamtól örökölt gépe, ami sokkal erősebb volt, mint az enyém, így egy kettő beiktattam azt a stúdió láncba, a vacakoló gép merevlemezét betettem az új gépbe, hogy hátha az nem sérült meg és a stúdió anyagokhoz hozzájutok. Szerencsém volt, a merev lemez nem sérült. Hogy miért nem indult a windows azon a gépen mostanában remélem kideríteni, mert újra elővettem, hogy nosza most ideje ránézni. De ahhoz vissza kell szereznem a merev lemezét. Ahhoz, hogy kivehessem és formatálhassam, hogy új lappal szereljem rá a windowst, előbb le kell mentsem róla a régi stúdiós dolgaimat. De az egyben hatalmas méretű, közel 70 GB. Éppen nincs mire letöltsem. Ezért gondoltam átnézem, hogy szükség van e minden sávra? Mert egy egy feldolgozáshoz sokkal több sávot alkottam, mint utólag szükség volt. Elkezdtem számonként tisztítani a projekteket. Egy számnál elakadtam, mert valami feltűnt nekem. És ez volt az a pillanat, amikor elfelejtettem, hogy csak kifliért mentem papucsban a közeli pékhez. Elkalandoztam. És már harmadik napja renderelem az új trombita és kürt sávokat. Megvilágosodtam, hogy a három évvel ezelőtt készített keveréseimet jobbá tehetném az új szemléletemmel. Úgyhogy új kihívások elé kényszerít a helyzet. Ha ki akarom venni onnan a merev lemezt, de mégis aktívvá akarom hagyni a projekteket, akkor egy tároló lemezre kéne felmásoljam a stúdiós gép azon tartalmait, amik nem kellenek néha aktívaknak lenniük. Hatalmas átrendezési kombináció kellős közepében ébredtem fel, amit nagyon okosan ki kell menedzseljek, mert a lényeg az, felesküdtem úgy magam, mint a család előtt, hogy nem vetemedek több kütyüvásárlásra sem irodailag, sem stúdióilag, amíg a hitel kártyáink nem zöldülnek ki egy picit. Meg aztán itt van a Lexmark nyomtató, ami akadozik valahol, az ki kell kerüljön a fő asztalomról a konyhai bütykölő asztalra, ami nem ugyanaz mint a stúdiós elektro asztalom, hogy majd ezzel a krepáló géppel lássam hol akadozik, ami azt jelenti, hogy valószínű hetekig fog lebegni a lelkem a kibelezett Lexmark nyomtató fölött, gyakorlat, melyet a mindennapos irodaasztalom nem bír el. Persze, ez csak akkor, ha a régi stúdiós gépem beindul. Ha ez meg beindul, akkor az asztalt is átt kell alakítsam, egy azért mert ez a gép toronyszerű, amíg a krepáló ilyen lapos, illetve a Lexmark nyomtató mérete is más, mint ennek az Epson színes nyomtatónak, amit a múlt év tavaszán vettem, amikor azt hittem blockbusterszerűen bedurrantok a showbizniszbe a karikatúráimmal Kolozsváron, ahol aztán egy év leforgása alatt egy nem sok, de annyit sem adtam el. És közben vannak a trombiták meg a kürtök.
Ildikó élettársával megalkottuk az első, helyi, román nyelvű alkalmi újságot “Revolta coltorala din baraca” címen, ami azt jelenti, hogy: “Kulturális lázadás a barakkból”. Ez exkluzív fizikai formátumban lesz terjesztve és annak a függvényében fejlesztve, hogy hányan szállnak be, mint egy “open source” cuccba. Konkrétan azt akarjuk ledemózni, hogy van e élet az offlájnban? Az újságunk pár példányát bevette egy rendhagyó kávézó, állítólag hajlik a tulaj az ilyen földalatti megmozdulásokra. Meglátjuk mennyire mozdul más is.
A Barakk rádióhoz is lehet, hogy lesznek helyi érdeklődők, akik foghatók a marhaságra. Csak ezennel valószínű “Radio Baraca” lesz és román nyelven fog sugározni, illetve magyarul is, ha lesz rá igény. Hogy miért románul kezdek el működni? Azért, mert a való élet itt gyakorlatilag románul zajlik. Az a közösség, aki hajlandó túlnézni a templom és párt alkotta nézeteken túl is, román nyelven szocializál, mely közösséghez az elszórt, rémesen kevés, másképpen gondolkodó magyarság is románul közelít.
A Muskóczis projektem, mivel egyik kiadótól sem jött semmiféle visszajelzés, egyelőre jegelem, de nem mondok le róla. Valószínű lassan egy underground kiadón is kell gondolkodjunk, ami exkluzív fizikálisan terjesszen. Nem az a lényeg, hogy sok emberhez eljusson a világban, hanem hogy a helyi közösséget mozgassa.
Ha van bármilyen jövője a bármiféle kultúra megmentésének, azok a helyi történetek megalkotásain keresztül lesznek életképesek. Én azt látom, hogy ezek a határokat átívelő kapcsolatok nem valóságosak, nem vesznek részt a minden napokban, ott vannak mint eszmék egy felhőben. Hiába profik, hiába nagyok és szépek, mert megérinthetetlenek, nem személyesek, és a mi életünkre nem jelentenek semmit.
