Egy szezonnal lemaradva


Már nagyon le akarok szokni az olyan tartalmak fogadásával, amik nem vezetnek sehova. Például hiába nézem vagy hallgatom az isten zenészeket, legfeljebb elviszi a kedvem a zenéléstől. Hiába vagyok okos asztalosok csoportjában, ha megszólalok, kiderül, hogy kisstílű, szánalmas gondolkodású, pitiáner asztalos vagyok. Noha ők se tanítanak semmire, csupán a hozzáállásuk profi, rájöttem, hogy ez sem visz engem előre.
Rájöttem, hogy sajnos a tudás elébe járó tevékenységem végül is önnön butulásomat szaporázza, azt a kevés saját kútfőmet is kiapasztom. Számomra olyanná vált az internet szolgálta társadalom, mint Ausztráliában a macskaölő gép: ahogy arra jár egy macska, egy gélszerű gázzal spricceli le, az elkezdi nyalni magát és megdöglik. Nyírják a macskákat, mert kiderült, hogy migránsmacskák, nem őshonosak és megeszik az énekes madarakat.
Ahogy egy témához közeledek, megszólalok, rögtön spriccelik rám az ölö gélt. Én meg nyalom magam. Téma migráns vagyok.
És ez igaz.
Olvasom, hogy az az ember, akinek nincsenek lefektetett alapelvei, hanem minden új információval átírja az életről alkotott képét, az hasonlatos ahhoz a tudóshoz, aki egész életében számolt, rajzolt, keresett, de sosem talált semmit, nem fedezett fel semmit, tehát az nem tudós ember. Csak egy szánalmas és közönséges, önámító kereső, rosszabb indulattal kifejezve: lúzer. Ezt olvasva kicsit belepirultam, mert magamra ismertem.
Olvasom továbbá Hrabalnál, az egyik novellájának szereplője azt tartja magáról, hogy ő mindig egy szezonnal le van maradva a Világgal szemben. Illusztrálja ezt azzal, hogy száraz teanövényeket csomagol, és ő mindig azt csomagol, ami már nem terem. Hogy a gyógynövény gyűjtők is előrébb vannak nála, mert ők azt gyűjtik, ami éppen terem. Hát ennél is egy kicsit belepirultam. Én is mindig a szakma végén kullogok jó szánalmasan. Annyira, hogy már mind elfogytak a magamfajta asztalosok, és ha meg is néz magának egy egy, úgy tekint rám, azzal az undorral, hogy csak az ilyen állapottól mentse meg őt az, Aki a mindennapi kenyeret és irgalmat szolgálja.
Csak én kullogok itt utolsónak és nem látom, hogy ilyet már nem szabad csinálni.
Például, Hrabal felét nem is értem, mert írásainak fele idézés, hol ettől, hol attól idéz, és arra mond egy analógiát, és legtöbbször nem tudom hova tegyem. Ilyenek, hogy Nietzsche. Soha nem olvastam Níccsét... Még fiatalon, amikor tátott szájjal hallgattam másokat úgy beszélni Nietzschéről, mintha kedvenc unokaöccsük lett volna, én is kézbevettem egy Nietzschét, hadd okuljak, de úgy összezavarodott akkor előttem az írás, hogy menten elaludtam. És sehogy sem tudtam az első oldalnál tovább küzdeni magam.
Lám ez is egy fogyaték, mely egyértelműen arra utal, hogy ezzel is le vagyok maradva pár szezonnal. Hrabal sem asztalosoknak írt. Sőt, Hrabalt olvasni asztalosnak pofátlanság, mert Hrabal művelt emberek kezébe való. Egy asztalos csak megpiszkítja Hrabalt. Mert bár Hrabal a Hamvas kaliberűekkel van egy páholyban, az asztalos az valahol a széleken mint tuskó műkedvelő csak vigyorog, de azt se tudja minek. Talán a tudatért, hogy Hrabal és Hamvas társaságában van egy légtérben. Mint Cézár, mikor jó büdösen a templomajtóban hajlong és mérhetetlen boldogság övezi, hogy a díszes baptista krémhez állhat közel.
Mint mikor gyerek voltam, és a tömött buszban egyszerre tolongás és hangzavar lett és mindenki egy irányba akart nézni a buszból, némely lelkesen kiáltva: Oda nézzetek, ott van Kojak! Én is kölyökként hamar odanéztem, igaz csak kikukucskálni tudtam, de ma is elevenen él bennem a látvány, ahogy Kojak a Vitéz Mihály téren vigyorgott és integetett. A nép pedig éljenzett, és mint egy isten nevét ismételgette: Kodzsák! Kodzsák! Egy pillanatot tartott a katarzis, mert a busz elkanyarodott, de sokáig bennem maradt. Azóta sem éltem olyan istenélményt. Mert elkezdtem olvasni, és minél többet olvastam, annál inkább került messzébb az istenélmény.
De bármennyit olvastam, Nietzschét mindig elkerültem. Hamvas Zarathustráját sem tudtam olvasni, fene tudja, feszt mind alhatnékom volt. Feladtam. Önként bevállaltam a tuskó módot, és feladtam az együtt örvendezéssel a páholyban ülőkkel.
És ha Hrabal tovább merít a kispolgárok számára untochabel Parnasszusbeliekből, engem is el fog veszíteni. Nem lesz belőlem se kutyaszalonna. Nem hiába került el engem szorgosan a magyar illetve világirodalom és hagyott a ponyva posványában. A kultúra Lelke látta rajtam, hogy csak ilyen áltudós vagyok, mégcsak egy vigyorgó Cézár sem.



Mostanság egyre inkább arra gondolok, hogy kellene legyen egy gyökerem, amihez vissza fordulhatnék, de már elfelejtettem ezt a gyökeret. Úgy érzem, nincs gyökerem.
Mind kérdi tőlem Ildikó is, hogy hogy vagyok? És nem tudom, hogy vagyok? Talán úgy, mintha a Gammapoliszról pottyantottak volna ide. Mert nincs mihez viszonyítanom. És egyre azt tapasztalom, hogy semmit sem értettem meg ebből az élet experianszból, hiába igyekeztem. Visszamegyek a Gammapoliszba, de minek? Mi volt a célja annak, hogy ide lepotyogtam?
Megyek vissza a Gammapoliszba tiszta üres zsebbel... Mit mondanak azok is?