A kert Istene

Egy öreg, bölcsnek látszó bácsi néha át szokott szólni a kerítésen, ha éppen a kertben vagyok. Hogy azt nem úgy kell futtatni. Hogy nála sosincs búrján, nálam ni mennyi van. Ja, az ő epre folyton terem, nem csak egyszer. Hogy szépek a hagymáim. A hiábavalóságra ültetett hagymás virágjaimra célzott.
Legutóbb azt mondta, hogy minek locsolok, hisz jön az eső. Nem bírtam elhallgatni s vissza szóltam, hogy a hírek szerint az éjjel nálunk esett, s nézze milyen szép az idő, egy fia felhő sincs az égen, s a virágjaim ma szomjasak, nem holnapután. S igazam volt, mert ez volt hétfőn, s lám péntek s egy csepp nem sok, de annyi sem esett az égből, sőt nagy meleg lett.
igyál, ne dolgozz.....
S amint ott locsoltam s gondolkoztam azon, hogy na jól megmondtam végre ennek az akadékoskodó bölcsnek látszó öregnek, bevillant egy párhuzam az agyamba. Szoktak nekem ilyen párhuzamok bevillanni az agyamba. Nem azért, mert látnok vagyok, aki lát, hanem mert munka mániás vagyok, s ne már az agyam pihenjen, míg ott locsolom a virágjaimat. S akkor mozgás kényszerből elkezdtek peregni az agytekervények.
Mert az járta meg az agyamat, hogy ha Isten keresését leválasztom az ember, hatalom, s politika által kizsinatolt Bibliától, s a természetre hagyatkoznék, hogy akkor mit mond nekem a természet a Teremtőről? Mondjuk, hogy nem érdekel mit mond a Biblia az istenről, hanem inkább mit mond a természet Istenről? Hogy ezen jó lenne elgondolkodni.
Hirtelen az ugrott be nekem, hogy az ember isten egy végtelen bölcs, szerető, mindentudó, mindenható, de néha átszól a kerítésen, hogy ez nem jó, az nem jó. Ha szép szerivel nem értem meg, betegséget, istennyilát s egyéb nyavalyát küld rám. S ha továbbra is erősködöm igazamban, az örökkévalóságból is kivet. Bezzeg azt, aki követi hangját, mint a nyáj a pásztorét, reggel s délbe s este nyomja az imákat, s olvassa az írásokat, s nemcsak olvassa, hanem elméjébe s szívébe is égeti azokat, s egyetlen betűjétől sem tér el, sőt, nem öntöz ha kell, ha nem, mert mit szól bele abba, ha az úr ki akar szárítani valamit, vagy éltetni akar, szóval azt az ember istene megáldja. S majd a végén, ha meghúzza a vonalat ez az isten, az igaz hívő talán bekerül az örökkévalóságba, hogy ott örökkön örökké élve éljen a jobb oldalán.
S akkor jövök én, hiába jön a messzendzser a kerítésen túlról, hogy hiábavalóság a te felesleges aggódásod a hagymáid iránt, mert akkor is a fejembe vettem makacsul, hogy de igenis, ma megöntözöm a virágjaimat, mert közöttük jártam s megéreztem, hogy szomjasak. Aztán az istenek majd eldöntik miféle egyéb verést küldenek rám vagy a virágjaimra, hogy engem verjenek általuk. Mint a terroristák, amikor isten nevében túszokat ejtenek. Vagy a kormányok, akik a béke nevében gyilkoltatnak. A törvényhozók, akik a jólét címén adóztatásokkal nyomorítják meg az ember munkakedvét.
Bevillant nekem e gondolatvilág első sorában, hogy „Én vagyok az Úr, s ha van kedved jer teremtsünk együtt, például ma rád bízom, hogy megitatod a virágokat vagy sem....” a második sorában pedig így: „Mert ha megitatod a virágokat, azok Nekünk szépen nyílnak, nézd milyen színesek, szépek, ugye? Jer és örvendezzünk együtt. Eddig ez a hely tele volt vad burjánokkal, lám most tele van szebbnél szebb virágokkal.”
Elgondolkoztam, hogy hol van itt a haragvó, büntető isten? A természetben csak a szerető, a szépség iránt igényes Istent látom. A formák, a színek, az illatok, az ízek, az összhang, az érintés. Semmi sem utal a majd megbüntetlekre.
Ha nem vigyázom a természetet, elvadul, számomra élhetetlenné válik. Ha tönkre teszem a természetet, megint nekem lesz rossz, mert nem lesz levegőm, vizem. Mindenképpen nekem kell eldöntenem, hogy miként járulok hozzá. Itt van tálcán ez az élet és munka felület, rajtam a sor, hogy részt veszek e benne vagy sem. Nem bonyolult hit kérdés ez. Sőt, a hitelvek arra vannak, hogy ettől eltérjek. Hisz nem ez a Föld az én létterem, hanem van valahol egy Gammapolisz, egy istenes mennyország, ahol aranyba van minden foglalva, s csak rám vár, a milliódik ámmenemre vár, hogy célba érjen lelkes lényem.
Ez fix olyan, mikor a smucig fiatal azt mondja, hogy amíg nincs ház, autó s minden, addig nem házasodik. Majd azután. S akkor szoktam győzködni, hogy akkor azután mi lesz? Beteszed vitrinybe a házastársadat s nézni fogod mint egy megszerzett balerin nippet? Vagy mi? Hogy a házasélet szépsége pont ez, hogy együtt tűzön vízen, nem mikor minden kész, aszfaltig steril minden. Gáz, víz bevezetve, csak megnyomod a gombot.
Olyan ez, mint amikor kimész a kertbe s mindenben tehetetlen vagy, s fohászkodsz egy sort, hogy miként legyen? S akkor nézelődsz a kertben s egyszer csak meglátsz valamit. Letérdelsz s téped a gyomot. Egy idő után látod milyen szép lett a hely. A virágok is jobban kivirulnak. S akkor még, s még. S aztán hálával telik meg az ember, hogy ma sem kottyant meg, s pedig mit csinált kilátástalanságában? Lehajolt s kitépett egy pár gyomot. Izzadság s nyál folyt, mint megannyi gyöngyszem, igazi gyöngy szemekként.
Valahogy így ezzel az Istennel.