Az atyák öröke, az aratnivaló és munkáshiány.

Röpke húsz percem van. Felgyűltek a munkáim. Kevés a munkás és sok az aratnivaló. Ez a a jézusi mondás sokat forgott a fejemben a napokban. De nem tudok semmit se kitalálni, honnan lehetne munkást szerezni. Legtöbb külföldre ment. Nem szeretnék kis kínaikat vagy szerecseneket itt futkározni látni a műhelyemben. Nincs velük bajom, de elég nekem az én őseim kultúrája alatt görnyedni, szomorkodni, nem vagyok kíváncsi a máséra is. Meg láttam eleget a vizenyős, semmibe néző tekinteteket, tényleg nincs kedvem nézni, ahogy mások a messzibe néznek örökké, és nem tudják értékelni a percet.
Az futta meg dilló fejemet, hogy néha jó lenne elfeledni őseink kultúráját. Mert nem hagytak rést nekünk, amit feltalálhatnánk. Mindent kitaláltak már elődeink, rímet, dallamot, szerszámot, nekünk csak fogyasztani kéne, de ez gátat épít kedvünknek, elemi alkotó vágyunknak. Lenyűgözvén a sok levédett téma, dallam, amihez már törvénytelenség hozzányúlni, csak a zug fogyasztás a sorsunk. Pedig jó lenne kitalálni újból a dolgokat. Nem fejlődtünk akkorát, hogy elődeinket túlszárnyaljuk, így ebben a kopirájtos (copyright) világban csak zombi árnyékként élünk. Ma az sem normális, ha az ember hobóként az alkotásra adja fejét, a nemzeteknek adónemző egyedekre van szűksége és hűséges elvbérencekre. Minden generáció valamit rátett a nagy alkotásra, ma úgy néz ki nincs kipattant dallam, ami ne lenne levédve. Mindent kitaláltak már? Nem csoda, hogy virtuálisan próbálunk újat renderizálni és a kickünknek soha nem hallott lecsengést szintétizálni. Ezt még elődeink nem csinálták.
Hogy hibázunk? Előttünk nemzedékek hibáztak, a történelem kamatot is préselt azokból, de nem tanultunk belőlük. Erény a tévedés, úgy látszik. Ha örökké hibázunk, talán téves úton járunk? Ahol járunk ott csak hibázni lehet?
Milyen jó lenne újból felfedezni Charlie Chaplin This is my song dalát. A papírt. A tollat. Az örömöt, amikor belefújsz egy trombitába.
Jön a “drága vérem”, aszongya tőled rendelek, nem a Dedemantól, de legyél olcsóbb, legyen minden kétszer vastagabb, hozd haza, szereld össze, de ugye érzed “testvér”, hogy csak azért, mert “vérem” vagy, rendelek tőled? Ehhez a borzasztó nép és haza szeretethez mit lehet még hozzátenni? Hogy jó lenne újra feltalálni az empátiát, a normalitást? Az ilyen olyan mint a kommunizmusban a baromból avanzsált pártvezér. Most új szerzeményű barmok nemzetelnek és basszam, tényleg nem tudják micsinálnak, ésszel nem érik fel, hogy “jósága” ama gyilkos bunkósbotja.

Lejárt a húsz perc. Megyek újra felfedezni a munkát, adva neki egy rég elfeledett stresszes rímet. És a deadline istennek gyútani egy gyertyát. Mert a többit senkit sem érdekel. Csak a határidő betartása.

Meszkericsek pengetánca

Elnéztem ezt a katalán függetlenedés politikai parádéját... hogy példázni tudjam a jelen hangulatot (keltést) európai viszonylatban... jön az a nemtomki és egyértelműen buzdította a katalánokat az erőszakos megnyilvánulásra és törvénytelen referendumra, a tévék attól forrtak, hogy már minden katalán vérig el volt szánva a függetlenség kikiáltására. (senki nem mondta nekik mit is jelent ez valójában, milyen ára lesz annak). Erre az nap, amikor már mindenki el volt készülve, hogy bejelentik a függetlenséget, (román tévék örjöngtek) láss csudát, a párbeszéd útját választották mégis. Ugyanazok az alattvalók, akik elszánt harcra buzdítottak (rengeteg sebesült) most hatalmas tapsviharban fogadták a párbeszéd készséget. Magyarán a katalánokat vezetőjük jól átbaszta. Meg vagyok győződve róla, hogy a seggfej első perctől tudta az akció forgatókönyvét, hogy a végén visszafordul. Jól megkavarta a kedélyeket, felcsigázta a népeket, elment a biztonságos határig, aztán diadalmasan visszalépett. Mocsok egy politika az ilyen. Szerintem erre a mintára mocskolódnak a politikusok. Ez most az az úgynevezett nemzetkedő új hullám Európában. Megint ártatlan áldozatok lesznek, bepalizott tömegek, és talán egy generáció fog megint elmúlni, míg feleszmél bárki is, hogy fogalmuk sem volt mibe másznak...
Basznak ezek minden emberi értékre, semmivel sem jobbak mint a gyarmatkodó fejedelmek.
Senkinek nincs semmiféle terve, elképzelése, csak úsznak a médiák egyértelmű félrevezetésével. Azok viszont konkrét forgatókönyv szerint dolgoznak. Még talán az a sok marha, akik csepegő állal szajkózzák a csürhe dumát, azoknak sincs fogalmuk miről beszélnek.
Elnézem ezt a mi meszkericsünket (maszkura, bohóc), a Sabin Ghermant, ez beszél erdélyi autonómiáról, seggét nyalja a magyarságnak, holott ha megnézed a LOOK TV-jét, soha egy utalás nincs a boldog magyar román együttélésről, sőt úgy árad a román népzene belőle, az a mi vagyunk itt a románok féle, hogy borzalom nézni. Mellesleg ez a Gherman még mai napig is ennek a Beszeszkunak és kivégző hóhérainak a nyilvános seggnyalója, aki már gyakorlatilag nem is létezik a politikai palettán... de hogyne nyalná, hisz minden vágya, hogy majd a független Erdélyben lássa viszont mint örökös apuka. És amilyen balfasz ez az erdélyi szavazóképes otomataság, képes megváltóként üdvözölni ennek a Beszeszkunak az alkirályait. Ez a Gherman is elmegy mindig a határig, onnan köpköd, uszít, de ő sem jön semmiféle projekttel. Csak kommunistázik ő is reggeltől estig. Nem értem, ki a fasz nézi meg ezt a paródiást?
Méretezek egy templomnál, beszélek az építővel, kérdem, hogy hány magyarnak készül ez a restaurálás? Öt magyarnak. Öt teljes félmagyarnak. Minek is? Ezt már én gondolom. Miért nem visszük ezt a pénzt oda, ahol van még magyar és azoknak vállalkozásokat lehetne teremteni? Minek értelmetlen vakolatokba ölni a pénzt? Fejetlenség. Avagy kalkulált szavazat vadászat? Mi is ennek az üzenete? Nem e az, hogy baszunk az emberekre? A jelen anyagból préda árán is túlélni?

Mondtam, mindenféle autonómia és függetlenségnek az elszánt híve vagyok. De könyörgöm, legyen valami eleje és vége mindennek. Nem elég az eltartott, telt picsájú asszonynak elhatározni, hogy mától független lesz, aztán miután elköltözik esik kétségbe, hogy gyakorlatilag nem is gondolta át mivel jár az autonómia.
Én azt tartom a legnagyobb bajnak, hogy erről senki nem akar, nem tud értelmesen diskurálni, mindenki hevesen pattog és követel, de semmiféle elképzelése nincs arról, hogy mi lesz az első autonóm napon? Itt nem lesz értelmes a majd meglátjuk hozzáállás. Mert harminc évig majd mind látni fogják az áldozatok. Mert a bujtatók gyerekei mind messze vannak, idegen földeken, drága iskolákban.
Bazmeg, egy ágyhoz is terv kell, hát még egy területi autonómiához. Aki ezt nem érti, az nem túlfűtött nemzeti, hanem javíthatatlan balfasz.

Határtalan rock...

Éjjel érkeztünk, így a délire sikerült reggeli kávém mellett nézegettem a copy/paste híroldalakat, melyeken ugye a hírek felsorakoztatásával már eleve messze elhatárolódnak a tárgyilagosságtól, és azt hittem tele lesz az esti, kolozsvári “rock határok nélkül” esemény kivesézésével. Fura mód, a hagyomány védők oldalain semmit nem találtam. Többnyire magyar, illetve román rock blogok eredményeit olvashattam, amik csak az esemény bekövetkeztéről tudósítanak. Valóban az újságírás ennyire lezüllött? Nincs aki pártmentesen írjon egy cikket? Ha pártok nem rendelnek, senki nem ír? Hát ez ijesztő azért, drága véreim.
Na igen, aztán a második kávé magasságában már megvilágosodtam, hisz ez az esemény egy magán biznisz volt, a DIEGO üzletlánc hozta létre, valóban sehol nem találtam említést valamilyen párt hozzájárulásáról. Valószínű legtöbben a Soroshoz fogják ezt is csatolni. Olyanná vált ez a Soros dolog, hogy minden ami ismeretlen az eleve gonosz, tehát Soros. Megszoktuk, hogy minden ami koncert az “ingyenes”, már az se zavar minket, hogy pártok finanszírozásából jönnek létre, azaz csak a mi zsebünkből kicsent pénzekből.
Főleg arra voltam kíváncsi, hogy a Holograf, román együttes, illetve a magyar Edda művek közös koncertje hogyan zajlik. Megmondom őszintén, mint ama vallásos buzgó, ki mindenáron a Bibliából ki akarja olvasni igazát, én is szeretném megérteni ennek az erdélyi közös élésnek, a román, magyar együttélésnek a valóság alapját, illetve jövőjét, egyben igazolódva látván néhány elképzelésemet ebben a témában, ami persze sokak nemtetszését váltotta ki. Van aki egyetért velem, de azok kussolnak, nem merik magukra vállalni. Nekem már lejáratott hírnevem van, annyira, hogy már számba sem vesznek.
Sok minden nem tetszik nekem egy egy zenészben, mint ahogy emberekben általában, de ami egy egy emberé, azt nem tudom elvitatni. Pataky Attilától nem tudom elvitatni azt, ahogy ő mondta a színpadon: “én 43 éve teszem itt a dolgom, és azt látom, hogy ez a világ egy élhető, jó hely...” Hogy Slamo írta a legjobb első számokat és aztán megsértődve kivonult az Eddából, nekem személyesen azt a magamat juttatja eszembe, aki mindig kihátrált mindenből, ami kényelmetlen volt. Amikor a gonosz verte a farkát valahol, én sértődötten kihátráltam. Hogy nem kellett volna? Nem tudom. Ma is inkább kilépek valahonnan, ha túrnak. Viszont Alapi István teljesen beilleszkedett az Eddába, gitárosként. Azaz senki sem nélkülözhetetlen.
A Holograf együttes azon kevés együttes volt a fiatalságomban, akiknek a koncertjeire elmehettem. Volt még a Compact, az Iris, ezek elég sűrűn, évente felléptek Kolozsváron, néha fellépett a Celelalte Cuvinte, nem emlékszem még kik, az akkori kolozsvári bandákat nem sorolhatom ide, mert az említettek voltak a fő vonalak, akiket tulajdonképpen követett mindenki. Őket megtűrte a rendszer, az aki valamit csinálni akart, nagyjából ők voltak a minta. A mi akkori világunkhoz képest jó zenét csináltak. Nem voltak a szövegeik se olyan agresszív filozófusok, mint a tiltott magyar bandáké, akiket akkoriban valamennyire titokban hallgattunk: Piramis, Edda, Dinamit, Hobo, Korál, aztán nálam következett a Karthago, Lgt, az Illés már nem jött be nekem. De hallgattam mindenfélét, Koncz Zsuzsát, Korda Gyurit, Illést is, szóval nálam a zene non stop szólt, ami magyar megvehető volt az ócskán vagy csempészéktől méreg drágán. Éjjel a román rádióból rádió színházat hallgattam, illetve szimfonikus zenét.
Így alakult, hogy mint az orosz fogságba vitt magyar, aki ott megszeretett egy lányt, mindennek ellenére ott telepedett le, miután szabaddá lett, mi is megszerettük ezeket a román együtteseket, akikről nem emlékszem, hogy azóta is elhangzott volna valami megkülönböztető a szájukból, velünk, magyarokkal szemben. Azóta is követtem mindegyik munkásságát, szeretem őket, belelátok egy másfajta érzelmi kultúrába, de mind emellett mindenkor fő helyet kapott a magyar zene. Csupán ezután jött szóba a nemzetközi zene. De ehhez nem jutottunk hozzá, nem volt anyaországos nemzetközi, aki csempészett volna nekünk nemzetközi zenét.
Ma talán nehéz elképzelni ezt a kettősséget egyben, de aki együtt él más nemzettel, vagy nemzetekkel, annak azt hiszem világos, miről szeretnék beszélni. Nem lehet magamról, magyarról azt mondani, hogy egy felsőbbrendű faj vagyok és a románok egy valamiféle alsóbbrendű, és ne is vegyek tudomást róluk. Másak mint én. Szemükben én vagyok másabb mint ők. Ezt elfogadjuk egymástól.
Elsőnek a Holograf lépett fel, a több ezres sportcsarnok mondhatni telt házas volt. Amikor a tömeg majdnem egyben elkezdte a Holograf dalok refrénjeit énekelni, elgondoltam, na ezek szerint az Eddára kevesen jöhettek, ha itt mindenki Holografozik. A szünetben azt hittem zöme elmegy a koncertről. Nagy volt a csodálkozásom, és úgy látszik itt bepótolni valóm van, mert ugyancsak telt házzal folytatódott az Edda koncert. És mindenki Edda dalokra csápolt. Nem egészen értem a jelenséget még most sem, de annak tanúja vagyok, hogy rengeteg román volt, rengeteg magyar, de egy árva félhangos fütty, ami nem sok, de annyi utalás nem volt az egész esemény ideje alatt, bármiféle nemtetszés megnyilvánulataként. Mintha a tömeg egyszerre lett volna magyar és román.
Ahhoz képest, hogy az interneten hogyan tapasztalom ezt az éles ellentétet, a való világban abszolút semmi, de semmi nem utalt rá, hogy itt valakinek van valami baja a másikkal.
Nekem ez a koncert páros egy nagy megelégedés és valamennyire nyugalmat idéző, hogy van esély a közös élethez, az egymás kultúrájának a tiszteletéhez. Amit a magyar napokon is tapasztaltam pár héttel ezelőtt, úgy Kolozsváron, mint különösen Déván, ahol ugye a magyar elenyésző kisebbség, a román többség egy fütty erejéig sem tett keresztbe sehol. Sőt, kellemesen érintett, hogy a hunyadi várban tartott Misztrál koncerten rengeteg román volt jelen. Hogy csak csendben ne túlozzak, azt hittem egy adott percen, hogy több román volt, mint magyar. A dévai főtéren is a Piramis ontotta régi dalait, senki sehol nem szólt be, pedig nagyjából minden helyi lakos a színpad előtt kellett áthaladjon a téren. Nem láttam a képükön kajánkodást, legfeljebb némi irigységet, hogy milyen jól buliznak ezek. Mert az az igazság, hogy Dévát messze elkerüli minden komolyabb klub banda is, nemhogy egy Piramis méretű román banda leereszkedne ide. Viszont az a sajnálatos tény, hogy megszokták az emberek az ingyen cirkuszokat, a pártok szervezte napokat, azok meg a közízlésnek hoznak futtatott álcelebeket, akiknek semmi közük zenéhez vagy bármilyen művészethez. Ha fizetni kéne a dévai magyarnak a Piramisért, olyan égés lenne a csapatra nézve, hogy nincs szüksége rá a CV-jébe. Nem azért, mert a dévai magyar szegény, hanem azért, mert nem szeret áldozni a kultúrára. Neki a max kultúra az a beszerika (templom).



Cikkeket olvasván a katalán függetlenedési szándékról, nekem az a megvilágosodásom lett ez ügyben, hogy autonómiát lehet közösségileg is kiharcolni, anélkül, hogy királyságot kiálts ki, szerveződhet gazdaságilag bárki, nem tiltja semmiféle törvény. Ha közösségileg nem vagyunk képesek autonómiát létrehozni, a területi autonómiával sem fogunk elérni semmit. Az, hogy az adópénz nem vándorol a fővárosba, esetünkben Bukarestbe, és nekünk ez jelenti az autonómiát, hogy ezt az adópénzt visszafogjuk, és ez a mi nagy gazdasági víziónk, akkor ez régen rossz, mert a helyi maffiozó kiskirályok fogják Bukarest helyett maguk közt osztani a pénzt, és nem lesz egy európai fórum sem, amelyhez bárki bármilyen panasszal álljon elő, mert az autonómia “elnyerésével” az adott terület legalább egy generációra nézve nemlétező lesz mindenki számára.
Nem azt mondom, hogy ellenzem Székelyföld autonómiás törekvését, ők élnek ott, ők tudják mit akarnak, de ami érvényes rájuk, nem érvényes a többi településre. Ennyi. Abban viszont nem értek egyet, ahogy Bayer Zsolték felhívásszerűen mondták (parancsolták), hogy minden erdélyi magyar tegye ki ablakába a székely zászlót és követelje a székely autonómiát. Ezek szerint a Bayeresek fejében Erdély az csak Szeklerland?
Nekem az az érzésem, hogy ebben sosem fogunk békére jutni. És van egy ilyen furcsa érzésem, hogy nekünk szórvány magyaroknak nem is a románokkal van bajunk, hanem a magyarországi levadult nemzetiekkel, akiknek gőzük sincs mit látunk, mit érzünk mi itt. De nem is érdekli őket. Nem lehet minket menekülő készenlétbe kergetni, izgatni egy nemlétező dologra. De mit is kell nekem itt igazolgatni? Nem kell.

Ahogy mondta az a híres mixes: “Ha egy profi utasít, vedd véleménynek, ne törvénynek”.

XXI ik századi instant műhely titkok

Igen, azt jól tudom én, hogy inkább osztanám itt a korszak alkotó műhely titkaimat, melyeket hirtelen költök itt munkáról munkára haladva, semmint osszam a magasságos dolgok utolérhetetlen hiábavalóságait, avagy a földönfutás dolgairól félreértett elme futtatásaimat.
Mondtam Ildikónak, mikor ilyen régi nagymama bútoros réz gombféle fogantyúk után keresgéltünk és elmentünk egy agro üzlet mellett, melynek ablakán egy hatalmas, cuki egynapos csirke pofija volt ki poszterolva, hogy nézd ennek a csibének a szemeit, milyen életrevaló a nézése, és nézd az emberek nézését, olyan, mintha minimum a Gammapoliszból képzelik magukat idepottyantva nagy istenes kibaszásból és magasfokú lényként neki itt kell szívni ezen a Földön.
Holott nekünk minden felvirradt Napnak kéne örvendjünk.
Mondtam ezt annak margójára, hogy korombeli ismerősöm, kiváló kőműves szakember, egy térdig érő állványról elesett, kitörte nyakát és ott helyben meghalt. Pedig mennyi terve volt ebben az életben, ő nem érezte magát a Gammapoliszból idepottyantva, és lám itt sok szerencsés ember fel sem tudja fogni milyen jó hely tud lenni ez a Föld, mégis szívásnak érzi. Ebben a csirkében több értelmet találok mint legtöbb emberben.
Sokszor elgondolom, aztán mégsem publikálom, mert az az érzésem, hogy nem erre kíváncsi a világ, hogy hogy variálom itt a kötéseket, hogy jó is legyen, meg hatékony is meg kifizetődő is legyen. Mert ama nagybetű asztalosságnak vége rég. Én nem is vettem észre mikor lett vége az asztalosságnak, csak azon vettem észre magam, hogy mindenki okosabb mint én és hiába teszek oda is csapot ahova nem kell, úgysem látják, de ha látnák is, nem értékelnék. És őszintén, minek? Nem egy munkámat láttam visszaköszönni mit tüzelőnek szánva, amit tíz évvel ezelőtt rendeltek, aminek egyéb baja nem lévén, minthogy az emberek divatot csináltak abból, hogy tíz évente átbútorozzák a lakásukat.
Ezennel egy ágyat csináltam, a kliensnek megvolt a nagymama ágymatraca, még ilyen rugós, arra kellett nekem vázat fabrikálni. Csináltam előbb egy rajzot, olyan karikatúrásat, azt tapasztalom, hogy elég az, nem éri meg 3D ben fotorealisztikusan tervezni. Megértette belőle a lényeget, de ha nem is, mivel több mindent csináltam eddig neki, megbízik bennem. Ha ismerem az embert, könnyebben tudom mire van szüksége. Ha alig ismerem, könnyen félre tudom érteni. Sok ilyen eset volt. Sajnos.
Felteszek pár képet, valamennyire próbáltam a kulissza titkokat felfedni, elvégre nincs bennük semmi különleges, amikor ilyen szerkezeteken agyalok, tulajdonképpen legozok, az illesztéseket meg csavarozom.
Lehetőleg olyan csavarozási képleteket agyalok ki, hogy azok ne látszódjanak, de azért könnyen szétkapható legyen. Először is nekem is el kell tudni vinni. Előre tudom már, hova kell belogisztikázni, mekkora darabra tervezzem az elemeket, ha lépcsőn kell felvigyem és csigalépcső, az már egy más logikájú koncepciót igényel. A lényeg a gyorsan össze csavarozhatóság, a kiszámítható munkaidő és főleg, ha lehet ne legyek kitéve ismeretlennek, hogy ott majd meglátom, hova jön... Ez most így jött ki, én meg vagyok elégedve a munkámmal, emberi áron lett egy jól kihasználható, kemény ágy, újrahasznosított matraccal. Mindenki boldog.

Pontozó.
Pontozó szett. Rég nem használtam, most eszembe jutott.
Tiplivel összeragasztva, me' láccik.
Hátulról felcsavarva, me' nemláccik.
Az éjjeli szekrény miatt kell az az izé... egyben vinklibe tartja a fejtámlát.
A front lap hátsó illesztése és a görgős fiókok ütközői.
Front lap... tökéletes felszín, egy csavar se láccik.
A végtermék.

De genere empatikus?

Eljutottam arra a felismerésre, miszerint a belém nevelt (tök liberálisan, saját akaratomból, jó kis apai segítséggel) Isten hit és szeretet, meg az Istennek velem való tervére (úgymond, amit nekem kell valahogy valamilyen úton felfedezni), mintaként élt bennem aztán napjainkig, és állítólag ezeket a mintákat nem tudjuk levetni magunkról, bármennyire igyekszünk.
Egy pesti, nálam sokkal idősebb barátom egyszer jól leforrázott, hogy miféle dolog Istenben hinni, és köréje építeni az egész világomat? Nem értettem aztán, hogy miért erősködött, hogy de igen, a történelmi egyházak a magyarság megmentői és támogatni kell őket? Kérdeztem tőle, ha nem hisz Istenben, sőt emeletes szamárságnak tartja, az emberi butaság és birka szellem csúcsának nevezi, akkor hogyan tudja elfogadni az egyházakat a nemzet megmentőjeként? Sőt, azt mondta, hogy az egyetlen.
Persze, én akkor is tudtam, hogy mire céloz, akkoriban született meg bennem az a gondolat, hogy: “amíg a falak épülnek, senkit nem érdekel mi zajlik a falak mögött”. Azaz, ha egy úgynevezett Bethlen szárny falára háromszoros vakolatpénzt küldtek a Bethlent soha nem látott falak mögött uralkodó, fiatal, karrierista papocskának, senki nem számolt utána, hogy abból mit vakolt el vagy se, mert lopás ide, lopás oda, valamit csak kivakoltak vele. Igaz, hogy fele önkéntes munkával, de erről van szó, hogy tartja az egységet. Ha Amerikából a kihaló közösség traktort kapott, abban a reményben, hogy megkönnyíti a magyar csóringerek agro kultúráját, már első naptól az a traktor az eklézsia szükségleteit gömbölyítette, nem a magyar csóringer parasztét, de nem szólt se az adakozó, se a csóringer, mert mégiscsak az egyház az egyetlen fenntartó erő.
Puszta létezése tovább égeti izzó olmos betüivel az emberi lélekbe amaz nemlétező üssten félelmét az buta parasztok tösztességes és allázatosságos viselésébe. És ez az a marketing, amely egy nemzetet összetart. Mert mi egyéb tartaná össze? Ki keresztelne, ki házasítana, ki temetne, ha ez a korrupt pap nincs? És egyébként is, az uraknak dukál a korrupció. Ez is olyan általános nézet, mint a mindennapi miatyánk. Azt is megértettem, megannyi vallásos tréning alkalmával (csendes napok, evangélizációs hetek, imaláncok, stb...), hogy valóban, a magát keresztényeknek valló nemzetek, ha kivesszük a vallást, a Jézus ágon felszaladó sajátos Isten képét, mintha a talaját vennéd ki az alól a nemzet alól. Hogy ez a vallás csak egy belénk égetett minta, az mi sem igazolódik jobban, mint az a kép, miszerint a mennyei istenség most tehetetlenül retteg az iszlám hitűek nyomulásától, de teljes vállszéllességben meri hinni ez az isten, hogy hű szolgái megvédik majd e fenevadtól. Hogy aztán a csendes, lapos kereszténység tovább űzhesse történelmi hivatását. Hogy ez az isten lecsorgyálódott, az már egyértelmű, mindenhatóságát átvették a derék egyházak.
Elég sűrűn hallottam emberi nosztalgizálásként: “igaz, hogy vert, nem törődött velem, de mégis a szülőm...” Fura mód, ez a minta jobban öröklődik, tovább él a korrupció, erőszak, felületesség elfogadása, mint a korrektség, szeretet, tisztelet, megbocsátás, élni hagyás. Ezért lehet az, hogy a fiatal mikor eléri azt a kort, szülei nyomdokába lépve aktiválódik benne a minta. Így aktiválódván a nemzetben is a minta. Avagy aktiválódván felzárkózik.
A barátom szerint ennek a mintának a sablonja exkluzív az egyházak kezében van, az egyetlen sablon, ezért vigyázni kell rá. Mert ellenkezőleg marad a zsidók bankvilága, a globalizáció mintája, ami a nemzetünk végét jelenti. Ezt jó tizenöt évvel állította a barátom. Ma már nem tudom mit állítana a barátom, mert noha nagyon szerettem őt, felnéztem rá, de mikor elmélyültünk a beszélgetésben, és látta, hogy nem tudok mindent instant elfogadni, eléggé ingerült lett és elveszettnek nézett, aminek eléggé jó magyarosan hangot is adott. Nem sértődtem meg, de bántott, hogy nem tudna elfogadni úgy, ahogy én őt úgy. Lekezelt, mint az autószerelő telefonon, hogy hiába magyarázná, úgysem érteném meg. Dehogynem, értem én, de mindamellett, hogy általában negatív hajlamra becsülnek engem, én igenis keresem a megoldást, ami önmagában már a pozitívum. Csendben visszavonultam tőle, mert úgy éreztem, hogy teher neki parasztos csökönyödésem.
Mertem hinni, hogy egy nemzetnek több ereje van, mint némi korrupt egyházfők éltetése, melyek hitetlenek és isten káromlók, álnokul felveszik a színes kokárdát. Mertem hinni, hogy a nemzet a cselekedeteiben, alkotásában tud hatalmas lenni.
Röhögött rajtam a barátom, hogy milyen naív vagyok. Én meg sajnáltam őt, hogy mennyire alábecsüli a magyar embert, akit óvni kell az egyházak aranyozott feszületeivel a Teljes Világgal szembe, aki csakis arra hivatott, hogy a magyart leigázza és eltüntesse a Föld színéről.
Ami viszont éles látására igazolnék, az az, hogy valóban, a magyar nép ellustult, igénytelenné vált, jó neki néha kokárdában virítani kenetteljes prédikációk közepette, noha mindaközben gondolatai teljesen máshol kalandozik. Kényelmesen húzza a vállát, hogy őü bezzeghö nöm thuütta...
Ha most találkoznék a barátommal, feltéve ha még élne, talán őrületbe kergetne a migránsozásával. Ki tudja, talán apám is migránsozna, ha élne. Pedig mindkét emberrel sokat beszélgettem, egy bizonyos szintig tök szabadon, amíg el nem kezdtem ellenkezni, amíg nem fejeztem ki a magam véleményét. Azzal a kétszáz szóval, amennyit a magyar nyelvből birtokoltam. De hadd ne spekuláljak velük kapcsolatban, mert apám is rájött, hogy a kommunisták kezéből sem az amerikaiak nem mentettek ki, ahogy a szabad európa rádió hizlalt minket a híres Hurezeanu által, ki most láss csudát éppen valami követ valahol, miután degeszre szedte magát a sok tévé műsoros lapos mondásaival, sem a németek nem emlékeztek meg rólunk magyarokról, hogy végig kiálltunk mellettük. És mellesleg bennem is csalódott, hogy nem lett belőlem egy vérmes nemzetes, hanem helyette a piszkos nyugat kapitalista rendszer dagasztója lettem, asztalos vállalkozóként. A barátom is utolsó alkalommal, amikor találkoztunk, jó 15 éve, már nem volt olyan biztos a zsidó világuralomban, noha ő nem az a kocsmafilozófus volt, hanem egy nagyon komoly önképző tudósféle és gazdasági szakértő. Csak spekulálok, ismétlem, viszont azt észrevettem, hogy a mindig aktuálisan feltálalt hírételeken csámcsog minden intelektuál apraja nagyja, képtelenek lebontani az egészet a mindennapok úgymond szennyes földi lét nívójára, ahol szerintem stabilan épül a múltban szerzett tapasztalatokon a jövő, viszont ez a sok előrevetített teória fékező erővel bír úgy a lelkületre, mint a gazdaságra. A gondolat embere, noha ironizálja a mai fiatalokat, hogy nem tudják miből lesz a tej, de az igazság az, hogy ők sem tudnak beverni egy szeget a fába, viszont elméletileg nagy szakértőjük a szeg beverésének.

Na de hova lyukadtam... csupán az járja mostanság az agyamat, hogy ha levetkőzvén a jézusi tanítást és lelkületet, bennem az empátia ősrégi, velem hozott minta, vagy egyszerűen meg vagyok örökre bélyegezve a jézusi mintával? Mert most már tudatosan tudom, hogy nem SZABAD segíteni senkin, mégis, azon ébredek, hogy úton, útfélen segítek másokon. Ez már beteges függőség, amitől szabadulni szeretnék. Nos, ha belém nevelt minta hatására cselekszem, akkor volna még egy reményem. De ha netán az emberi empátia de genere bennem van, és Jézus nekem csupán egy szimpatikus őrült, akkor bekaptam.

Marad a MIDI

Sok a teendő, valahogy mégis optimizálni kéne a rájuk szánt időt. Valamiről le is kéne mondani. De miről? A gazdaság czímű korszakomban (27. évemtől kb 49.) egy korhadó gerenda vagy egy megrepedt tetőcserép kicserélése vitálisnak hitt dolognak tartottam. Ma már nem.
Az első álmodozó korszakomban (14től 27 éves koromig) fontos lett volna nekem egy banda, azon belül a dobolás elsajátítása, szervesen kötődve a hanghoz, a hangkeveréshez és minden ami ezzel jár.
Negyvenkilenc éves fejjel megalkottam a bakancslistát, melynek három pontja volt, számszerint a következők: az első, hogy vegyek egy dobot, a második, hogy még életemben fizessem ki az adósságaimat (csarnok és vállalkozás czímű történet), a harmadik, hogy lássam a fiamat a saját lábán. Nincsenek egzotikus vágyaim, hogy lássam a Tadzs Mahalt vagy ilyen marha épületeket, népeket, vagy feküdjek le három nővel, vagy az Eiffel toronyban csokis tojásrántottát egyek. Ezek szerintem hülyeségek, nem lehet egy ember beteljesületlen álma az ilyesmi.
Nem is tudom, nevezzem ezt a 49 plusz időmet a harmadik és egyben bezáró korszakomnak, a második álmodozó korszaknak? A közbeeső gazdasági időszakom alatt kiderült, hogy borzasztó rossz gazdasági ember voltam. Szerencsém volt feleségemmel, akinek ítélő képessége és jövedelme kompenzálta az én katasztrofális vállalkozásom veszteségeit. Szép, költőiségtől nedves szemekkel és Jézusos lélekkel nem lehet, nem szabad vállalkozni. Kín volt, nem a munka, azt szerettem, de a vállalkozás terhe rettenetes kín volt nekem, és rendesen le is kamatoztam érte. De a vállalkozásom olyan volt mint a nemkívánt uzsora: ki a franc szereti?
Néztem most a tetőmet, ahogy sétáltam az azbo hullámlemezeken, hogy: “annyi a lyuk rajta mint csillag az égen, csak nincs aki megcsinálja szépen.” És ahogy néztem, a Katrina unokahúgának, Katrinkának szoknya libegtetése alkalmával felkavart cserepeimet, nyugodt nemtörődömség szállt meg, hogy ezt én nem tudom hogyan lehetne kijavítani. Miből, kivel, mikor és egyáltalán miért? Felkaptam két csonka, de relatíve nagyobb hullámlapot és letakartam a lakásunk fölött betört lemezeket, ahol csorgott be az eső. Elnéztem a padlástérben élő galamb világot, a látvány nem volt felemelő. Az a romantikus lelkedezés, hogy szállni mint a madár szabadon, mennyire nincs összhangban a kibelezett galamb tetemekkel, némely már csak csontváz, a másikból még melegen lógnak a belső szervek, tőle nem messze egy naiv galambfióka pislog nagyokat, arrébb egy öreg galamb lógatja csőrét beletörődve. A természet valódi szabadsága. A hobbit ház és mellette takaros kis kertecske, egy eléggé perverz vágya az embernek, egy más fajta steril és álnok gondolata a természetről, mert ilyen a természetben nincs.
Másnapos gondolatom az, hogy át kéne rendezni a lemezeket a tetőn, ahova nem jut, a hátsó részébe, lebontani az egyébként gagyi faszekezetet, letakarni valami fóliával az egyébként masszív beton födémet, földdel feltölteni és hagyni a természetet rajta garázdálkodni. Néha megnyírni a gaztól, de azt se kéne. Nem gyűlne fel a víz ebben a tető kertben, mert enyhén lejt mindkét oldalán. Még egy kellemes hellyé is tudna változni. Ki tudja mi a megoldás. Eladni? Nincs most értéke ingatlannak. Eladni nagy veszteség. Megint futni? Menekülni? Bagóért felszámolni? Nem, ezt eleink hozzáértően csinálták, és nekem nem volt mihez nyúlni. Nekem új országot kellett építeni. A semmiből. És közben folyton hazaszeretetemet kifogásolták.



Az este Piramis koncerten voltam. Eljött Dévára a Piramis. El is felejtettem, hogy mit jelentett nekem a Piramis. Vagyis nem, mert bennem élt mindmáig, de ahogy visszahallgattam őket a koncerten, aktiválódott bennem az álmodozó időszakom lelkülete. Emlékszem, a Piramistól az első szám amit hallottam az a “Szabadnak születtem” volt. Egy dünnyögő koncert felvétel sokadik másolatából próbáltam kihámozni a szöveget és közben katartikus élményem volt, amint a zene bontakozott. Kovács Katin és Cseh Jutkán nőttem fel, ez a két lemez forgott nálunk folyton, de a Piramis zenéje olyan volt mintha az égiek üzentek volna nekem. A “Nálad lenni jó lenne” és a “Piros pünkösdi rózsák” ágyába úgy hullottak a “Szabadnak születtem” sorai, mint a száraz földre hulló régvárt, nemremélt eső. Akkor hozott apám egy Minett régi kazettás magnót, ami nem sok jóval kecsegtetett, szarul szólt, csípte a szalagot, minden baja volt. Kínomban hetekig kínoztam, naponta szedtem szét, egész délutánokat bütyköltem, ma el sem tudom képzelni hogyan tudtam annyi időt eltölteni vele, de bizony mondom nektek, a frigyláda nem volt olyan becses a zsidóknak, mint nekem ez a Minett kazettofon. Egy idő után már csak kibelezve használtam, egyszerűbb volt mint szétszedni feszt. Fejeket cseréltem, szóval akinek hasonló volt a helyzete, csak az tudja, hogy mely befőttes üveg gumija jó meghajtásnak, és a kopott fejet nem lehet átreszelni mint egy kopott kést.
Oh God, azok az érzések, amiket szívtam magamba hallgatva a Piramist. Aztán ott az Erotika környékén elvesztett engem Révész Sanyi, mert egyébként sem rajongtam a Szilvási kortól, és hallgatva az Erotika lemezét, tiszta Szilvási fílingem volt. Messze elütött azoktól a szabadság eszméktől, a lelki tisztaságtól érezhető volt a konzum világ előcsarnoka. És ehhez Sanyi nyávogó hangja adta is a hitelt, a lényeget: a gyors, üres szex kapcsolatokat. Amihez aztán Pataky is csatlakozott a macsó képével.
Az este egy Csoki nevezetű srác énekelt Révész helyett, itt csendben megjegyzem, hogy ezt a verziót jobban szeretem. Nem volt Sanyi jellegzetes hang tónusa, de hiteles volt az üzenet és az Erotika sem volt buja. A három alapító: Gallai, Závodi és Köves így öregen is hozzák a formájukat, főleg Köves Miklós a dobos nyerte el szimpátiámat, beleéli magát a dobolásba, amíg a másik két öreg, egy kicsit szomorúan csinálták, de így is fejedelmi volt nekem. Hihetetlen összhang, egység és igazi rock zene.
Ezt az összhang fílinget szerettem volna létrehozni, megélni az életemben, gyáva voltam hozzá. Túl keresztény.

Most meg fáradt, gyenge, igaz a keresztény billogot valamennyire elreszeltem, de a belém nevelődött minta sajnos kötelez. De a kéz és az agy nem engedelmeskedik. Talán, ha több időt tudnék rá szakítani, de koromhoz illő társakat teljesen kizárt, hogy találjak, akik ugyanúgy egységre, fílingre utaznának. Így marad a MIDI. 

Motutás

Azaz matatás.
Az alábbiakban naplómból idézek (előre szólok: unalmas rész következik), majd pár szóban összegzem a Motutásról a dolgot.

Egy éve Pc-n, Win 7-en firewire kártyával használok egy Motu 828 mk2 es hangkártyát. Tökéletesen működött eddig.
Egy hete elkezdett pattogni és pár pillanatra eltűnik a hang. Pár másodperc után pattog még egyet és újra működik.
Megnéztem nagyjából mindent amit angol nyelvű fórumokon olvastam az esetleges hibákról, de ott nem találkoztam az enyémhez hasonlóval. Onnan azt szűrtem le, hogy a Motu sucks... de nekem eddig jól ment.
Nem értek hozzá, de nekem az az érzésem, mintha lenne valami elektromos védelem féle a Motuban és valamiért az időnként (egyre sűrűbben) kikapcsol valamit. Viszont a gép és a Daw (Cubase) jelen látja elnémulás közben is a kártyát.

Közben a firewire dugaszt egyel arrébb dugtam a kártyában és egy óra használat ideje alatt nem jelentkezett a pattogás, minden tökéletesen ment. Mellékesen leírom, hogy egy ismerősömet egy hétig ette az ideg egy Scarlett hangkártya miatt, valami errort adott be neki, számtalanszor formatált mindent, újratöltötte a Cubase (genyó egy munka, mert ilyenkor úszik minden beállítás meg plugin s istennnyila) progit, amíg rájött, hogy nem elég kikapcsolni a hangkártyát ilyenkor, hanem ki kell húzni belőle a táp kábelt is. Azóta minden rendben megy nála. Nagyon reménykedem, hogy megúszom én is ennyivel... ahhahha...

Na, egy kicsit el vagyok szontyolódva. Vettem új firewire kábelt, lecseréltem, tovább csinálja. Néha pattog, eltűnik a hang pár másodpercre, megint előjön, és nincs összefüggésben semmivel, sokáig azt hittem egy erősebb szinti tónus vágja le, vagy valami túlvezérlés a mixben, de nem. Kipróbáltam a Scarlett (Focusrite) kártyámmal a rendszert és azzal tökéletesen működik minden, se pattogás, se kihagyás, ezek szerint nem a PC-ből jön a baj.
A Motu kártyából kihúztam mindent, a legsimább audio keveréssel próbálkoztam, akkor is szarozik. Ezek szerint valami elektronikai hibája van. Ez új kihívás elé kényszerít. Még a firewire kártyát is kicserélhetném, de a kábelért is kiröhögtek üzletben, hogy az még a lámpás cuccok idejéből valók, neten rendeltem azt is. Mégis az az érzésem, hogy a Motuban van valami....

Kaptam még egy reményt, akitől vettem volt vagy két éve a hangkarit mondta, hogy cserélgessem a drivert, mert szerinte onnan jöhet a baj. Egyúttal a firewire driverét is újra telepítettem, meg letöröltem a Motu programját is, meg driverét is, majd mindent újra töltöttem, persze a Motunak más drivert tettem fel. Egyelőre az első órában szépen ment, pár akadozással igaz, de nem hagyott ki a hang. Meglátom még holnap is, dolgozok vele még pár órát. Hátha megúszom ennyivel.
Az akadozás lehet mástól is, valószínű a több midi csatorna egyszerre megszólalása meg egy sima dual core-s gépemmel is, a lényeg, hogy ne hagyjon ki többet pár másodpercre. 

Most már szerintem egyértelmű, hogy valami elektronikai hibája van a Motu hangkártyámnak. Mindenféle újratelepítés, driver csere megvolt, és ugyanúgy viselkedik: pattog, ugrik meg kattanások közepette kihagy pár másodpercre, a Motu kis képernyőjén látszik, hogy újra szetálja magát, mintha újra lett volna kapcsolva, minden beállítás elállítódik. Akkor is kikapcsol, amikor a számítógépen nem történik semmi, volt hogy félórát olvastam valamit egy könyvből és hallom pattog meg kikapcsol, újraindul. Az utóbbi napokban többször használtam és ha nem is mindjárt az első félórában, de utána aztán egyre többet csinálja, hogy már nem lehet dolgozni vele. Valószínű felmelegszik valami, noha néztem csupán üzemien langyos a fedele.
Kerestem a guglin valami javítót, de talán csak Budapesten vagy Bukarestben volna ilyen javító, de az is kérdéses. Ha bonyolult, valószínű veszek valami új kártyát. Ott van a Scarlettem, de az csak két bemenetes, az jól szól, igaz fele hangerőn szól mint a Motu, de legalább nem kattog. Nekem viszont kell 8 bemenet a dobok felvétele miatt. Igaz, hogy így is keverő miki előfokain keresztül hozom be a mikrofonokat a Motuba, mert annak sincs csak két mikielőfoka. 
Szóval van min agyaljak. De legalább tudom, hogy nem a számítógépemből vagy szoftverből jön a hiba.


Már csak a magamfajta majomért írom be, hogy hamarabb rájöhettem volna hogy a pattogás és újrakapcsolás se nem szoftver, se nem driver, se nem firewire kártya probléma, meg se nem kábel probléma. Simán rákötöttem a telefonomat a Motura s egy végfokot hajtottam meg vele, kihúzva a számítógépből, egy óráig megint tökéletesen szólt, aztán elkezdődtek a kihagyások. Szerintem valóban valahol a táp környékén lehet a baj. Fiatalságomban rengeteget foglalkoztam analog elektronikával, de amikor leszedem a Motu fedelét elmegy mindentől a kedvem. Örvendek, ha meglátom a repülő madarat, nemhogy kotorásszak ott azok a a miniatűr ékszer áramkörökben.
Igaz már régi lehet ez a Motu verzió, de az áramkör annyira újszerű benne, hogy csoda nézni. És bitang jól szólt még úgy is hogy egy valami Eurorack kis keverő miki előfokait használtam felvételre. Most hogy a Scarlettel idétlenkedem Motu hiányában, elkeserítő a felvétel minősége.
De most legalább megtanultam becsülni a jó cuccokat... A cucc és a gagyi közt tényleg nagy a különbség. Az ár nem is annyira, mint a minőség.


Ha már feldobtam a témát, azt hiszem le is zárhatom egy számomra (remélem) jó hírrel. Mivel közelemben senki nem találtatott, aki tudná mi is ez a Motu -vintázsnak számító- hangkártya, arra gondoltam nincs mit veszítsek, ha egy munkaundoros hétfő reggel belenézek én az elektronikába, hisz minden egyéb: firewire, driver, kábel, szoftver ellenőrzése, cseréje nem vitt sehova.
Első körben voltmérő műszerrel néztem mi történik amikor fellép a reszetálás menet közben. Gondoltam a táp vacakolhat. Kétféle tápot fedeztem fel, egyik sima, másik ilyen dupla, nem tudom hogy mondják ezeket szakszerűleg. Mindkettőn stabilan állt az áram amikor az úgynevezett reszetáló jelenségek megjelentek. Felfigyeltem arra, hogy a kártya bekapcsolása után kb félóra után elkezdi a műsort és utána már kétpercenként reszetál. Mindeközben mindenféle egyenáram stabil.
Ahogy ott bánatosan néztem az elektronikát és vártam meg néztem a történéseket, arra lettem figyelmes, hogy egy kis félcentis kocka körül barnább a nyák, mintha ott már régről melegedne valami. Megnéztem a praclimmal és biza forró volt az a négyszög dolog. Közben telefonomon kikerestem, az egy egyenáram szabályzó féle ic. Rájöttem, hogy az melegszik, és kell az a félóra, amíg körülötte elkezd minden más melegedni, azok a százlábúak is. Szerintem a forróságtól a Motu szoftos részei megbolondulnak és az okozza a reszetálást.
Egy régi tévéből kibányásztam egy tranzisztor hűtőt, átalakítottam és szépen beoperáltam arra a szabályzó icére és legközelebbi százlábúra, melyek igen felforrósodtak. Legnagyobb meglepetésemre ezután nem csinálta az eszét a hangkártya. A rácsos hűtő megtette hatását, csupán langyos volt másfél óra használat után is.
Azóta már fel is vettem egy dobolást, közel két órát használtam a hangkártyát és egy pissz nem sok, de annyit sem csinált többet.
Meglehet egy gyártási gebasz lenne? Egy alulértékelt szitu? Mert amint felfedeztem, a szabályzó ic körül nem most alakult ki az a barnaság, olyan mint mikor egy fakerítést a nap évekig éget, befeketedik idővel, olyan volt az ic körül a nyák.
Emlékszem a Motu használat közben fel szokott forrósodni, szoktam nézni a kezemmel, most meg egyáltalán nem forrósodik.”

Így utólag próbálom megérteni és rekonstruálni a Motu hangkártyámban történteket.
Az első félórában azért ment jól a kártya, mert még nem forrósodott fel a stabilizátoros kis Ic. Valószínű azért nem tettek rá hűtőt, mert a bejárt élettartamára tervezhették, ami ha jól tudom olyan tíz évre vannak kigondolva, noha az én kártyám már ki tudja hány kézen ment át, gyakorlatilag a digitális studiók megjelenésével egyidős ez a model, lehet akár húsz éves is, ha angol nyelvű fórumokon 2004ben már veterán hangkártyákként emlékeztek róla. Benne minden gyári volt, egyedül az optikai kimenetelen látszott némi házi forrasztás, de amikor a srác eladta, mondta is, hogy az optikai része nem működik.
De telt az idő, elöregedett a cucc is, persze a táp mindig az első, amely szenvedi a gyűrődést. Elkezdett melegedni, aztán egyre erősebben, valószínű leégett volna, vagy lehet le is fog égni valamikor. Forrósodása lassan átterjedt a közelben levő processzoros részekre is, majd az egész gép felettébb melegedett. Ha jól meggondolom, hogy is bírta?
Mióta rátettem a hűtőcskét, langyosan üzemel, sőt nem terjed tovább a meleg. A kártya idézte hangján is mintha vidámabb a tér, eltűntek a vélt torzítások, sokkal mélyebben lehet belehallani a hangzást.
Feldobott azért ez a sikeres véletlen műtétem, mert lelkileg már lemondtam róla. Kerestem a neten az új hangkártyákat, borzasztó drágák, most nem lenne rá keret, és ahányszor a Scarlettel dolgoztam, majdnem szó szerint sírtam. Olyan mint a Mobra motorról írt vers: “Mobra motor drága kincs, jó ha van, de jobb ha nincs.”

Teljesen kizártnak tartottam, hogy én megjavíthassam. Nincs azon mit javítani. De hogy mégis olyan szerencsém volt, hogy ki tudtam Colombosan nyomozni a hibát, önértékelésem visszanyert valamennyit a sok mínuszból. Olyan fíling volt ez mint Don Quijote Dulcineája, vagy 13-ik Pác Tivaldé.

Egy életünk van

Minél jobban elmerülök a keveréseimben, ismerem fel az alapprogram lehetőségeit, annál inkább jövök rá, hogy semmit se tudok. Próbálok tudást lopni a jutubról, de nehezen megy. Azért megy nehezen, kitaláltam, mert én mindent vizuálisan tanultam meg. Láttam, hogy csinálják és próbáltam én is.

Tulajdonképpen az asztalosságot sem értem vagy tudom. Valamiféle érzésből teszek oda fát, olyat, amire saccolom, hogy megtartja. Hiába kérdi valaki miszerint számolom ki, nem számolok semmit, hanem saccolok. És hogy biztos legyek, inkább teszek két centivel vastagabbat. Sokszor látom mások milyen cingár anyagokkal dolgoznak, mikor rajtam a sor, annak a duplája is kevésnek érződik bennem. Emiatt néha torzszülötteknek hatnak munkáim.
Egy híres mixes öreg, talán korombeli is lehet, adott 15 tippet a jó mixeléshez. (A hangkeverést a továbbiakban mixnek fogom nevezni, hogy egyszerűbb legyek). Meglepő volt, hogy ez a tizenöt tipp nem a hangszínezőkről szól, hanem a hozzáállásról.
Ilyenek mint például a cuccok azok nem dolgoznak helyetted, azok csak infót adnak a munkádról. Igen, ezt megtanultam amikor 3D-ben rajzoltam a Studio Max-ban, hogy a számítógépes tervezés messze nem azt jelenti, hogy a gép helyettem dolgozik, hanem a gép mutatja nekem mit utasítottam neki. Így -teszem én hozzá- nem gátolja vagy öli a kreativitást, hanem inkább serkenti azzal, hogy rögtön eredményét monitorizálni tudod.
A Beatlest nem a mix tette híressé. Ezért az ízlésedet fejezd ki, nem a tudásod. Szerintem ez a legjobb tipp. Lelkesedek. Mert ahogy a mixes mondta, nem arra kell törekedni, hogy egy badass basszust keverj egy számba, mert akkor csak az lesz benne, hanem az egész szám egy érzést, energiát vibráljon, összhangban kellemes legyen.
Továbbá a hőseidnek, példaképeidnek ne a személyiségüket próbáld megérteni, hanem a befolyásukat, hogy mivel tudták befolyásolni a zenéjüket. Ez érdekes. Mert az ember hajlamos a tökéletes fogsorukat elemezni hamarább, mint azt amit művelnek.
Jók a tanítók, el kell tölük tanulni mindent, de tanácsukat ne fogadd el, hanem vedd véleménynek. Ez is érdekes megközelítés. Melegedj hát a tűz mellett, de nem muszáj elégesd magad mellette. Szerintem korrekt. És a tanárnak is így kéne viselkednie, hogy: “szerintem”, “én így csinálom, nekem így jön be...”.
A törvényeket nem megszegni kell, hanem ignorálni. Így a híres mixes.



Elgondolkoztam. Ilyenkor próbálom megérteni a miérteket. Miért is kezdtem blogolni tíz évvel ezelőtt? Írogattam. Naplót írtam már serdülő koromban is. Szerettem levelezni is. Nem a tudás végett írtam, hanem csupán azért mert szerettem írni. Gondolataimat papírra vetni, majd látni a képernyőn. Továbbított emiljeimből kerülhettek el másokhoz is, akkoriban egyesült Európa ellenes, fűtött nemzeti érzésű írásaim. Az erdély máról keresett meg pityóka, hogy nyit egy blogteret és szívesen lát engem is ott. Írtam is oda, nem tudom mennyit. Ott szólt rám Kornélia és Frici. Hú de jól esett. De aztán kiderült, hogy nemzeti érzületem nem volt eléggé vérmes, nem volt gyűlőletteljes, ezért az erdély ma olvasói rendszerint mocskoltak. Egy idő után úgy döntöttem, hogy vagy feladom, vagy létrehozok egy saját blogot. Akkoriban ismerkedtem meg a blogspot felülettel. Nem érdekelt az olvasó tábor, mégis sokan rám találtak. Ezen a felületen sokkal kulturáltabb volt az interakció. Igaz olvasottságom drasztikusan leesett, a napi ezerről az erdély mától a mai napig is ritkán ugorja meg a tíz nyitást. A fürjekről írt néhány írásom naponta breking nyúz, biztos a gugel hozza le a keresőknek és végtelenül sajnálom, hogy hiába nyitják meg azokat a bejegyzéseket, mert nem lesznek okosabbak attól. Ugyanolyan hegyi beszédeket kapnak tőlem fürj anyagban, mint én ma reggel mix témában, holott csak a dobok mixeléséről kerestem valamit.
A facebook egy új felállásban tálalja az eszmecserét, ahol nem is annyira a központi téma, az író gondolat világa a vezérfonal, hanem a lájkolások és hozzászólások, azaz a kommentek iránya. Egy borzalmasan agresszív, ketrecharchoz hasonló felület alakul ki egy egy bejegyzés kapcsán, sőt olyanná vált már mint a piacgazdaság: a várható eredmény elé nézve készül el a termék, azaz az írás. Előre ki lehet számítani a reakciókat, azaz manipulálni lehet a témákat, a népeket és minden majdnem forgatókönyvszerűen működik.
Amitől nemcsak kissé, hanem rendesen elképedek, hogy rengeteg olyan kommentelő van, akiknek megvan a kifejezéshez szükséges szkilljük meg tehetségük, és hosszasan okádják a hányadékot. Ugye, ugye, hogy nem a tudáson múlik minden, hanem ízlés dolga is?
Lassan eljutottam oda, és folyamatosan fejlődöm, -remélem- ha kisebb léptékekben is, hogy nem akarok abban a közegben élni, magamba szívni a gyűlölet lelkületét. Mert ott már nincs értelme semminek. Ott mindenki mindenkinek ellensége és nincs esély a megváltásra. Ott meglincselnek, felzabálnak és véreddel mindent bemocskolnak. Olyan ez mint a diktatúrában nevelt emberek, akik a demokráciából csak a polgárháborút tudják leszűrni. Egy tömeg, mely képtelen fejlődni, inkább lezüllik és mint a székely, ha képzelt ellensége vele együtt meghal, képes öngyilkos lenni, azaz ha meg akarunk szabadulni a szuvaktól a bútorból, vagy egerektől a házból, gyújtsuk meg azt.
A blogolás kárára sokan átpártoltak a facebookhoz. Ott valóban megnő a nézettség. Minden facebookon megosztott írásom tízszer annyi nézőt (olvasót kevésbé szerintem) hozott. Ezért nem osztom meg többet írásaimat a facebookon. Viszont úgy érzem a blogolás világából kihullt a középréteg, mint a mixből mikor kiszűrik a közepeket s lesznek csak a végletek: a dübörgés és sziszegés. Hozzáállásban is megjelent a facebook stílus. Az egyébként moderált írónak, olvasónak is megjött az étvágya az agresszív elvárásokra.
Valamikor azt hittem nagy metál dobos leszek. Aztán nem lettem semmiféle dobos. Gyengének minősültem karakterileg, nem is adott az élet dobot a seggem alá. Most azon veszem észre magam, gyúrva a bakancslistám három pontjainak egyikére, hogy messze állok a metál zenétől. Lábamat csak sarokból tudom mozgatni, kizárt a taposó lábdobolás, a nyolcad verése 120 bpm-en már nagy kihívás mindkét kezemnek és a hangos zene sem igazán a kedvencem. Megváltoztam. Ahogy a nemzetinek vélt látásom is átalakult. Múltba merengő, vad klisékkel estem neki mindenkinek, mindennek, noha az élet már rég teljesen más szinten és dimenzióban történik, nemcsak mélázik.
A szabad életben nemcsak az a szabadság, hogy én mekkora nagy fasz vagyok és lobogó hajjal száguldok az ősi paripán és lehurrogok minden pocakos tátott szájú janicsárt, hanem az a szabadság, amikor élni hagyni tudok magam körül mindenkit.
Ildikóval volt egy eszmecserénk, és mondta, hogy minden ok velem, (csak egy fogyatkozásom van... naná, biztos több is akad), csak néha a negatív tapasztalataimra hivatkozva nagyon le tudom lombozni a lelkesedőket. Mondtam, hogy igen, mert idegesít, amikor tudom, hogy néhány szem aranyért mennyi sittet kell kimosni, és amikor látom, hogy körülöttem mindenki önfeledt boldogan ámítja magát, hogy az arany rudakban fityeg és csak össze kell szedni őket és nem értik miért intem óvatosságra a népeket. A hagyni élni címen, a tapasztalattal a tarsolyban s mérhetetlen szeretettel kézenfogva kell nekem is -a tapasztalás jegyében- kinyuvadni a tágranyílt, bamba, csuparemény szemű szeretteimmel együtt.

Egye fene. Egy életünk van, ezt is megpróbálom.

Jobbos megvilágosodás

Tanulságos nekem ez a kettőnk nézet eltérése, én a tegnap szembesültem ezzel. Egy adott pillanatban Imre szerepében ébredtem fel. 
Megismertem egy 37 éves románnak vélt srácot, egy lakásfelújítás csapatában dolgozik mint festő. Mikor nehézkes magyarságával szólt hozzám, azt hittem kedveskedni akart, az ilyet sosem lehet tudni, hogy iróniából teszik vagy őszintén, kell egy kis társalgás, hogy ez kiderüljön. Ebben az esetben kiderült, hogy örvend a srác, hogy magyarral tud magyarul társalogni. Közben dolgoztunk és beszélgettünk magyarul. Kilenc évig volt Angliában, kérdeztem miért jött haza? Azt mondta: "uram, az nem az én országom, mit csináljak ott? Itthon van a családom, gyermekem, az nem élet úgy, hiába küldöm a pénzt haza." Beszélgetésünk alkalmával kiderült, hogy román felesége van, tulajdonképpen román családból származik, anyai ágon viszont magyar és magyarnak tartja magát. Gyakorlatilag román közegben él, mert bátyja már csak románul beszél. Nézem a zöld trikóját, nagyban virít rajta az erdélyi magyar néppárt logója. A srác neve is román.
Elsőre az volt a reakcióm, hogy román, de jobban megismerve el kellett ismernem, hogy minden látszat és körülmény ellenére a srác magyar és ezt nem is rejti véka alá, viszont jól megvan román közegben.
Azzal a kérdéssel kellett szembesüljek, hogy akkor honnan és meddig magyar valaki?
Ugyanerre a kérdésre kell megfeleljek a magyar kivándorlókkal szemben is, hogy akkor most ők árulók, vagy csak ilyenolyan magyarok?
Szerintem mindannyian át kell ezt gondoljuk és nézzünk egymás szemébe, elvégre mindannyian testvérek vagyunk. Mindaddig amíg valaki magyarnak tartja magát, mindegy milyen körülmények közt él, szerintem hitelt kell neki adni.
Természetes, hogy a srác gyakorlatilag román világban él, de amíg ő igényli magyar mivoltát, nem szabad azt elvenni tőle, hanem támogatni, akkor is, ha vele sírba kerül majd a magyarság ügye.
Úgy váltunk el, hogy tartjuk a kapcsolatot, nekem kell kőműves munka, neki kell asztalos munka. Adok majd neki magyar zenét és könyvet ha elfogadja.
Sajnos sokszor én is lépre mentem ezzel a ki magyarabb dologgal, mentségemre legyen asztalos rangom és ehhez járuló szűk társadalmi világképem. De éreztem, hogy nem ez az útja magyar boldogulásunknak. Annyira törékeny a főleg szórvány magyar életünk, hogy bár jóindulatú, de rosszul irányított segítség több kárt tud tenni köztünk, mint jót.
A srácnak szétbaszhatnám lelki világát, ha elkezdeném mosni és magyarságát silányítanám. Ellenem fordítanám, és semmit nem fogadna el tőlem, sőt köpne egy nagyot, hogy akkor basszam meg a magyarságomat úgy ahogy van. Ő csak képzeletben beszélhet egy Nagy Magyarországról, viszont érdekes módon ő már úgy éli meg a dolgokat, mint a hívő, aki azt hiszi, hogy már a mennyek országa tagja, hisz Jézusban ezt garantáltan megkapta. És ha ebben a túlvilági nagymagyarországi dimenzióról beszélünk, akkor nem szabad hitében megingatni.
Nekem is jó abban álmodozni, hogy ha dekorként ott vannak a hangszereim, akkor én zenész vagyok. Valamilyen formában, ha kezdőként is, amatőrként is, lúzerként is, de zenész bazmeg. És azért kell létrehozzam a talán egyetlen covergyűjteményes albumomat, mert másként ilyen nem lenne. S akkor legyen.
Ami bennünk, erdélyi magyarokban reménykeltő érték lehetne, az pontosan a kitartás, a szeretet, egymáshoz való viszonyulásunk, de ehhez nem szabadna nekünk belemenni a gyűlölet és megkülönböztető spirálba, mely mint örvény a nyomorba dönt.
Ha oda figyelünk egymásra, nem lesz időnk másokkal foglalkozni és csak mi gyarapodunk. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy egymásból ábrándulgassunk ki, mert így is fogyunk, nem kell mesterségesen fogyasszuk egymást.

Nehéz folyton új lappal kezdeni, de lám az élet mindig nyújt egy jobbot, ha odafigyelünk. Nekem ez a srác megvilágosodás volt. És megpróbálok eszerint alakulni.

Miénk is a tér

Nézem a pirosló reggelt a nagyági hegyek mögül. Hiába pihentem 12 órát, fáj mindenem, cukrom is 150, gyógyszerekkel együtt. Nekem nem szabad pihenni. Ha valamiért nem fogok tudni mozogni, nekem az lesz a végem. Lebetegszek, lelkileg összetörök és valószínű a halálra fogok gondolni. S akkor az lesz furcsa a körülöttem levőknek, hogy nem bírja már, de erőlködik, nem érti, hogy le kell állni? De ők azt nem fogják megérteni, hogy pont azért nem állhatok le, mert nem bírom már. Egy olyan kapszulát kell beszerezzek majd, amit elharapva kimúlok. Eltökéltem magam, hogy nem fogok fetrengeni és forgattatni magam. Azt hittem a szívem fog elvinni szerencsémre, de a szív orvos azt mondta azzal nincs baj, se vérnyomás, se semmi, csak a túlsúly. De levélen nem élhetek, csak zöldség nekem nem ad erőt, láttam mit jelent vegásnak lenni, remegő kezekkel dolgozni és folyton gyomor gondokkal, úgy én nem tudok dolgozni. Muszáj legalább öt órát dolgozzak egy nap. Minden áldott nap. Akkor meg ugyanúgy dolgozom mint eddig is. Sajnos nem tudok a tempón lazítani. Amit lassan változtatok, hogy egyre kerülöm a nehezebb darabokat. Kétszárnyú ablakot már nem akarok emelni. De még muszáj egy darabig. De ezen változtatni akarok.
Valamire ráállok és azt fogom csinálni, s vigyék, jöjjenek utána. Annyira megundorodtam a kliensekhez menni, cipelni, fetrengeni, magyarázkodni, megalázkodni, nem akarom ezt a jövőben csinálni.
A fák is kiöregednek, ágaiból elszáradnak, vihartól lehullanak, ők legalább méltóságteljesen lengedeznek régiségükben, de én nem tehetem. Minden nap újra kell termeljem magam, nincs szerzői jog díj.
Egyre nyilvánvalóbb, hogy be kell fejezzem a stúdió próbaterem szobáját, hogy be tudjam fejezni az elektroműhely szobáját is. A zene csoportok mellett elkezdtem elektronikai csoportokba is kérezkedni, és örömmel fedezem fel, hogy még léteznek emberek, akik kedvtelésből elektronikáznak. Ülve lehet dolgozni, zenét hallgatva, nem bírom a tévét nézni, fáj tőle szemem, fejem, valamivel le kell majd foglaljam magam.

Kolozsvár. Magyar napok. Hétvégére elmentünk Kolozsvárra, ilyenkor sok mindent összefogunk. Egy általam készített konyhabútornak az ajtóit kellett felmérjem, hogy újra tudom e csiszolni? Tizenvalahány éve annak, hogy felszereltem és az aragáz környékén a lakk kissé megkopott, nem a melegtől, hanem a zsír lesúrolásától. Zsírosan főznek, aztán valószínű mikor már ragadt lesúrolták valami súrolóval. El is hoztam az ajtókat és a hajlatok biza tele voltak zsírral, kikövetkeztettem, hogy ritkábban takarították, akkor viszont agresszíven.
Három koncertet pécéztünk ki, Deák Bill Földes Lacival, Charlie és a régi, kolozsvári Trans Express rock banda. Kis kétnapos kiruccanás, igaz egy délelőtt az akasztott konyhabútor alját lecsiszoltam, ami három órás kőkemény gépi csiszolás volt, szerencsémre elvittem mindkét kézi gépcsiszolót, így váltogatva nem égett le egyik sem, viszont a karjaim s hátam utána pár napig lázadt. Meg prüszköltem a port, mert mind a pofámba fújta. Lakkozáskor már úgy éreztem, hogy fel akar szállni az ecset.
Jó volt mind a három koncert. Illetve volt egy negyedik is, de hiába volt profi a banda, az ötvenes évek rock and rollját nem tudtam megkedvelni. Ettünk a fiammal a sétatéren egy majdnem tejfölös, sajtos palacsintát és megbeszéltük a vallásokat. Közben néztük a népeket, a magyar napokkal párhuzamosan lehetett egy Jehova tanúi konferencia is, mert el volt lepve a város mindenféle vigyorgó, színes népekkel, ki ki nemzeti ruházatban, magas sarkú cipőkben a nők, fix mint az Őrtorony címlapjain.
Annyi tömérdek magyar jött ment az utcákon, mintha mindenki magyar lett volna. A sétatér tele volt magyarokkal, és nemcsak, elnéztem az arcokat, inkább békések voltak, sokan mint én, csak turistaként voltunk ott.
Reméltem a sétatéri Trans Express koncerten összefutok ezzel azzal a régi világomból, össze is futottam, de átnéztek rajtam mint a röntgen sugár. Nem ismertek fel vagy nem akartak. Nem erőltettem. Nem vagyok az a fajta, akivel érdemes leállni, beszélgetni. Pedig szerettem volna.
Hunornak érdekes volt. Beszélgettünk arról is, ha máshol akar élni, mi támogatjuk. Szeretne olyan helyen élni, ahol inkább magyarok vannak. Én mondtam, ha úgy adódik, érte abba is belemegyek, hogy kiváltjuk a magyar állampolgárságot. Tényleg nem szeretném, hogy emiatt kínlódjon itt Déva környékén. Itt csak a vallás köti össze az embereket, az meg úgy ahogy a vallás szokta: felületesen, távolságot tartva.
Vártam a visszhangját a magyar napoknak és mondhatom, úgy érzem kezd felnőni a romániai magyarság. Nem provokál, keresi a békét, de közben felhőtlenül énekelhet a főtéren magyarul. Néztem a románság reakcióját és láttam, hogy nincs tekintetükben gyűlölet. Nincs is hogy, mert Kolozsvár multikulturális város, amíg mindenki betartja ennek az együttélésnek a jóérzés határait, konfliktusok sem lesznek. Hogy aztán melyiknek lesz több ingatlanja az attól függ, hogy mennyi ilyen vagy olyan gyerek fog születni. Fogcsikorgatva és szitkozódva, hogy geci románok, semmire sem fogunk menni, sőt, azt a keveset is leromboljuk, amit nehezen építünk.
Déván megnéznek, ha magyarul beszélsz. Kolozsváron ez természetes.
Igaz, hogy Hobó próbálkozott, ironikusan bejelentette, hogy “kiegyeztünk, nincs himnusz és zászló lengetés”, amit elenyésző fütty követett, leginkább nem értette a viccet a több ezer néző, aki valószínű nem ezért ment oda, viszont a dalokat mindenki énekelte. Mondjuk ez a kijelentését Hobónak utána napokig elemeztem magamban, hogy miért kellett ezt belénk döfje? Ha kiegyeztetek, akkor kiegyeztetek, miért vonja minden tápos magyar kétségbe a mi erdélyi magyarságunkat? Mit is tett le Hobó az asztalra? Befutott néhány Morrison coverrel, néhány nigger magyarosított blúzzal, mint a magát fehérítő Michael Jackson, amit büszkén emleget, és elszavalt pár József Attila verset homelessz pátosszal, és mindig elénekli a saját szerzeményét is a Barbie baba bluest. De bazmeg mi így is szeretjük, mert magyarul teszi és hálásak vagyunk neki. Bill ártatlan, ő a király, él benne a hajrá Fradi, hajrá magyarok, nem lehet őt utálni. Végül is Hobót sem, mert tudjuk, hogy ő ilyen. Ő megmondhatja nekünk, de mi neki nem.
A Trans express énekese berekedt, egy oktávval lejjebb énekelt, persze szarul. Pedig jó a hangja. Fészen láttam a próbájukat és ott dögös volt. Nem kimondottan a szerzemények miatt mentem, hanem újra érezni azt az analog filinget, amit az akkori Equinox klubban éreztem Kolozsváron, ezelőtt harminc és évvel. Kicsit hencegtek a szekuritátéval a fiúk, hogy első bandájukat betiltották, de nekem senki ne mondja, hogy miután betiltanak egy névvel, egy másikkal megengedik, hogy zenélj. Az mese. Mind készpénz gyerekek voltak, talán Güzü a basszusgitárosuk volt a legcsóróbb, de kitartása miatt alap tag lett. Más dolguk mint a kreativitás nem volt, nekem akkor is szemmel láthatóan nem úgy tűnt, hogy megélhetési gondokkal küzdöttek mint én már tizenhat évesen.
Mondtam Adinának, hogy én egy ködös reggelen mentem az első munkahelyemre, azt se tudtam hova vettek fel, az izgalomtól hasmenésem volt, kukoricásban sitteltem, de miközben mentem, gyomorgörccsel, arról álmodoztam, ha majd egyszer nekem is lesz egy dobom, és gondolatban doboltam. Hogy javíthatatlan álmodozó vagyok. Az.
Charlie nekem jóleső pozitív csalódás volt. Tisztán, érthetően énekelt, semmi művészi túlkapás, szolid szerénység, hálásan énekelt, beton fasza zenekar, hangzás, minden. Tökéletes volt. Hihetetlen hangulat volt a téren, mindenki énekelt. Jó, én nem. Bennem másképp csapódnak le a dolgok. Bennem többet élnek az élmények, sokáig élvezem elmémben, szívemben. Az vagyok aki azt mondom nem, de mégis kitartóan csinálom.
Jó volt. Ezt kellene megértenie mindenkinek, hogy csak békében van esély dolgozni. Ha béke van, csak a munka maradt hátra. Az meg sosincs összhangban a hirtelen, pusztító fellángolással.
Érdekes lesz egy román magyar koncert valamikor októberben. Elmegyek, meg is rendeltem a jegyeket. A Holograf és az Edda lesz egymás után, egy esemény alatt. Szeretem mindkettőt, bármennyire kiábrándító, amit írok, szeretem a Holografot is. Szép dalokat írnak. Nem olyan harciasak mint az Edda, de szépek. Kinek jutott eszébe ezt a kettőt összekötni? El nem tudom képzelni. Kíváncsi vagyok, lesz e ott negyed annyi magyar mint az ingyenes koncerteken? Mert igen megszoktuk ezeket a könyöradományos koncerteket, de ha fizetni kell, leszünk olyan nagy magyarok?
Szívből remélem, hogy szépen és telt házzal fog lezajlani mindkét koncert.
Nem tudom, csak úgy tűnt nekem, hogy az utóbbi magyar napokból nem visszhangzik annyira az rmdsz? Igaz Déván már visszaesett a magyar nap, valószínű vagy telítődött velünk az rmdsz, elérte célját, vagy leszűkült a piac. Szebb lenne, ha a magyar napokat mi civil összefogásból tudnánk fenntartani és animálni, a hatóság, mint kiderült az eddigiekből, nyitottak felénk, de lehet, hogy mi vagyunk élettelenek. Mint ahogy élettelenek vagyunk önszerveződve gazdaságilag tenni valamit a saját jövőnk érdekében.
Ahogy Áron önerőből már két koncertet tartott egy román kocsmában, ahol magyar, saját szerzeményű dalokat adott elő, mennyivel többre lennénk képesek, ha összefognánk. De kényelemből még el sem megyünk ilyen alkalmakra, ingyen se, hát ha fizetni kellene? Persze, valószínű elvesztettük a nagy magyar büszkeségünkben az elfogadás készségét. Valamiért Áron sem vesz engem igénybe, inkább kínlódik szar cuccokkal. Biztos van valami a magyarban amit nem tudok megérteni, velem lehet a baj, minden áron cselekednék, de valahogy nem sikerül.
Úgy néz ki, a Motu hangkártyámmal van valami elektronikus gubanc. Pattog és pár másodpercre kihagy, akadozik. Talán utána járhatok, de lehet hamarább összekuporgatok némi pénzt és veszek egy újat, amelyben megvannak már a mikrofon előfokok is. Visszatettem a Scarlettemet és azzal tökéletesen szól a rendszerem. S pedig muszáj lesz, mert legkésőbb tavaszra meg akarom írni az első cover albumomat. A dobokhoz meg kell nyolc bemenetel. Fiamnak kell egy erősebb számítógép, talán ideje megörökölnöm az övét a stúdióba, s egyúttal cuccilag megerősödnék. Új anyagi mátrixot kell kibűvöljek ezekhez. Talán ideje összeszedni mire nincs szükségem és eladni. Kiindulásnak és reménynek talán megfelel.

Szenzációkban sosem hittem. A munka felületekben igen. A munka tere adott nekem mindig hitet és reményt. A hejehuja nem. A hejehuját mindig valami tragédia követte.

Ioana sétája

Ebből a beteges hajszából, hogy ki a magyarabb, és aki nem egy adott elvárás szerint gondolkodik az nem is magyar, hanem valami elfajult korcs, ki eladta magát és népét, ebből csak úgy lehet kilépni, ha az ember a tőle telhető legnagyobb ignoranciájával kilép belőle. Mert nincs az a szint, amivel a magyarság feltalálóját ki lehetne elégíteni. Mint a vallásban, minél extrémebb fokra süllyed az ember a vallásban, annál radikálisabbá válik, messze túlszárnyallva minden emberi elképzelést és méltóságot. Lásd Isis. Ezzel a kategóriával nem szabad vitatkozni. Amint Vikidál énekelte: “magadból bármennyit adsz, ha megszakadsz, sose nem elég”. Ezekkel bármilyen elvi harcot folytatni csak olaj a tüzére amit szít.
Feleségem szerint elfogult vagyok, azért nem akarom belátni, hogy apám kihasznált engem. Elfogult vagyok, és tudom, hogy kihasznált engem. De egyetlen apám volt, úgy éreztem, hogy ami tőlem telik meg kellett csináljam érte. De valahogy úgy voltam vele is, hogy sosem volt elég neki. És ezért alakult ki bennem ez a készenlét és szervilizmus, hogy megfeleljek mindenkinek. Főleg az ő világképének.
Hogy nem voltam jó tanuló, nem vágtam a Petőfi verseket, szerinte kétszáz szóból sem állt a magyar szókincsem, nem rajongtam a trianoni esetet, többre értékeltem egy tranzisztoros hangszínezőt, mint az Erdély történelmét, szomorúan nyugtázta, sértett volt és valószínű elvesztettnek tekintett, mint egy szellemi, lelki fogyatékosra. Hogyne, próbáltam én érteni amiről beszélt, de mikor kimentem az életbe ott teljesen másról szólt minden, mindaz amiről regélt, sehol sem tükröződött vissza. Fájt, hogy olyasmiért hibáztatott, amit nem én tettem és nem tehetek róla.
Ez a hibáztatás csapott engem fejbe, mikor egy pap valami szektás nemzeti vadmetál zenét hallgattatott fiatalokkal, ahol valami olyasmi volt, hogy kivágtátok az ősi fákat, és tolta az orruk elé, hogy látjátok, és titeket ez nem is érdekel? Akkor kiborultam, hogy mi a fasz? Ezek a gyerekek vágták ki azokat a kibaszott fákat? Életükben nem vágtak ki egy bokrot, nemhogy fákat, erdőket, de miért nem esik neki Verestoynak, nagy nemzetmentőnek, aki tényleg kivágatta a fákat? Köztudott, hogy ebből csinálta mérhetetlen vagyonát.
Hol voltunk mi amikor aláírták Trianont? Ha valaki hibás, akkor pontosan az elődeink azok, valamiért ezt hagyták hogy hadd ne mondjam úgy elbaszták, hogy ez lett belőle.
Mi amikor megszülettünk, a trianon nem volt az úticsomagunkban.
Apámnak sok minden nem volt jó, amit csináltam, mégis szeretetben eltűrtem neki. Nem volt jó az se, amikor hullára dolgoztam magam, amikor elkezdtem vállalkozni. De az jó volt, hogy pénzzel tudtam segíteni. De azt is úgy vette el, hogy éreztette velem, őt nem lehet lefizetni. Rosszúl esett, de elnéztem neki.
Úgy halt meg, hogy bennem az maradt, nem tettem meg mindent érte. Pedig tudom, hogy nem igaz. Mindent megtettem, de sikerült bennem ezt az érzést keltetnie. Nem egészen érzem mi volt a célja vele, de szerintem nem egy kigondolt terv volt ez, hanem az a típikus büszkeség, amit aztán sok nagy nemzetinek magát vallóban véltem felfedezni. Mintha minden marha por, szolga, zsellér népek az ők igéjük által élnek, kik magától az istentől kapják a mennyei bölcsességet lelki intravénásan. És mi balgák nem tudtuk ezt a lehetőséget felismerni és élni vele.
Képes volt nem hinni nekem, amikor megkért vigyek le a Szabadság szerkesztőjébe egy írását és személyesen adjam oda valami főszerkesztőnek, mivel nem jelent meg az írása, engem okolt, hogy el se vittem. Pedig elvittem, személyesen oda adtam, de láttam a tisztelt főszerkesztő úr pofáján, hogy az neki a legkevesebb problémája, hogy ki miket írogat. Akkor egy hétig nem beszélt velem apám, aztán anyám jött sírva hozzám, hogy ha én nem megyek bocsánatot kérni, ő sosem teszi meg. Bementem én hozzá és kértem béküljünk ki. Csak némán bólogatott, de nem hitt nekem. Végig arról beszélt nekem az elmúlt években, hogy amint az Atya úgy a Fiú is, mert ketten egyek. Csak itt az atya megkérdőjelezte a fiúságomat. Csak egy elesett ember voltam apám szemében, akit vergődni lát, nem tud dicsőségesen felemelkedni a földtől, vonszolja magát a sárban, sötétben, nem az alázatot ismerte fel bennem, hanem valószínű arra gyanakodott, hogy butaságomban ez nekem tetszik. Nem tetszett, de valamely ősi genetikai izgága nyúlvány megszólalhatott bennem, hogy nem követtem a fatalista világnézetet, mely családomon ősrég óta nagyon uralkodott.
És mint a hangya percről percre szorgalmasan gyűjtöttem a szárakat, magokat, akkor is ha bolyomat többször megturkálták, feldúlták, mert hittem az életben. Lassan elengedtem az isteneket, a nemzeti érzületeket, mert mindenek felett értelmesebbnek találtam az Életet, ami mindenek fölött bizonyíthatóan ott Van, kínálja magát nap mint nap, nemcsak nosztalgizál némi elcseszett kormányzási partykról vagy embergyűlölő istenről álmodozik.

Ezeket forgatva elmémben és szívemben, valamiért eszembe jutott a keredombi időszakunk. Próbáltam rekonstruálni az útvonalat az állomás elől egész a bérelt szoba konyhánkig. A konyha és a műhely helyiség közé egy mini előszobát ácsoltam, gyakorlatilag egy ajtó erejéig, hogy összekössem a szobát a konyhával, ne zúduljon minden pór a két ajtóra.
Valamiért Joana jutott eszembe, Adina akkori főnöknője, aki eljött hozzánk inekciózni. Adina nagyon beteg volt és nem volt senkink aki inekciózott volna. Este nyolckor elmentem Ioana után, hideg tél volt, sötétség. A Vitéz Mihály térről mentünk az állomásig trólival, onnan gyalog az állomás alúljáróján át, ami tele volt emberi vízzel, ürülékkel, sötétség volt, egy lámpa égett az egyik végében, azt célozva baktattunk középen, remélhetőleg ne tapossunk trutyiba, aztán az aluljáró végén felmentünk a szabadba, a vasúttal párhuzamos, ugyancsak sötét utcára, tele gödörrel, szeméttel, hogy ne féljünk beszélgettünk, szerencsére Joanának be nem állt a szája. Oh man! Lehetett ez már huszonöt éve. De ahogy írom, jut eszembe az útvonal, és már érzem is a hideget. Kb 800 méter volt ez az útszakasz, párhuzamosan a vasúttal, aztán felkanyarodtunk nagy ívben balra, ott még mentünk pár száz métert, ugyancsak sötétben, buckákon bukdácsolva, elhagytuk Bogya Zoli műhelyét, kitől akkor részletre megvettem az egyengető gyalugépet és körfűrészt, majd kiértünk a Máramaros utcára, ami volt az első majdnem kövezett utca, főutca féle. Onnan egyenesen felfele, félmeredek utcán, enyhén balra kanyarodva, kijutottunk majdnem a részeges Zoli házához, aki eladta a házát és elitta meg pokerezte (de a kocsmában ő volt az Árpád egyik sávja), aztán kissé jobbra egy meredek utcán felfelé, ott már kerülgetni kellet a lakásokból kiömlő szennyvizet, mert nem volt kanalizálás és árok sem volt, hanem az utca közepén folyt ahol útat tudott vájni magának, a járdaféle életveszélyes volt a gödrök és a kutyák miatt. Így is egész úton félelmetes kutyaugatásban jöttünk. Elmentünk a drogos festő bérelte ház mellett, aki hetente nyolc természet festményt kellett fessen valami uzsorás banditáknak, hétvégén jól berúgott és elverte a csaját, de annak tetszett ez, mert hétközben csend volt, nyugalom és jólét. A sarkon ahol Juon élt a feleségével és a zsírúj autójukkal, amit sosem indítottak el, mert a fiúké volt, aki felakasztotta magát, mert nem tudtak kiegyezni a Caritas pénzforgatón nyert 64millió lej elosztásán, innen már balra tértünk egyenes útra. Mikor már a süketnémák orditózását hallottuk, akkor már otthon voltunk, mert tő szomszédok voltunk.
Az egész út két kilóméter volt.
Inekció beadva, majd ugyanez az útvonal vissza az állomásig. Itt már karon fogott Joana, csúszott az út, félt a sötétben, de nagyon bátran jött. Az állomáson megvártam amíg jött a busz ami direkt a Grigoreszku negyedbe vitte és elbúcsuztunk.
Én meg visszacammogtam a sötét utcákon.
Ez a Joana a mai napig is Adina mentora, noha évek óta nem tud semmit róla.
Bennem is hatalmas benyomást tett. Egy patika tulajdonosa, feleségem főnöknője eljött velem gyalog azon az estén, egy vak zokszó nem hagyta el száját, egy árva megjegyzéssel nem utalt nyomorúságos helyzetünkre, több éves ismerettségünk ideje alatt egyszer nem hozta fel a nemzeti kérdést.

Nyomorúságosak voltak azok az évek Kolozsváron. Most visszatekintve, volt mégis valami szépség benne, amit csak most tudok értékelni, éspedig a remény az emberségre. Azokhoz az időkhöz képest ma az emberek gonoszok, skizofrének. Volt rohadék akkor is, de nem minden második ember. Ma az.
Nem volt internet, nem volt ez a szellemi fertőzés, ami most eláraszt minket.

Mi, akik így nőttünk fel, hogy a román többségben a magyar kisebbség, mely meghatárózás is a politikum szüleménye, mert mindaddig csupán magyarok voltunk a románok közt, senki sem degradált minket kissebbséggé, nekünk természetes volt, hogy románokkal élünk együtt. Ha jelentett is volna valamit a trianon nekünk, egyszerűen nem volt hova tenni. Egyáltalán minek vágyakozni rá? Hogy Nagy Magyarország? Az aki nem élt román többségben, el nem tudja képzelni, hogy nekünk ez miért tűnik marhaságnak. Mert akkor hogy lesz? Kiűzzük a románokat? Vagy mi tömörülünk valami Magyarországi gettó táborokba? Vagy mi? Nonszensz.
Pláne miután olyan negatív tapasztalatokat szereztünk amaz nagy magyar emberszeretetből magyarigeni kétéves létünk alkalmával, minden okunk megvolt a nagymagyarság gondolatából kiábrándulni. Akkoriban jártam Budapestre többször, jobbos barátok meghívására, próbáltak beavatni a mélymagyarságba, kénytelen voltam Badinyt is meghallgatni a sumér teoriáival, aztán mikor több ezer ember torka szakadtából elkezdte üvölteni hogy a zsidók mennyenek haza, akkor megértettem, mitől ekkora nagy ez a magyarság. És persze mindez az ősi nagy összefogás csak valami több ezer éves emlékféle, mert a valóságban fix úgy éhen dögölhetsz a legmélyebb magyar keblén is, míg a román uzsorás egyszer azt mondta nekem, na hagyjuk a faszomba, ezt már nem a kamatba írjuk, hanem ezzel kifizetted a tartózásod.

Felelevenítem ezeket a gondolatokat, mert lassan már el sem hiszem, hogy volt ilyen idő az életemben, amikor ez a nemzeti kérdés nem foglalkoztatott. De ahogy sem a kocsmás pesti jobbosság nem tudott magába szippantani, úgy a most dúló embergyűlölő világnézet sem fog engem magába szippantani.
Vegyük úgy, hogy csalódott bennem a nemzetem. Mert én a tőlem telhető ignoranciával ebből a dologból én kilépek.

Hozzon jót, vagy rosszat, az Életet választom.