Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Kinti vécés gondolatok

Kérdezte a hölgy, hogy megkínálhat minket egy kávéval? Alexandert s engem. Ma még minket, holnaptól már csak engem, mert holnaptól már Alexander is, mint egyik kortárs magyar prímás miniszterelnök mondta Tusnádon (nem tudom Erdélyben minek is?): „beazonosítottuk, odahatottunk, és nem liberálisan...”... szóval ez az Alex is beazonosította és nem valami liberális módszerekkel odahatott, hogy Ausztriába megy dolgozni. Tehát igen, ma még egy kávéval megkínálhatnak minket, köszönjük. De valójában a dolgok nem ennyire bonyolultak, mert valójában csak annyit mondtam: „köszönjük, elfogadjuk”.
Mert hogy most már két éve ígértem azt a kinti véce ajtót. Tudja- mondja a hölgy két szivarfüst között -spórolni kell. A vízzel, az árammal, spórolni kell. Mert sokba került a múlt évben a kanalizálást beköttetni, a városi vizet is bevezetni. Meleg lévén, sört is ajánlott. Én nem, de Alex elfogadta. Pálinkát is kapott hozzá. Furcsa, hogy ilyenkor aki nem iszik, miért nem kap szukkot? Nem járja. Még apám szokta mondani régebb, hogy mondjam azt, most nem, de szívesen elviszem későbbre. Sosem volt ehhez affinitásom. Ha nem jár szukk, ne járjon semmi se. Úgyis spórlós időket élünk. Amikor meg kell néznie az embernek hova szarik, mert drága a víz, az áram, és a múlt évi víz és kanalizálás munkálatok is sokba kerültek. Ezért jó, ha a konyha ajtó mellett van még egy másik ajtó, mely a kinti vécéhez nyit, nem kell messze menni spórolni. Most mi van? Az ember falun ne legyen kényes. Egy kis szag még nem a világvége, néhány légy sem a világvége. Ja, nem. Mondtam én is. Én már csak tudom a szaggal és a legyekkel a dolgot. Habár két éve nincs szag a csirkefarmon, nem tudom mit műveltek, hogy nincs szag, viszont légy az van. Több, mint kéne. Innen tudom. Mert ha egy legyet is látok, már fixem van tőle. De ugye, az embernek élni kell, ha nincs miből akkor spórol, például egy kinti vécével, vagy olyan helyre költözik, ahova senki más nem költözne és ígéretből le tudja előlegezni a helyet. Mert ha az embernek csak az ígérete egyetlen vagyona, mi mást tehetne?
Eldiskuráltuk kulturáltan azt a kávét, az áldomás félét a kinti vécéajtóra.
Persze nekem máshol járt az agyam, hogy akkor most ez az Alex is elmegy, holnaptól egyedül fogom kergetni a legyeket a műhelyben, de nem magamat sajnálom, hanem ezt a szép asztalos szakmát. Merthogy a segédnek több jár mint a tulajdonos szakinak, illetve a mösternek nem jön annyi, hogy a besegítőnek annyit adjon, amennyiből ő családot fenntartana.
Mondtam is ennek az Alexnek. Nézd, fele felézzünk. Mondanám: fele-felézzünk. Volt ez a munka, ugye? Hétszáz lej az anyag. Rátettünk még nyolcszázat manoperát. Legyen kétszáz lej a műhely, de ennél több, mert ha a gép „lízinget” vesszük, csak az havi háromszáz euró, de mindegy. Osszunk el hatszáz lejt fiftififtibe: három-háromszázat számolunk le egymásnak. Dolgozunk rajta egy hetet. Ez havi 250 eurós bért jelent. Ohne adó, ohne biztosítás. Mondja Alex, Bécsben kap euróban ezerkettőt. Abból nyolcszázat hazaküld. Nem harag kérdése.
Na de még mint utolsó kávézási alkalom, azért megbeszéltük azt is, hogy a kinti véce valóban hasznos és spórolni tud vele az ember.

Na de írásaim végre nyomtatásban is világra jönnek, ez számomra örvendetes dolog, mert végre a feleségem kezébe is adhatom gondolataimat mint egy bizonyítékként, hogy az internetet nem a szex csettelésre használom, hanem....igen, szánalmasan osztom lúzerségemet...
Beazonosítván a nyomtatót és igen liberálisan ráhatva elkezdtem letölteni és kinyomtatni írásaimat, egyben újra olvasván őket. Papíron másak az írásaim. Csak néhány bejegyzéstől is vastagszik a papírtömeg...jó érzés.
Egyéb mi legyen? Semmi. Keksz élet.

A lélek nyugalmáról

Ismerősök tudják, hogy mindent elégetek télen. Néha felébredek ajtóm előtt doboznyi papírokkal, régi ruhákkal, régi kanapéval. Ciki csak úgy kivetni valahol a kocsiból. Majd az asztalos elégeti télen. Egy ideig filóztam ezen, hogy nem e degradáló nekem ez a dolog? Hogy csak így idehozzák a szemetüket? Mert néha volt benne rothadt dolog is. De aztán rájöttem, mi lehet a legnagyobb szar, amit rám kentek eddig? A kidobozolt mutyik biztos nem. Azok a legkevesebb. Egy ideje, mióta ezt a lelki keménységet gyakorlom, ez már nem jelent szégyent nekem. Halleluja, szoktam mondani, még egy fél nap a télből meg van fentálva (átverve).
Na de egyszer jött egy mutyis doboz, teli s tele régi videó kazettákkal. Hogy ég e? Kérdezték. Biztos, nyugtattam meg a pasast. Na ott rothadt egész télen halomra néhány doboz, valahogy sosem került sor rá, mindig akadt más, ömlesztett eltüzelnivaló, fűrészpor, ágak, rongyok, régi ablakok, stb. Kellett egy doboz, gondoltam kiürítek egy ilyen videós dobozt, oszt kész. Mi hull ki belőle, az aljából előkerült egy videó lejátszó. Mondom magamban, nicsak, egy egész videó tárat számolt fel valaki. Gépestől, távirányítóstól, mindenestől. Na de mondom, ez biztos nem indul el, ki tudja milyen vacak. Letörlöm a port, közben biztosítom magam, öcsém te aztán nem vagy normális, még csak fix ez hiányzik a házból. Persze, hogy faszára beindul a gép, simán viszi a szalagokat. S akkor nézegettük a filmeket. Jó magyar szinkronnal. Aztán megnéztem a többi dobozt, gondosan megszámozott kazetták, percre kiírt listákkal, hogy miket tartalmaznak. Közel háromszáz darab. Egy élet munkája. Régi filmek, régi zenék, sőt régi műsorokat is felfedeztem a listákon. Valahol, valaki szépen „harisnyába” tette amit látott, amit értéknek vélt, hogy majd egyszer valakinek jó lesz. Hát az a majd egyszer valaki úgy ítélte, hogy tűzre jobb, mint másra. Már csak ilyen elgondolásból mély tisztelet ébredt bennem a „mutyi” iránt, hogy ennek a sorsa, habár lejárt, nem lehet a tűz martaléka.
Egy régi dokumentum filmet néztem meg, az óceán mélyéről, ahova a napfény nem ér el. Szerény, kezdetleges forgatásnak tűnt, viszont sokkal tartalmasabb volt a mondanivaló, mint a mai szenzációs trend.
És lévén terítéken az úgynevezett „lélek nyugalma” mint emberi életcél, elgondolkoztam ezen.
Hogy mennyire el vagyunk mi ragadtatva magunkkal, az ember faj, hogy azt hisszük, hogy minden nekünk adatott, hogy ezt nyugodt lélekkel elfogyaszthassuk. Az ateista lement a mélybe, az óceán fenekére, ahova a nap sugara nem ér le és csodálta a természetet. Azt mondta, szép ez a Föld, vigyázzunk rá, szép az élet, éljük amíg lehet. A kresztény azt mondta, majd az Úr csinál másikat. Nem ez a Föld számít, majd a másik. A nyugtalan lélek keres, aki nem akar keresni, azt mondja, a léleknek nyugodtság kell. Azt mondja: legyünk tökéletes, mint a mennyei Atya.
S akkor itt elgondolkoztam ezen, mint örök nyugtalan lélek, hogy vajon az Atya miért dolgozik mindmáig? Mit dolgozik annyit? Hisz pattint egyet s lőn új világ?
De mi van, ha a lélek természete nem a nyugodtság? Mert mi a nyugodtság? A vallások szerint a nyugodtság a teremtés ellentéte. A semmit se csinálás. A titokzatos semmit cselekvés általi lét. A fényevéses megszentülés. A vallás azt mondja, hogy minden mi alkotás az emberi törekvés, az emberi törekvés pedig Isten elleni lázadás. Ez olyan, mint amikor a fázist feszt a földhöz vágod, hogy szűnjön meg az áram létezni.
A lélek nyugalmát keresni, korunk holt vágányán szenvedni, szerintem a gonosz műve. Hogy elhiteti velem, hogy ne harcoljak, ne vívjam a csatáimat, vonuljak vissza, menjek a barlang mélyébe, ne tisztálkodjak, ne egyek, ne gondolkodjak, ne akarjak semmit. Hogy elgyengülvén, a tébolyba kergessen.
A videó kazetták és eme lélek nyugalmas elgondolásom között nincs több kapocs, mint az a dokumentum film, mely elgondolkodtatott.
A videóknak majd polcokat készítek, lelkemet meg felvértezem, hogy csak ne álljon be nyugalomra, mert még sok csatát kell megnyerni a pénz területén. Mert minden a pénz körül forog. Ki nyugodt lélekkel, ki nyugtalanul, de amikor a pénz megszólal, ott térdre kényszerül még a római pápa is.
Hát ha harc, akkor nézzünk a bika szarvai közé, ne már nyuvadjunk itt ki mint szelíd nyulak, s azt se tudjuk mitől...

Cséjndzs dö wörd

Méghogy meg akarom változtatni ezt az egész világot. Dehogy is! Nem akarok tömeggyilkos lenni, annyi marhát eltüntetni és definitevli, Dire Straits "Follow me home" számán sem változtatnék semmit...

Csak a butyi marad

Egy olyannak, aki váltig megvan győződve arról, hogy a lottózás az ördög műve, az az érzése, hogy ha va eccer húz egy lottó szelvényt, egy: eladta lelkét az ördögnek, kettő: ha már eladta, biztos meg is nyeri a fő nyereményt. Mert aszondják, hogy az ördög kápéban fizet.
Na de nem olyan egyszerű a dolog. Mert az ember még eladhatja a lelkét az ördögnek, de attól nem biztos, hogy az fizet is.
Sanyival tárgyaltuk, hogy mit is kezdenénk egy millió euróval? Hát rájöttünk, hogy nem sokat, mert egy: balfaszok vagyunk, nem értünk a pénzhez, kettő: nem elég ahhoz, amit kezdenénk vele.
Rájöttünk, hogy nincs mihez úgy kezdeni azzal a millával, hogy az generációkra maradandó legyen. És most nem sorolom a variációkat, amik eszünkbe jutottak.
Na de nagy megkönnyebbülésünkre nem nyertünk semmit, hiába gyújtottunk gyertyát az ördögnek. Valószínű ez sem megy olyan egyszerűen, réteges a dolog mint a kereszténység, vagy a nintendo, hogy több szintet kell elérni, többször meg kell halni, hogy az ember be legyen annyira avatva, hogy valamelyik úr számba vegyen. A tingli tanglik olyanok mint a piaci legyek, ma itt, holnap ott, semmiért sem lelkesednek, lám azért sem, ha millákat lehetne nyerni. Miféle ember az, aki lottózik egyszer az életében és megkönnyebbül, ha nem nyer? Talán annyira független akar lenni farkas magányában, hogy egy úrnak sem akar szolgálni?
Csak a butyi marad, állapítjuk meg Sanyival. Az értelmetlen butyi. Mert bármennyit butyizik az ember, nem elég. Highlander élete sem elég a sok adósságot kifizetni, és az a szar, hogy nem vihetnek el semmit, mert nem kell senkinek csarnok (a csarnok mire jó? Csak munkára. Az meg ki a francnak kell?). S akkor vagy türelem, türelem rózsát terem, vagy irány Kuba. Kilimandzsáró. Hova is menekült volna egy exbarátom barátja? Ja: Nicaraguába. De hát ő azt mondja Nicaragua itt van Kismuncselen. Nem kell elmenni Nicaraguába, mert Kismuncsel már az. Én hiszek neki. De azt nem hiszem, hogy a nyomor fokozása bármilyen megoldást ad.
Elnézem ennek a román asztalosnak a munkáit. Nagyon arra utazik, hogy a fa kiadja magát és nem a kidolgozott részletek számítanak. És nyer a pasas. Mert valóban, az embereket nem a kidolgozott részletek érdeklik. A sok fa, a sok teak vagy wenge pác megdobja a dizájnt. Kaszálja a sok lóvét a gyerek. Lám életemben erről is lemaradtam. Hogy blöfföljek a fával, rakjam a hajam a szakmával. Én marha illesztéseken törtem a fejem, kidolgozott részleteken, holott az emberek nem ezt várták tőlem. Mert ezzel magyarázható, hogy picsa munkákba is beleadtam azért, mint ahogy egy ingatlan ügynök mondta nekem: ebbe a csarnokba túl sokat fektetsz, nem éri meg, a zóna miatt nem szabad annyit befektetni. Mert ma csak olyan dolgot érdemes csinálni, alkotni, amit holnap nyereségesen el tudsz adni. Hát kérem, nemcsak hogy hiányzik belőlem teljességgel ez az adottság, de még fix fordítva van, megvan minden adottságom ahhoz, hogy olyanokba másszak, ami előre látszik, hogy lúzerség.
Csak a butyi marad. Csak a butyi marad. Ez akár egy dal refrénje is lehet.
Maradok Fricivel a gyöngéd szálak blogjából unisonban a kisebbség érzésben, és abban, hogy ...na jó, maradjunk ennyiben...

A dombokon túl

Amiért nálunk a nyugati vállalkozói szellem nem fog tért hódítani az azért van, mert az istentől való félelemből fakadó fatalista nézet miszerint minden úgy jó, ahogy van és minden isten büntetése határoz meg mindent.
A múlt évhez képest a lakosság aranykészlet felvásárlása megduplázódott. Emlékszem, amikor beállt a krízis, minden pénzes román vállalkozó hirtelen bezárta a vállalkozását és végig ordítozták az országban, hogy nem szabad vállalkozni. Valójában elég volt egy hivatalos ál rémhír, hogy összedőljön például Románia gazdasága, hisz a lakosság azonnal lereagálva a hírt, lezárta a pénzforgalmát, ezennel lebénítva a gazdaságot. Hogy mennyire van igazam vagy sincs, jobban semmi sem igazolhatná, mint az arany rudak felvásárlási láza. Mert az is érdekes, hogy nem az ékszer arany kelendő, hanem a bankok által kiadott arany termékek.
Most nem vitatom a nagyhatalmak terveit az emberiséggel, engem pontosan a túlélés érdekében aggaszt a gazdasági jelenünk és jövőnk. Nem olyan szempontból aggaszt, hogy netán Isten elhagyott minket. Nem, az Isten nem hagy el minket, de emberek lévén hozhatunk rémesen balfasz döntéseket. És lévén ez a mély ortodox közeg, melyből mese nincs, szivárgott át a többi együttélésre kényszerített nemzetekhez is, van ez a fatalista nézet, hangulat, hogyha az isten nem épít, minek építeni, azaz jó kifogás semmit se csinálni.
Beállt ez a konzerválódás, illetve szentségben mumifikálódás folyamat, de ennek az eredménye nem a spórlás, mint gondolná a bárgyú ember, hanem a hanyatlás, a leépülés. És ami ebből eredendően aggaszt az az, hogy addig süllyed minden, amíg eléri azt a nincstelenségi fokot, ahol nem segít épkézláb gazdasági projekt, hanem újra felfedeznek ilyen rabláson alapuló kommunizmus féléket.
Hiába volt apám Istenben bizakodó, egy éjszaka kirámolták az egész családot a házból egy szál ruhában és elvitték őket egy lerobbant szoba konyhába, elvették mindenüket. Jó, ezt nem maga az ortodoxia követte el, de a buta vallásban gyökerezik a buta hozzáállás, egy reagálásra képtelen ember tömeget termel. És ez az Isten felé is kihat, mert Istennel is pont olyan fatalista, negatívista: ott ver, ahol ér.
Az mind igaz, hogy ha Isten nem épít, az ember hiába törekedik, de mi van, ha Isten munkára elhív és az ember ehelyett pimaszul csak imádkozik?
Ha a lakosság úgy védekezik, hogy aranyba fektet, olyan előjel ez, mint mikor a hangyák, legyek a szokásosnál agitáltabbak: nagy idő jön.
Amikor olyan esztelen állapotok uralkodnak, hogy mindenki tudja, az intenzíven tartott csirke tojása nem egészséges, mégis az ára miatt az olcsót veszi, holott kisebb ráfordítással a házit is megveheti, a védekezés helyett még nagyobb bajt szabadít magára, mert a profitéhes, viszont embertelen pénzhatalmakat tessékeli be a házába.
Ezen az áron a házi tojás nem térül meg, nem érdemes tartani, meghal a vállalkozás, a tudás, az értékesítési infrastruktúra, jön a profitember és kaszálja a sok hülyét, ki spórol a tojáson, hogy aranyba fektesse a megspórolt javát.
Azt hiszem ez a balkáni balfaszság. És talán az sem véletlen, hogy ez a sok balkáni balfasz elkezdett kelet felé nézelődni, versengve ájuldozni a sárgák semmittevéses álboldogságán, ahol a vallásos fatalizmus és csőd otthon van magánál. És ez a sok marha elhiszi azt, hogy ha én művelek egy szép kertet, sok virággal, és dolgozom reggeltől estig, azzal ártok a sok balfasz afrikainak, kik harmincasával purcantják a gyerekeiket, hogy aztán a kutyáknál rosszabb sorsuk legyen.
Elgondolkoztató filmet ajánlok, tökéletesen tükrözi a térség lelki állapotát. Egy nagyon jó román film...

Inas és lét kérdések...

Az ember egy életen át ringathatja magát, finoman kifejezve: hamis vizeken. Büdös álló vizeken. Most a kekeckedők azt mondanák, hogy én Erdélyre értem azt, hogy egy büdös állóvíz. Nem. Most csak így érzem bennem ezt a dolgot, de nem hiszem, hogy Erdély bármilyen szempontból egy büdös állóvíz lenne. De a hangulatom még lehet az.
Azt mondják, az átalakulás ilyen. A fejlődés. A régi dolgok elavulnak, kinyílnak az új bimbók. Szerintem ezek a bimbók nagyon elbimbaszódtak.
Nem azt siratom, hogy nem mehetek egyenes háttal nyakkendőben a templomba, mert ezt még megtehetném. Ez nem változott. Vannak alapvető emberi dolgok amik nem változnak. Ezt a nyakkendős állapotot nem zavarja társadalmi vagy gazdasági krízis. De például egy nép identitásába durván beleszól. Ja. Úgy nem szól bele, hogy Floridából jönnek a siralmas videóüzenetek, hogy drága szép Erdély, de kösz, amíg Brisbaneban 16 dolcsi az átlag órabér és egy dolcsi a tej, maradunk az ó drága Erdély drágánál.
Ami változott, az a munka értéke. Azt mondják az okosok, hogy a produktivitás esett és nincs marketingünk. Ezért nem mennek a dolgaink és ezért az átlag keresetünk 1-3 dolcsi per óra. Persze 1,1 dolcsis tejárral.
Azt mondják a jólelkek, hogy mindez nem hit vagy nemzeti érzület kérdése. Nem a pénz számít. Nem a kereset. A pénz nem boldogít.
Ez így van. Talán ezért mennek a fiatalok fülig és természetes mosollyal Norvégiába mosogatni. Mert a pénz nem számít. Nem hit és nem nemzeti érzület problémája. Az ember hívő és hű nemzetéhez bárhol a világon.
Na eddig a filó.
Nem is tudom miért nem fényképeztem le az Andorrába készített ajtókat és ablakokat? Ez a Zsülien most nélkülem akar menni istállót szerelni Andorrába. Bevallotta tekervényes úton, hogy van nálam olcsóbb, és amíg tűzifában kifizetheti a munkámat, hozzám jön ajtót ablakot készíteni. Nem fényképeztem le, mert elfelejtettem. Mióta visszajöttünk a tengerről nem volt egy perc nyugtom. Ez a Csabi eladta a forradalmat. Hagytam neki pénzt, hogy etesse a madarakat, nyulakat, a kertben kaszáljon, gyomláljon. Semmit nem csinált. Emellé bevállalt valami lambériát, felvette a lóvét és egy éjszaka elitta. Persze elvesztette a kulcsait, amiket megtaláltam a műhelyben a földön, lécek szanaszét amikbe bebotlott, a szoba ablakán a szita letépve...másnap eltűnt. Írtam neki maradjon távol egy ideig. Aztán egy hétre rá felhívtam, már más cégnél dolgozik.
Ezentúl örökre sok sikert kívántam neki. És talán, sőt majdnem biztosan örökre búcsút mondtam az inasoknak. Ezentúl ha van miből, alkalmi munkást hívok, ha szükség adódik.
Nem kimondottan egy olcsó dráma ez a kijelentésem. Hosszú ideje lappang ez bennem. És nem kertelek, egyetlen oka, amiért nem szeretnék inast a jövőben, hogy nem tudom kifizetni.
Beszéltem egy volt szakiskolás tanítványommal, csak puhatolóztam, hogy s miként. Lábán a köröm ápolt, sarka nem kérges, strandpapucsban. Azt mondja, mennyit tucc te adni egy inasnak (figyeled?: „mennyit tudsz te adni egy inasnak?”)? Me németben lá ágrikulturö hat euró az órabér! Tucc te ezzel konkurálni?
Nem. Nem tudok konkurálni. Mert nekem, szakinak, saját műhelyben, sötét feketén nem jön ki fele sem, illetve három euró egy órára, miből költségeket is kéne fedeznem. Úgyhogy ha inast akarok, akkor egy nagyon hazafi inast kell magamnak szerezzek, egy kótyagos hülyét, de az meg minek, de mit beszélek, hisz ott volt a híres Cézár a sült hülye, kinek élete álma volt seperni a műhelyben, mert másra nem volt alkalmas csak arra, hogy apja élvezeti cikknek használja (magyarán seggbe bassza), de felébredtek a román babpisták, hogy egy megtért hülye pont jól jön nekik, mert tolja a sódert mintha olvasná, mert az ilyen az ilyesmit seperc alatt bevágja és mennyből lenéző tekintettel tanúbizonyságot tesz, persze miközben mindenféle segélyeket behajtanak munkaképtelen bivaly hátán. Na ez a Cézár és mennyei serege megfenyegetett volt, hogy örvendjek, hogy nem jelentenek fel valami hülyéket védő intézethez, hogy a srácnak be akartam magyarázni, hogy nem hülye csak traumás a sok seggbe baszástól és vissza akartam adni önérzetét és bizalmát önmagába.
Ma az ember nem lehet magabiztos. Nem szabad neki magabiztosnak lenni. Nem azért, mert valamiféle páholy mondja ezt, hanem azért, mert annyi a marha, hogy kaszálni lehet, és nem lehet senki okosabb mint az a sok mennyei marha. Na tehát a hülyék sem jöhetnek számításba.
Így azt mondom én is, mint Tarkovszkij harang öntője, hogy sírba viszi a harang öntés titkát.
S akkor ennyit az inaskérdésről napjaimban...

A létkérdésről pedig imigyen: 

Mert mi van akkor, ha a „lelkes”, az evoluáltabb ember az aki magára veszi Jézus tanait, lévén korában egy irtó lelkes, haladó ember és a barom, a vad ember, ki attól még az, hogy megtanult írni olvasni és bizonyos dolgokat be tud memorálni mint a majom a banánfa lelőhelyet, nem veszi magára Jézus haladó eszméit?
Mert a lelkes ember a halálba megy bármikor egy eszméért, de a barom, a vad ember életét féltve fél „istentől” mint az állat a mennydörgéstől, de nem rúgatná fel talpát semmiféle eszméért?
Mégis, miért van az, hogy a fejlett, lelkes embernek kutya kötelessége a baromnak engedni, azt megérteni, putyukálni és ugyanahhoz a tálhoz engedni, mit fáradságos munkával szerez meg magának, míg a barom kikéri magának a dolog alól felmentetni?
Hogy van az, hogy amíg a lelkes befektet a tudásba, a barom istenverésnek nevezi a tudást? Hogy van az, hogy a gondolkodás, mi az emberi lét lényege, ma az emberiség legrémisztőbb ellensége?
Hova jutottunk, hogy amit az ember kitanult az évezredek alatt a majomembernek joga és erkölcsi hatalma van azt a disznók elé vetett gyöngyök formájában eltaposni?
Mi lehet borzalmasabb az emberiségre nézve, mint a csorda hordák uralma?
Krisztus után mire jók a mártírhalálok? Ha az emberiség nem tanul belőlük, mire jók?
Miért kell a lelkes embereknek a lelketlenekhez viszonyítsák lelkiségüket? Kik a lelketlen barmok, akiknek tartoznak a lelkesek életükkel?

Foor dzsuláj

Futólag bekukkantottam a fészre, hallám röviden a megosztott okosságokat, és lám forrongott a drót, egyesek hogy mennyi mindent adott nekünk Amerika, kettesek, hogy Amerika maga a Sátán. Elszörnyülködtem, mert ráeszméltem, hogy talán az én ítélőképességem is ilyen végletes lehet. Ha ilyen, akkor szánalmas. De van mit tenni? A kliens anyagából ki kell jöjjön a munka, nem lehet válogatni, mert adott a négyzetméter. Nem lehetek más, mint ami vagyok. A fa is vagy nemes vagy nem, gyalulástól nem lesz nemesebb. És mi vagyok én? Egy country style woodworker, cörán tümplár, falusi asztalos.
Mondom magamban nem nyitom ki Pandora ajtaját, mert megint odaragadok. De csak két három uborkát szakítok le, győzködöm magam. És kinyitottam a Pandora ajtót és odaragadtam két órára, mert lám azt az uborkát is fel kéne kötni, és ha már itt vagyok a vinetta körül is hamar egy kicsit kitépni a gyomot, mely nagyobb a palántánál, és hogy hagyhatom azt a paradicsomot is metszetlenül? S akkor szitkozódva, kapkodva fogadkozom, hogy többet nem agrikultúrázok, mert vagy asztalosság, vagy agrikultúra, döntsem el. Erre ír Gábor, ki végül megbánta vagy se, de nem akart felmondani a barátságunknak, esemesben ír, hogy vigyem a nyulakat, ketreceket, mindent, mert ő megy.
Elmentem a nyulakért, ketrecekért meg mindenért, mert tudtam, hogy ha nem, azok ott éhenhalnak mint mikor sok a bába egy gyerek körül. És kérdeztem, hova megy? Hogy messze innen. Afrikába, Indiába. Ahol nagy a szegénység. És minek mennél te Afrikába, Indiába? Kérdeztem. Azért, hogy ott ne csak éhenhaljanak a nyulaid, ketreceid s a minden, hanem éjszaka megegyék őket, a ketreceid eladják és reggel meg maranatha nátházzanak neked? Mondom neki, nem volt elég a lecke? Mondom neki, oda kell menni, ahol a munka nem szégyen, ahol az ember nem bujkálva és szégyenkezve dolgozik. Mert nem jöttél rá te Gábor, hogy amíg egy nép minél vallásosabb, annál lustább és tolvajabb? Hogy hol van ez? Hát a kurva kapitalistáknál, mondom. És még mondtam neki valamit, de azt most nem teszem nyilvánossá. De még eljöhet az ideje.
Jellemző térségünkre, hogy ha egy csurgyellán berúg egy ajtót, akkor kerül egy alapítvány, aki megcsináltatja neki azt az ajtót. És az is jellemző, hogy aki dolgozik és azt az ajtót megcsinálhatja, nyakig el van adósodva, mert nem akart csurgyellán lenni, hanem az akart lenni, aki csurgyellánok berúgott ajtait javíthassa de ezért eladósodott, az atyaúristentől kezdve mindenkinek, így az alapítványnak is, így lekötelezve érzi magát az asztalos csurgyellán berúgott ajtaival is ledolgozni a mérhetetlen adósságot. Hogy aztán öregségre ledolgozva a műhelyt, jöjjön a csurgyellán népség, újra felfedezvén Marxot, és mindent elkobozzon a nép nevében. De addig még remélem van.
Nézem a csurgyellán lábán az ápolt körmöket, a tiszta sarkát, vékony strandpapucsban jár, jelezvén jólétét, könnyen élését, hisz nem bakancsban, szakadt ruhában lötyög, hanem sietősen mutogatja a berúgott ajtót. Csak azon csodálkozom, hogy azokkal az ápolt lábaival, hogy tudja berúgni azt az ajtót?
Csak így eszembe jutott, miközben hazafelé vezettem, lazán, ötvenes sebességgel, élvezni akartam Vangelis zenéjét és a csokis fagyit míg hazaérek és gondoltam, hogy őszintén sajnálom ellenségeimet, hogy kénytelenek alantas módon élni. A tragédia annál nagyobb számukra, hogy erről nekik halvány fing fogalmuk sincs...és ha úgy élnének mint én, talán szörnyet halnának.
És hogy mennyire kurvák a kapitalisták, nem tudom, de ha szép asztalos munkákat akarok látni, akkor amerikai asztalos műhelyeket keresek a neten. Ázsiában, Afrikában csak rabszolgákat lehet látni a nagy gyárakban.
Gondold meg Gábor, hova mész.

Képes bejegyzés

Ezt a ketrecet az utolsó 49 életben maradt fürjecskének csináltam óvodaként. Jó ötletnek tartom, hogy ott ahol esznek isznak ilyen műanyag rács legyen alattuk, egyharmada a piszoknak lehullik rögtön. Bubukálni azért szeretik a száraz, lapos részeket, nem bánják ha kakis is a hely alattuk.

Állandó problémát jelent az itatás a fürjeknél, hogy legyen friss és tiszta vizük, de ne is ússzon a ketrec a víztől. Ez úgy néz ki egyelőre bevált.
Ez a megaketrec. Ez a hosszútávú megoldásomnak tűnik. Egy hónapja vannak ezen a helyen a fürjek, nem takarítottam azóta, a szalma megteszi a dolgát, teljesen száraz a hely, nem büdös, nincs kajapazarlás, mert ami a földre hull, azt is összecsipegetik, ha kiürül az etető. Tizenegy fürjnél van egy egyhetes autonómiám a csirkéknél használatos etető és itató segítségével. Dolgoznom kell a tojó ládán, kezdik megszokni, hogy bemegy egy behemót baromarcú a tojásokat összeszedni, de majd kitalálok valamit, hogy ne zavarjam őket.
A legomániás fiam. Imádja a technikai feladatokat. Teljesen egyedül nehéz legokat szerel össze. Fél éve gyűjti a pénzt, hogy a tengeren legokat vehessen. Tisztelem és szeretem a kitartását.
Miután elmentek a hétvégi gazdag puják, hétköznap így nézett ki a proli tengerpart: alig lézengett valaki, pedig minden tökéletes volt. Középen a zöld gerendás sátorféle az én egyetlen imádott kávézóm.
Újból restaurálás. Ezúttal fizetni is fognak. Lelkesedem. Érdekes, az ember másképpen dolgozik, ha tudja, hogy miért dolgozik.

Bevállalni a jövőt

Tulajdonképpen ez az energiaválság okozta világvége hangulat a mindennapokban nem igazán van jelen. Most teljesen függetlenül attól, hogy az ember a fejlődési szakaszában tönkreveri a Földet vagy se, ez a vissza a természetes élethez való törekvés csupán néhány ráérős ember elgondolása, álma. Az elsöprő többségnek ez egy kuriózum, mint a mediterrán házak tetőcserepei. Mert az elsöprő többségnek az a természetes, hogy az ember kitalál valami új energiát, amitől nem kell visszamenni a földtúráshoz.
Ezt most csak elgondolom ebben a reggeli órában, iszom a kávémat, fáj a derekam, minden nap megfogadom, hogy többet nem írok, többet nem gondolkodok, de nem minden hajnalban vagyok képes a többrétű munkáimnak eleget tenni, így csak elgondolom ezt a dolgot az igazság vagy valóság igénye nélkül.
Ez a kertes életforma, hogy nem vetünk, nem aratunk mégis van, ez azoknak jön be, akiknek van valamilyen hátuk. Nyugdíj, gyes, ésatöbbi, és a házon, telken nincs semmiféle hitelzálog, magyarán a nyugdíjból, a gyesből vígan elvan, a kert, hogy megéri vagy sem, csinálja szenvedélyből, filozofikus elgondolásból.
Ez így szép, de nem életképes. Mert jó, hogy a gyermekeknek nincs fészbukk kontjuk, csodálják a pirosló almát, de mikor megnőnek és megismerkednek a jövendőbeli párjukkal, onnan kezdve feje tetejére áll a világ és minden filozófia, alma pirosodás semmivé fog válni, mert a fiatal pár annak néz elébe, hogy nincs lakás, nincs konkrét megélhetés egy olyan világban ahol az adórendszer alig enged valamit ki a kezéből az ember javára. Lészen sírás rívás és fogaknak csikorgatása, de kénytelenek lesznek a fiatalok a világnak esni, hogy valahol egy mosogató állást találván, az albérletet tudják fizetni, és majd a természetes anyóka, apóka ha látni akarja a gyermekeit, akkor nyit magának egy fészbuk kontot.
Azt mondják, hogy száz év múlva tizenegy milliárd lakósa lesz a Földnek. Mert hogy az iszlám és az afrikai népek szaporák. Nos, ezek nem fognak földet túrni, ezt írásban adom. Ennyi szájat csak technológiai úton lehet betömni. Vagy háborúval visszaszorítani.
Az én belátásom szerint nem lesz jövője a vissza a természetes életformához című álomnak, a technikai fejlődés, az új energiák feltalálása az emberiségre nézve létfontosságú, ismétlem: most nem az a lényeg, hogy mi lesz a Földdel, mert az valamikor tönkremegy ez biztos, viszont az ember elindult egy úton, ahonnan nincs visszaút. Mert nemcsak testileg fejlődik az ember hanem a gondolat és lelki világa is színesedik, látni, megélni akar, nem fog ez a hátsó kertből kijönni, úgy, hogy közben lakást építsen, adókat fizessen és ne is szakadjon meg a melótól.
A legkönnyebb lenne nekem azt mondani, majd az Isten elvezéreli a gyermekeket is az életben. Valószínű, az én helyzetemet is átnézve, van benne valami. Csak egy kis apróság volna, egy kis időpont egyeztetés elférne a dolgokba, mert ha akkor a nagyanyám, meg neki a húga nem hagyják a kolozsvári központi lakásokat kiesni a kezükből csupán nyugalmi és kényelmi okokból, mert más ép ész érveik nem voltak azon kívül, hogy majd az isten, ha apámék belementek volna, hogy tömbház lakásunkat a cseresznye utcai telekre elcseréljük kilencven táján, aminek értéke aztán a csillagokba szökött, de félt apám, hogy nem leszek képes házat építeni és az utcára kerülünk, ha apósomék eladták volna nekünk részletre az üres lakásukat ezelőtt tíz évvel, akkor igen, ma nem lenne semmiféle hitelünk.
Mind nagyon egyenes emberek voltak ezek, istenhívők, csak éppen nem mertek szembe nézni a jövővel. Mint ahogy talán én is most ezen fészkelődök, hogy ugyan ebbe a hibába ne essek.
Na eddig tartott a reggeli kávé...és az elhatározásom, hogy többé nem írok.