Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

A labda

Sokszor elgondoltam, hogy a mi időnkben foglalkozott e valaki azzal, hogy mi gyerkőcök unjuk e magunkat?
Az iskola utáni délutánokkal még valamennyire tisztában voltak a szüleim, hogy mivel vagyunk elfoglalva, legfeljebb ha unatkoztunk, megróttak azért is, hogy milyen tökéletlenek vagyunk, hogy unatkozunk. A délutánig dolgozó szüleim viszont a vakációkba nemigen láttak bele, hogy mi délelőtt mit is csináltunk.
Sokat voltunk mi ketten egyedül, az öcsém s én. Mivel én voltam a nagyobb, rám volt bízva. Tulajdonképpen nem tudtam mivel jár ez a feladat, csak ha ma belegondolok, mit jelent egy gyermekre vigyázni, a hideg kiráz, hogy mennyire felelőtlen eljárás volt, minket magunkra hagyni majdnem estig.
Ilyen idők voltak.
Hírét kaptam ma annak, hogy egy volt osztálytársam beteg volt és elhunyt. Pár napja még tetszikelt egy majdnem cenzúrázható nőcis kép megosztásomat a fészbukkon.
Egy pár pillanatra megrendültem, mert minden nap eszembe jut, hogy mi csak ideig óráig vagyunk utasai ennek a Föld történetnek, de ezzel a hírrel egy kicsit jobban eszembe jutott. Kirázott egy kicsit a halál gondolat rutinjából.
És hirtelen ez jutott eszembe, hogy még én sem leszek kivétel egy nap, és mi lesz, ha nem írom meg ezt a gyerekkori labda ügyemet? Nem lesz megírva, mint ahogy a volt osztálytársam sem írhatott le minden labda ügyet, éppen ezért magával vitte a nagy titkot.
És milyen értelmetlen dolog titkokat teleportálni a másvilágra, hisz oda úgysem viszünk semmit. Így elvésznek.
Történt egy unalmas nyári vakációs napon, abban az időben, amikor senki nem törődött velünk, hogy unatkozunk vagy sem, mondván mi is így nőttünk fel és lám felnőttünk, és késő délutánig szabadon voltunk mint az udvari tyúkok, kik jöhettek mehettek fel és alá, még a forgalmas utakon is, ahol seperc alatt elgázolhatja egy éppen arra járó otomobil, történt, hogy rájöttünk: jó lenne egyet labdázni. De nincs labda. Elmentünk Elekhez, ki történetünkben csupán egy név, mert már nem emlékszem kihez mentünk. Eleknek sem volt labdája. Mivel Kolozsvár központjában laktunk, immár hárman mentünk Ecihez, ki ugyancsak Kolozsvár központjában lakott és ő is csak egy név, hátha van neki labdája, s ezt az unalmas vakációs napot valahogy elnyomnánk labdázással. De hát Ecinek sem volt labdája.
Már nem emlékszem, hogy miféle alkímiát vagy varázsszót alkalmaztunk, hogy mégis összeszedtem 13 lejt a legolcsóbb labdára. És így mentünk mindannyian labdával a kezünkben, rendre mindegyikünk megfogta, tapogatta, párszor a földhöz verve ízlelgetve a labdázás élményét. Közben azon tanakodtunk, hogy melyik iskola udvarára tudnánk besurranni labdázni egyet. Mert hiába volt akkora az a Kolozsvár, akkor sem lehetett csak úgy önfeledten bárhol labdázni. Úgy voltunk vele, amint ma lenne ha sátorozásra volna kedvünk, hogy ha kapnánk is egy szép tisztást a hegyek közt, hamarosan megjelenne néhány mérges kaszás székely vagy mokány s jó magyarosan, illetve románosan istenezne minket a letaposott fűért. Mert tele volt minden udvar Ida nénikkel, Pista bácsikkal, akik rögtön botos fenyegetőzésekbe kezdtek, ha csak egy labdát is hallottak a földhöz pattanni, és istenes botosba pedig, ha netán tűzfalnak rúgtunk kapura.
Így tanakodva elértünk a malom árok környékére, és hogy hogy nem, amint egyikünk pattogtatta a labdát, a labda gondolt egyet és beugrott a kiapadt malom árokba. Hirtelen megnémultunk mindannyian és csak búsan néztük a labdát a malom árok iszapján. Ember magasságnyi mélyen volt az árok alja, bármennyit néztük, egyikünk sem mert leugrani a labda után, mert hisz akkor hogy mászunk onnan ki?
Arra járt egy ember, meglátta amint szomorkodunk, rájött mi a bajunk, hip hopp beugrott az árokba, fogta a labdát, cirkusz tornász ügyességgel kipattant az árokból, mi csak néztük tátott szájjal. Párszor a földhöz verte a labdánkat és vigyorgott, hogy jó labda. És elindult labdástól vígan.
Elkezdtünk sírni. Mentünk az ember után és könyörögtünk, bácsi, adja vissza a labdánkat...brühühű.
Menjetek a fenébe hülyék, mondta és röhögött.
Elkezdtük hangosan kiabálni, hátha megsajnál minket valaki és rászól az emberre, adja vissza a labdánkat.
Nem sajnált meg senki. Csak néztek minket menet közben, ránk sem hederítettek.
Hisz csak valami kölykök voltunk, és abban az időben nem törődtek velünk, hogy unatkozunk.
Egy darabig még sírtunk, majd egymást hibáztattuk, aztán elváltunk, ment mindenki amerre jónak látta, mert ugyan otthon senki nem várt egyikünkre sem, a nagymamák is más más utcákban laktak, és nekik sem volt több hozzánk járulásuk, minthogy: “az isten titeket is megsegít majd”.
Na így lett mozgalmas egy unalmas vakációs délelőtt.
Hamar megtanultam, hogy idegentől sem várhat az ember sok segítséget az életben, ezért sosem jártam labdával a malom árok partján azóta sem. És szüleim sosem tudták meg milyen agymosódási procedúrán mentünk át, nem beszéltünk az esetről. Szégyelltük, vagy tudtuk, hogy megszidnak, így az a nap sem volt más, mint egy akkori gyermek átlagos napja: uncsi. Azaz: minden rendben.
Ma elnézem az utcákat, és elgondolom, hogy miről is nem kéne én tudomást szerezzek, ha konzervatív módon, hagyományosan gondolkodnék és a gyermekek unatkozásáról sem akaródzana tudomást szereznem? Talán azt, hogy nem kell malom árok egy labda elkobzására, elég egy felügyelet nélküli gyermek, egy merész csatakiáltás, azaz bandakiáltás és örvendjek mint szülő, ha csak egy kék monokliról kéne hazudjon a gyermekem, hogy elcsúszott a lépcsőn. A labdáról meg mellékesen senki nem beszélve. Mondván: ilyen az élet, vívja meg harcait.
S aztán mikor lemenőben van a nap, hosszú szivarfüst felhőkben pedig fejtegetni isten világát, Jézus misztikus mondásait, s az élet megmagyarázhatatlan csodáit.
Na így a labdáról.