Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

A kezdő fürjkeltető szerencséje

Nem akarok felvágni ezzel, hogy fürjkeltetés kezdőként, mintha innen tovább aztán haladó leszek. Inkább fogalmazzak úgy, hogy kezdőként bevált nálam is a kezdők szerencséje. Noha az első elhallgatott (habár írtam róla) keltetésből egy fia fürj sem kelt ki, a második keltetésnél 34 tojásból kikelt 19, megmaradt 17, a harmadik keltetésnél 27 tojásból kikelt 12, megmaradt 11 fürjecske. Nekem ezek nagy sikereknek számítanak. A ki nem kelt fürj tojásokat felbontottam a tudomány nevében, és azok azért nem keltek ki, mert nem voltak megtermékenyítve. Csodálkoztam azért azon, hogy kibontva őket nem voltak megromolva, noha majdnem húsz napig 38 fok alatt voltak. Tehát minden megtermékenyített tojás kikelt, ami számomra sikernek könyvelhető el, mert azt jelenti, hogy a keltetés technológiáját betartom.
Sokat segített, hogy egy ismerősöm fürjezik és ő mondott el egy pár dolgot. Meg olvastam sokat a netten erről, de amíg az ember nem csinálja meg maga a dolgokat, fogalma sincs a szakik miről beszélnek. Én magam is úgy vagyok a dolgokkal, hogy meg kell tapasztaljam, könyvekből, dumákból nem értek semmit. Talán ezzel magyarázható az iskola iránti mély antipátiám, nem is tudom, hogy bírtam ki 13 év iskolát, annyi dumával és érthetetlen elméleti dolgokkal? Én az asztalosságban is millió apró szakmai fogást ismerek, de mindnek a neve izé és ez az izé aztán nevet kap, attól függ, hol fedeztem fel. Például Dán izé, mert azt az izét éppen Dánnál fedeztük fel. Hát valószínű ezzel magyarázható a sok iskolai lógás és ezekhez hasonlók...gyerekek, otthon ezt ne csináljátok utánam...
Éppen ezért hallgattam, mint szar a fűben és vettem egy keltető gépet. Az üzletben elkapott egy őszinteségi hullám, nem akartam felsülni, ha netán az eladó visszakérdez, hogy miféle keltetőt akarok venni, hogy ne tudjam mit kéne válaszolni, elmondtam né, van egy pár fürjem, keltetni szeretnék, mit tanácsol? Nagyon szolgálatkészen felajánlotta, hogy ad egy olyan keltetőt, amibe lehet rendelni fürjtojás forgató foglalatot is, aminek hű de megörvendtem, mert fogalmam sincs a mire való. De megrendeltem, pár nap alatt el is hozták és ma áldom ezt az embert, hogy ezt ajánlotta, mert én teljesen képtelen lennék minden tojáskát megfelelően elforgatni naponta kétszer. Így egy gombforgatással mind a 74 tojás szépen átfordul. Ez is a kezdők szerencséjéhez írható fel.
Azt mondtam magamban, na fafej, most aztán mint Dexter kísérletezhetsz a fürj laborban: kis ládában megy a fűtés, forog benne egy propeller és egy digit műszer mutatja a hőmérsékletet, és nézni kell a vizet, ki ne apadjon teljesen belőle. A magamfajta bunkónak az is le volt írva a használati utasításban, hogy meddig kell tölteni a vizet, és a babonásabb fajtát emlékezteti a leírás, hogy a vízbe bazsalikomot téve megvédi a tojásokat a rontástól. Én eleinte azt hittem ez egy nagyon fontos létkérdés kémiai folyamat, ami kihagyhatatlan a keltetési processzióból, de utána nézve a nettes irodalomban, szó sincs bazsalikomról, de aztán eszembe jutott, hogy a román babona és hiedelem világában a bazsalikom egy fő rontás elleni fűszer.
S akkor fogtam a tojásokat, betettem a dobozban lévő foglalatba, feltöltöttem egy kis vízzel a jelig, kábé fél pohár vízzel, és beindítottam. Naponta háromszor átforgattam a gombot, de utólag kiderült, lehet ezt többször forgatni, nem misztikus szám ez a három. A lényeg, hogy valami belül ne ragadjon a tojás falához.
Ez a keltetési időszak is érdekes, mert az első alkalommal, mikor azt mondták nekem, hogy na akkor a tizenhetedik naptól ne forgassam többet a tojcsikat, hanem spricceljem le őket vízzel, elkezdtek kikelni a fürjek. Na jól meglepődtem, lett is nagy szülési izgalom, félóránként néztem mi van. Oszt ennyi. Hagytam száradni a frissen kibújtakat pár órát a keltetőben, aztán átraktam őket a “krésába”, egy vörösfenyő ágyfejből csináltam egy szép dobozt, amolyan 70x50 centist, 30 centi magas, most a második sikeres keltetés előtt csináltam rá egy rácsos fedőt, mert egy hét után úgy repülnek kifelé mint a pinty, hogy még ők is meglepődnek mekkorát repülnek. Na ebbe a ládába szereltem egy égőt, olyan tizenöt centire az aljától, a szaki ismerősöm szerint, ha túl meleget ad, eltávolodnak majd az égő alól, de ez a távolság pont megfelelt, egy hatvanas égőt tettem be nekik, az pont jó a fűtésre. Az is jó, hogy deszkából van a krésa, mert még az is felmelegszik és tartja a meleget, mint a fa ház. Ha netán kiég az égő vagy áram kihagyás van, nem tragédia.
A keltetés sikere, észrevételem szerint, ha a 38 fok körüli meleg, az állandó nedvesség és forgatás biztosítva van, a tojó szülőktől ered.
Megszámoztam minden tojást, ugyancsak a tudomány nevében és megfigyeltem mely családból keltek ki inkább a fürjecskék. Egy ketrecben egy család nálam egy kakasból és három tyúkból áll. Három ilyen jó családom van, amelyektől majdnem minden tojás kikelt. Ez nekem azt is mondja, hogy jól tartom a szülőket is. Szép nagy, egészséges tojásokat tojnak. Azt mondják, a kisebb tojásokat nem érdemes betenni a keltetőbe, nekem amúgy sem fogadja be a kisebb tojásokat, mert a foglalatból kipotyog a kisebb méretű. Úgyhogy ezt automata kiszűröm.
A fürj tartás és keltetés sikerének a lényege szerintem benne van minden részletben, azt tapasztalom, hogy a madarak mindig kimutatják mi nem tetszik nekik, ha az ember odafigyel mindig rájön mit kell tennie. Látszik rajtuk, ha szomorúak, ha nem érzik jól magukat, de az is látszik, ha jól vannak. Nekem nem elég, hogy éppen éhen ne vesszenek. Ha nem tudom elérni azt, hogy nekik is jól legyen, inkább nem kínozom őket. Abbahagyom, ha látom, hogy nem tudom őket jól tartani. Ezért mindig újítok, mindig valamit kitalálok, aztán “szólnak” nekem ezek a madarak, hogy korszakalkotó találmányom bulsitt, és mint egy bölcs feltaláló, ki sutba dobja hibás találmányát, semmint doktorál belőle, újabb dolgokat eszelek ki.
Most éppen azon dolgozom, hogy a 17 egy hónapos fürjeknek egy két szer három méteres szobát készítek...mi lesz belőle? Ki tudja? De most ez megy a szalagon...

Fürj farm fejlemény

A fürjekkel egy új fejezetet akarok kezdeni. Hol is tartok? Az első keltetésből, május elseje körül kikelt 19 fürjecske, abból kettő Pufinak a bendőjébe ment szőröstől bőröstől, mert az egyik nem tudott lábra állni, a másik később valamiért elaludt. Gyanítom, hogy nem jött rá az itató működésére, mert csak bambult az itatóra de nem próbálkozott. Szomjan halt szerintem. Aztán jött a drága speciel fürj táp, mert olvasva a nagy román profikat az ember ne etesse bármilyen szarral a fürjeket, hanem csakis speciel kajával, na erre nem is ették a lisztfinomra őrölt bármit, és totál leálltak tojni. De úgy, hogy egy tojást nem tojtak amíg el nem fogyott a speciel kaja. És abbahagyták a tojást, éppen mikor gyűjtöttem az új adagot a keltetésre. Alig jött össze húsz tojás, amiből aztán május huszadika körül kikelt 12 fürjecske, amiből egy ugyancsak Pufi bendőjébe ment, mert aludt el szegény. Kézbe vettem, nem volt semmi ereje, nehezen lélegzett, megsajnáltam és Pufinak adtam...
Aztán vettem a csirkefarm csirke tápját, ami olcsóbb is mint a speciel kaja és látom, hogy több minden van összevegyítve. Őrölt formában található kukorica, napraforgó mag, búzát is felfedeztem, meg talán még szója is van benne, minden esetre csak tudnak valamit ezek, mert eszik is a madarak és tojnak is becsületesen tőle, szép nagy egészséges tojásokat.
Az este töltöttem tele a keltetőt újabb tojásokkal, ezennel 74 tojást gyűlt össze, válogatott családokból és nagyságokból. Ha kijön 50 fürj, akkor jó. Na ez lenne az első nagyobbacska dobás és kihívás.
Az első 17 fürj, mára már egy hónaposak, de akkorák, mint a felnőtt fürjek. Gondolkoztam, mi legyen továbbá a fürj tartással? Újabb ketrecek? Mert én ötvenet nem teszek egy ketrecbe. Tizenhetet sem teszek egy ketrecbe. S akkor jött a forradalmi gondolat. A tyúkokhoz hasonló kerteket készítek, mert hely van hála Istennek. És ennek a 17 madárnak csinálok egy háromszor három méteres elkerített részt, ahova készítek egy lábon álló alvó és tojó ládát, terveim szerint szigetelem és beteszek egy kisebb égőt télire, hogy legyen legalább egy kis meleg forrás nekik. Mert jó, hogy zárt az emeleti része a csarnoknak, de ha kint mínusz tizenöt van, biza lemehet nulla fokra is a hőmérséklet. És, hogy megközelítse a természetes módot, a földre szalmát fogok tenni és mindig ráteszek újabb és újabb szalmát a szükség szerint, legfeljebb egy évben egyszer fogom takarítani. A tyúkoknál láttam, hogy jó ez a módszer, szoktam zöldeket is adni nekik, amit kigyomlálok a kertből, ami nem tetszik nekik, elszárad, összevegyül ott a mindennel, olyan, mintha föld kezdene kialakulni. A pórban a tyúkok imádnak fürödni. Teszek be nekik homokot is, a szalmával teljesen száraz marad a föld, és a szagot is nagyon jól felszívja.
Megfigyeléseim szerint így jobb lesz a fürjeimnek, mert azt látom, hogy kell nekik a hely, leszarják ők a higiéniát, ha van szalma és hely, nekik az tökéletesen megfelel. Mert hiába rácsos ketrec, valamennyire beválik az, hogy a szalma közt a rácson át kihullik a kaka, még mindig nem az igazi. Nem szeretik a fürjek az állandó tisztogatást, irtó bogaras fajták, megvannak a megrögzött ideáik, ha feszt zavarod őket, veszélyeztetve érzik magukat.
Na egybevetve az eddigi tapasztalatokat, a következő terv az udvaros ketrec. Most ennek a 17 fürjnek, aztán a többinek, ha minden jól megy és kikelnek a mostaniak.
Mára kicsi nagy, van összesen hatvan fürj. Magamban az volt, hogy ha év végére lesz száz fürjem, vagyok valaki. Úgy néz ki ez a szám hamarabb kikerekedik. De nem ez a fontos, hanem az, hogy napról napra többet tapasztalok, fantasztikus érzés életre segíteni állatot, növényt, azt akarom, hogy jól érezzék magukat nálam. Hogy ez mennyire lesz hasznos, majd eldől.
Egyelőre csináljuk. Ahogy Péter bácsi szokta mondani...

Nagymama szék körüli gondolatok

Félig meghatódva, igaz a férj bosszús tekintetével adta ide az asszony a széket, hogy emlék, a nagymama széke. Csabi, még jó, hogy nem vetette a tűzbe, mert azt hitte tűzifának hoztam, de aztán gyanús volt neki, hogy akkor miért vittem be a szerelő műhelybe és óvatosságból nem vetette bele a tűzbe.
Utólag mondtam neki, talán mégis elment volna tüzelőnek, mert mint kiderült annyira azért nem ér a nagymama emléke, hogy azért fizessenek is. Mert mikor visszavittem gondosan restaurált tiszta szuvas nagymama széket, már nem voltak az asszony szemei könnyesek, hanem piacgazdasági, laza, hanyag mozdulattal arrébb tette mondván: az udvaron még jó lesz valamire.
Csókolom nagymama, erre gondoltam magamban, kicsi és jelentéktelen lettem abban a pillanatban és legyintettem én is a munkabéremen. Hisz egy udvarra száműzött nagymama széknek igaz, nem lehet nagy értéke. Beolvadt a globálba a munkabér, még szerencse, hogy más dolgokat is csináltam és na azt kifizették, de éreztem, hogy úgy en block drágálltak, egy másik ajánlatomat már visszamondták. Szóval nem jött ki a napszámos bérem se, de óh, ilyen költői “Ó” nem első s valami azt súgja nekem, hogy nem is utolsó, hogy nem jött ki a napszámos bérem. A klienseim mindig de mindig előbbre vannak evolúcióban, hiába tanulok a tizenhárom ezredik esetből, ők előbbre vannak evolúcióval nálam legalább húszezer évvel. Nem lehet kivédeni őket, nincs az a grill teszt, amivel a kliensek evolúcióját meg lehet közelíteni.
Ezek a hagyományos dolgok, az örökséges dolgok megőrzése, annak tiszteletben tartása, ezek mind mind semmik, értéktelenek az üzleti árakhoz képest. Ha ezeket az örökséges, hagyományos dolgokat állami, de minimum európai pénzek nem finanszírozzák, csak kisebbségi elnyomásra való propaganda témák, hogy lám ezeknek a nem finanszírozása tulajdonképpen a nemzeti létünk globális aláaknázása, mert így akarnak minket kinyírni. De mikor egy szék megjavul, és az pénzbe kerül, az atyai örökség, a nagy magyar múlt egy udvari lócává válik, ami állhat esőben, hóban.
Úgy látszik az örökség addig erjeszt könnyeket, amíg a fészerben halomra rothad és penészedik.
És nem arról beszélek, hogy egy nagymama szék javításáért egy alig élő nyugdíjas anyókától várnám el a “restaurációs” tarifát, hanem jó módban élő, szociális státusban lévő emberek fanyalítják szájukat, ha mindezért az ember napszámot kér.
Talán sokat elmond a mai ember hozzáállása az élethez, hogy ma nem születnek olyan székek, melyeket az unokáink csak úgy szuvason a sutba dobjanak, mert egy ma készített szék nem él többet pár évnél. Hiába bükk, tölgy, drága vörösfenyő, az illesztésekből ki van spórolva a piacgazdaság ára. Erdőket semmi pénzekért kiirtanak, hogy a piacgazdaságra szokott fogyasztónak semmipénzért bükk és tölgy széke legyen, hogy sznobizmusával táplálni tudja a balfasz társadalmat. 
És ezek a székek aztán javításra szorulnak az első komolyabb buli után, de ugye manapság ezek a geci asztalosok leszedik az emberről a hétrend bőrt, annyit elkérnek a javításért, hogy azért újat lehetne venni (ez sem igaz, de jól hangzik ez a kliens dumájában), és mivel fizikálisan szétesnek ezek a székek, anélkül, hogy rajtuk valamilyen karcolás lenne, a gyártási koncepció miatt, csak a tűzre jók.
Hiába csinálom én is azt a széket mondjuk kétszázba, mint a multik, de szakmailag messzemenően tartósabbra, azt mondják nekem, hogy ha ugyanannyi, mint az üzletben, akkor inkább vesszük az üzletből.
Ezen én már nem vitatkozok, a balfaszságnak ezen válfaját nem tudom kézrátétellel meggyógyítani, itt már egy újjászületés segíthet csak, de úgy, hogy visszamegy az ilyen az anyja picsájába. És iszonyatosan rengetegen vannak ilyenek.
És akkor így vagyunk kénytelenek fuserálni, szaladni, taknyolni, tákolni, egy szakemberre nézve ez maga a diliház, mint a hegedűművész, aki kénytelen lagzikon zenélésből fenntartania magát, mert noha művész, de a fasznak sem kell művészete.
És akkor engem is emészt az ilyen dolog, mert jó, hogy középszerű asztalos vagyok, de azt a középszerűt amikor művelem, azt úgy élem meg mint a művész a művét. Ezért kell nekem is hangulat egy egy munkához, nem vagyok raktár, hogy csak úgy szedjem elő folyóméterre vagy darabra a kész bútorokat, munkákat.
Elenyészően kevés ember értékelte a munkámat másképpen, mintha a bevásárló központban nézne egy kirakatot. Manapság minden a reklámokhoz, a vitrinekhez igazodik, annyira felitta ezt a marketinget a szellem s a lélek, hogy eggyé vált, eszerint szelektál, ítél, tervez, gondol és él.
És nem tudunk leülni egyet beszélgetni, kibeszélni ezt a kurva világot, rögtön lefoglal minden szar minket, eltelik a drága idő, s ahogy Csabi szokta karakterizálni a gyermekkori neveltetését, hogy : “elment minden az istók faszába...” na így megy el a mi nemzedékünk is, mindenféle hagyományőrző és fejlesztő alapítványaival együtt, állami támogatásokkal és európénzekkel együtt.
Aztán felőlem mondjon ki mit akar. Én csatlakozom Csabi véleményéhez...

A csúcs üzenete

Minden embernek meglehet a hét ördöge. Amik piszkálják egész nap. Cseszik az agyát mindenfélével. Engem is feszt lövöldöznek a hét ördögök. Cseles egy fajzatok ezek az ördögek. Az ember nagyon oda kell figyeljen, hogy ne essen csapdába.
Persze, hogy mi az élet célja, kinek mik az elsőbbségei, azt nagyjából mindenki maga dönti el. Azt mondják, hogy ez a hegymászó fiú, ki két évvel kisebb mint én, ez most hős. Ilyen post mortem hős. Én azt írtam, hogy nincs szükségünk több hősre, idézve Tina Turnert. Azután megbántam, hogy ünneprontásként ezt írtam egy hőst gyászoló közegben. Mert az embereknek kellenek a gyászolnivaló hősök, akikre felnézzenek, hogy mizériás, semmi, emberi halandó életébe a hősnek az álmait átvegye mint lámpást, mely világít valamerre. A sztár ikonok is az emberi frusztráltság kivetítései. De az is lehet, hogy az én frusztráltsági fokom vetíti ki a cinizmusomat a gyászoló tömeg felé.
A hegymászást sosem tudtam megérteni. A fürjtartást igen. Az asztalosságot is, igen. De persze ezek nem hősi tevékenységek, ezek ilyen fotel dolgok, ahonnan az ember kényelmesen írogatja a hülyeségeit. De azért látja Isten füstös lelkem, beleolvastam egy pár cikkbe, hogy miről is szól ez a mostani tragédia? Nem a csúcs felé igyekvő álmot kaptam le róla, hanem egy megnevezés, azok az úgynevezett serpák. A kötélhordó négerek, kiket néha öszvéreknek tekintettek. Akikkel alkudozni lehet mint a piacon, ott a hétezredik méteres magasságban is. Hirtelen az jutott eszembe, hogy talán ott kialakult már egy ilyen turisztikai vonal az csúcsok meghódítása címén, és aki többet fizet, annak több kötél jár. Nem tudom, csak paranoiás lelkem ezt sugallja nekem. Erre rátett egy lapáttal egy ilyen tévés műsor, ahol egy román hegymászó srác elmondja az ő csúcs hódításait és mindig félre beszélt, ahányszor a műsorvezető rákérdett a mászás logisztikai feltételeire. Nekem az az érzésem, hogy ezek a serpák, kötélhordó napszámosok, kik rejtői eleganciával felsétálnak pár száz euróért a csúcs alá, ott ezeknek a csúcshódítóknak felmutatnak, nosza arra, tessék felmászni, de kérem ügyeljenek, mert az út csúszós, aztán ne sokat fotózzanak, mert haza is kell menni. De persze halvány sötét fogalmam sincs valójában mi is lehet ott.
Arra viszont az élet és tapasztalat megtanított, hogy minden csoda valamivel megmagyarázható, és sok bálványozott dolog összeomlott előttem, miután átnézhettem a leplek mögé.
Rajtam ne múljon, ha kell, legyen hős.
Viszont nekem is üzent ez az eset. Nekem is jött egy üzenet a csúcsról. Az az üzenet jött le nekem a csúcsról, hogy eddig jól állom a sarat a hétördöngös harcban. Mert karcolják az agyamat, de valahogy fáradtan, véresen, de felül kerekedem. Este mire beesek az ágyamba, odajön a fiam és azt mondja: apa, még egy ölit kérek...és megölelem a fiamat és megpuszilom a buksiját. Minden este elmondhatom ezek szerint, hogy a csúcs előtt visszafordultam, hogy este adhassak még egy ölit a fiamnak.
Tudom, kispolgári törekvések ezek. Mert mi az a kert? A madarak? A műhely?Mindenki csinálja. Ezt csinálja minden szürke egér.
Lehet. De ha azt nézem, hogy ezelőtt húsz évvel úgy indultunk el, hogy a karika gyűrűket hitelbe vettük és örömünkre mielőtt bementünk az eskető polgármester elé egy patikában vattát is kaptunk, mert akkoriban nagy hiány volt belőle, és hol tartunk ma, azt mondhatjuk, hogy egy kibaszott magas csúcsot másztunk meg. És ha volt is kötélhordó serpákunk is, jól megfizettük őket, ha voltak hitelezőink, jó sok kamatot fizettünk nekik, egyedüli álmunk az, hogy a mostani hitelezőinket is ki tudjuk még életben elégíteni.
Nekem ez jött le ebből a történésből onnan a csúcsról.
Sajnálom a srácot, még jobban a családot, mert nekik kell szembe nézni a hősi halállal elmenő tagjukat.
Ha viszont az ember hősökre vadászna, elég szétnézni a környezetben, a szomszédban, egyedül élő öregekre, kik iszonyatos testi fájdalmakkal küzdenek a mindennapi életért, nélkülözések, megaláztatások közepette. Aki azzal mutat példát, hogy lám a néni kilenc diófa terméséből kitelelt, annak fogalma sincs mit jelent kikapálni a földből a kardvirágok hagymáit és nem darabjáért kérni a piacon három lejt, ahogy a holland virágkereskedés kér, hanem tíz darab hagymáért kér a néni egy lejt. Egy nap a néni megy a piacra velük, a másik nap az apó megy a piacra velük. És a fasz se veszi őket, mert nincsenek fényes papírokba tekerve, nincsenek márkás feliratok rajtuk. Viszont nekem lett hirtelen egy ágyás kardvirágom, mert én biza minden hagymájukat megvettem. Na ezek a hősök az én szememben. Akik így, a maguk módján felveszik a harcot a multikkal szemben: alázattal, türelemmel és szeretettel.
De ezekről a hősökről nem szeretnek írni, megemlékezni, koszorút venni sírjaikra.

Plátói kóma

Integráció. Ez a lényege korunknak. Egy másfajta inkvizíció. Amikor az ember szellemi és lelki életét nem sötét kínzó kamrákban gyötrik, teszik engedelmessé, törik le, hanem a hason keresztül tesznek minket mindenféle rabszolgákká. Azt eszünk amit nekünk adnak, megengednek, a szellemi és lelki szabadság fabatkát sem ér, a szólás szabadság hiába van, semmit sem ér, mert hiába szól valaki szabadon, ha a fülek, akikhez szól, be vannak dugulva, vagy teljesen más frekvencián működik a halló készülékük. Az integrált ember képtelen szellemi és lelki síkon kommunikálni, mindaddig, amíg megélhetésileg rabszolga.
Mert hogy nincs háború. Aránylag egy jó ideje békében élünk. Persze, hisz eszünkbe sem jut a legkisebb ellenállás sem. Sokan azt hiszik ez az ellenállás valamiféle fizikai erőszak kéne legyen. Betörni a román pofáját. Holott a román is ugyanabban a hajóban evez, neki is ugyanez a sorsa, valójában közös a sorsunk. Egymás ellen vagyunk hergelve, hisz az integráció egyik feltétele ez, hogy egymás ellen legyünk hergelve.
Hogy a lélek elhatárolódik a szellemtől és testtől, nemcsak hogy nincs közük egymáshoz, de ellenségek is egymással. A három nem egy egységet alkot, hanem szétzüllést. És erre hivatott a vallás. Utáld a szellemedet, utáld a testedet, csak a lélek a lényeg, ...persze, mert megfoghatatlan. Légy lelki, aztán a testeddel majd a császár foglalkozik. Majd a császár megmondja minden reggel mit kell tenned.
Hogy kell a lelki ébredés. Kell a nemzeti ébredés. Igen, a lelki nemzeti ébredés. Nem a tettek ébredése kell, hanem egy olyan ébredés, mely megfoghatatlan, számokkal le nem írható, fizikálisan nem látszik, mert fizikálisan más dolgok jönnek számításba, más hivatott a szellemi és testi életünket kitölteni. Mint a plátói szerelemben, verseket írnak egymásnak, de mással baszatják magukat, de végtelenül szenved azért mindenki. Hogy van ennek egy magasabb rendű lelki vonatkozása. Lelki síkon biztos van benne valami, de ha a három egyesül: a test, a szellem és a lélek, eredményez egy balfasz embert, aki még hisz a mesékben.
Így vagyunk mi egy balfasz nép. Ez a Merkelnében kimagasló integrációs inkvizíció áldozatai között mi is számláltatunk: az erdélyi magyar nép, kik mi magunk is önszorgalomból azzal foglalatoskodunk, hogy melyik az igazibb magyar, a székely vagy a purdé, az elcsángósodott szórvány? És mi sem bizonyítja nemzeti identitás zavarunkat ez a Csíksomlyói menet, kimondom ezt akkor is ha mélyen megsértem katolikus olvasóimat, habár nem annak szánom, hogy a szellemi és testi magyarságunkat nem lehet átpakolni a hókusz pókusz szektorba, mert a kisiskolást sem lehet éppen behülyíteni mesékkel, ugyan hallgat a behemót felnőtt előtt, de mikor eljön az ideje, úgy télakol otthonról, hogy csak úgy porzik utána az út.
Az az érvelés, miszerint egyszer lelkileg jöjjünk rendbe, aztán meglátjuk, fix olyan ez, mint a plátói szerelemben, bánatos verseket írunk egymásnak, de közben másnak tartjuk a fenekünket. Természetesen szenvedő arcot vágva hozzá.
Tudjátok mikor esztek ti az én fürj tojásaimból? Lá piluvară. Mert ajándékba nem adok egy fia repedt és lágyhéjű tojást sem! Borzasztó megaláztatásban részesülnek a kis termelők, abszurd technológia nélkül nem kapnak engedélyeket, nem tudnak kilépni a kereskedelmi rendszerekbe, minden arra hivatott, hogy sumákolj vagy egyszerűen add fel!
Aki csak lélekben szabad, azt mondja ez van, ez az integráció ára, és úgy tesz, mintha valamiféle belső erő arra készteti, hogy felemelt fejjel menjen tovább. Ez a belső erő meg nem más mint a hülyeség. Mint amikor Szaros Pista nevenapján kiöltözik.
Semmint kifejlesszem a fürjbizniszt, hogy elkezdjem ezt az Alice országos dolgot bebarangolni a sehova sem vezető engedélyeztető dzsungelben, semmint megint százezer eurós befektetéseken gondolkodjak, hogy steril környezetben tudjam lemosni a fürjszart a tojásokról és nanotechnikás orvosi öltözetben pakoljam azokba a műanyag dobozkákba a tojcsikat, inkább gyerekek veszek egy fakking tehenet, egy diznyót és azt fogom nevelni, meg ennek az egész kibaszott integrált világnak bemutatom, hogy egyen szart!
Idén negyedszer főztem be bodzát. Legalább három hónapig én nem fizetek idegen bodzaízű vegyszerekért. És elnézem itt a kerítés mentén, legalább száz, ha nem kétszáz főzetet tudnék leszüretelni. Teljesen biokörnyezetben, távol az országúttól, távol a vasúttól, mindenféle szennyeződéstől. Ezeken kell nekem gondolkodni. Leszüretelni, lefőzni, elcserélni búzára, fűre, kukoricára és így tovább.
Munkánkat más értékek felé irányítani, leszámolni az integrációs inkvizícióval, egymásnak dolgozni, túlfűtött buzgalommal és szorgalommal elkerülni az állami szektor nyújtotta szociális mézes madzagját, ez lenne az igazi nemzeti ébredés, mely az egész embert ébreszti, nemcsak a plátói részét...

Kinézni egy kicsit a benézésből...

át kéne kapcsolnom magam egy picit...túlfeszítem a húrt bennem ezzel a kutya világgal...előszedtem a 6000 km-es regényprojektem egyik vonalát, amit nem találtam aztán jónak, de gondoltam ez mégis más, mint a mindennapi zsörtölődésem.. Na nesztek...

A határon.

Arad utáni határátkelő előtt mindjárt van egy nagy vendéglőszerű kocsma. Eléggé lerobbant. Az ablakokon keresztül ellátszik a sorompóig ahol a vámosok minden autót megbogarásznak. Medve felső ajkait harapva viszonylag nyugodt tekintettel nézi a vámosok mozgását, egy asztalnál ülve, egy nő társaságában. Közvetlen a hátuk mögött hatalmas akváriumokban lustán úszkálnak valami bestelen nagy halak. A nő undorítóan nézi a mocskos vizű akváriumokat. Kávét isznak és szótlanul bámulnak a semmibe. Látszólag a semmibe. Medve tud úgy nézni, mintha csak bágyadtan merengne, viszont az agya ketyeg állandóan. A nő ráhangolódik a kocsmai unalomra, fáradtan egy sarokra mered a tekintete, látszik rajta, el van csigázva, legszívesebben aludna egyet.
Medve lenyeli az utolsó korty kávét, feláll és int a nőnek, hogy ideje menniük. A nő is feláll, fizetnek és kimennek a parkolóban hagyott autóhoz. Az alig használt fekete terepjáróba ülnek. Kimennek a parkolóból és Medve visszakanyarítja a kormányt Arad fele.
-Nem ellenkező irányba kéne mennünk? -kérdezi a nő.
-De igen.-mondja Medve. -De amint látja a vámosok minden autót megnéznek, semmi esélyünk ma átjutni a határon.
-Pedig reggelre Budapesten kéne legyünk. -mondja a nő. Viszonylag még nyugodt hangnemben.
-Tudom. - mondja Medve nyugisan. -de ha lekapnak, soha nem leszünk Budapesten. Tudtommal ez nem kéne megtörténjen.
-Nem. - mondja a nő. - Mi a terve?
-Vissza megyünk.- mondja Medve kezével előre legyintve, jelezve az irányt.
-Hova vissza? - kezd aggódni a nő.
-Hozzám. Hozzám haza. - néz Medve a nőre. A nő vág egy értetlen grimaszt. Magyarázatot vár.
-Hajnalban vissza jövünk- nyugtatja Medve a nőt. - Más autóval.
-Miért, ezzel mi a baj? -kérdi a nő. -Ezzel bejártam a világot, biztonságos, kényelmes.
-Pontosan ezért. - mondja Medve. -Nekem az a feladatom, hogy elvigyem Budapestre, és az ön barátai eléggé világosan megmondták, hogy lelépésről van szó, nem holmi kirándulásról. Megbíznak bennem. És egyébként hatalmas lehet a tét...- itt elhallgat Medve, úgy érzi többet mond a kelletnél. A nő fülét viszont megüti Medve utolsó mondata. Visszakérdez: - Miféle tétről beszél?
-Tudja, -mondja medve mosolygós iróniával, - nekem néha eljár a szám ha kell ha nem, néha olyanokat is mondok, amik nem tartóznak a dolgokhoz, ...tudja, nekem lételemem a paranoia.
-Megesküdnék rá. -mondja durcásan a nő. - Már rég átmehettünk volna a határon, onnan pár óra autópályán Budapest, a reggeli kávé után akár vissza is indulhatna, és el is felejthet engem is meg ezt az utat is.
Medve nem szól semmit. Betartva a megengedett sebességet haladnak a sötét, kacskaringós, gödrös országúton. Bekapcsolja a rádiót, kézi keresővel megkeres egy adás nélküli sávot, és felhúzza a hangerőt. Sistergés hallszik a hangszórókból.
A nő értetlenül néz Medvére. Mintha azt kérdezné, hogy mi van, megkettyent az agya? Közben időnként ritmikus kattanások hallszanak. Mintha mobil telefon keresné a jelt. A nő nem érti. Kérdő szemekkel néz Medvére, választ várva.
-Tudtommal zárva vannak a telefonjaink, ugye? -néz Medve a nőre.
-Persze, -mondja a nő,- hát nem ezzel kezdtük, hogy kivettük még az elemeket is belőlük?
-De. - nyugtatja Medve. -akkor ön szerint mi ez?
-Nem tudom. Mire céloz? - kérdi a nő.
-Követő gps van beszerelve az autóba. - mondja nyugodtan Medve. - Önt a határon várták. Önt a barátai feladták. És engem meg megkaptak maguknak. A mindenkori balfasz balekot.
-Maga tényleg paranoiás. - nevet a nő idegesen. -kire hagytak engem, urrristen?! - rémül meg a nő, a szélvédőn keresztül az éjszakába nézve. - és mégis, mi a terve?
-Hogy mi a tervem? - kérdez vissza Medve, - nem tudom még. Keresem a választ arra, hogy miért érné meg a barátainak ötvenhatezer euróért, hogy önt Budapestre szállítsam a hatóságok tudta nélkül? Miért kell nekem önt elrabolnom? Mert ugye ez tiszta rablás, nem?
-Miféle ötvenhatezer euróról beszél itt nekem?- kérdez vissza zavartan a nő.- Miről beszél itt össze vissza? Egyszerűen itt arról van szó, hogy engem diszkréten kell elvinnie Budapestre, érti? Nekem holnap este ott koncertem van és nem akartuk, hogy felhajtással várjanak minket, mert éppen elég volt ez a szar erdélyi turné a felhajtásból, érti? És mi van, ha éppen követő gps van beszerelve a kocsiba? Tudtommal fel van szerelve mindenféle riasztó ketyerével is, persze, hogy ilyen francos gps is van benne.
-Nekem nem ezt mondták a barátai. - szólal meg Medve. -Nekem azt mondták, hogy valami zűrös botrányba keveredtek és önt sürgősen ki kell menekítsem az országból. És a jutalmam az a pénz lesz, amivel tartózom valakinek. Kifizetik az adósságaimat. De szerintem a határon már várnak minket. Átverés van a dolgokban. Esetleg van valami amiről nem tudok? -pillant Medve kérdőn a nőre.
Hihetetlenül mereng Medvére a nő. Nem hisz a füleinek. Nem érti miféle lelépésről van szó?
Még egy darabig ilyen értelmetlenül és összefüggéstelenül vitatkoznak. Közben beérnek Aradra.
A városban egy megállóban Medve egy busz háta mögé húz az autóval, a motort és a lámpáit működve hagyja, kiszáll és int a nőnek, hogy kövesse rögtön. Olyan hirtelen és határozottan szólt a parancs, hogy a nő engedelmeskedik, követi az egyre gyorsuló Medvét, közben azon kuncog magában, hogy milyen nevetségesen, mackó léptekkel siet előtte ez az ember. Talán innen kapta a Medve becenevet. A buszhoz érnek, Medve felugrik a hátsó ajtón, magával rántja a nőt is kezét szorosan megragadva. A nő megrémülve néz Medvére, hogy mi a frász kapta el ezt az embert? Közben a busz lustán kikecmereg a megállóból, Medve meg hátrafelé mutat a nőnek. A nő kinéz a busz hátsó ablakain, azt látja, hogy egy másik fekete terepjáróból két ember pattan ki és a megállóban hagyott autóhoz rohannak. Az idegenek nem látták, amint Medve és a nő felpattantak a buszra. A nőt hirtelen kiveri a hideg verejték. Felismeri a két embert. A barátai voltak.
-Most már gondolom hisz nekem, hogy valami nincs rendben.- szólal meg Medve és közben figyeli, hogy a buszon vannak e jegyellenőrök?



A csirkefarmon.


Mire a taxis az ajtó elé ér, Tranda elalszik. Medve fizet, és tétován nézi a nőt, hogy mit tegyen vele? Finoman megérinti, hátha megébred. Tranda elfordítja fejét, de nem ébred meg. Medve megsimogatja a nő karját, erre kinyitja szemeit és csodálkozva ébredezik. Szájáról letörli a kifolyt nyálát, annyira fáradt és álmos, hogy nem is érdekli most semmi. Látja Medve kiszáll a taxiból, automatikusan ő is kikászálódik, fázósan néz Medve irányában, egy hang nem jön ki torkán, tisztán látszik rajta, hogy most csakis aludni akar. Mindegy hol, csak aludni. Nem is nézelődik, hogy hol vannak, bemegy egy ajtón, ahol Medve is bemegy. Látja Medve ledobja a cipőit, ő is automatikusan lerúgja sport cipőit, hiába mondta Medve neki, hogy nem muszáj. Felmennek egy falépcsőn, a félhomályban annyit megfigyel Tranda, hogy a lambériák nem szokásosan vannak feltéve. Furcsán vannak feltéve. Valamiért úgy érzi, hogy megérkeztek Medve lakására. Az emeleten belépnek egy hatalmas nappaliba, a boltíves mennyezet láttára Tranda még úgy álmosan is megnézi magának, és a kandalló mellett egy pasztell piros sarok kanapén rögtön elnyúlik és el is alszik.
Medve betakarja egy finom pokróccal, nem szúróssal, mert tudja, hogy a nők nem szeretik a durva takarókat. A kandallóba meggyújtja az előkészített máglyát és az elharapózó tűz a kandalló ablakán keresztül elkezdi kimelegíteni a szobát. Lassan Tranda alvó arcán is megjelennek a kimelegedés piros foltjai.
Medve lefekvés előtt még nézelődik az interneten, nem ismeri Trandát, nem tudja miféle sztárról van szó, de az arcvonásai mégis ismerősnek hatnak számára. Nem sokat keresgél, már a Yahoo-t kinyitva az újságcikkek a Tranda képével illusztrálva érdekes híreket ontanak. Tranda nem koncertezhet Budapesten, mert se nem zenész, se nem semmilyen ilyen művész, hanem egy ismerős tévés rovatszerkesztő egy ellenzéki média trösztnél.
Medve csak ennyit mond magában: „tánánáuuu...”. És lefekszik ő is egy zöld kanapéra a konyhára néző felében a nappalinak. Elalvás előtt még megnézi a az egyik gerenda oszlopon függő órát, hajnali három órát mutat. Behunyja szemeit és magában kétszer elismétli, hogy ötkor felébred. Csukott szemmel is villogó fényeket lát.
Csak hét óra felé ébred meg Medve. Tekintetével Trandát keresi, ágyán a pokróc félre van dobva. A fürdő szobában motoszkálás hallatszik, talán az ébresztette fel. Elvánszorog a konyhapultig és lassú mozdulatokkal odateszi a vizet főni a kávéhoz. Míg a víz felfő, csuprokba egy egy kiskanál cukrot, egy kiskanál ness kávét és egy egy fél zacskó csokoládés kapucsinot adagol. Forró vízzel háromnegyedig feltölti a kávés, illetve a kétszáz milliliteres teás csészéket, és tejjel színültig tölti. Az istenek isznak még ilyen kávét. Tranda éppen kijön a fürdőből, haját törölve mondja:
-Miféle illatok szállingóznak errefelé?
-Remélem kárpótolja a meleg víz hiányát, fel kellett volna költsön, tíz perc alatt befűtöttem volna. - mondja Medve.- tudja, nem vagyok bekötve a közművekhez, itt mindent magam kell előállítsak.
Tranda belekortyol a kávéjába és kinéz a nappali hatalmas üvegfalain. Csak a mezők látszanak egész a dombokig. A távolban egy falu utcai lámpái kezdenek egyenként kialudni. A távolban hegyek látszanak. Nyoma sincs semmiféle civilizációnak.
-Megmondaná, hol vagyunk? - kérdez Tranda tettet nyugalommal. Térde mozgatásából Medve rájön, hogy a nő fél, de igyekszik megőrizni nyugalmát.
-Itthon vagyunk nálam. - mondja Medve nyugodtan és ő is kortyol egyet a kávéjából és a távolba néz amerre a nő is néz. - Látja ott messze azt a csillogó valamit? Az ott a nagyági katolikus templom tornya. Mindig fénylik. De már nem használják, nincsenek hívek. A templom el van hagyatva.
-Maga szereti ezeket az elhagyatott helyzeteket? - próbál szúrós lenni a nő. - gondolom mi itt valami kerekerdő közepén vagyunk, messze mindenféle emberi településtől, legalább kétnapi járóföldre? Vagy három?
-Nem éppen. - felel Medve. Innen nem látszik, de az országút a hátunk mögött van. És az első város öt percre van innen. Hogy a kietlen felé néz ez az ablak egy véletlen szerencse. Ezért a kilátásért tetszett meg nekem ez a hely.
-Mi ez a hely?
-Egy csirkefarm.
-Csirkefarm? Maga viccel.
-Nem szoktam viccelődni.
-Valóban. Még nem láttam mosolyogni.
Gondolataikba merülve isszák a kávéjukat és a messzeségbe néznek.
-Van valami fogalma arról, hogyan jutok én Budapestre estig? - próbálkozik Tranda.
Medve latolgatja magában, hogy elárulja e felfedezését? Egy kicsit rosszul esik neki, hogy hülyének nézik. Azért azt első perctől megérezte, hogy valami nem stimmel a dologban, hogy mitől éri meg azoknak az embereknek az ő adósságát átvenni? És miért éri meg annak akinek tartózik, hogy belement ebbe a cserébe? Arra gondol, ha most ellövi a poént, sosem érti meg ezeket az összefüggéseket. Neki konkrét célja van, elvinni a nőt Budapestre. A nő is akarja. Miért ellenkezzen akkor?
-Mindaz után, ami az éjjel történt, mégis Budapestre akar menni? - próbálkozik Medve. - nem értem, miért akarták éppen azok elkapni, akik át akarják segíteni a határon?
-Bonyolult. - felel a nő. - Nekem mégis Budapestre kell érnem estig. A lehető legdiszkrétebb módon.
-Természetesen a barátaival sem kellene találkozzunk. Jól gondolom?
-Jól gondolja. - néz majdnem hálásan Tranda Medvére. - Higgye el, nem érdemes a részleteken rágódnia, minél kevesebbet tud, annál jobb önre nézve. Valahogy juttasson el Budapestre legkésőbb holnap hajnalig. És én fogom önnek kifizetni azt az ötvenhatezer eurót.
-Eljuttatom holnap hajnalig Budapestre, nem kell nekem semmit kifizessen. Ha valamire vállalkozom, nem azért teszem, mert fizetnek érte. Rég lemondtam a rendeléses munkákról. Tizenöt évet csináltam. Megelégeltem.
-Ön bérgyilkos? - kérdi a nő enyhe meglepődéssel.
-Nem vagyok bérgyilkos, miből gondolja? Dehogyis, asztalos vagyok.
-Ja, szóval maga el is temeti a hullákat, úgy értsem? Hogy hobbyból a koporsókat is ön készíti?
-Dehogy. - mosolyodik el Medve. - Koporsót nem csináltam csak egyszer. Egy újszülöttnek.
Tranda tátott szájjal néz Medvére és a kihűlt kávéját szorongatja kezében.
-Jött egy srác, hogy meghalt az újszülött gyermeke és nincs honnan olyan kis koporsót vásárolnia. Megkért, hogy egy óra alatt, amit össze tudok tákolni, az jó lesz neki. Mondtam neki, hogy koporsót elvből nem csinálok. De nagyon megkért, értsem meg, senki nem csinál neki koporsót vasárnap reggel. Jó, mondtam neki és megcsináltam a kis koporsót. Nem vettem el pénzt.
-Igen, emlékszem. -kezdi a nő cinikusan – ha valamit bevállal elveivel ellentétben, akkor nem vesz el pénzt. Maga kijön ide a pusztába élni mint egy remete, és ha valaki megzavarja ebben a remeteségében, hálából ingyen elvégez bármilyen munkát neki. Jó a marketingje, nem mondom.
-Kéne menjünk. - vált témát Medve.
-Nem mondta el a tervét. - érdeklődik Tranda.
-Jobb, ha nem tud mindent, higgye el. - adja vissza a lapot a nőnek. -vegye fel ezeket a ruhákat és ne kérdezősködjön.
Medve előhoz egy szobából egy pár tiszta, de festékes, pácos, ragasztós ruhát, ilyen kinyúlt nadrágok, blúzok, pulcsik. Egyik egyik szakadt, foltozott. Adott egy nagy, kopott táskát is, hogy abba pakoljon be Tranda több ilyen melós cuccot. A nő csak néz, pislog nagyokat, de nem ellenkezik. Egy kettő bebújik egy pár ilyen cuccba, lötyögnek rajta, hisz Medve egy jókora nagy darab ember, nagy hasa mind kinyújtotta a pulcsikat.
-Milyen jó inas lenne magából. - Viccelődik Medve.
-Ilyen koporsó inas?....Hallja, maga tényleg asztalos?
-Nehéz elhinnie?
-Őszintén? Nem nézem ki magából. A szemei másról árulkodnak. Nem asztalos nézéssel néz maga.
-Nem mondtam? - kérdez tettet komolysággal Medve. - álruhás királyfi vagyok. Csak megjátszom az asztalost, tudja, mint Mátyás Király.
Tranda nem tudja mikor beszél komolyan ez az ember.
Még egy darabig készülődnek, pakolnak.
Lemennek a fa lépcsőkön, ki az ajtón, amin hajnalban bejöttek és bemennek egy másik ajtón, közvetlenül mellette. Egy jókora nagy asztalos műhely gépekkel, szerszámokkal felszerelve tölti be a nő számára hihetetlen látóteret.
-Ez aztán tökéletes fedőakció kérem! - bólogat elismerően a nő. - És honnan szedi elő a fegyvereket? És ebben a nagy kazánban égeti el a hullákat?
-Tudtommal itt én vagyok a paranoiás, nem maga, vagy tévedek? - néz sokatmondóan Medve Tranda szemébe.
-Mondja, van valami jól álcázott szekere is amivel mi Budapestre menjünk? Mert tudtommal a kocsimat otthagytuk egy aradi megállóban. - Felel szemrehányóan a nő.
-Igen, van egy jól álcázott szekerem, ami a megtévesztésig hiteles. Még a könyve is annyira hiteles, hogy annál hitelesebb nem is lehet. - veszi a lapot Medve és egy régi Volkswagen Passat-ra mutat a műhely végében.
-Ez igen, nem is tudtam, hogy régiség gyűjtő. - mondja a nő elismerőn.
Medve felnyitotta a hátsó csomagtartó ajtóját és elkezd berámolni mindenféle szerszámot és anyagot a csomagtérbe. Tranda csak néz és nem ért semmit. Nehezen érti meg, hogy az előbbi vicces szóváltás nagyon is komollyá fordul. Kapcsol a fejében, hogy igen, ezzel a kőkorszaki Passattal indulnak útnak, Budapestnek. Közben Medve még bedobál két vastag, szúrós pokrócot. Hogy minek, nem érti a nő. Az autó tetején levő csomagtartóra is köt néhány deszkát.
-Gondolja, hogy szükségünk lesz rá az úton? - kérdez Tranda.
-Tudja, a megtévesztés hitelességéért. - felel Medve komolyan.
A nő nem tudja, mikor beszél komolyan ez az ember. Mindig komolyan beszél? Vagy mindig viccel? Nem is veszi észre magán, hogy már nem szorong annyira. Talán azért, mert a műhelyben a fa szaga valódi? Hogy a falak, ablakpárkányok porosak? Hogy a falnak dőlve ezernyi különféle deszkadarab várja a megmunkálás pillanatát? Hogy azon a rengeteg szerszámon látszik, hogy régiek, kopottak? Valóban valódi ez a műhely? Tranda még sosem volt ilyen műhelyben. Mégis inkább arra esküdne, hogy valódi. Hirtelen arra gondol, de mi van, ha ez az öregnek látszó Passat valóban öreg? Kibír ez ötszáz kilométert?
Ahogy felburrogott a Volkswagen motorja, Tranda rögtön megértette, hogy itt minden valódi. Ezt a motorburrogást nem lehet másképpen értelmezni. Medve int neki, hogy üljön be. A nő csak nézi, nem akar hinni annak amit lát, mégis elindul, lassan beül az autóba, közben Medve kinyit egy nagy garázskapú félét és elhagyják lassan az épületet. Most látja Tranda, hogy valóban egy hatalmas csirke farmon vannak, körös körül csarnokok helyezkednek el, pár száz méterrel odébb kihajtanak az országútra.
Tranda megnézi magának Medvét, munkaruhába öltözve, ahogy szipog minden fél percben, kissé elszörnyülködve, de végre megérti, hogy egy fajtiszta asztalossal és totál eredeti lerobbant kocsival mennek az országúton. Nem tudja eldönteni, sírjon, vagy nevessen? Annyi lehetőség közül éppen egy csirkefarmon élő asztalos egy lerobbant old mobilban zötyögteti a határ felé. Ez nem az az ember, aki az éjjel a kocsiját vezette. Az az ember úgy vezette azt az autót, mintha örökké olyannal járna.
Csak ez ne zúgna úgy. Gondolja Tranda. És megérti mire vannak a pokrócok. A kocsiban nincs fűtés. És még csak tavasz van. Annak is a kezdete. De a kis Passat vígan pöfög négyesben. Ötösben felfő a víz.


Elindultunk.

Elindultunk az öreg Folcival Arad felé. Hiába mutat százötven kilométert Aradig az útjelző tábla, az átlag ötvenes sebességnél nem tudunk gyorsabban haladni. Ritkán tettem meg egyhuzamban ekkora távolságot megállás nélkül. Ráz és zúg szegény öreg autó. Sem ő sem én nem bírom sokáig. Tranda sem fogja kibírni. Jó autóhoz van szokva. Jó autóban más a vezetés, utazás. Látom a csajon, ki van akadva. Nem tudja hova tegyen? Mit gondolt szegény, amikor a haverei átpasszolták hozzám, hogy vigyem Budapestre? Ki tudja milyen killer vette át, ki tudja milyen profi testőr vigyáz majd rá? Most meg be van tojva, nem érti mi van?
Egye fene. Nekem sem tetszik ez a szitu.
Közben odaadom Trandának a hátradobott pokrócot, mindjárt lefagy ebben a kora reggeli hűvösségben. Sajnálom a csajt. Csőbe húzták. Még nem jött rá, hogy csőbe húzták. De ezek a gájnerek nem jöttek rá, hogy az este hazajöttünk hozzám. Annyira önteltek, hülye maffiózók, hogy fel sem tételezték ezt rólam. Mint ahogy azt sem tételezik fel, hogy fényes nappal egy ilyen tragaccsal megyünk neki a határnak. Kapják be. Tököt kértem újra az élettől. Tiszta kártya az élet. Egy nagy kártyapakli az élet. Mindenki húz egy lapot és játszik vele, ahogy tud. Rájöttem, a kártyában nem lehetsz őszinte, mert ki tudják számítani a következő lépésedet. Az a lényeg a kártyában és az életben, hogy ne tudják kiszámítani a következő lépésedet. Erre van több módszer. Néha az őszinteség a legtökéletesebb álca. Nem hiszik el úgysem. Éppen az ellenkezőjét hiszik el rólad. Ha szorul a hurok és piros az utolsó lapom, a letett hetesre nem pirost kérek. Nem szabad sosem azt kérni, mint ami van a kezedben. Nem szabad az utolsó kártyát kiszolgálni az ellenségnek.
El nem tudják képzelni ez a marha Tudor meg Vlad, hogy hova léptem le Trandával. Mire rájönnek, mi már messze leszünk. Van nekem egy erős megérzésem, hogy tiszta hiába megyünk mi Budapestre, habár nem értem miért köti az ebet a karóhoz ez a lány ezzel a Budapestre menéssel? Ha eddig megszívatták, ezután sem lesz másként. Mi lehet a dolgok közepén? Hogy hallgat Tranda. Rám se néz. Kinéz az ablakon, nézi a tájat, el van merülve gondolataiba. Érdekes a csaj. Nem kimondottan szép. A tévében másként hat, mint élőben. Vajon rákérdezzek a botrányára? Elmondjam neki amit róla olvastam a neten? Nem, még várok. Ne kavarjam fel a lelki világát még jobban. Majd ha átmegyünk a határon. Ha átmegyünk és nem kapcsolják le Trandát a vámnál.
Megálltunk egy OMV kútnál tankolni, budizni. Amíg Tranda bent volt vettem két szendvicset és két kávét. Azért szeretem az OMV kutakat, mert mindenhol tiszta mosdójuk van. És jó a kávéjuk. Egy asztalnál vártam, mikor kijött a csaj a mosdóból. Hallgatagon kevergette a kávéját. Megkíséreltem párbeszédbe elegyedni vele. Több mint másfél órája, hogy elindultunk nem szóltunk egymáshoz.


A kávészünet.

-Fennállhat az a lehetőség is, hogy a vámnál lebukunk, gondolt erre? Muszáj nekünk Budapestre menni? - kérdezi Medve.
-Gondoltam erre. Ezen gondolkodom egy ideje, - feleli Tranda - de eldöntöttem, ha lebukunk, feladom magam, ha nem, akkor mindenképpen el kell jussak Budapestre.
-Nem lenne jobb egy időre inkább az országban elrejtőzni? Amíg a dolgok kitisztulnak? - kíséreli más irányba terelni a beszélgetést Medve.
-Hát, nem is tudom,...- gondolkodik hangosan Tranda, aztán hirtelen eszébe jut valami, mert rávágja: - nem lehet, hisz tudja, koncertem van Budapesten.
-Nézze Tranda, - kapja el Medvét az őszinteség hulláma – szeretek nyílt kártyákkal játszani azzal akivel akár egy fél napra is össze van kötve a sorsom, tudom ki maga, szoktam nézni a műsorát. Bevallom a tegnap nem ismertem fel, de ma tudom, hogy ön Klaudia és nem Tranda. És azt is tudom, hogy miért menekül. Fényt derített arra a hatalmas áfa csalásra, hát mit mondjak, kiakadtam rajta becsületesen, hogyan adtak el papíron egy nem létező országnak valami bestelen nem létező villany motorokat, viszont az áfát visszaigényelték. Ezért kell menekülnie, ugye? Belenyúlt egy darázsfészekbe?
.
-A francba. - ennyit mond Tranda. Illetve Kaludia.
-Most már ne haragudjon, -folytatja Medve- de könnyebb nekem a kettőnk dolgát bonyolítani, ha tudom, hogy ugyanazon az oldalon állunk és nem vagyunk egymás ellenségei.
-Mit tud maga? - kérdezi Klaudia kikelve- maga egy asztalos, nem? Mit tud egy asztalos ezekről a dolgokról? Azt hiszi ez is egy ilyen pletyka cikk? Azt hiszi, hogy megijedtem valakinek a csúnya nézésétől és most szaladok? És nem hiszem, hogy ha csak egy fél napra is vagyunk kénytelenek egymással tölteni az időt, beszélhetünk olyanról, hogy kettőnk közös dolga. Tudja meg, nincs kettőnk közös dolga.
-Bocsásson meg, nem így értettem....-mondja Medve megadva magát- akkor értsem azt, hogy ha lebukunk a vámnál, akkor feljelenti magát?
-Igen, értse így. - közli Klaudia relatív szárazon.
Medve nézi egy pillanatra Klaudia arcát, a harcias vonásait. A szép kezeit, amik valamiért arról árulkodnak, hogy nem undorodnak a mosogatástól.
-Csak egy kis semmiséget kérdezhetek még?- próbálkozik újra.
-Nem mehetnénk inkább? - sürgette Klaudia.
-Ha önt lekapják, velem mi lesz?
A nő hallgat. Pár másodperc után azt mondja: - Látja, erre nem gondoltam. Bocsásson meg.
-Klaudia, - mondja Medve bizalmasan – asztalos vagyok semmi több, higgye el. Nincs semmilyen hátsó szándékom vagy érdekem, minthogy biztonságba helyezzem, amíg ez az ügy elrendeződik. Nem tudom Tudor és Vlad hogy van magával, mit akarnak, mit nem, hogy ellenségek vagy sem, …
-Velük szerkesztem a műsort. - vág közbe Klaudia. - de nem bízok meg bennük teljesen...nézze, az infókat nem lehet csak úgy összeszedni, mint a lehullott szilvákat, Tudor is Vlad is bejáratosak az alvilágba, mindenki benne van valami slamasztikába. Ezzel a motoros üggyel sok szart megkevertünk. És nem tudom még eldönteni, hogy ez a két pasas mikor mit és miért mond vagy csinál. Egy biztos, mindenkiről mindent tudnak.
-Rólam viszonylag keveset. - mondja mosolyogva Medve. Mintha Klaudia is elmosolyodna egy pillanatra. De csak egy pillanatra. Olyan pillanatra, amire nem lehet építeni semmit. Viszont a csaj enged a görcsösségéből. Erre lehet építeni. A vámnál rögtön megérzik a görcsös embert.
-Nézze Klaudia, - biztatja Medve- maradjunk annyiban, hogy ne tisztázzuk ezeket a dolgokat. Tegyük meg most azt, ami tőlünk telhető. Ezt még Czakó Gábortól hallottam, tudja aki a Beavatás című rovatot szerkeszti és előadja.
-És mi telik most tőlünk? -kíváncsiskodik Klaudia.
-Hogy megigyuk ezt a kávét.
-Ezt is mondta valaki, vagy magától jön ez? - jön meg a csipkelődhetnéke a csajnak.
-Igen, feleli mosolyogva- ezt Colombo mondta, a detektív.
-Maga mindent komolyan vesz? A viccet is komolynak veszi?
-Igen, Klaudia, -mondja Medve komolyan- én viccnek tartom az életet, de azt komolyan veszem.
-Mehetünk?
-Igen, mehetünk tovább. Ha minden jól megy, két órán belül újra a határon leszünk.



Megjegyzés: Klaudia azért megy Pestre, mert részesedést ígértek neki az elsinkófált áfa visszaigénylésből. Pesten egy szerzetesnél van a milkós bőrönd. Mit keres az ügyben az a szerzetes, akinek tartózik Medve? Ki kell derüljön, hogy a román és a magyar kormány elsinkófált pénzei a szerzetes alapítványán keresztül forognak. A csendes alázatos szerzetes embereket vásárol meg, hiteleket ad nekik. Innen a Medve és Tudorék kapcsolata.


A sorskép.

Mennyi telt el azóta? Harmincegy év. Annyi. Harmincegy éve, hogy szüleimmel Svédországba költöztünk. Azóta elfelejtett Medve. Semmi jelét nem mutatja, hogy felismerne. Igaz az is, én is megöregedtem, nem ugyanaz a kislány vagyok már, aki voltam az elemi osztályban. Harminc év az harminc év. Meg aztán hogy is ismerjen fel, a nevem sem az igazi. Mikor ebbe a szakmába léptem, művész nevet vettem fel. Mint mindenki. Tisztára emlékszem a kis Medve arcára. Mindig kopottan járt és ez sosem idegesítette. Úgy látom ez ma sem idegesíti. Hiába, a genetika az genetika. Nem változott semmit ez az ember a negyedik osztályból. Megöregedett, meghízott, ugyanaz a nemtörődöm magával, habár a kis csirkefalvi kéglijének megadta a módját. Amíg aludt reggel, egy polcon be voltak rámolva a régi családi képei. Ott fedeztem fel a kis Medvét. És én kis pisis szerelmes voltam ebbe az emberbe, illetve a kis Medvébe, aki most jó nagy Medve lett, aki ugyanabban az időben lehet egy fizetett bérgyilkos vagy akár egy egyszerű asztalos. Minden esetre, a jelenlegi helyzetünkben nagyon asztalosnak tűnik, nyoma sincs a killerségnek benne. Pedig ez a két lókötő, Tudor meg Vlad azt mondták jó kezekbe tesznek, egy megbízható ember lesz velem. Hát mit mondjak? Nagyon bizonytalan helyzetben vagyok. A benzin kútnál nem is hallgatta el aggodalmait ez az ember. Milyen direkt rákérdezett, hogy akkor milyen rizikók elé nézhetünk. Szóval mi szépen besétálunk az oroszlán szájába, semmiféle elképzeléssel, tervvel. Ez az ember meg sem borotválkozott. Nem is látszik az arcán, hogy idegeskedne. Hogy fognak minket átengedni a határon? Sehogy. Ahogy beszkennelik az igazolványomat, rögtön lekapnak. Biztos erre gondolt Medve, azért kérdezett rám. Mindegy. Ha lekapnak, feladom. De ha nem kapnak le, Budapesten eldől a sorsom. És lehet, hogy végleg elmerülök, eltűnök ebből a nyomorfészekből. Pár óra alatt eldől. Most már teljesen a sorsnak vagyok kitéve. Ha ez az ember meg nem gondolja magát, odaadom én neki azt a rongyos ötvenezret. Mert sem Tudor sem Vlad nem fog adni egy vasat sem ennek az embernek. Az biztos. Beetették. Nem tudom, kinek tartózik Medve, miért fogadta el a két kopónak az ajánlatát? Ki lehet az az ember? Miért tartózik annyi pénzzel annak az embernek? Egy asztalos nem szokott csak úgy ötven ezresekkel tartózni. Vajon kártyás ez az ember? Veszélyesen él? Mindegy. Ha átmentünk és Budapestre érkezünk, jut abból a milkoból egy ötvenes. Aztán le is út, fel is út. Ennyit megér, ha kiszed innen engem. Meg a régi szép pisis szerelmem emlékére. Legyen most a sors a döntő. Kiszállni mindenből tele pénzzel, vagy vissza és szembeszegülni a korrupt kormánnyal?
Emlékszem, ahogy mindenért pirult a kis Medve. Ebben sem változott. Néha elpirul. A nagy behemót Medve. Jó kis móka lesz a határon, ha előszedik és belepirul. Már látom ott állni, vállait vonogatva és pirulva a határőr előtt, mint az elemiben, ha feleltették. Sosem tudta a leckéjét. Utálta is ezért a tanító néni. Nem volt menő srác az osztályban, de jól viselkedett mindenkivel. Amíg a többi fiúk szaladtak utánam és huzigálták hosszú copfba kötött fekete hajamat, Medve egyszer megvédelmezett, megütötte a két legerősebb fiút az osztályból, hogy haragudtam érte. Be is árultam a tancinál. Akkor lettem belé szerelmes, amikor csak állt ott és nem védekezett. A tanci csak szidta az osztály előtt, ő nem hozott fel semmit a védelmére, csak állt földre néző tekintettel és pirult. Nem bánta meg tettét. Azért tetszett meg nekem az a kis fiú. Persze nem mondhattam el senkinek. Pedig mindig vártam, hogy megmentsen. Néha provokáltam, többé nem mentett meg. Úgy látszik a sors most közbejött. Eljött megmenteni az a kis fiú a múltból? Ha meg is ment, már nem vagyok az a kis copfos lány aki voltam. Ez az ember a külalakjával, hanyagságával a Balkán megtestesítője. Kösz, nem kérek belőle. Aztán még nem is jóképű. Érzem, hogy vele az élet egy örök vita lenne, egy örök tisztázás, mindig a lényegben vájkálva. Szóval kizárt mindenféle kapcsolat. Hülyeség. A képlet: határ, aztán jobbra vagy balra. Holnap ilyenkor mindketten más más utakon megyünk tovább, így is, úgy is.



A hologyik.

Dél elmúlt. Újra a határon vannak.
Kilenc – tíz autó van előttük. Gyorsan megy az ellenőrzés. Ami azt jelenti, hogy nincsenek riadóban. Nincs határőr csak a bódéban.
-Mit csináljak? - kérdi Klaudia. 
-Semmit. - válaszol Medve. - legyen fáradt. Ha a vámos a szemébe néz, csak mosolyogjon. 
-Ez nem lesz nehéz. 
A határőrhöz érve, Medve átadja a két személy azonossági bizonyítványt és románul jó napot kíván. Visszabólogat a vámos. Egy pillanatnyit matat valamit az asztalán, futólag Klaudiára néz, aki elmosolyodik, de a vámost ez nem érdekelte. Visszaadta az igazolványokat és annyit mondott, hogy szerinte a magyar vámosok szőrözni fognak a deszkákért. Medve megköszöni, a vámos int, hogy jöhet a következő.
Klaudia tátott szájjal néz Medvére. Medve arcán meg látszik, hogy nem ért semmit. Egy üzletházi ajtóőr is jobban megnézné őket magának, az az érzése támad Medvének, olyan gyorsan történt a szkennelés, hogy ideje sem lehetett volna a gépnek feldolgozni az adatokat. Az életunt határőr meglehet nem is szkennelte be az igazolványokat. Valószínű nekik is megvan egy fajta szelekciós módszerük. Látván az autentikus asztalost, csomagtartóra kötött deszkáival, rögtön megalkotta magának a kategóriát. Lehet, hogy most is eltalálta Medve a dolgokat? Mit gondolhatott a vámos? Na megy a seftelő rongyos melós egy borravalóra, visszafele meg bevásárol füstölt illatú lében áztatott kolbászt.
A magyar határőrök ilyen tejfeles szájú vagányok, mikor látják az öreg Passat-ot burrogni, tele lommal belül kívül, az egyikük a megnyírt fejét vakarta és olyan ej, ej, ej pofát vág. A srácot látva, Medvének hirtelen az jön be, hogy jó lett volna most az a nagymagyarország matrica, odabiggyeszteni ennek a kopasznak az orra alá.
Hova mennek maguk? -kérdezi a fejvakarós határőr, közben átveszi a két igazolvány kartont. Nézegeti, forgatja a kezeiben. - tudja maga, hogy faáruval nem mehet az országba vámolás nélkül?
Medvének nem sokat kell erőlködnie, hogy balfasz képet vágjon és kissé elpiruljon.
-Öööö...izé,...van egy kis munkám itt Szegeden a Zolinak, tudja, a zöldségesnek. 
-Miféle zöldségesről beszél?
-Izé, egy ilyen kútfedőt kell neki készítsek. Oszt eljöttem, micsináljak? Sokat segített ez a Zoli rajtam. 
-Ezek itt mik? - kérdez a vámos és a kocsi hátsó üléseire dobált deszka darabokra mutat. -Izéé...ilyen hologyikok...tudja. - mondja Medve és elmosolyodik. 
-Hogy mik? ...Holo...mik? - vág a vámos gyerek egy értetlen pofát, elkezdi vakarni a megnyírt fejét, aztán int, hogy menjenek. Visszaadja az igazolványokat és legyint a kezével, mintha azt mondaná, menjenek a francba
Megállnak pár száz méterre a határtól egy útszéli lerobbant bódénál. Medvének már zúg az agya a sok motorburrogástól. Klaudia egészen jól viseli a viszontagságokat. Szemmel láthatóan jobb kedve van, mint ezelőtt egy pár perce a határátkelőn. A hűvös szellőben egy kinti álló asztalnál isszák, műanyag, egyhasználatú pohárból a rossz kávét. 
-Utálom ezeket a műanyag poharakat. - mondja Medve, és hörpint egyet belőle. 
-Legalább meleg. - hagyja helyben Klaudia. Közben összerázkódik a hűvös széltől. 
Medve kiveszi a pokrócot a kocsiból és Klaudia vállaira teríti.
-Hideg van. - mondja Medve. 
-Köszönöm. - felel hálás mosollyal Klaudia. 
Egy kis csend és enyhe tavaszi szellő fújás után, megszólal Klaudia:
-Nem tegeződhetnénk? 
-De...- mondja Medve - talán jobb lesz, nem szeretem a hivatalos megszólításokat, de valamiért úgy éreztem, hogy mivel egykorúak lehetünk, nem ….izé, nem illik nekem kezdeményezni...na szóval egyébként sem értek ezekhez az illemtanos dolgokhoz. 
-Akkor ezt megbeszéltük, Klaudia vagyok és ez végleges, ez az igazi nevem. 
-Alpár vagyok, de nevezhetsz Medvének, ahogy jól esik. 
-A Medve jó lesz. - mondja mosolyogva Klaudia. 
-Később megállhatunk még, van egy jó csárda valahol félúton, - üti el Medve a nő nézését - ott ehetünk is valamit.
-Benne vagyok, ráérünk. - feleli Klaudia. - de annyit árulj el még nekem, mi is az a hologyik? Miért vágott olyan értetlen pofát az a magyar vámos? Szerinted mi volt ez az egész? Túl egyszerűen átsiklottunk, nem? 
-Nem is tudom...- feleli Medve – azt hiszem az ember néha be kell vállaljon ilyen dolgokat. Hogy belemegy az ismeretlenbe. Különösen akkor, amikor nincs visszaút. Szerintem ez az egyik lehetséges kibontakozása a dolgoknak. Jó időben, jó helyzetben voltunk jó helyen. Sors? Ki tudja? 
-Persze, az nem volt véletlen, hogy a te kocsiddal jöttünk ilyen izé...- és magára mutat Klaudia – felszerelésben, tökéletes álcázás volt, nem? 
-Talán. Nem volt más elképzelésem, meg lehetőségem. Annyit viszont megtanultam, hogy ha nem akarod, hogy belekössenek a rendőrök az autód motorjának kipufogógáz ilyen olyan százalékaiba, amit lehetetlen hatalmas költség nélkül megúszni, akkor hagyjál egy törött lámpát, egy repedt tükröt, hagyjál meg egy horpadást, amibe beleköthetnek, amiért megbüntethetnek, olcsóbban megúszod....Talán az a megjegyzése elég volt a román vámosnak, hogy a magyar nem fog átengedni a deszkák miatt. A magyar meg bele is kötött. Valamennyire kiélte kötekedhetnékét, de aztán láttad, atyáskodva elengedett, mert szégyellte, hogy nem tudja mi az a hologyik. Kell nekik is az ilyen, mint mindenkinek a szeretet vagy a méreg levezetés. 
-És mi az a hologyik? 
-Hulladék. 
-Hulladék? 
-Igen. Béreltem volt műhelyt egy Nyikulica bácsinál, aki nem tudott magyarul. Amit hallott tőlem, azt ő sajátosan adta vissza, ahogy jött neki. A hulladékra azt mondta hologyik. Azóta nálam ez egy szójárás, minden olyan anyag, ami nem tartózik valamely munkához, az hologyik. Így jött nekem, hogy hologyikot mondjak a vámosnak. Nem volt semmilyen előre kigondolt szövegem. 
-Te sosem tervezel? 
-Nem. Leszoktam a tervezésről. Mert sosem tudtam betartani a határidőket. 
-Hogy lehet így élni? 
-Nem tudom....vonja a vállát Medve – egy biztos, már nem stresszelem magam. 
-Érdekes...- tűnődik Klaudia – az én szakmámban minden perc ki van számolva, tiszta ideg vagyok néha. Nem is tudom, olyan furcsának érzem, hogy most itt az út szélén állok, egy pokróccal a hátamon, asztalos, faillatú használt ruhában, mintha nem lenne más dolgom, mint itt állni és kávézni. 
-Megértelek. Eleinte nekem is furcsa volt. Azt hittem nélkülem megáll a szakma. Tévedtem. Az emberek egyszerűen elmentek máshoz rendelni. 
-Nem a munkádból élsz? 
-De, a munkámból. Csak lealkudtam magammal az igényeket. 
-Meddig lehet lealkudni őket? 
-Hihetetlenül sokat le lehet alkudni. 
-Nem vált át nyomorkultusszá? 
-Annyira azért nem mentem le. 
-Annyira nem, valóban. -jegyzi meg enyhe iróniával Klaudia.

Szivárvány

És lőn a kapa ideje. Az ember fiai nekitámaszkodva a kapa nyelének vitatkozának a szivárvány színei felett, melyet az Úr feszített ki az égre mint egy nyilat jeléül annak, hogy talán kemény dolog volt özönvíz által elpusztítani a nemválasztott népeket. Mint egy bocsánatkérés, egy új szövetség, egy ígéret az Úr által, mint ahogy a mintiai asztalos újra és mindig újra megbocsájt neveletlen, ráragadt kóbor kutyáinak, kirajzolá az Úr a szivárványt az égre, hogy az új világ ne csak ama kapa munkában bővelkedjen, hanem mint egy zene a szemnek és léleknek az égre legyen vala pecsételve az Úr jelenléte.
És lőn, hogy a burján elszaporoda vala és emberünk fiai még mindig a szivárvány színein vitatkoznak vala. Tátott szájjal várák ama istenes katarzist, mely csodaképpen megoldja, hogy kapa nélkül teremjen a betevő falat, mondván: szükség nekünk eligazítani a szivárvány színskáláját.
Elszégyellé azért magát az Úr és felitatá a szivárvány színeit a tűző nap melegével, hogy az ember fiainak ne legyen min vitatkozni. Hátha így munkához látnak.
De bizony látá Isten, hogy az ember fiai nem szűnnek meg az égre tekinteni, ujjal mutogatván, hogy ott volt vala a szivárvány, mindegyik más színbe festve le azt.
Elmúla azért a kapa ideje, a burjánok elhatalmasodának az Úr szántóföldjein.
Nézék azért az ember fiai a szántóföldeken elhatalmasodott burjánokat és kémlelék az eget egy új szövetség reményében és várák az istenes megélést.
Az istenes megélés pedig nem jön vala, mert hiába adta volta az Isten a tavaszi meleget, esőt, fényt, szerelmet, az ember fiai ebből mit sem láttak, mit sem éltek meg.
Azóta is keseregnek az ember fiai nem adván az igazságukból semmit, mondván: a búza, a kukorica termése nem munka eredménye, hanem a lelki élmény tisztasága.
És várának az ember fiai a lelkek tisztulására, menvén ez a várás apáról fiúra és így lőn ama nagy nemzet, kik csak mindig sírva várának, hogy a szivárvány színei újra az égre rajzolódjanak.
Mondá pedig az Úr: minden nemzet válasszon magának élet stílust és aszerint éljen. Ki kard által harcol, kardtól haljon meg, ki munka által harcol, munka által haljon meg, ki a szivárvány színeit lesve, a szivárvány színeit lesve haljon meg.
Hogy legyen meg az ember fiainak is az akarata.
És így lőn.
Mert rájöve az Úr is arra, hogy a szivárvány lesésben ő is lúdas. Mert volt vala, hogy Márta behívta magukhoz ezt a Jézust, ki az Úrnak ama Fia, hogy megvendégelje. Erre Mária a jobb részt választván a möster lábaihoz ülve hegyi beszédeket hallgata füle élvezetére. Tetszett vala a hallgatóság a fiatal embernek. Mikor pedig meghala ama Lázár, kiért Jézus sírva fakadt, Mária otthon gubbaszta vala, míg Márta Jézus elébe méne mert hitt Benne.
De ez a dolog valamennyire rejtve maradt vala az írásokban, mert a szivárvány színein vitatkozó farizeusok a maguk igazolására eltussolák az új szövetség igazi hivatását: a megbánást, a bocsánatot, az újjászületést és a munka örömét, mondván: ez a dolog katarzis kérdése, amit hegyen lesve kell megélni, nem egyértelműen az élet ajándéka, gyümölcse, mindenkinek, kivétel nélkül.
És így vala, hogy az emberek idejét, energiáját és figyelmét lefoglalják a katarzis keresések, emiatt frusztráltan néznek hol jobbra, hol balra, sehonnan nem jön egyértelmű válasz, közben ügyesebb, talpraesettebb népek jönnek és helyettük kikapálják a hasznot a földjeikből, s lassan az égre néző hivatalosok még napszámba sem mehetnek a saját földjeikre dolgozni, mert akkora bennük a katarzis, hogy csuda. Így jönnek szóba a nem hivatalosok a bálba.
És lőn, hogy az ember fiai keresék a boldogságot nyugaton, de ott büdös vala a munkától, így most keleten keresik, hol büdös a nem munkától.
A sok vizek lefolynak egyszer a Dunán, de az ember fiai sosem fognak feladni a Mária választotta jobb helyről, a möster lábainál hegyibeszédeket a fül viszketése szerint hallgatni. Csak aztán legyen egy dolgos Márta, aki elébe megy hittel az Úr elé, míg otthon mindenki rinyál.