Sötét utcák árnyékában

Lehet a dolgokat többféleképpen értelmezni.Magamból kiindulva mindenki annak függvényében ítél meg dolgokat, hogy mennyire érinti a dolog, mennyire van benne. Én legalábbis így ítélem meg a dolgokat.
Ahány ember annyi helyzet és ugyanennyi nézőpont.
Baj ez? Szerintem nem.

Az inkább érdekes, miszerint polisztirénből repedt gerenda utánzatot préselnek és azt tömbház lakás mennyezetére ragasszák, mint valamennyi májsztrogerenda. Nem én mondtam, mások, hogy giccses megoldás. Én azt mondtam, érdekes dekorációs elem. Nem vihetsz be blokklakásba szuvas, repedt régi gerendát, nincs is hogy felfogd a plafonra.
Viszont innen odáig, hogy a fa ajtónak műanyag ajtó felületet kihozni, hogy műanyagszerű legyen a kidolgozása, szerintem valóban borzalmas és ízléstelen giccs. És ezt műanyag alatti áron, egyenesen piszkos fantázia. Az ember legidiótább álma és tévútra terelt reményhalmaza.
Szakmámban, melyben egyre inkább ingataggá váltam, elvesztettem önbizalmamat benne, ilyen dolgokkal kezdtem szembesülni pár éve, s látom ez a műnézet a gravitációs sebességgel vetekszik, úgy fejlődik és egyre inkább trenddé kezd válni.
Aggaszt engem ez a dolog. Mert előbb volt, hogy nem fizetik meg, nem kell, inkább a műanyag, de hogy erre még ráadásra műanyag felületet kérnek, erre azt mondtam, hogy itt már nem a megrendelő a beteg, hanem aki belemegy ilyen játékokba, és elvállalja megpróbálván.
Legutóbbi munkáim egyike úgy lesújtott engem, hogy kiszívta belőlem az egyébként is száradó, szuvasodó, repedező életkedvemet. Már nem azon csodálkoztam, hogy harmadszorra csinálom újra a kamra ajtót, hanem azon, hogy a többi öt ajtót elfogadták. Elfogadták, igaz némi drámai beletörődéssel, aminek nem értettem se fiziológiai, sem filozófiai okát. Három rétegű ragasztott fából csináltam az ajtókat és különös figyelmet fordítottam a göcsmentességre. A kifogás eggyike az volt, hogy miért nem fújtam a pácot, miért ecsettel dolgoztam el. Az én okom, amiért ecsettel dolgozom, mert szerintem szebb úgy. A fújt festés (ott van mindenem hozzá: profi kompresszor, pisztoly, minden) nagyon technikai felületet idéz elő. Halott anyagra utal a fújt festés. Ha fújva festet az ember, teljesen mindegy milyen fából dolgozik. Lehet erről is vitatkozni, én megpróbáltam mindet. Könnyebb lenne nekem is fújni. Engem mégis szabályosan megriaszt az a felület. Ez egyik. A másik meg hogy nem olcsó ez a víz alapú öko festék. Ha fújom, háromszor annyi használódik el. A lepiacgazdaságított árakba ez nem fér bele.
Mindegy. Mert eljutottam bizonyos végkövetkeztetésekre. Az egyik, hogy ezt így nem folytatom tovább. A másik, hogy változtatni kell. Már csak egy kérdés marad: hogy?
Kiindulás: Fából dolgozni, fa felületes kivitelre, nem műanyagosítottra. Asztalos minőségben, nem műbútorasztalos koncepcióban. A vevőnek, nem megrendelőnek (a továbbiakban ilyen nincs) el kell jönnie a műhelybe utána, vagy futárral utánvétellel egy hónapos visszavásárlási garanciával átveheti.
Belső hang: négy ok amiért nem fog menni.
Robin Sharma szerint: a belső hangra kell figyelni, mert az megmondja min kell dolgozni, hogy valami menjen. (ez lenne szerinte a lúzerek sikerkulcsa).
Az első amit tehetek, (hope) hogy kiveszek két hetes alkotói szabadságot.
Ez abban áll, hogy két hétig azt csinálok, ami eszemből kipattan. És majd azután arra keresek értékesítési formulát. Először legyen meg az Ige általi Teremtés. Hátrányok: két hétig valószínű ránézek a hitelkártyára is. Mert mint Nógrádi is mondta: „az élet ennél bonyolultabb”.

Zene.
Rájöttem, különleges egy fickó vagyok. Semmivel se kompatibilis. Mint a higany, nem tudok tapadni. Folyékony fém. Ólomsúllyal.
Mint mondottam, abban hiszek, amihez közöm van, azzal a prizmával látok, amin át kell nézzek, ami elém kerül. Azt a látást vetítem ki szóban, cselekedetben, rajzban, zenében (még csak zúgműhelyileg), ami bennem formálódik.
Közeledem, nem fogad be. Feleségem mondja sűrűn (csodálom, hogy még szeret), hogy elég csak megjelenjek bárhol, meg se kell szólaljak, hirtelen közellenséggé válok. Hiába vagyok szívvel lélekkel kresztény, alázatos, mert látszik messziről (aszondja), hogy előttem nincs emberi tekintély, se cím, se semmi. A borotválkozási rigmusom nem alkalmakhoz igazodik, hanem ahhoz a bizonyos naphoz, amikor elkezd viszketni a képem. Meg hogy gyakorlatilag nincs nyakkendőm, úgy harminc éve. Meg hogy én egyáltalán ezeket nem értem.
Tudod, eljut az ember lassan oda, hogy be meri vállalni egyéniségét. Mert nincs semmi más mit elveszítsen. S akkor legalább ne támasszanak veled szemben illúziókat, hogy rendes emberré lehet téged faragni. Nem, én már nem lehetek az.
Emlékszem (még), voltak baráti körök, ahova jelentkezgettem, mint iskolás, meg fiatal próbálkoztam. Előttem pereg a film, amint fél lépés hátránnyal követtem a barátnakvalót, ki egyenes háttal, kidüllesztett széles mellel, egyenes, bátor nézéssel ment előre, nem rejtett szocio-kulturális fölénnyel, s mint kegyelem osztotta az igen-nemeket, amint loholva követtem, hova máshova, mint a táncházba. A kolozsvári CFR klubba, ahova vasárnap egy teljesen más kultúrkörnyezetbe szoktam menni mint bélyeggyűjtő.
Amint beléptünk a táncházba, előkerültek a zsinóros magyarok, húzták kegyetlenül a húrokat, csapkodták lábukkal a roskadó fapadlót, abban a pillanatban kibontakozott egy más társaság, semmi köze nem volt ahhoz, ami az utcán történt. Megszűntem létezni. Volt aztán egy barátnőm, táncházas volt, már az első alkalommal láttam, amint levedlett magáról, mint érett narancsról a héj, hisz én nem vegyültem, nem táncoltam. Nagyjából ennyi volt nekem a kapcsolatom a magyar őskultúrával, s ha addig sem volt valami szoros, de ezek után teljesen elszakadt. Volt ezeken a táncházasokon egy elérhetetlen, mennyei dicső aura, amit be nem avatott nem tudott megérinteni. De tiszta szerencse ennek a nagy magyarságnak, hogy ilyen magamfajta ritka szürke holló annyira kevés, hogy statisztikában sem jelenik meg. Valami borzalmasan elriasztott ettől a műfajtól, noha otthon nálunk elég sűrűn szólt népzene, apám szerette. Viszont engem nem nyert meg. És nem azért, mert nem volt gyerekszobám.
Viszont a rock zene az más volt. Onnan is kikullogtam, annyira csóró voltam, hogy gyalog közlekedtem legtöbbször. Jóindulat megvolt a dobtanáromnak is, de nem volt cuccra pénzem. Így csak figyelője, kedvelője voltam korom zenei világának, kivilágítatlan utcák árnyékában néha elejtettem egy egy könnyet a zenei pályám sírján.

Már elkezdtem egy újabb keverési pályázaton dolgozni, de rájöttem, nem ezt akarom. Arra a méter zenére hajtok. Egy 90-100 bpm es négynegyedre toljak egy basszust, egy kis sztringzet s dobot. Mint a zsebben hordott kis lapos konyakos kulacsból az ember lehúz egy egy kortyot.
Meg aztán azon filóztam, hogy ez a nagy keverési szakma is milyen képmutató tud lenni azért. Elkényezteti az ember fülét, hallását. Majdnem azt mondhatom, hogy akármilyen festékbádogot megütve, ki lehet hozni profi hangzást belőle, de annyira messze van ez a kikozmetikázott dob hang a dobolás fílingtől, hogy borzalom. Semmi köze hozzá. Én azt eldöntöttem, hogy ha elkezdek kísérletezni, mint a fában fogom az erezeteket, göcsöket előhozni, úgy fogom a dobokat is előhozni, hogy az ember ott érezze magát a kerek székben, mintha ő verné azokat. Nem valami mennyei magasságokból lehívott érthetetlen filókat.

Migránsok. Már mindenki róluk beszél itt is. Pedig egy fia migránst nem látott senki. Hogy lélek lélek, de a migránsok ha bejönnek, vége nekünk. Itt vannak a cigányok, még sincs végünk. Ők sem tudnak adaptálódni úgymond európai értékeinkhez: munka és tulajdonjog megbecsülése, valahogy még is élünk egy ég alatt. Mit lehessen tenni? Őrült elme mondhatja csak, hogy ki kell őket nyírni. Mert ha ők nekünk, mi kiknek a patkányai vagyunk? Mi kiknek állunk útjában? De hogy a magyar M1-es kifejezetten pánikkeltő poszt, az egészen nyilvánvaló. Rákapcsolva mintha háborús jelentéseket adna élőben. Ez is egy tipikus magyar túlzás. Ilyen a magyar, tragikus, elkeseredett.

Illiberális. Antidemokrata. Ezt is megéltem. Hihetetlenül nézem, hallom, fertőz, hogy a lepra kutyafasza volt mellette. Demokrácia ellenes vélemények jönnek elő eddig nyitottabb kobakokból is. Szabadon, lovon futó, lobogó hajú, sámánjelekkel tetovált izmos karú imázsról álmodó naiv nagymagyar, illiberális és demokráciamentes társadalomról vizionál, csak azt nem értem, miből gondolja, hogy egy ilyen berendezkedésű társadalom majd megengedi ezt a lovászatot? Vagy aki nem fog lovazni azt becsukják? Vagy szerintük a szabadságnak nincs köze a liberális nézetekhez? Baromság. Itt sötét erők indukálják ezeket az ellentmondásos hülyeségeket.

Egy dologra kéne koncentrálni, hogy az adók folyton nőnek. De erre ez a megtévesztett kispolgár képtelen koncentrálni, folyik a cirkusz minden csövön.
Ez a menekültügy olyan az európai népnek, mint egy családban mikor nincs egyetértés, megértés, szeretet, bármilyen ok jól jön egyet veszekedni.
Gyenge embernél az indulatok erősebbek, mint a lélek.
De hát a lélek dolga ma már erőtelen, nevetséges dolog.
Hogy a fiam a barátjával társalog a szünetekben, azt mondják rájuk, hogy buzik. És kik mondják? A nagy magyar származásúak, kik benne vannak nyakig ebben a magyarországi nemzetieskedő hisztériában. Tehát a barbár nívóra csúszunk vissza, ahol az emberi kapcsolatok szégyenszámba mennek, az érzelmek gyengeségnek számítanak, az a férfi, aki nem mosdik, hányásra issza magát, feleségét gyermekét veri, s képes teljesen értelmetlenül meghalni egy nem létező célért, csakhogy post mortem macsó lehessen. Undorító.

Na de ha nagy képe és hangja is van most a gyűlöletnek, nem lesz ez mindig így. Mert lesz ebből csömör is, kijózanodás is. Csak ez se fog látványosan eljönni mint ahogy ezek a díszbe öltözött menetek járnak kelnek, hanem ahogy a tavaszi virágok, rendre s csendben. Az is csak annak, aki észreveszi.