Okos elektroműhely


Kifészkelte magának a helyét az elektroműhelyem. Elgondolkoztam. Mintha egy élő entitás lenne az elektroműhelyem, kikövetelte a helyét. És megkapta.
Talán egy hónapja, mióta itt jártak Emilék, akkor a stúdió kibővült egy ideiglenes térrel, amit ilyen leszerelt válaszfal elemekkel határoltam el. Komoly gondot okozott valakinek, hogy mit kezdjen azokkal a panókkal, eldobná, de akkora panókat hova dobhatna ki? A szemetesek nem viszik el. Jobban megnéztem és valamikor iroda asztalokat választottak el egymástól ezekkel az illeszthető elemekkel. Eltakarítottam én őket, és még hogy örvendtem nekik, a tulaj el nem tudta képzelni minek örvendek nekik. Hisz ezek a falak hang elnyelők is. Könnyen kezelhetők. Na ezekkel körbe határoltam a hirtelen próba termet, ami akusztikailag is bevállt. Studióilag a falak cuccként hatnak, míg a másiknak irdatlan gondot. Milyen érdekes. Ilyen, ha valami nincs a helyén.
homályos... de a lényeg látható..
Így került az ugyancsak kiszuperált íróasztal a válasz falak mögé, ideiglenesen. De közben eltelt a hónap, vagy másfél? Nem számoltam, de kezdett hozzászokni a szemem az elválasztáshoz. Történt, hogy újragondolva a dobok felvételi mikrofonozását, három új mikrofon kábelt kellett csináljak. Reggelenként a kávé mellett, facebookozás helyett megforrasztottam ezen a kiszuperált íróasztalon egy egy dugaszt. Közben eltakarítottam a szétdobált kábeleket. Így kezdett otthonosodni az elektroműhelyem. Arra az ablakra légyhálót is szereltem. Reggelente szeretem a friss, madárcsicsergéssel vegyülő levegőt beáramlani. És ezzel meg is pecsételte sorsát az elektroműhelyem. Le sem tagadhatom, hogy organikusan alakulok az adódó helyzetekhez.
Az asztal története az, hogy csúnya. És főképpen a fiókok használhatatlanok. Madárszaros volt, mikor elhoztam. Letakarítottam volt, de annak lassan két éve. A fiókokat én sem tudtam használni. De egyik ilyen facebooktalan reggel kirángatom az egyiket, finoman azért, ne törjek el valamit, és látom az előlapok csavarral vannak rögzítve. Meglazítom őket, az előlap a helyére csúszik és újra szorítom a csavarokat. Láss csudát, úgy működnek a fiókok, hogy újkorukban sem. Hászepersze, jöttem rá, amikor húzták ki őket, valszeg tele voltak, idővel kimozdultak a helyéről a lapok és beszorították a fiókokat. Meg aztán sokan nem tudják, hogy ezek az íróasztalok is olyanok mint a finnyás hölgyek, szépen kell velük bánni. Sőt, valamivel jobbak azért, mert a finnyás hölgyekkel szemben ezek a fiókok hálásabbak, ha szépen bánnak velük.
két év szünet után....
Na ez forradalom, ujjongtam, mert teljesen átrajzolja az elektro műhely körüli dolgokat, a fiókokba jól lehet pakolni.
És akkor így már adja is a végleges falak irányát és helyét, és meg kellett hagyjam, okosan kiharcolta magának a helyét az elektro műhelyem. És közvetve pedig a stúdió próbaterem helyét is körvonalazta, kialakítván a helyiségek közti folyosót, amelyet leválaszva a hasznos felületről, a fűtendő helyeket is optimizálta. Így 25%-ot a térből nem kell fűteni. Plusz ez a folyosó megoldja az intimitását minden helynek, illetve a műhely és lakás művészbejáró részlegét is, ahol több szatyor előkészített vízmelegítő tüzelőt szoktam tárolni. Mert azt is olyankor szoktam vágni, hasítani, amikor több hulladék keletkezik, olyankor akár tucatnyi szatyrot is megtöltök.
Közben teszek veszek és leltározom, hogy fel vagyok gyűlve mindenféle kacattal. Négy billentyűzet, egy darab pentium egyes, kis Acer laptop, régi nyomtató, kinek adhatnám, persze szimbolikus összegért? Mert két dolgot fogadtam meg: Fűrészport nem adok többet ingyéé, és ezentúl, ha valaki nem viszi előre az én dolgaimat is, nem teszek én se neki előre semmit. Mert hogy, hogy nem, de ezek a szocpol dolgaimban mindig úgy alakulok, hogy az húzza az orrát, akin segítek. És mint egy free konyhára bemenő éhenkórász, kommentálja a menüt. Szegénynek adni megint nem ér, mert az legtöbb fél órán belül egy deci pálinkára konvertálja. Ebből nekem rengeteg tapasztalatom van. Sajnos ezeknek se hal nem kell, se halászni megtanulni, nekik a deci kell. Jó, mondja az ember, segít egy gyermeken. De fájdalom, sajnos az se különb. Nem decire adja, hanem mittom mire, de nem a blogját fogja írni a kis laptopon, mivel a nemtommilyen játék nem fut rajta, egy szál cigiért képes túladni rajta.
Facebook. Kérem szépen. A facebook nem ingyenes. A facebook ingyenes azoknak, akik tátják rajta a szájukat és eszik a gördülő reklámokat. De annak aki adminisztrál egy oldalt, azzal a céllal, hogy dolgait, gondolatait terjessze, kiderül, hogy a lájkolók számára sem jelennek meg a tartalmak, ha az oldalért nem fizet. Viszont, nekem, mint tátottszájú böngészőnek ömlik a sok kéretlen, fizetett tartalom, és utána keresve, az általam lájkolt oldalak frissítései nem jelennek meg. Hiába állítom a friss hírekre, azok nem jelennek meg. Figyeli szokásaimat a facebook, mint a google, és “ennem “ad ahogy “ő” gondolja. A megoldás nem a törlés, hanem a kevesebb használata. Erre vezettem be az elektroműhelyt, mint reggeli intellektuális éhség pótlására.
Közben megokosodtam. Már a tavasszal vettem egy okos telefont, utolsóként a faluban, kicsit viszolyogtam tőle, de már nagyon kellett az új telefon. Pár hónap használat után egészen belejöttem. Imádom. Gps-re és zenére használom. Netes rádiókat böngészek, irdatlan jó zenékkel, reklámok nélkül. Mentem is hűségesen őket, mindig is imádtam a zenéket felvenni, szortírozni és hangulathoz igazodva hallgatni. Kommunikálni keveset tudok vele, mert nincs kivel és mit. Ez a facebookos életiskolás oldal is kezdi adni formáját, alakul az egyprofilú társaság arculata, ugyanazon kategóriájú, politikai meggyőződésű, világnézetű emberek sokadalma, akik rögtön rávetik magukat az ellen véleményre, ezért nem is kommentelek, de lassan már nem is olvasom őket. Unom már ezeket a mű spirituális ébredőket, akik átutazzák a már törvényszerű tipikus ébredés útvonalukat és évekre leköti őket ennek színes és zagyva aurája. De ez a tapasztalat hiányos, klimatizált íródeákok folytonos megvilágosodása nekem már fárasztó. És nem akarok tiszteletlen lenni, de nevetséges is.
Érdekes megfigyelésem, hogy csokorban hullanak le rólam a barátságok, azt hiszem, olyan vagyok mint egy unalmas öreg malom, aki lassan, zörögve és darabosan őröl, míg a piac hemzseg a finomabbnál finomabb lisztet őrlő zenélő gépecskéktől. Ez ellen nincs mit tennem, de nem is akarok. Alázatos csendemben, mint egy ócskavasra jelölt öreg gép tűröm az eső savas cseppjeit és a madarak szarpöttyeit a fészer oldalában.

Így az okos elektroműhelyről.

Mostanság

Mostanság érzem, ahogy az élet változik körülöttem. Nehezen fogom fel, hogy ötvenen túl hiába gondolkodom fiatalosan az életről. Az ötven alatti generációk egyértelműen nem velem gondolják a bármilyen jövőt. Ahogy Mollináry Gizella (egy darabig még idézek belőle) írta: fiatalon az ember azt hiszi mire felnő, az ember kitalál valamit és nem hal meg. Na nekem mostanában ez az elmúlásos dolog egyre tisztul. Arról többször írtam, hogy nem félek a haláltól. Sem attól, hogy Teremtővel szembesülök, sem attól, ha az ibolyák gyökerei lesznek nekem az örökkévalóság. Nincsenek örökkévaló elvárásaim.
Az fáj egy kicsit, hogy a nálam fiatalabbak lemondanak rólam. Hadd az öreg faszt. Nem látod, neki délben pihenni kell, nem bírja a ritmust. Meghízott mint a állat, fogai kihulltak. Az is groteszk, fekete humor, ahogy végig megyek hússzor napjában a műhelyen. A mindennel tele, de egyben üres hangár mintha gúnyolódna velem, látod, te is milyen hülye voltál, nem műhelyért kellett volna életedben imádkozz, most aztán adott az isten neked műhelyt, hogy rohadj bele mindenestől. Műhely kellett neked? Na adott az isten műhelyt neked!
Így van. Ezt belátom. Talán hibáztam. Nem műhelyt kellett volna kérnem. Hanem mást. És több időt kellett volna szenteljek magamra.
Néztem a jutubon, ahogy egy dobos pacák egy hatalmas tükörben nézte magát amint dobol, és szemmel láthatóan tetszett magának, önelégült pofát vágott hozzá. Valahogy így kellett volna én is nézzem örökké magam a tükörben, s akkor láttam volna, hogy a munka káros az ember egészségére.
Úgyhogy elbasztam. A székely gerendákat basz el, én életeket. Ez se semmi azért.
Néha elmegyek egy nyugdíjas klub előtt, délután már gyűlnek oda, sakkoznak késő estig. Elnéztem, talán ott a helyem. Persze, hetyke fiatalon a hatvanasak klubjában. Innám a sört, és hosszasan nézném a sakktáblát. Nehéz a mozgásom, de kétlem, hogy képes lennék órák hosszat sakkozni. Egy rövid játszmát nem tudtam életemben lejátszani. Nincs kitartásom hozzá és bármi, ami valaki vagy valami ellen történik, nem tudom csinálni. Ahogy mondtam, arra voltam szetálva, hogy környezetemet kiszolgáljam. Sikerül is, mert kurvára lerohasztanak engem. Szüntelen adok, pedig már rúgnak belém, annyira irritálja a mindenkit adakozóságom, belém unnak. De ők nem is tudják, hogy lelkemben mekkora harcot vívok, hogy csak egy picit is gyűlöljek már, a javamra az isten szerelmére! Mindig eldöntöm, nem adok többet. Vége, kész, én leszek a geci. És láss csudát, ebben a halálos magányomban mindig megtalál valaki, igaz addig az aktusig, amíg tart az adakozás.
Van itt egy kóbor kutya, kölykei lehetnek valahol. Lejárt kekszeket adok neki, patikából kiszuperált, lejárt tejporokat hígítok vízben neki. Amíg ezeket elfogyassza, bánatosan néz, de aztán ő is elhúz vackába. Kéne haragudnom rá, de nem tudok. Kölykei majd hálából össze fogják piszkítani az udvart, ugatni az éjszakát. De sajnálom őket, mert korán elpucolnak. Annyi kóbor kutya után fertőzött a hely, esélyük sincs ezeknek túlélni oltás nélkül. Tudom milyen kínosan halnak meg. Ezért nem tartok kutyát, mert nem viselem a szenvedésüket. Ha oltanám is a kutyámat, ezek a kóbor kutyák megnyuvasztanák. De nem tudom lelőni őket. Se mérgezni. Sajnálom a letaposott csigákat. Nem tudom mindegyiket kikerülni.
Szóval, mondanám egy magamfajtának, jer húzzunk el még egy bleúzt, de nézne rám, mintha hibbant lennék. Pedig megmutatnám mit pengessen orra vére eleredtéig a bazzgitáron. Nem nehéz. Nem a technika a lényeg, hanem az érzés. Mi olyan nehéz? Tádám-tádám.
Ja. Mégis, a legyeket gyűlölöm. Rajtuk verem el a világba vetett összes reményeim meghiúsulásait. Mekkora kurva nagy ez a világ, benépesítik a levegőt is, röptükben veszekednek is, dugnak is, meg izzadt fejemre szálnak disznólkodni. Nem borzalom? Ezt az egyet nem fogadom el! Halál rájuk. Spirituális exkolléganőm meg is jegyezte, még nem látott embert ennyire vehemensen gyűlölni a legyeket. Persze, mondtam neki, mert városon élsz, ahol repülőből permeteznek a legyek s szúnyogok ellen. De ezt láttam, hogy nem ért a spirituszáig, elakadt az én bűnömnél. Az egyetlen kibaszott bűnömnél, és azt is nem kipécézte? Hogy lehetnék pozitívabb. Én nem vagyok pozitív? Ki az isten a pozitív, ha nem én? Aki másokért képes meghalni, de magamagáért tükörbe nézni se?
Végül is jól van minden. A neheze kezd lejárni. Van abban is jó, hogy basznak rám, legalább majd nem siratnak. Azt mondják majd, hadd a faszba, egy frusztrált fasz volt.
És nincs ez jól? Dehogynem.
Rákaptam a szintire. Egy nap felfedeztem, hogy a keverőpultom mellett letakarva régi törölközővel, ott a zsírúj szintim. Persze, zongorista páromra várt, de azt hiszem két év várakozás elég, hogy kiderüljön az a szándék, amit tulajdonképpen már előre kimondott, hogy véletlenül se maradjon homályban, miszerint: többet nem. Igaz is, a szinti nem zongora, hiába dinamikus a billentyűzet, de az angol mekánikás híres zongora is 15 éve érintetlen. Nincs már még 15 év türelmem, élettel való packázás lenne ilyenbe vállalkozni, ezért bekapcsoltam és kütyültem rajta. És megszólalt az agyamban életem szimfóniája, mely valahogy olyan, mint a Csabi fütty zenélése. Érthetetlen, de szívből jön, és ha más nem, de az kiérzik.
Meg az is megfutott az agyamban, hogy mi lenne, ha bevezetném a halk dobolást? Mindenki súlyokat emel, hogy jó nagyokat üthessen a bőrökre, tányérokra, mi lenne, ha én halkan dobolnék? Fiatalon meg voltam győződve, hogy metál dobos leszek. Talán lehettem volna, de nem vagyok már fiatal és az a vonat elment. A doboknak halkan is szép a hangjuk. Egy emberi énekhang is dúdolva milyen szép tud lenni, a visítós népzene engem egyszerűen ki tud kergetni a világból, és akkor se fogom szeretni, ha nyolc árpádsávon is fut az az éneklés.
Bilik meg kongák kizárt, a latinos verésektől megint hidegrázást kapok. De a finom jazz hangzásból kölcsönözve, próbáltam pár ritmust, nekem tetszik. Milyen zenére is menne? Ki tudja? Talán felvéve, bekeverve bármihez. Nem biztos, hogy a gépfegyver hangzás az isten a zenében sem. Mikor Emilékkel próbáltunk, egy idő után mintha nem lett volna elég a néhány száz watt, egyre feljebb licitáltatott a hangerő. Ment volna ez huszonévesen, de most nincs benne öröm. Mikor átkevertem Balázs Fecó Érints meg nótáját, doboltam rá egy próbát, a finomabb megközelítés hozta nekem és belém az érzelmi többletet, nem éreztem hiányát a keménykedésnek. Több lélekwattot szeretnék, nem áramit.
De kinek van ehhez türelme? Fiatalnak még nincs, öregnek már nincs.

Na így ezekről a dolgokról.

Fogpiszkálóból rönk

Már egy hónapja ragasztok mindenféle tölgyfa fadarabkát. A székely mondással ellentétben dolgozom, ő rönkből fogpiszkálót csinál, ha el nem rontja, én fogpiszkálókból rönköt ragasztok, és nincs hogy elrontsam.
 Az úgy alakult, hogy elérkezett az egyik hitelezőmmel szemben az utolsó kamat törlesztés. Története van ennek, de most nem részletezem. Kiegyeztünk, hogy annyi éve mind dolgozok kamatba, kértem legyen elég, nem bírom, ezt még megcsinálom oszt kész. Közben nagyobb tételben elkezdtük magát a tőkét törleszteni. Innen, hogy idén nincs se tenger, se egyéb, sőt egyre nézegetem az első dobomat, de egyelőre csak nézegetem. Elvileg az szent dolog, de ha baj van beöntjük ágyúba. Egyértelmű.
Négy tölgyfa ajtót kell készítsek jó széles tokozatokkal. Régi házba. Tölgyfa anyag persze nemá. Viszont felmérve minden rejtett, elfelejtett zugot a műhelyben, temérdek tölgyfa darabkára leltem félretéve, hogy majd jó lesz valamire. Kicsit hitetlenkedve figyeltem hátsó gondolatomra, miszerint ezeket összeragasztva kihozom az ajtókat. Mert baromi munka ennyi apróságot előkészíteni, ragasztani hogy használható nagy anyagokat nyerjek. De a szükség nagy úr. Bármennyit variáltam, spekuláltam, hogy mégis egyszerűbb venni új anyagot, de szembe kellett nézzek két húsba vágó valóságba: nem lehet megbízható száraz tölgyfát venni, és ha lenne is, nincs rá anyagi fedezet.
Mint az életem minden állomásán, most is két út állt előttem, de egyértelműen azon kellett tovább menjek, amely adott volt: ragasztani. Amivel nincs bajom, de ez azt jelentette, hogy még egy hónapra nem vehetek fel pénzes munkát.
Nehéz volt az első két hét. Mentálisan kellett legyőzzem magam, hogy igenis lesz értelme ennek a babrálásnak, és folyton számoltam, hogy de így sem lesz elég a fa.
Addig köpültem a tejet, míg megkeményedett. Letelt a hónap becsületesen, és az anyag is elég lett. Ami vigasztal, hogy ha most nem használom el ezeket a maradék tölgyeket, akkor valószínű télen a kazánba ment volna, mert volt egy ilyen megközelítésem is, hogy ha nem most, akkor valószínű soha. Ugyanaz a meglátás kategóriám ez is, mint a munkás méltó a maga bérére, illetve egy földet ha nem művel meg a tulajdonosa, nem érdemli meg.
Több rendben történt a ragasztás. A nagy anyagokból mentem visszafele a kicsikhez. A végén már centis lapokat is ragasztottam, majd szeleteltem továbbá, gyalultam, újra ragasztottam. Kínai türelem kellett hozzá, nem volt látszata, teltek a napok, de végül meglett. Összeszámolva, ha ezt a mennyiséget gyárban veszem meg, üti az 1000 eurót. Ami nem volt meg. A felhasznált anyagok legtöbbje hulladék kategória volt, épeszű asztalos nem használta volna fel több mint negyedét ragasztásra belőle. De én ha elindulok egy úton, megyek, ha veszítek is. De most nem veszítettem. Minden babraság ellenére. Sőt, elgondolkodtató annak is a gondolata, ha nagyobb gyártól tűzifa minőségű hulladékot vennék, kizárólag tölgy hulladékot, és sikerülne értékesítenem a ragasztott elemeket, kijönne a munkadíjam és az újrahasznosítás terén is teremtek értéket. Ha csak ezt a hónapot veszem, fél köbméter ragasztott, feldolgozott végterméket állítottam elő, ami fűrész árúban legkevesebb egy köbméterben kell számolni. Élő fában legalább 1,4 köbmétert, a pontosság igénye nélkül egy 30 cm átmérőjű magas tölgyfát jelent. Ezt miattam nem kellett kivágni ebben a hónapban.
Ragasztás közben sok mindenen elmélkedtem.

Olvasva Mollináry Gizella életét regényes sorozatában, elgondolkodtam, hogy tulajdonképpen nő írótól nemigen olvastam, pár blogon kívül. De a blogokat nem lehet beszámítani, mert ott nem íródnak meg olyan belső lelki tépelődések, mit egy regény meg tud magának engedni. Gizella nagyon mélyen magába hajol és rengeteg dolgot kipakol. Nekem nem volna bátorságom ennyire nyitottnak és őszintének lenni, habár az is igaz, hogy értéke csak ennek van. Gizellát olvasva rájövök, hogy a nők teljesen másképp nézik a férfiakat. Semmi sincs bennük abból, amit Jókai és társai romantikus világképeikkel illusztrálni igyekeztek. Ha nagyon vadul kéne fogalmazzak, ahogyan Gizella teszi, a férfiak tiszta hiába írnak szerelmes verseket, csupán röhögtetik magukat velük, messze nem váltja ki a nőkben azokat az érzelmeket, amikre reménykednek a sült bolond íróik. Ebből a szögből nézve a magamfajta könnyen szerelmesedőket, most nagyon szánalmas figuráknak tekintem. Ezeket az érzelmeket még versbe is foglalni? Hogy a piedesztálra istenített nő meg leplezett gúnnyal arcon simogasson (legjobb esetben) mint egy hülye gyereket? És tényleg. A férfi az erő, a keménység, ezt is várja el tőle egy nő (eleve ellentmond a feminista mozgalomnak), hogy ez a balfasz elkezd verselni is? Meghiszem, hogy undorító. Így már nekem is tiszta a kép. De mint globalizált, elpuhult nyimnyám fajzata, nem akarom szégyellni érzelmeimet, akkor se ha soha nem volt és nem lesz trendi egy nőnek a szerelmi vallomás. A vesztes nem én vagyok, hanem az aki képtelen fogadni. És egyezzünk ki, manapság a nők sem valami nők, nemigen ingerelnek versre, a fajfenntartási ösztönük sem annyira erős, ha bakot keresnek, a saját biztonságuk van előtérben, nem a családé, netán több gyerekkel.
Van azért alapja annak, hogy a férfiak kevésbé kommunikatívak a nőkkel, esetleg durvábbak, mert Gizella is elsőre visszautasítja a közeledőt, pedig epekedik a pasas után, az meg ráérezvén, hogy játszik vele a csaj, ügyes bajos dolgaira hivatkozva elmarad. Világos, egy férfi ha egyszer mondd valamit, azt nem azért mondja hogy feszt pattogtassák. Valószínű lehetett egy kor, amikor egy férfi karakánságból egy életre visszalépett egy szeszélyes visszautasítás után. Ma ezek a karakánok nincsenek. Ma földön csúszik egy nő kegyeiért a pasas, ezért van az, hogy a nők úgymond nyeregből szólnak oda, esetleg rúgnak az emberbe. Mert unják, hogy nem kell harcolni. És tényleg, undorító a ma férfiának a nő kegyei utáni esdeklés.
ingyé nem adom többet. megdógoztam érte.
Egy mai Gizella teljesen másképp élné meg ezt a dolgot, nem lesné minden percben, hátha mégis befordul a sarkon a drága, mert tudja, hogy buzijelölt pipogyájának idő kérdése a csúszómászósága. És elhiszem, hogy értékét veszti így minden érzelem. A nőnek úgy látszik akkor egészséges, ha örökké kell félnie valamitől, ha epekednie kell valakiért, ha csak ott van az a valaki, unalmassá válik. A férfinek sem jó, hogy gyerekként kezeljék, nem tudja vissza adni, szeretni a társas gondoskodást, szerelmet.
Na mert olvasom a feminista oldalakon, hogy megunták már a sok unalmas férjet, akik hidegek velük szembe x házassági év után. Talán ott lehet elásva a dolog, hogy a férfi nem szeret egy dolgot többször kérni, mondani. Nem szereti, ha szívatják. S akkor visszalép. Nem mamlaszság miatt, hanem pontosan azért, mert nem mamlasz.
Hová lett a női kedvesség? Cicaság? Odabújás? Dorombolás? Ehelyett van egy örökké elfoglalt fehérnép, spirituálisan tudathasadásos, mindent el akar intézni férje helyett, gyakorlatilag kiszorítván bőréből azt. Vadbaromnak kell lennie az embernek ezt nem észrevenni. Ilyen nőt nem is kívánhat magának az ember fia.
Na de ez csak egy ilyen ragasztásos eszmélés volt.
Egyéb gondolatok is megjárták fejemet, lelkemet. Például mindenki szajkolja az alulról építkezést, hogy az új, a megvilágosodott társadalom alulról kell építkeznie, mert az aktuál politika vezérlésű világra nem lehet számítani. Érdekes csoportra találtam, “Az életiskola ahol nincsen diploma csoport” címmel a facebookon. Nincsenek túl nagy elvárásaim vele szemben, mert félek előbb utóbb kibújik a szög a zsákból, vagy adott politikai szimpatizánsokat takar, vagy vallásos örülteket a csoport, de mindenek előtt megadom az esélyt, hogy felfedje magát. Ha őszinte benne a keresés, mindenki nyer vele. Na ebben a csoportban egy Tibor nevű korombeli srác a vezérfonal, érdemes megnézni a vele készült filmjeit, meghallgatni gondolatait. Jók. Kifejezetten jók.
Itt is említésre kerül az önállóság, az alulról építkezés, öko meg ilyenek, állítólag a srácnál élőben meg lehet tapasztalni milyen ez a dolog. Igaz nem derült ki számomra eddig, hogy miből él, hisz ha jól értettem a 400 négyzetméteres kertjéből a napi szükséglete a családnak kijön, de a többihez a pénz honnan, nem derül ki. Pedig ez kulcskérdése minden elvonulós életformának, bármilyen legyen az. A szerzetesek segélyekből, adományokból élnek. De miből egy magát ellátó öko kertész? Olyat látni, hogy fél hektáros zöldségtermesztő család reggeltől estig kicsitől a nagyig izzadnak a melegházakban és éppen hogy kijönnek, de szerencsére van két nyugdíj, amire számíthatnak, de sosem jöttem rá, az ilyen laza világnézők miből élnek meg?
Mert például ajánlottam alapítványnak, hogy felajánlom csarnokom nagyobb részét, csináljunk egy népi műhelyt. Ne fizessenek bért érte, legyen olyan mint egy államosított ingatlan, a nép javára, és hozzunk létre közösen érdekeltségeket, munkahelyeket, nyugdíj fejében jövök a szakértelmemmel. Továbbra is hajlandó vagyok ilyen projektre.
De elgondoltam ezt az új tehenész gyereket. Elnéztem ahogy végzi dolgát. Szép szál legény, kis csetlő botló feleségével, de mikor mosolyog Angelina Jolie eláshatja magát. Látom, érzem a srácban a feszültséget, hogy ő niggerszámba van véve. Elgondoltam, mi lenne, ha volna egy ilyen nemzeti alap, amely azt mondja, hogy ennek a fiúnak adunk egy telket, tíz tehenet, és folyamatosan forgótőkét (nem európai eurómilliókra gondolok) amíg talpra nem áll? Szerintem egy komoly és elégedett gazda lenne, saját birtokán, saját országában. Ez lenne az alulról építkezés. Ahogy most van, hogy fizetés napján gyakorlatilag kifizeti múlthavi költségeit, soha nem lesz önálló tehenész.
Kéne egy nemzeti program, egy hátszél, ahogy mondom mostanság, hogy átvenni attól a földet aki nem műveli és hozzá segíteni azt, aki megbecsülné. Annyi hülye program van, első ház program, autó roncs program, villany autó program, fűtés program, rengeteg szökőkút program, ezeket át kellene kanalizálni a vállalkozás programba.
Elgondoltam, mekkora hiábavalóság, egy meglévő ingatlan ahányszor gazdát cserél, annyiszor életek zabálódnak fel, harminc negyven évekre lekötődnek emberek, családok. Minek? Az a hely nem megy sehova. Nemzeti értékké kéne tenni. Biztos lennének tárgyalási eszközök főleg az elhanyagolt ingatlanok, földek tulajdonosaival szemben.
Na mindegy.... legalább ehhez egy épkézláb fórumot ha találnék, de sajnos nincs. Az olyan oldalaktól, mint “Erdély autonómiája...” témájúak, rosszul vagyok, más se folyik bennük, mint Orbán istenítése és a borzalmas migránsok európai leigázása (és persze szűz Mária). Ilyen közegben kizárt bármiféle párbeszéd.

Na lassan nekifogtam az ajtókat alakítani a ragasztott fogpiszkálókból.

Esteledzik

Esteledik

Csillapodik már az est,
Ernyedten dől el a test.
A madarak már nem nekem csipognak,
De vajon te hallod szerelmes hangjukat?
Nincs igazán mit adjak, lassan kiderül mi s ki voltam,
Némi kamatot még adok, aztán elpucoltam.
Egy darabig azt hittem itt a mennyország,
De aztán rájöttem, nincs más világ.
Azt hittem a világ te vagy,
S mi ketten a mennyország.
De egyikünk sem több,
Mint láncszem a komposztban.


Tákol az azstalos

Elaborált kocaillesztés. De jó.
Így születik a fityfiritty.
Helyén van minden.
Festésre kész.
Felvilágosult csajok.
Helyükön a csajok.
Menetes csavaros megvilágosodás.
Amikor az elméletet a gyakorlat igazolja.
Amikor az eladó azt írja: no shipping in your country.
Beshippingolom magam.

Everybody migrál & honey

Tudom, hogy unja már mindenki a migránsozást, ezen írásom fölött is elfut majd sok olvasóm tekintete, azért is tisztáztam már a címével, hogy kedveseimnek ne kelljen végigszenvedni olvasmányomat, kisimult homlokkal, mosolygós arccal mehessenek odébb, problémamentes világukba.
Igenis érdekel ez a téma engem. Nem annyira az a része, ahol a “mocskos” migránst démonizálják, hanem az a része, ami ránk, rám vonatkozik. Mert azzal, hogy a költöző népeket gyűlölöm, az én problémám nem oldódik meg.
A világ mozgolódása nem szűnik meg sem a Sorosok kinyírásával, sem a több rendű szöges kerítésekkel. Mert a probléma lényege a mi portánkon van. A dolognak ez a része érdekel engem inkább.



Megfigyeltem azt a világtérképet, ahol kimutatják a legfőbb toxikumot termelő országokat. Nem lepett meg, de elgondolkodtatott, hogy Kína a legnagyobb mértékben mérgezi a Földet. Mégsem mondhatom, hogy a mocskos kínaiak, mert minden áldott nap én is hozzájárulok eme térkép rajzolatához. Veszem a kínai terméket. A Világ összes népei veszik a kínai termékeket, nem törődnek azzal, hogy mi van Kínában.
Így van ez a migrációs dologgal is. Hogy onnan jönnek, ahonnan jönnek, az az én hozzájárulásom révén is történik. Használom a kőolajat, az érceket, a fákat, amiket ott polgárháborúk árán is kitermeltetek, természetesen húgypénzért.
És miért? Egy olcsón megszerzett jólét önámítása reményében.
Erre rájön az is, hogy az itthoni földemet nem tisztelem többé, undorral nézem elvadult földemet, kesergek azon, hogy nem rentábilis.
A többi az mind részletkérdés. És idő kérdése az akciók, reakciók következményei.
Elvakult, már beteges be nem ismerésünk pedig egyszerűen távol tart minket a megoldástól.
Csak egy konkrét példát hozzak fel, a lefotózott mézes székely bácsiról, mely futótűzként terjed a facebookon, hogy boldog, de fáj a szíve. Nagyjából minden hozzászóló úgy véli, hogy azért fáj a szíve, mert nem útlevéllel mehet Bukarestbe, azaz Székelyföld nem önálló ország. Mint önálló termelő, gazda, hogy úgy mondjam, én teljesen másban látom az ő szívfájdalmát, mint a zöm. Egyszerűen következtetek, hogy mivel a mézes bódéja mellett nem láttam fiatal mézest, akinek ugyanúgy szív bajai lennének útleveles problémák kapcsán, arra jutottam, hogy az öregnek azért fáj a szíve, mert nem viszi senki tovább a mézes bizniszt.
Azért fontos a problémákat a gyökerükben kezelni, mert a kettő: családi vállalkozás, illetve államforma, nem ugyanaz. A családi vállalkozás helyhez kötött, embereket, családokat, közösségeket köt össze, az államforma mit sem ér ezek nélkül. Ez a modern ember önámítása, hogy egyszer legyen ház, autó, aztán jöhet a család, illetve legyen szép államunk, aztán meglátjuk a néppel mi lesz.
Kiölték vagy se, de tény, hogy elvesztettük a közösséghez szükséges készségünket. Alapítványok, pályázatra eligibilis szervezetek arra tanítanak minket, hogy a közösség múltbeli dicsőséges jövője az egyik vagy másik halófélben levő történelmi egyház istápolásával jönne létre, utalván arra, hogy egyszer legyen egy jó öreg magyar mentalitás. Aztán arra mint maszületett bárányok besétálunk hozsannázva tiszta magyarságunkat mint megannyi keresztség felvévén. Csinálván mit is? Kínai ádidászban, szír kőolajjal, brazil autóban, németben török vendéglőben alagsori mosogató állásból finanszírozva?
Hazugságok sorozatával részegítjük saját magunkat. Tudjuk, hogy kamu minden, de iszunk és részegedünk.
Lehet e hibáztatni a fiatalt, aki nem lát a mézes bizniszben jövőt? Vagy az asztalos műhelyben sem lát senki jövőt? Úgy, hogy itt van inggyé... csak jöjjetek? Nem merném nagy pofával őket se hibáztatni, noha gyomromban ég valami, hogy azért amit ott kint elvisel, itthon is megkapná érte. Valószínű valamit mi vétettünk el, valamire nem figyeltünk oda ebben a globalizálódásban. De megannyi okos ember, még senki nem jött valami épkézláb projekttel. Csak nekem jár a szám már ide s tova húsz éve, hogy az erdélyi magyar kisipar egyetlen mentő öve az üzletház lánc lenne. Azóta dollár milliárdok úsztak el templom tornyok javítására, egyéb haszontalan semmiségekre, ami nem csoda, hisz ha inkompetens, fantáziátlan politikusainkra, egyházfőinkre tekintek, semmi jóra nem számíthatok se én, se bármelyik becsületes kétkezi vállalkozó ezen a földön. Húsz éve vágnák ereiket a Metrók s ilyenek a mi üzletházaink mellett. De ehelyett vágtuk mi. Lassan elcsorgattuk valamire való vérünket.
Teljesen ésszerű, normális, pragmatikus cselekedet egy eurós plusz órabérért ingázni Olaszország és Anglia között. Ez a mai vallás. A szerelemből kötött házasságok nem viselik az idő lélek éhségét, a sokszínűség, a ragyogás hamis képet festenek a boldogságról, beteljesülésről, ehhez hozzá nem szokott gyermeklelkünk nem tud felnőni. El van bűvölve. És bezabálva. És nem ébredünk. Nem cselekszünk. Le vagyunk bénulva. Ez nem a Sorosok, nem a migránsok hibája, hanem a miénk.
Én most is azt mondom, hogy a honi termelőknek üzletházakat kéne létrehozni. Ha nincs erről elképzelés, hogyan, megmondom én. Magától beszél a mézes bácsi képe. Ott van Erdély vállalkozása, a poros úton egy tákolt bódéban, elárusítóként egy fájós szívű bácsival.
Meg vagyok teljesen győződve, hogy ez hozná a nemzeti ébredést, a fiatalok hazaköltözését, és az idegenek távol tartását.
Ha fogyunk, nincs az a hadsereg, világbéke s kutyafasza ami megóv majd minket az egyébként organikus migrációtól. Jönnek majd idegenek, akiknek ez a szívfájós állapotunk is többet ér nekik mint nekünk.
A többi az mind mese.



Kijelentkezés

Kijelentkezés


Elsöpört mindent
a mindent elsöprő szerelem.
Megint becsapott
a szív. Dobbanása
csak a kor ütemére
döngött nagyot.
Mélyet puffogott,
nagy attackkal,
mesterséges reverbbel.
A vágy tükrében,
a reményt véltem üzenni,
de szomjas lelkemnek
csak a délibáb rezgett.
Megint.
Kiégtem,
adni többet nincs mit.
Egyelőre kijelentkezem
a szerelemből.


Kós Károly feat Pink Floyd

Gyerekként sokat róttam a kolozsvári utcákat iskolából lógva. Nézegettem a szép házakat a rejtettebb utcákon. Álmodoztam, ha lenne nekem is olyan szép nagy udvaros házam. Különösen egy magas, éles tetejű ház tetszett meg, hozzá csatolva egy kerek épülettel, mint a mesékben, olyan volt. Akkor nekem nem mondott semmit Kós Károly neve. Csak tettszettek a Kós Károly tervezte házak. Gyerekként mit ért az ember építészethez? Semmit. De tetszettek ezek a házak. Úgy éreztem, otthon tudnám érezni magam egy ilyen házban. Látom is magam előtt a kövérkés fickót, pecsétes iskola egyenruhában, itt ott szakadt zsebrészekkel, miket a bedugott nagy kezek hasítottak fel, bárgyú képpel nézelődvén, mint megannyi szerencsétlen, kiből semmi jót nem lehet prófétálni. Nem is lett volna mit. Így utólag visszagondolva, életem útját fejemben átpörgetve. Jó későn kapott aztán nevet az a háztípus, amit én gyerekként is megszerettem, harminc táján jártam, amikor kezembe kerültek Kós Károly könyvek. Jó érzés volt ráismerni azokra a fedelekre, míves ács munkákra. A fa gerendák valamiért mindig lenyűgöztek. Nem tudom miért. Annyit olvastam Kós Károlyról, ami egy olyan semmilyen jövő elé néző, bárgyú kisiskolásból talán ki sem nézte volna senki. Nem eleget, de ahhoz képest sokat. A történelem része nem fogott meg, az nekem olyan mint a színvaknak a szín. Engem az építészete fogott meg. Ha hozzám szólt valamilyen magyar ősi hang, akkor az a furcsa, egyedi gerendaszerkezetben szólt, de semmiképp nem dátumhoz köthető események vagy személyek által történt. Egy érzés, melyet az épület sugárzott. Nem is hiszem, hogy volt e valamilyen magyar tudatosság bennem az épület sugározta érzésben, inkább valami ösztönszerűen mocorgott bennem, ami nagyon jól elfért a Pink Floyd zenéjével is.
Azt se mondhatom, hogy elmélyültem volna a Kós Károly tervezte épületek tanulmányozásába. A Pink Floyd dalokat sem akartam sosem kívülről megtanulni. Csak hagytam hogy átjárjanak az érzelmek. Ha volt (van) bennem tudatosság, akkor ez csak annyi, amennyit ez az átjárhatóság leszűr magának.
Ezzel az érzés csomaggal hagytam el az ötvenest, hogy ezek a dolgok még mindig járnak bennem, mint szellemek a roggyant faházban.

Pár napja Emil barátom Pink Floyd tribute koncertre hívott Vásárhelyre, amelyet a “Speak Floyd” adott elő. Két tagját ismerem a csapatból, persze ők engem nem. Sokat jártam fiatalságomban, Kolozsvári életemben a próba termeikbe, bambulni, nyálazni és aztán titokban sírni, hogy nekem az sosem lesz megadatva. Nem is volt. Ma is azt mondhatom, a gyönyörű koncert után, hogy nemcsak megadatva nem lesz, hanem erről le is vagyok, leszek a továbbiakban is maradva. A Tranzit kocsma hűvösségében ezt el is könyveltem. Ez nem jelenti azt, hogy kis házi stúdiómba, melyet talán meg sem érdemlek, hacsak nem azon a címen, hogy szentélyként megadom a módját, ne járnék oda be áldozni. A stúdióm nekem a kápolnám, ahol a zene istenéhez imádkozom időnként együgyű, pár szegényes és szégyenkezős hangjegyben.

Történt Vásárhelyen, hogy egy régi épület mellett sétáltunk el Emillel, barátnőjével és fiammal. Szemembe szöktek azok az éles háztetők, rá is kérdek Emilre, táncsak nem Kós Károly tervezte ház az is? Azaz ami még megvan belőle? Dehogynem, egy csudaszép épület romjai rajzolódtak ki az elvadult növényzet mögül. Egy elhagyatott Kós stílusú épület, mely végnapjait éli. Viszontlátási örömömet aztán bánat vette át, majd elengedhetetlenül a harag. Asztaloshoz hű káromkodások kíséretében.
Áldoztunk pár percet haragomnak, kifejtettem, hogy mennyi mindent lehetne kezdeni azzal az elhagyatott hellyel. Például egy teadélután erejéig fotókat készíteni róla, kizárólag egy okos telefonnal, mert ha profi fotósra várnánk, az május negyvenre sem tudná összeszedni megannyi kütyüjét, arról nem is beszélve, hogy előzőleg valamilyen elnyert történelmi kulturális alapítvány pályázattal fotóztatni, több éves előzetes pályáztatással a háttérben. 
A fotókkal egy akármilyen facebook oldalt csinálni és amint Szaniszló bátyánk szokta mondani, a székelykeresztúri szent búzakalászfalva kocsmájától az alaszkai aranybánya legalsóbb pontjáig terjedő magyarokhoz ezt eljuttatni, és akinek megtetszik az épület, a nemlétező marosvásárhelyi magyarok örökségmentő gittegyletéhez eljuttatni, mely honi pályázat útján kihirdeti, hogy ki mit kezdene azzal az épülettel, úgy lakás, mint egyéb kulturális vagy termelői célra felhasználván, és annak általadni, hogy az épület ne vesszen kárba.
De hát láss csudát és iróniát ebben az életben. Beírom a gugelbe ezt a házat, hallám mit mond róla az internet. Azon kívül, hogy a vásárhelyi polgármester rég le akarja bontani, egy 2011-es cikkben említést tesznek az épületről az erdély mán. Ahol egyebek közt önmagammal is találkozom komment formájában. Nosza mekkora ez a világ és mégis milyen kicsi. És akkor a tető gerinczezete még ép volt. Ma ez már össze van roskadva.
Na nem baj, mert akkor emlékezés gyanánt e blog bejegyzésem is dagassza majd a gugeli találatok számát Kós Károllyal kapcsolatban.

Káromkodásaim leszűrt esszenciája pediglen ez: Szégyen ránk erdélyi magyarokra, hogy egy ilyen jelentéktelen épületet, melynek történelmi jelentősége felbecsülhetetlen, nem tudunk megmenteni, hasznosítani. Megértünk a méltó pusztulásra.


Az a hangszeres zene, amely másról is énekel mint kocsma hangulatban bujálkodni, hanyatlóban levő, divatjamúlt vintázs darab. Éppen ezért nem számolom fel a stúdiómat és nem adom el hangszereimet. Inkább legyen egy egyszemélyes templom, melyet néha kiporszívózók. Elvégre elmondhatom magamról, én vagyok a legjobb csirkefalvi dobos Mintián.

Íme az ember!

Miért is szeretem Mollináry Gizella stílusát? Azért szeretem Gizella stílusát, mert elbeszéléseiben nemcsak a történeteket írja le, hanem azokon keresztül önmagában beszél, önmagával vitatkozik úgy, hogy közben könyörtelen mindenkivel szemben, saját magával is, de ugyanakkor végtelen megbocsátó, alázatos. A látás gazdagsága nyűgöz le főképpen. Ahogy mindenre rálát, minden apró dologra rá tudja aggatni a világ összes problémáját. Beérné kevéssel, de az élet valahogy mindig fösvény vele. Noha pénzért lót fut egész nap, egy meleg emberi szóért a világ másik felébe elmenne utána. Csak hívná.
Sok meglátása, érzelem világa nagyon ismerős nekem, teljesen meg tudom érteni Gizellát, sőt, ha valaki engem akar megismerni, akkor olvasson Mollináry Gizellát.

Valahogy az élet úgy hozta nekem is, hogy konkrétan engem senki nem akart megismerni. Félve fogadták azt amit nyújtani akartam, mintha azzal valami borzasztó elkötelezettség járna. A lelkem mélységéig még senki nem akart belelátni. Meg se próbálta senki nyitogatni lelkem ajtajait.
Csak példaként hozom elő, a volt munkatársaim mind elmenekültek mellőlem. Engedtem őket menni, mert láttam sok vagyok nekik. Nem iszok, nem cigizek, nem játszom szerencse gépeken, nem kurvázok, pénzt nem herdálok, mindig dolgozok és ami a legborzasztóbb, belelátok mindenki lelkébe. Valószínű borzalmas vegyület ez. Olyan lehet, mintha meztelenül kénytelenek előttem járni.
Későn vettem észre eme helyzetet. A kár már megtörtént mindenkiben. Sajnos nem működhetek másként. Pedig sokszor visszafogom magam, nem látok, nem hallok, nem szól szám. Hányszor erőlködöm felületesnek lenni, csak odavetni szavakat, mint a felhőn járó szenteskedő fazekak. Valójában hazug dicséretekre van szükségük az embereknek, nem szeretetre. Nem szeretetre, mert nem tudnak viszont adni. Mondják, hogy szeretetre vágynak, de minden mozzanatuk a kényelemről szól, az is ilyen intellektuális csomagolásban: a lényeg, hogy az a jó, amiben ő hisz, a többi mind mellékes, lecserélhető, pótolható.
Ok. Legyen.

A blogolás lassan vintázs dolog lesz. A facebook közönsége szükségszerűen, azaz piacszerűen kitermelte a rövid, egy mondatos marhaságokat. Képpel keverve gyorsan fogyaszthatók. De valójában semmire se jók, mint hamar kiszarni. Nincs igény a mélységekből meríteni.
A lélek hordozza azt ami még élő bennünk. Mutáns lelkek fantáziátlan látásai elevenednek meg a képernyőkön. Ha van is halvány jelzése a léleknek, a tudatos önimádat hamar elűzi. Hirtelen bezabál értéktelen nagyot mondásokkal. Úgy érzi megvilágosodik. Pedig nem. Fakul a lelke és hülyül az agya. És úgy tesz az ember, mintha önmagával bőven elvolna.
A NŐ, a buta nő meg kitúrná a férfit a helyéből. Kikéri magának, ő, mármint a nő, nem kiegészítője senkinek, főleg nem a férfinek. Nem arra vágyik, hogy nőiessége értékbe foglalódjon, hanem részt kíván a férfiasságból. Én mondom, ez már egy beteg bolondság. Nem hittem volna, hogy valaha szembesülök ezzel a dologgal. Mindig úgy tekintettem erre a témára, mint Verne Gyula távoli csudáira, habár azok sokkal kézzel foghatóbbak voltak. Inkább rossz viccnek képzeltem, de eszemben meg se fordult, hogy ennyire alá tudna menni a nő, ennyire felaprózná magát, hogy a férfi státusára éhezzen. Világos, nem kiegészítőként akar ember lenni, a NŐ bebizonyítani akarja, hogy kiegészítő nélkül is egység tud lenni. Bezzeg a férfi erre nem képes, neki kell a kiegészítő fél. A férfi bánásmódja a történelemben az más, az elítélendő, de a feminista mozgalom üzenete nem erről szól. Nem arról szól, hogy ti férfiak legyetek jobbak, megértőbbek velünk. Szeressetek, ne bántsatok. Nem. Másról van szó.
Én azt is értem, amiről szól ma a feminizmus. De azt is látom, hogy nem az a problémák gyökere amivel kampányolnak.

Békaként én si nagyokat pislogok a csihányból, mint a dologba becsöppent libák, akik csak sziszegnek és hápognak.
Én úgy látom a férfi és nő dolgát, mint az embert, aki sétál az Éden kertjében, csodálja a Természetet, a Teremtő istenét, Önmagát, aztán kihajt egy tisztásra és meglátja a másikat, és felkiált: Íme az ember! A férfi és a nő lesznek egy testté, akik ezután együtt sétálnak az Éden kertjében, csodálják a Természetet, a Teremtő istenüket és egymást.
És biza mennyire igaz, hogy az embernek rendeltetett minden alá, hisz láthatjuk, hogy rossz gazdálkodás miatt tönkre veri a Természetet, elfordult a Teremtőjétől, és ketten eggyé válva nem imádják egymást. Az ember újra egyedül bolyong, a másik emberre ügyet sem vetve, gombot nyomogatva imponálna önmagának. Bebeszéli magának hogy a gombnyomástól milyen erős. Annyira, hogy nincs szüksége a másik szeretetére, kedvességére, közelségére.

Hiába keres az ember mindenféle agyament boldogság pótlót: karrier, önbizalom fejlesztő putypuruttyok, vallást, sehova se vezető szociális tevékenységeket, ahol a magafajta dillókat szedi össze, ha képtelen felfedezni az őt kiegészítő társát és képtelen vele összhangban élni, gyakorlatilag annyira sem élt mint egy murok.


Honosság

 Érdekes téma ez a migráció, addig nem is igen foglalkoztunk vele, amíg a magyar kormány nem lelte kampány témáját benne. És be kell látni piszokul beletalált. Sikert kovácsoltak az emberi félelemből, gyűlöletből. A polgári reakciók vadsága, bunkósága mélyen megingatott engem a kereszténységben vetett hitemben. Kétségkívül ez volt az utolsó csepp a poharamból, elszakadt bennem a cérna, ahogy mondják.
Ami jobban megrendített, hogy pontosan azon ismerőseim korbácsolták leginkább a migránsozást, akik igenis a gazdasági migránsok táborát dagasztották, akikre még azt se lehetne mondani, hogy bármiféle üldöztetés hatására voltak kénytelenek menekülni. Nem, ezek egy jobban fizető munkahelyet, a fejlett gazdaság segélyrendszerét célozták meg egyértelműen, legtöbbjük sikerrel. Üzentek a messzi földekről nekem otthon kínlódó parasztnak, hogy mit tudom én miféle veszély fenyegeti szűz seggemet.
Türtőztettem magam, felesleges vitákba sosem szoktam vállalkozni. Belátom, hogy sem lokál se semmiféle patrióta nem vagyok, inkább egy Rab Ráby különcként duzzogok itt magamban, aki igyekszik megtenni a tőle telhetőt, a zörgetőnek adni a lehetőségek szerint, bért igényelni a méltó a munkás a maga bérére alapon, lehetőleg a természetre minimálisan hatni károsan.
Nem gondoltam volna, hogy ötven évet betöltve, a műhelyben csak magamra számíthatok. Öt hat ember boldogulására terveztem volt a műhelyt. Ehhez mérten vettem hiteleket, csarnokra, épület javításra, modernizálásra, gépekre. Ezt ma egyedül nyögöm. Saját utamat az asztalosságban több mint húsz éve járom. Tíz éves múltam volt benne, mikor ezt a lépést megtettem. Lelkesedésem, energiám nem holmi kezdő álmodozás volt.
89 előtt volt némi jogosultsága annak, ha valaki kimenekült az országból. Habár belegondolva, a rengeteg otthon maradt sínylődőket, nem is igazán értem mitől tudtuk csodálni azokat akik kimentek és új életet kezdtek? 89 után kezdtem nem érteni, hogy miért is mennek külföldre, hisz demokrácia van, nincs többé diktatúra? Jött a lehetőségek ideje, özönlött a kultúra, ahányszor megadatott, hogy Magyarországra utazzak, minden kuporgatott pénzünk ráment könyvekre, zenére. Akkoriban hoztuk létre az “Adina & Attila” céget, amikor tele pofával üvöltötték, hogy Funár Kolozsváron magyart reggelizik, később a “Hunatti” céget Déván. Nem a magyarságunk miatt zártuk be ezen cégeinket, hanem azért, mert nem bírtuk fenntartani.
Közben folyamatosan ürült országunk, ment ott mindenféle, román, magyar, cigány, úgy mentek mintha kergették volna őket. Nemcsak elvétve mentek, hanem csőstől.
Olyan szempontból értettem meg a jelenséget, hogy igen, valószínű könnyebb kint beállni egy pályára, valószínűen gazdaságosabban működnek a dolgok, a munkahelyeken végzett munkák leegyszerűsítve, azaz lebutítva, szalagszerűen működnek, az alapon járó minimálbérből relatíve többet tesz a kosarába az ember hétvégeken és ez némi biztonságot kölcsönöz. Mert a hon szempontjából nem értettem meg a dolgot. Hogy tudsz családot hátra hagyva menni a nagyvilágba? És azóta sok drámát kellett végig nézzek, amint itthon húgypénzért túladtak ingatlanokon, hogy ott feléljék albérletbe, vagy hogy egyáltalán kezdeni tudjanak idegenben, esetleg egy jó mosogatói állásba bekerülni. Ez nekem nem fért a fejembe. Igaz, maradi és kemény fejű vagyok. Nem tagadom.
Nekem sosem volt saját portám. Az élet úgy hozta, talán mint történelmi igazságtétel, vagy isteni beavatkozás, hogy 2004-től van saját portám. Persze 30 évre eladósodva. De akkor is, ma is azt mondom, hogy országépítés ez. Ha ezt amerikai módszerrel értem el, akkor amerikai legyen, nem bánom, jobb mint porta nélkül bolyongani bérből bérbe. Én akkor is, ma is azt hiszem, hogy a saját tulajdon a szent és ha megvan, meg kell őrizni. Hivatalosan is meg nem hivatalosan is a saját tulajdon határozza meg, hogy hova tartózol. Én ezt így láttam és hittem. És egyelőre még mindig így látom, noha vannak pillanataim, gyengébb hangulataimban, amikor hajlamos vagyok mást hinni. De ha összerázom magam, ha nincstelent látok, ráeszmélek arra, hogy mégis jó úton vagyok. Még így is, hogy ötven évesen egyedül vívom szélmalom harcaimat, az igenis létező óriásokkal.
Életem művének némi igazolását véltem felismerni egy szíriai hír kapcsán, ahol egy gátat foglaltak vissza az egyre gyengülő magukat iszlám államnak nevezett terroristáktól. A képek mögött figyeltem az embereket, az ott élő szíriai polgárokat, amint néhol romos épületek közt tettek vettek, és felmerült bennem a kérdés, hogy ők miért nem vették nyakukba a világot, mint mások milliói? Mi a fenét tudnak többet, mit remélnek többet mint azok akik most egy más fajta üldöztetésben vándorolnak Európában?
Nincs hogy ne terjesszem ki ezt a kérdés sorozatomat más területekre is, például sír Magyarország többsége, hogy zsarnok kezében a kormány, de borzasztó nagy arányban vannak azok, akik nem mennek szavazni, mondván nincs kire. Ha nincs kire, miért nem alakítanak maguknak tetsző pártot? Hatalmas táborról van szó, nem csupán elenyésző százalékról. És be serious... ma az online lehetőségekkel nem lehetne szervezkedni?
Nem a nyugati világ bűne, hogy fogyunk és tömegesen migrálnak feleink idegenbe, hanem a feleink gyengesége, hogy ne mondjam butasága. Azért merném butaságnak nevezni, holott sok okos ember kiment, mert akik kimennek ott minden segget képesek kinyalni, itthon már a fingtól is elájultak. Ugyanazzal a szervilizmussal, lelkesedéssel, erőbedobással itthon is vállalkozhatna felünk, de valamiért nemcsak a próféta sem jó ha a miénk, de a föld se jó, ha a miénk. Ez olyan, amikor ez a balfasz Balázs tehenész nem fogadta el az ajánlatot, hogy tíz éves törlesztéssel átvegye a 17 tehenet csarnokostól, csupán abból kiindulva, hogy jobb neki egy biztos minimál béren szolgának lenni, mint bevállalni a magán vállalkozást, holott többször együtt kiszámoltuk, hogy jobban járna és mellé kap egy szelet országot. Az agyában így volt kényelmesebb. Lehet kényelmesebb így feleinknek is kimenni, másnak négere lenni. Pedig kiszámoltuk az agrár turistával, hogy neki napjában mennyi hagymát kell eldugnia a brüsszeli túléléshez, ha ezt itthon is eldugná, élhetne mint Marci hevesen a saját portáján. De nem teszi. Miért? Mert gyenge. Mitől jó másnak négere lenni?
Én azt sem látom helyesnek, hogy akkor azokra akik itthon maradtak, mindenféle idióta, úgymond hagyományokra épülő törvényeket erőltetni, mint mikor a templomjárókra üvölti a pap hogy térjenek már meg. Mi megtettük a hagyományra épülést, itthon maradtunk, nem esik jól, ha emellé kapjuk a hideg zuhanyt is.

A mi, itthon maradtak reménykedéseink, meglátásaink helyessége és haszna abban látszana meg, ha ebben a zavaros Európában lassan haza szállingóznának feleink. Az ott tanultakkal itthon többre mehetnének.
Ha nem, egyértelműen mi vagyunk a lúzerek. És akkor jogosan jöhetnek más népek beköltözni elhagyatott házainkba, csarnokainkba, parlagon hagyott földjeinkre.
Szerintem egy koreai, vietnámi vagy kínai úgy költözne be helyeinkre, mint az ígéret földjére. Mi meg itt osszuk tál lencsékre.

Így a honosságról.

Május 1 reload

Az ember hamar felejt. Idővel mindent meg tud bocsátani. Lehet, hogy mégse, de belefárad. Azt hiszem inkább ez. Mert ha újból megélné azt amit elfelejtett, felszakadnának a beforrt sebek.
Bármennyi idő telt el fiatalságom óta, nem tudok éppen olyan felhőtlen naivitással szépen beszélni a múltról, pláne nem nosztalgikusan.
A szocialista, kommunisták uralta világról egyetlen egy nosztalgikus emlékem van, amikor katona voltam, felmentettek a bányából, és egy hatalmas áramfejlesztő kombinátban dolgoztam váltásban. Ott megismertem egy román lányt, akivel néha egy váltásba kerültem, éjszakánként sokat beszélgettünk. Természetesen szerelmes lettem belé, de eszem ágában sem volt bármilyen kezdeményezés vele, hisz legfőbb témánk az volt, hogy férjhez megy. És előre irtózott tőle. Hagyomány és szülők kötelezték. Ja nem valami arisztokratikus családról volt szó, hanem egyszerű paraszt emberekről. De az ilyen arisztokratikus allűr az egyszerű paraszt logikában is félelmetes tud lenni. Bányász variánsban pláne.
De a dolgok nosztalgikus része nem ez a lány volt, hanem az élelmezés. Végre degeszre ehettem magam párszor az életben. A bányászok jól éltek, ehettek a bányába lemenetel előtt is és után is. Csomagot is kaptak. A felszíni munkások is élhettek ezen előnyökkel.
Sok év éhezés volt mögöttem, az a pár hét jólét volt nekem a kommunizmus másik arca, ami persze feltételekhez volt kötve, és azok nekem nem tetszettek. A bányász világ olyan volt mint egy szeszben úszó világ, sötét, igénytelen emberekkel. Jaj nagyon nem szerettem amit ott tapasztaltam. Messze álljon tőlem a munkás ember lenézése. Tisztelek minden munkás embert. De ott azok embertelen körülmények közt dolgoztak. Azok az előnyök messze nem kompenzálták azt az életformát. Mégis csinálták. Mindegy.
A degeszre való evésnek mennyei mivolta onnan ered, hogy elég sokat éheztünk. Jó, egy szomáliai éhezőhöz képest nem, de az akkori hazánk átlaga szerint igen. Sokat szenvedtünk, amiért apánkat bezárták az úgynevezett kommunisták.
Embert próbáló körülmények közt szereztünk pénzt a havi vagy kéthavi vonatjegyre, hogy anyám és én elmehessünk apánkat meglátogatni a börtönben. Meg csomagot vinni neki. Amit én aztán a katonai időm alatt rájöttem, hogy tulajdonképpen töredék része juthatott hozzá. Mert ha katonai szinten is zöme a besoroltaknak a társadalom söpredékei voltak, mi lehetett a dutyiban? A katonaságban, mint megbélyegzett előéletű civil, a nemzet gazdasági munkálatok fennhatósága alá voltam rendelve a társadalom többi destruktív elemeivel: volt börtön töltelékek, jehovisták, politikai elítéltek gyerekei, külföldre szökött családtagok itthon rekedt tagjaival és sorolhatnám. De zömében félelmetes betörők, tolvajok voltak társaink, kiknek a gátlás nem volt erős jellemük.
Felüdülés volt nekem az olajtól locsogó vasút közül köveket kapirgálni Kacsóval, a szovátai gyerekkel, akit kitagadtak otthonról, mert nem akart harmadszorra is börtönbe kerülni hite miatt és bevállalta a sereget. Szűkszavúságát betöltöttem én és beszéltem helyette én. Ő csak bólogatott és csákányoltunk mint a csontbrigád. Hihetetlen szaporátlan azokat a köveket kapirgálni. Frusztráló, de jobb mint a 400 méter mélységben abban a hűvös nedvességben hason csúszni. Azt is csináltam 11 napig.
Sosem tudtuk mikor mehetünk apánkhoz látogatóba. Vártuk a “carte postala”-t. Egy karton lapocska, melyen bélyeg és cím volt. A hátulján pedig apánk apró, sűrű és szép kézírása. Onnan tudtuk meg a dátumot. Órát, azt sosem lehetett tudni. Mentünk Gherlára, nekünk így is maradt meg hogy Gherla, nem pedig Szamosújvár. Reggeliben ott voltunk már, lestük a difuzort (hangszóró) egy kis teremben a börtöntől egy utcányira, amikor megszólal, be tudjunk jelentkezni. Aztán vártuk mikor szólal meg újra és kiket hívnak be. Semmit sem lehetett érteni mit mondott a másik. Ahányszor jött egy smasszer hogy bevigyen egy adag látogatót mindig kérdezte anyám nem e vagyunk mi is a listán. Megalázóan válaszolt mindig a smasszer. Ez a fajta, náció, sosem fog nálam bocsánatra lelni. Ezek nem egy rendszer áldozatai voltak mint mi, hanem a rendszer fenntartó dögevői. A mindenkori rendszer fenntartó dögevői. Akik a forradalom után liberálisokká, demokratikusokká váltak és sokan ma is osszák az eszet a tévékben. Undorító.
Aztán kiéhezve bandukoltunk haza. Tolongás a vonaton, legtöbbször állva utaztunk. A megannyi utazásból egyetlen egy kellemes emlékem maradt, amikor csoda folytán már délutánra visszaértünk Kolozsvárra és sikerült ülőhelyet foglalni a villamoson a Monostorig. Ma is emlékszem arra a forró délutánra ahogy ültünk a villamoson és bágyadtan bámultunk ki az ablakon a Horea útra. Fáradtan, gondolataimba merülve viaskodtam magamban azzal a ténnyel, hogy így szerencsétlenül nem fog engem elfogadni az akkori szerelmem. Sajnos igazam volt. Elhagytak barátaim, rokonaink irtóztak tőlünk.
A sok gyaloglás, tolongás, éhezés színesítette napjainkat. Ritkán egy jó zene, egy jó könyv feldobott.
A rendszer kedvezett viszont azoknak akik a béka segge alól jöttek fel városokra, sármocsarakból, hegyekből senki bunkó algaagyúak, akiket repartizáltak, lakásokat kaptak, munkahelyeket, gyakorlatilag épült az ország és a rátermettjeinek mindenféle előny is kijárt eleve elrendelésből. Mint a bányákba, az ország összes söpredékei oda gyűltek a jólét reményében. Székelyek is vonatszám emigráltak oda, mint Eldorádoba. Aztán sikeresen beolvadtak a züllésbe, kokalárságba (csirkeügyekkel geseftelő cigány), innen ered a mánele (cigány lagzizene szerb, arab és egyéb latinos beütéssel) imádatuk, nemzeti identitásukat lelik bennük ezek a lepukkant szeklerek.
De ezek a rendszerrel azonosuló emberek teljesen más irányba voltak szetálva (állítva, hangolva), teljesen hiányzott belőlük az empátia. Közelebb állt jellemükhöz a lopás, csalás, besúgás, hamis tanúskodás.
Amikor hallom és látom ma ezeket az árgus szemeket a múlt rendszerről álmodozni, hányhatnékom támad.
Ezért nekem ez a május elsejei ünneplés nem jelent semmit. Dolgoztam mint bármely nap ezen a napon is.
Nem. Nem felejtek és nem bocsátok meg. Igen, ha majd látom, hogy sorba kiállnak azok akik szenvedést hoztak a mi fajtánkra és rendre bocsánatot kérnek, bevallván bűneiket és vállalván a nyilvános pereskedéseket, akkor talán elgondolkozom rajta. De ez nem lesz meg, úgyhogy bocsánat sem lesz.
Nem a személyes sérelmeimért nem lesz bocsánat részemről, hanem azért, mert ugyanezek azok akik ma a demokratikus, liberális, közös európai törekvések bár vezető tagjai, de ezeket elítélve (önmagában skizofrén helyzet) árgus szemekkel nosztalgiáznak a kommunista párt diktálta elmúlt rendszeréről.
Semmiféle együttérzés nincs bennem irántuk. Csak az undor és hányhatnék.
Záró gondolat: Legújabban Mollináry Gizella könyveit falom, írás és kifejező stílusa bátorít abban, hogy vissza vegyem régi stílusomat, melyet az olvasó táborom az elmúlt évtizedben ki akart művelni belőlem. Nem lehet művelni engem, ez a vég konklúzióm. Bárdolatlan tuskó voltam és szeretnék is maradni. A művelt környezet sosem volt kedvemre. Nem is tudok adekváltan viselkedni, gondolat, meglátás világom kilóg mint szeg a zsákból, nem érdemes engem keretekbe gyömöszölni.
Idétlen próbálkozásom a műveltség útján szégyenteljes dugába dőlt. Ez az igazság.

Primitívek

Ablakomból lesem a verebeket, kiknek fűzfám közvetítő védelmet biztosít az épület és letarolt mezőhatár közt, amint földről apró fűzfa ágacskákat válogatnak. A szeles napok jól megborzolták a fűzfámat, rengeteg alapanyagot rázott ki magából. Láttam magam előtt, mintha az égből potyogtatott deszkákat gyűjtenék karjaimba és abból fészket építenék. Szakértelemmel forgatják az ágacskákat a madarak, csak azt veszik fel, amely bizonyára valamilyen elgondolás szerint megfelelő. A létesülendő fészekhez.
Tetszik nekem. Leskelődésemben meg se moccanok, ne zavarjam meg se őket, se a látványt.
Elrepült egy öl ággal a veréb, tekintetem a messzi dombra tévedt, ahonnan már két éve hallom a nehéz gépek vicsorgását: autópályát építenek. Most vettem észre, hogy a fél dombot letarolták. Eddig ott zöld erdő volt, most csak az évmilliók gyűrűi látszanak. Hogy nem vettem eddig észre? Hogy is venném észre? Csak az orromig látok. Minden ami az orromon túl van nem látom. Nem értékelem, fel se foghatom. Talán ezért fuldoklom mindig kicsinyességemben, mert nem vagyok képes perspektívában látni. Megérteni a messze dolgait.
Bánkódtam, hogy letarolták a mezőhatár fáit, bokrait. De azok nem voltak az enyémek. Még így is meghagyták azt a pár alma, sosem termő szilva, és meggyfát, amit én ültettem ezelőtt tíz évvel. Tudhattam volna, hogy a senki földje egyszer valakié lesz és a fákkal együtt lesz az. Nagyvonalúan az új gazdája azt mondta nem bántja egyelőre a fáimat. De tövében mindegyiknek egy diófát ültetett. Ismerem ezt az istenes gondolatmenetet, hogy hallám melyik győz. Mert az úristen is verseny gyanánt teremtette a Világot, hogy az erősebb dicsőüljön. Primitív hajlamaimat nehezen fogtam vissza magamban, hogy sértettségemben ne magam vágjam ki azokat a fákat, mondván én hoztalak létre, én végzek veled. Nem volt szívem kivágni azokat. Azt mondtam száradjon a másik lelkén, ha kivágja őket. Arra nem gondoltam, hogy kegyetlenebb halált gondolt rájuk, diófával akarja kiirtatni őket.
De így van rendjén. Végül is. Minden ember szembesül előbb utóbb hóhérjával. Amíg azok megnőnek, élhet még pár dicsőséges évet az a néhány fa. Az én és a madarak gyönyörűségére.
Nézem az új tehenész fiút, kiről úgy tudtam magyar, de a zene után amit hallgat jó hangosan egész nap, egyértelműen román léleknek vallja magát. Igazi jó román csakis lagzi zenét hallgat egész nap. Habár ne hazudjak, nagy nagy ritkán felbődül egy egy pokolgép is. De szerintem az olyan mint amikor nálam is beakad a tű egy egy undok rap számba a lejátszó listán, melyet egyébként rég vadászok letörlés végett, de sosem találom. Szóval nézem az új tehenész fickót feleségével, állítólagos mostoha fiacskájával, és őszintén, mindennek ellenére csodálattal tölt el. Amióta kezeli a teheneket, soha egy marha bőgést nem hallok az istállóból. A volt cigány tehenesnél különösen vasárnap reggel egész délig bőgtek mintha nyúznák őket. Ennél semmi hang. Reggel mire kilépnék a házból, látom már új felületek vannak lekaszálva. Hihetetlen, hogy végre dolgát végző embert lát ilyen kis látótávolságban az ember manapság. Elnézem amint kis együgyűnek látszó felesége somfordál napközben ura után a csoszogó gyerekkel, kukoricát fejt, frissen mosott ruhát tereget, apró fát gyűjtöget.
Elgondolkodom, basszam, ezeknek hiába mondod, hogy európai unió, azt se tudnák mivel kéne enni, inni, és valami nekem azt súgja, hogy serdülő korukban se Jókai regényekkel tömték az agyukat, nem tudom mivel, de ezeknek nincs szükségük érteni a családi köteléket, meghittséget, ezek mindnenféle bölcsesség nélkül, primitíven élik azt.
Talán meg se tudnák fogalmazni mi az a szeretet, szerelem, de annál inkább élni tudják.
Látszik rajtuk az elemi öröm, amikor hétvégén az ajtó előtt sütik a miccset és isszák a sört.
Persze, a gender harcban, amikor most a nő meg és felvilágosult, lázad ez ellen. Hogy nem játékszer. Nem szexgép. Senkinek nem a szolgája, rabja.
Hát ha az egyiknek nem ártott a Jókai mert nem volt hogy, a másiknak meg hiába volt a Jókai, ha olvasta is, mert úgysem értett semmit abból. Az elvakult feministák olyanok mint én, nem látnak csak az orruk hosszáig, pedig elég magasan tartják, csak ők a verebeket sem látják. Valószínű az autópályára leselkednek, hogy mikor lesz az már kész.
Persze gonoszkodom itt primitív tőkével rendelkezve, mert nincs hogy ne mérlegeljem egyik vagy másik bölcsességének a hasznát, értelmét.
Az úgy van, ha az ember valamilyen ügynek az oldalán kötelezi el magát, könnyen az az ügy végezhet vele, mint az írva vagyon, hogy ki karddal harcol, kard által hal meg. Aki lélekkel, bűnbánattal, megértéssel, szeretettel harcol, az lélek, bűnbánat, megértés és szeretet által hal meg. Ezért járja az a népi mondás, hogy egy jótett se marad büntetlen, és minden elszalasztott szerelmeskedés számon lesz kérve.
Aztán azon túl, hogy Kiss Lajos magyar tanárom hatására, ki puszta megjelenésével inspirált, így vagy úgy megtanultam írni, olvasni, próbálom megérteni az idők jeleit, de őszintén be kell lássam, hogy kifolyt kezeimből a dolgok vezérfonala és nem értek semmit. Hogy mire bolondult meg úgy ez a világ, hogy szabadság címén képesek vagyunk öncsonkítókká válni és felszámolni mindazt ami eddig összetartani hivatott: a szeretetet, a szerelmet?
Mire is mondjam ma a fiamnak, hogy olvasson Jókait? Ha szépen beszél egy lánnyal, kicsúfolják, ha fiúval tárgyal szüneten, lebuzizzák? Miféle betegség szállta meg az emberiséget? Miféle hályog telepedett lelkére? Hova lett a finomság? A tisztelet? A gyengédség? A vágy? Elillant mint a kámfor.

Mit is akartam?
Ja igen, egy kávét itt meginni saját magammal.

És lőn.

Mugohall

Mugohall

Tulajdonképpen impulzus hatására álltam neki locsolás napján a gitár láda szereléshez.
Éppen csodálkoztam is magamon, hogy nekiállok. Gondoltam a dolgok elé megyek és megkérdem Áront van e cucca a közelgő koncertjére. Messen váltottunk néhány mondatot. Én bővebben, ő szűkebben. Rákérdezett arra a basszus kombóra. Esetleg arra szüksége lenne. A gitárládára értette. Igaz, stúdió szinten basszust is lehet rajta szólaltatni decens hangerőn.
Elég volt ez nekem ahhoz, hogy nekigyürkőzzek.
Vettem volt egy vásárhelyi gitárostól, Ivántól egy átalakított régi csöves erősítőt és három hangszórót. Szerintem olcsón. Nem a szuper profi kategória, de én mondok valamit erről. A cuccok attól profik -állítólag- hogy nagy hangerőn is jól szólnak. Olyan ez mint amikor kis embertől elvárják hogy nagyot ordítson. Biztos vannak egyéni esetek, amikor ez összejön, olyankor körülcsodálják a mukleszt és élvezik ahogy torkaszakadtából valóban nagyot ordít. Szerintem az átlagember is ha nagyobbacska is, de erőlködés nélkül nagyot tud ordítani, sőt, már csak a megemelt hangnem is eléggé hangos.
Ha az ember nagy hangerőre vágyik vegyen több nagy hangszórót és nagyobb erősítőt, azt majdnem alapjáratban használva egészen élvezetes. Sosem értettem minek kell egy cuccot lángba borítani.
Így fogtam én neki ennek a gitár kombónak, melyet elektromos gitárnak szántam, illetve alkalmilag basszusnak is. Megjegyzem saját használatra.

A ládát még a múlt nyáron eszkabáltam a stúdió monitorokkal együtt, melyeket azóta többen megmosolyogtak, de meghallgatására senki nem ajánlotta magát. Kár. A préselt lemez amiből csináltam a ládákat még a szocialista időkből visszamaradt ágyhátakból vágtam ki, melyeknek sűrűsége messze túlhaladja a mai lemezekét.
A csöves erősítő két előfok csövére árnyékoló házat eszkabáltam vékony alumínium fóliából, valami régi neon visszaverő lemezéből vágtam ki őket. Mást nem csináltam az erősítőn. Az én értékrendszeremben tökéletesen működik. Nem azért, hogy felvágjak, de fejem sokat volt fiatalságomban hangszórókba dugva, míg a gitárerősítőket eszkabáltam. És én mondom, szebb alapzaja mint a csöves erősítőknek nincs. Olyan mint egy szíves asszony szerelmes lehelete. Mély és tiszta.
Amit hiányolok az erősítőn, hogy nem tettek rá gain potmétert. Ami az erősítés mértéket változtatja a tiszta megszólalástól a torzításig. Gitár erősítőknél ez nagy erény pedig. De van erre más mód is, a gitárból le lehet húzni egy kicsit a jelet és feldobni a hangerőt az erősítőn, majdnem ugyanaz. Nem éppen, de ki lehet alkudni a jó hangzást.

Én meg vagyok vele elégedve tökéletesen. Szoktam mondani: nem ettől nem leszek egy Beatles. Elbőgtem magam egy kicsit a basszuson, élvezem. Bimm-bumm. Mennyi jó van ezen a világon, de nincs mindenre idő. Sajnos. De bitang jól szól.
Jött is Áron, valami bugifélét lenyomott a ládán a basszussal, nem mondott semmit. Csak annyit, hogy végül megoldotta a cucc kérdést. Kapott keverőt, ládát, mikrofont, megy rajta minden. Na az jó, mondtam, akkor erre nincs is szükség.
Persze én hülye fejemmel már ajánlani akartam, hogy felveszem élete első koncertjét, csináljunk egy cédét belőle. De nem alakult kommunikáció köztünk. Aztán a szavakban szűk adakozókkal szemben van nekem egy kis viszolygásom, mert az az érzésem, hogy szerzői jogokra tartják fent gondolataik megosztását, és isten őrizz attól hogy ily intim szférát meghágjak.

Voltam aztán a fent említett koncerten és valóban volt komplex hangosítás. Ez viszont eszembe juttatta azt az esetet, amikor egy cipőgyár kiküldött két ügynököt Afrikába cipőt eladni. Az egyik vissza sürgönyzött, hogy nem érdemes Afrikába cipőt vinni, mert senki nem hord cipőt. A másik is vissza sürgönyzött, hogy Afrikában senki nem hord cipőt, sürgősen küldjenek cipőt. Rájöttem, hogy a mai fiatal zenésztehetségek cucc analfabéták. És igen, helyem lenne ezen a piacon beavatni őket a cucc mennyországba. De kérdés, hogy akarnak e cipőben járni? Ahhoz nekem is túl nagy az egom, hogy bekönyörögjem magam köreikbe.

De mindennek ellenére meglett a Mugohall kombóm. Ez a márkanév a Mugo és a Marshall kombinációjából állt össze. Természetesen a karikatúra jegyében. Amilyen az erősítő, olyan a gazdája is. Beképzelt tákoló.
Valószínű használni is fogom, mert olyan fajta művész vagyok, aki egy könyvet és egy dalt is megírt életében. Aztán hogy azt tíz évig rágta, az már csak ilyen művészi allűr.

Rolling wood

Vajon hol lenne ma Michelangelo hírneve, ha a pápák éhbérért nem dolgoztatták volna? Azért mondom, egy egy mesterember a megrendelőinek köszönheti mesterségét. Mert ha nincs megrendelés, nincs kihívás se.
Egyik megrendelőm így jött, hogy újabb kihívások elé tesz, csináljak neki egy vitrint, melyben forogjanak a polcok.
Éreztem, hogy megint vége a boldog laza időknek, amikor semmiségek készítésével tölti el az ember minden napjait a műhelyben. De azért megsúgom, azok a laza boldogságok nem sokáig szoktak engem boldogítani. Mert ha netán valamihez nyolc lábat kell csinálni, akkor az nekem már kibírhatatlan széria munkának minősül és úgy érzem azt az időt elvettem mástól, más kenyerét eszem és rabolom drága, aranyat érő időmet.
De nincs, egy fia cigány sincs, aki meg akarná tanulni ezt a szakmát. Mert az első három évben mint inast nem lehet túlfizetni csak a megtartás végett, mert egy: ez a megtartódás legtöbbször nem él meg pár hétnél többet, kettő: egyszerűen elpártolnak olyan helyre, ahol a hagymahúzogatásnál több szkillre nincs szükség és talán pár centtel több az órabér, igaz, háromszoros a munka, de mégis, nagy cég, nagy jövőt sejtet.
Hogy majd kitanulván és tőlem átalvevén a meszeriát... ebben még senki nem látott fantáziát. Pedig mindenki dicsérte türelmemet az emberekhez, tehát nem az van, hogy egy undormány munkaadó vagyok, aki mindenben hibát lát és mindenért kötekedik. Nem, én mindig a dolgok elébe megyek és megtalálom a módját annak, ha nem érti magyarul, megmutatom süketnéma jelekkel.
Na de nem volt az olyan egyszerű. A forgó polcos vitrin dolga.
Elakadtam a meghajtásán. Le se írom mennyi képtelen elgondolásom volt a meghajtás megoldására, nem voltam messze azon filozófusoktól, akik azt mondták, hogy az a megállapítás miszerint a Föld kerek, az emberi elme egyik legnagyobb téveszméje és marhasága.
Szét is szedtem egy mosógépet, gondoltam felhasználom a meghajtásokat és megannyi rajzot készítettem, már már a technikai rajzoknak készültem, amikor megvilágosodtam, miszerint nem lesz vasesztergályos, aki nekem azokat a tengelykéket nagy precizitással elkészíti. Mert arra sem találtam esztergályost, hogy elvittem a cirkula tengelyt csapágyastól, hogy csináljon arra a mintára még egyet, de trapéz szíj meghajtású koronggal rajta. Esztergályos ugyan, de nem annyira.
Meg nem is voltam biztos benne, hogy elgondolásom jó. Na Michelangelo ide, meg pápák oda, visszamondtam a kihívást, mondtam bocs, de ez nekem magas. Én asztalos vagyok, nem gépész...bla bla bla.
Na jó, mondta a megrendelő, mert akkor kettő kell belőle.
Hogy mi van? Most mondom...
Persze, de attól kell. Még agyaljak rajta.

Nesze neked internet s gugel, de hiába, nincs ilyen szerkezet. Valami hűtős céget találtam akik forgó vitrineket forgalmaztak, de külön meghajtó részt nem adtak el. Persze, hisz védik saját terméküket. Blogokat se találtam, semmit.
Aztán eszembe jutott kolozsvári barátom, aki saját tervezésű kürtös kalács gépet fejlesztett ki, húszon évekkel ezelőtt, tudom, mert ettem az első főpróba alkalmával sütött kalácsokból. (Azután hirtelen elkezdtek megjelenni mindenfele a Fricc féle sütők, valószínű eszébe nem jutott szabadalmaztatni találmányát, meg aztán a csóringer ember is milyen, elég valamit meglátnia, hazamegy és kölcsön flexxel megépít bármit).
Ültünk a kocsmájában s mondom neki a forgó polcos vitrint, hogy vajon mitévő legyek.
Mint egy öreg bölcs, egy rövid mondattal válaszolt: vegyél kebáb motort.
Na de hát ez revolúciót indított bennem. Hásze persze, ez eszembe se tudott jutni...

Így jutottam a mikro hullámú sütő motorjához. Hihetetlen erő rejlik benne. Megvettem öt motorkát egy besztercei csórótól. Gondoltam a tudomány megér ennyit. Az egyiket szétszedtem, a működési elve ugyanaz, mint amit a mosógép alkatrészekből akartam eszkabálni, de sokkal egyszerűbb. És lényegesen olcsóbb.
Innen és a kiforrt rendszerig hosszú volt az út, belevetettem mindenféle mechanikai tapasztalatomat, amiket valamikor régi magnók javításával, átalakításával szereztem. Így jutott eszembe az a régi és félbe maradt projektem, amikor egy régi magnóból akartam videoszalag meghajtót eszkabálni, egy nyolc sávos felvevő cuccra. Illetve részben meg is csináltam, de az élet mindenféle akkori realitása egyre kevesebb energiát és időt szánt a projektre, és egy idő után már szégyelltem is magam, hogy annyi megoldásra váró élet feladat közben én ilyesmikre is pazarlom a mindent. Egy gyenge pillanatomban szó szerint kidobtam a szemétre. Ahova aztán ment a működő négysávos magnó is, a sztereo felvevő és a keverő.... Most belátom hülyeség volt kidobni. Nem szabad kidobni olyan tárgyakat, amelyek inspirálnak. Akkor is ha nem viszed a mennybe őket. Azaz az én esetemben a pokolra.

Volt aki csúfolkodott velem, hogy minden szart összeszedek. Ez igaz. Egyszer egy csóró hozott egy cuki fa dobozkát tele kis csapágyakkal. Egy pálinkát kért érte. Vettem neki egy fél liter pálinkát. Oda s vissza volt. Sajnálta, hogy nincs több ilyen csapágyas dobozkája. Akkor nekem a doboz tetszett meg. De jól néztek ki azok a csapágyak is. Ehhez a munkámhoz is találtam benne négy megfelelő csapágyat, amit ha meg kellett volna vegyek, több fél liter pálinka kéne hozzá.
Szóval több szakmai kihívása volt ennek a munkának, mert onnan kellett visszabontsam elemeire, hogy miként lesz az elszállítva. Innen már egyértelmű, hogy honnan kell kezdjem a tervezést. Ott a helyszínen meg nem lehet sokat bibelődni vele, meg teljesen ki kell zárni bármiféle kudarc lehetőségét, hogy netán valami nem passzol.

Vasesztergályos hiányában megesztergáltam én fából a tengelyeket. Fából vaskarikát. A képek illusztrálják a megoldást. Mivel kis fordulatról van szó és a teljes súly csapágyakon fekszik, az hogy fából van, nincs semmilyen jelentősége. De biztonságból ráhúztam arra a részre ahol a motor illeszkedik a tengelyhez egy réz cső gyűrűt. Hogy véletlenül se repedjen.
A polcok is kihívás volt. Az egész tengely és polcrendszernek könnyűnek kellett lennie. Ezért valamilyen egzotikus puha rétegelt lemezt ragasztottam össze, egy kicsit olyan kínai mentalitásban, hogy arra amire kell, éppen jó legyen. Mert első körben három rétegű bükkfa lemezeket ragasztottam össze, de rájöttem, hogy azok már kemény kocsma asztaloknak is beválnak. De nagyon súlyosak. Egy polc súlya annyi volt mint az utóbbiak összesen.

A villanyszerelés az már gyerekjáték volt, szeretem az ilyesmit. Mindent forrasztok, nem szeretem a kétes kontaktokat. Az ilyen klikkes illesztőket sem szeretem, idővel oxidálódik az az arisztokratikus kapcsolat és nagyobb terhelés esetén egy kis szikra sok kárt okozhat. A csavar az csavar. Jól ráhúzva nincs mi történjen. Soha nem bántam meg ezt a módszert.

A meghajtó motorral csupán az a félelmem, hogy az a finom fogaskerekes mechanika korán bedöglik. Vinni viszi a tengelyt akár nagyobb rakománnyal is, de nem tudom hogy bírja a többszöri beindítást, esetleg akadozást. Mondtam is a megrendelőnek, hogy bármi történik, garanciában megjavítom, direkt szóltam neki ezirányu félelmemről. Közben keresnem kell valami erősebb, erre megfelelőbb motort. De az is meglehet, hogy feleslegesen paranojázok. Ebből a szempontból szeretem az orosz mentalitást, amerikai kidolgozással.


Szállításkor az úton egy helyen majdnem kővé dermedtem, amikor belefutottam egy rendőri blokádba, nekem annak tűnt, ott volt három forgalmi rendőr autó és egy műszaki vizsgáló autó is, persze megannyi rendőrrel. És az úton egyedül csak én, az égig pakolt vitrinekkel. Gondoltam végem van, ezek ha leállítanak, rendszerint senki nem ússza meg, a nyuszika sapkája mintájára. És még nem is mondhatnám, hogy nem vagyok hibás. De csoda történt, vagy megvakította őket az Úr egy időre, vagy nem tudom mi, de nem állítottak le. És ha belegondolok az utazásom további menetére, jó jelnek tekinthettem, mert a kis 1500 km-es kirándulásomban, mely a vitrin leadása után folytatódott, nem történt semmi baj.

Szeretem ezeket a kihívásokat. Igaz, hogy ilyenkor nagy nyomás van rajtam, mert nem tudok önfeledten alkotni, dolgozni, mindig közbejön rengeteg egyéb feladat, mely az életnek a velejárója. Szeretném, ha lenne ki átvenné legalább egy részét a munkámnak, amely nem túl bonyolult, de azért csak igényel némi hozzáállást meg tapasztalatot, de legtöbbször elég volna a jó indulat, empátia. Ma a segéd nem ugyanaz a segéd aki egykor volt az emberi tudatban. Ma a segéd nem úgy tekint a munkájára, mint akinek lehetősége van egy szakmába belekóstolni, bele tanulni, hogy majd ő is méltó legyen a komolyabb munkákhoz, hanem órabérben számol és munka minőségben. Munka minősége a segédnél nem arról szól, hogy ő milyen szintű szolgáltatást nyújt, hanem arról, hogy mennyire kell megerőltesse magát és mennyire megalázkodni. Mert ha a feltételezett szakinak mondjuk a tűzifáját kéne rendezni, az a segédnek megalázó, mert azt mondja, hogy nem a termeléshez kötött feladat, hanem egy szolgaság. És ő nem szolga.
Én értem és tisztelem meglátását. De ilyenre nincs szükségem. Ha a német mezőn görnyedve dugni a palántát neki nem megalázó, akkor hajrá fiúk. Onnan felfelé út nincs, legfeljebb palánta dugókat figyelő smasszer lehet belőle, de saját műhelye, saját klientúrával, never ever nem lesz még legszebb álmaiban sem.

Nincs hogy ne kanyarodjak oda vissza, bármilyen fejlett világban élünk, röhej és szégyen erre a világra, hogy egy mintiai fele paraszt, fele asztalos, a maga specifikus elesettségében kell megcsináljon egy ilyen forgó vitrint. Most a hitech sodoma és gomorájában egy bunkó, szánalmas figura szemre esztergálva fából tengelyeket készít és harminc éves rongyos autójával fél országot átutazva fityiszt int a bamba óriásoknak.

video