Felborult a bili (a blogolás szépségei)

Tudom, hogy nemcsak (kihangsúlyozottan) Imre bajszát viszketteti, hanem sok mások bajszát is, hogy nekünk, erdélyi szórványosoknak más a hozzáállásunk a Nagy Magyarország projekthez. Bár elismerik jóhiszeműségünket, úgy tekintenek ránk, mint beoltottakat, akit a románság szelleme beszippantott.
Először hallottam román szájából (igaz, pro eurós), hogy igen Erdély Magyarországhoz tartózott, de mivel a történelem rossz oldalán állott, elvesztette azt. (Mellesleg megjegyezte: "sajnos úgy látszik Magyarország semmit sem tanult az idők folyamán és most is a történelem rossz oldalán áll")
Kós Károly személyesen volt ott a gyulafehérvári sokadalomban, és úgy nyilatkozott, hogy rájött, nekünk erdélyi magyaroknak békében kell élni a románokkal, mert nincs más útja a fennmaradásunknak. Szememben pedig nagy magyar volt Kós Károly, az is bizonyítja, hogy nevét szeretik hangoztatni, de magasról leszarják úgy ahogy van.
(Tervezem, hogy a csarnokom falára szimbolikus emlékművet szereljek Kós Károly emlékére, ezzel létrehozva az egyetlen “mintiai Kós Károly emlékmű”-vet)
Hogy miféle csatákat vívtak meg eleink és miféle politikai kártya vígadalmakban milyen játszmákat vesztettek vagy nyertek nagyjaink, az a mi mai életünkben úgy csapódik le, ahogy le van csapódva. Tény, hogy a magyar egy túlfűtötten büszke ember, és képes a szomszédja haláláért a saját életét is feláldozni. Mi sem bizonyítja ezt a jelenlegi gyűlölet pszichózis, amiben ma Magyarország él, gyűlöletre biztatva a világ szerte élő magyarjait is. Mindenki hibás, de ő nem.
Ebből sosem csináltam titkot, én most is így látom. Hogy nem élünk a béke adta stratégiákkal, hanem megint jár a pofánk, pattogunk a világi hatalmakkal szemben -mint poker játszma kamulépése- de közben azok akik szítanak, egyértelműen saját zsebre dolgoznak, nem a köz javáért.
Abból is látszik, hogy mennyire felületes és érzelmi alapokból fakad az erdélyi szórvány magyar lerománozása, hogy ahányszor valamit írtam a mi romániai magyar életünkről, mint Imre is (kihangsúlyozom, hogy nemcsak Imrének szól, hanem nála szakadt el a cérnám), kiemelt egy szót és arra épített, hogy Erdély elfoglalását egyesülésnek neveztem. Soha egy árva gondolatot nem tett ahhoz senki, a gazdasági elképzeléseim mellé, pedig mint aki harminc éve konkrétan a piacról élek, azaz vállalkozásom nem köthető pártokhoz, vagy egyéb gittegyletekhez, hanem igenis szélmalom harcot vívtam a világmárkás üzletházakkal -nemcsak járt a pofám- úgy érzem, van némi jogom ehhez hozzászólni és tanácsra, cselekvésre buzdítani, de ebben a fene nagy nemzeti önérzet buildingos időkben erre egyszerűen nincs igény, már abból az egyszerű okból is kiindulva, hogy igazi, piacról élő magyar vállalkozó alig van, illetve el van foglalva a saját problémájával, nem ér rá nemzetben gondolkodni.
Akik állami vagy alkalmazott rendszerekben öregedtek meg, vajmi kevés fogalmuk van az áfáról, az adókról, arról, hogy egyáltalán mit jelent egy kibaszott lejt (forint, dollár, yen) letenni az asztalra, így nem is tudják, de nem is érdekli őket, hogy mit jelent a kisipar.
Megmaradni magyarnak, valamit letenni az asztalra, lehetőleg nem éhezve, mindenkivel békében élve és okosan, lépésről lépésre gyarapodni, ennél értelmesebb stratégia nemzetünk jövőjére nézve nincs. Aki mást ígér, az felelőtlen hazug, álnok és nemzet gyilkos.
Nem beszélek senki nevében, de látom a szórvány magyarjait, nem akarnak háborút, élnek a helyzet adta lehetőségekkel, én úgy érzem, hogy elég sikeresen. Adná az Isten, hogy a székelyek kivívják maguknak az autonómiát. Ők úgysem keverednek, már akik nem mentek németbe, angolba s ki tudja hova felmosó niggernek, nekem nem oszt vagy szoroz, hogy ők egy tömbben élnek. Indiánok is több törzsben éltek és nem volt baj amíg át nem lépték egymás vadász mezejét. Igaz, hogy aztán az indiánok sem tudtak egyesülni az ellenség ellen. De hát a behozott nigger rabszolga is elszaporodott most Amerikában, mint az Erdélybe hozott olcsó román és cigány munkaerő. Ha sikerül a székelynek egy szigeten egyben maradni, az jó. Érdekes lenne megfigyelni.
De én azt már nem élem meg.
A mi romániai magyar létünk attól is fenyegetve van, ha nem vagyunk képesek integrálódni. Például a fiam nem képes románul beszélni. Angolul már mondatokat alkot, de románul a vécéig nem tud elmenni. És ez gond. Mert azt jelenti, hogy neki el fog kelleni menni oda, ahol magyarul vagy angolul érvényesülhet, azaz még egy mintiai magyarral kevesebb, még egy ingatlan román kézbe kerül, és onnan tovább az román föld, hiába lucsog a magyar izzadságtól.
És akkor verjem a fiam, hogy tanuljon románul, hogy megmaradhasson itt a magyar? Hogy jöjjenek a bajszosok és hümmögjenek itt neki?
Nem, itt a játszmát nem az idegenek nyerték meg velünk szemben, hanem mi nem tudtunk egy nevezőre jutni stratégiailag. És sajnos vesztettünk.
A fiatalok nem hülyék, látják hogy balfaszok voltunk, nem ők nem adták magyarnak az ingatlanokat, hanem eleink tagadtak meg minket és adták idegeneknek az ingatlanokat.
Most már annyi éve nem kéne ilyeneket felvegyek, de rosszul esik, hogy egész életem munkásságából annyit lát mindenki, hogy eladtam a népemet.
Nem adtam el. Hanem fel akarom építeni a romjaiból. Mely romjain igen, ti, akik csak bajszokat pödörtök hümmögve, nem akarjátok belátni hogy az ami elkártyáztatott, az elveszve vagyon és ti, akik kimentetek itthagyva csapot s papot, és onnan a mosogató tálca mögül oktattok engem a hazafiságról és kurva kapitalistáztok meg mocskos migránsoztok, holott ti vagytok a legundokabb mocskos gazdasági migránsok a kapitalizmus szemétdombján (ez utóbbi sem Imrének szól). De nem, ti nem maradtok itthon gecizni, aszondjátok. Mi az egy vállalkozást csavarról csavarra építeni, minek? Amikor mosogatásra adnak ötponthat eurót? Egy euróért gecizni itthon?
Na így az önérzetében megsértett geci elrománosodott janicsárról. Sorosbérencről.

(Hú ez jólesett..... na Kornélia, ez változott meg bennem?)

Ló blues

Névtelen ló emlékére
(szomszéd lova blues)

Nem klappolnak patái
a cementes udvarúton,
bánatos képét sem látom
az öreg pacinak.

Emlékem van vele,
egyszer megitattam,
három kortyból
a vedret kiitta.

Egyszer pedig kikötve
kerítésembe gabalyodott,
kibogoztam s láttam rajta:
gazdának elfogadna.

Megbetegedett,
nem húzott,
végtisztességből
kolbászba őrölték.

Gondoltam megírom
ezt versben,
hogy rá mindenki

így emlékezzen.

Tömérdek egyensúly hiány

Egyensúly. Emlékszem tizennégy évesen, mindamellett, hogy apám meg akart kímélni, mondván elrendezi a papírt anélkül, hogy dolgozni menjek, erősködtem, hogy de igenis dolgozni akarok, nemcsak úgy papírt rendezni. Az iskolában volt ilyen, hogy a nyári vakációban kötelező volt valahol inaskodni két hetet, bárhol, bármilyen szakmában és arról papírt vinni. A gyakorlat az volt, hogy a szülők papírt hoztak a munkahelyükről. Én dolgozni is akartam. A főnök is ironizált velem, de végül beosztottak Csegöldi Zoli mellé, apámnak az egyik munkatársához, vele mentem telefont szerelni. Emlékszem, a létrát alig tudtam megfogni, nagyon nehéz volt nekem, vállaimat össze vissza vágtam, de meg se nyikkantam szégyenemben. Két nap után rájöttem, hogy több bajnak vagyok, mint haszonnak és gyakorlatilag elviselnek engem, mert apám fia vagyok. Viszont nekem egy élmény volt lekövetni, hogyan szerelik a telefonokat a házakba, vezetik a kábeleket az oszloptól a házakig, a kötések, meg ahogy az oszlop tetején ahogy Zoli egy ilyen célra eszkabált telefonon bebeszélt a központba, hogy aktiválják az új telefont. Én akkor telefonos akartam lenni. Pláne mikor Zoli adott a borravalóból, azt hittem megfogtam az Isten jobb lábát. Az utolsó munkanapra szabad napot adott Zoli, én meg váltig erősködtem, hogy de szeretnék jönni, de mondta, hogy más dolga lenne és oda nem vihet. Azóta is úgy érzem, hogy a munkám végezetlen. Erre nem gondolt valószínű Zoli, hogy nálam ez probléma.
Fiam lassan tizenhárom éves, lejött a műhelybe, noha kíméltem, hogy segít a tűzifa rendezésbe, meg bármibe. Ahogy fogta a kis baltát, esett ki a kezéből amit éppen zúzott, eszembe jutottam amint vittem a létrát tizennégy évesen, imbolyogva, néma nyögésben. Hirtelen az fogalmazódott meg bennem, hogy az “egyensúly”. Nem tudtam, hogy a dolgokat hol kell megfogni, hogy egyensúlyban legyenek. Próbáltam úgy fogni mint Toldi a nyomórudat.
Vesztes virág
Ettünk aztán egy rend jó görög kaját a bevásárlóban, elnéztem a népeket, puhány harmincas férfifélék, ezeknek nyomta e vállukat vaegy létra életükben? Nem úgy néznek ki. Mondtam is a fiamnak mikor verejtékezve hajlongtunk s rendeztük a hulladékfát, hogy van ennek egy kényelmesebb útja, ha tanul, és életében a könnyebben élést választja. Hoztam is példának, mikor feleségem munkahelyén gyógyszeres fiókok elkopott fióksínjeit cseréltem, s fiam is asszisztált, s közben rólam patakokban folyt a víz s térdelve, fejemet a bútorba dugva csavaroztam, hogy ott anya, nem izzad, dupla fizetésért, én itt megalázva, izzadva kevés pénzért. Melyik jobb? Ez se rossz, mondta a fiam. Igen, gondoltam, csak ehhez gyakorolni kellene az egyensúlyt akkor.
De kérdés, hogy az egyetem padjaiban milyen egyensúlyt sajátítanak el? A kikerült mérnöknek van fogalma a valós egyensúlyról, vagy csak számokból ismeri?
Miközben a görög konyhát majszoljuk, mutatom a fiamnak, látod, ott ahol a pityókahasábokat rakosgatják a tálcára, na ott el lehet kezdeni az életet. Nem rossz, mondja a fiam, legalább van kivel beszélgetni. Mert nem biztos már benne, hogy informatikára akar menni. Tudom, hogy amíg egyensúlyra gondolok, a fiam beszélgető társra, valódi szocializálásra, nem virtuálisra. Nem elég bajnak, hogy nincs egyensúly az életben, de emberi kapcsolatok sincsenek.

...megöregedtél, disznó hájas lettél, fogaid kihulltak...
Untold. Szidtam a Dire Straits utánzó bandát a télen, kár volt rajtuk elvernem azt a port, amit a lelketlen marketingeseken kellett volna rendesen kisajtolni. A zenészek becsületesen, hangjegyről hangsúlyra vissza adtak mindent. Nem hencegtek, hogy ők a Dire Straits. Én voltam félre vezetve, mint a mű majonézzel. Ehhez képest ez az Untold, ami Kolozsváron 300.000 embert hozott lázba, ez valóban a pokol tornáca. Csak részleteket hallottam a tévében, de ezt a jelenséget nem lehet zenének nevezni. Legjobb esetben néhány eszement, torz agynak a fosásának nevezném, hogy ekkora fiatal masszát meg tudott mozgatni és extázisba kergetni, azt már tömeg pszichózisnak diagnosztizálnám. Pár majom, szó szerint, tekernek össze vissza valami tányér méretű gombokat és ők dj művészek. Mi a fasz? Csináltak ők egy méter zenét életükben? Hallottak ők egy igazi fém húrt megpengetve? Egy megütött bőrt szólni? Vagy rezet?
Nem is az a pár majom aggaszt, hanem az a sok majom imádó. Egyszerűen nem értem a jelenséget. Hogy lehet élvezni azokat a deformált zajokat? Ez nem elektronikus zene, ez pszichedelikus skizofrénia. És hogy ilyen primitív, agresszív fonikus szennyeződésben jól érzi magát a közönség, ez arra utal, hogy igenis oda való.
Ez még jobban alátámasztja hitemet az első cover albumomba, ami kezd körvonalazódni a fejemben. Összegyűlt már egy tucat kikevert átdolgozásom, amit ki akarok finomítani, rádobolni és ezt egy cédére koncentrálni. A cél: csak azért is. Hogy legyen egy ilyen, hogy ezt egy mintiai paraszt csinálta, a lepukkant csirkefarmjában, mint anno a blogommal tettem: egy bunkó asztalosnak kell ezeket megírnia? Hol élünk? Hol vannak az elhivatottak? A profik? A tehetségesek? Akiknek megadatott? Ezért.

Trianon. Mondott valamit ez a Kelemen Hunor, hogy mit tettek a politikusok a románokért az elmúlt száz évben, az egyesülés óta. Igaza van, szépen beszélt. Csak magát is meg a szövetséget is oda kéne sorolja a politikusok közé. Nekem spéci az a bajom a magyar demokrata szövetséggel, hogy választások után mindig szövetkezik az ellenséggel. Én nem erre bíztam meg őket. Hanem arra, hogy amikor törvényeket hoznak, ott legyenek és a megfelelő százalékban adják vagy se voksukat egy egy törvényhez, ami engem is érint. Szövetkeznek mert így személyes funkciókat vásárolnak meg maguknak, amit nekem be akarnak majd erényként etetni. Ha feddhetetlenül ülnének a parlament padjaiban és az én érdekeimben tennék a dolgukat, elhinném, hogy ennél többet nem tehetnek a demokrácia adott kereteiben. Ez az örök lavírozás, az Rmdsz politikai zsarolása a románokban is ellenszenvet generál, nem tekintenek méltó ellenségként ránk, romániai magyarokra, hanem tetveknek néznek, akiket ki kell irtani.
Lehet, biztos túl leegyszerűsítem a dolgokat. Tudom, az asztalosságban is lehet jobban keresnék, ha falaznék, spekulálnék meg odamagyaráznám a dolgokat, vagy legalább azt amit valóban csinálok valamennyire szóban is kiemelném, mert így nem tudják mi van a dolgok mögött, de nekem így egyszerűbbnek tűnik. Valójában én sem vagyok jobb a cirokos embernél. Szeretem ha szenvedhetek, mondanák. De nem igaz.


Asztalok

Most meg vinettát, azaz padlizsánt kéne süssek. De mindjárt. Hadd élvezzem egy kicsit hogy megenyhült ez a nagy meleg. Egy picit enyhült.
A legjobb munkák, amik hamar és jól hoznak a konyhára, azok a spéci javítások. Például egy összetört masszázs asztal. Hiába venne újat a masszírozó, ugyanolyan gyenge lenne. Egy százharminc kilós embert nem bírna el. És akkor jövök én, aki imádom ezeket a masszívitó tunningolásokat. A kliens jól jár. Aki megbízik bennem az mégjobban. Mert tudom, hogy nem szarozik a pénzzel, neki a megoldás kell. Az a kliens aki piacilag hivatkozik az olcsóságra, nem fogja megoldani problémáját. Nekem is meg kell gondolni mennyiért dolgozok. Ahogy a kliens nem enged, én sem engedhetek. S akkor megy és vesz egy újat. Mert azt mondja, azért már vesz egy újat. Igen, de ugyancsak ilyen vegás szellemjáróknak vannak azok kitalálva, akiken gyakorlatilag nincs mit masszírozni, inkább státusként járnak masszíroztatni. Például ezt az asztalt én 250 lejért csináltam meg. 150 volt az anyag, 100 a munkadíj. Úgy számoltam, hogy kijöjjön a 25 lejes órabérem. Ez nem sok. A masszírozó 40 lejbe számol egy órát. De nekem megfelel.
Ahhoz, hogy valamennyit megmentsek az asztalból, úgy okoskodtam, hogy először csinálok egy rácsos szerkezetet, azt kihozom egy vastagságra az asztallal és majd a rácsozatot és asztalt összekötöm egy csavarólt lábszerkezettel. Persze jobb lenne csapolni az elemeket, de a mézes pogácsás néni elment más piacra árulni. Mióta ez a fene nagy piac gazdaság a Credo, a csapolások ideje lejárt. Sok csavarral helyettesítjük. A csapolásos rendszer még egy annyi időt kérne, de arra már nyekkenne a legtürelmesebb kliens is. Nem értené a különbséget. Ezt én lelkileg s morálisan már letudtam. A csavar is tök jó, házakat szerelnek csavarokkal, nincs azzal baj. Egy kicsit a szakmai önérzetem csorbult mióta keresem a csavaros megoldásokat, és hihetetlen sok kreatív megoldás létezik. Viszont az is rossz érzés, amikor csapolsz mint az állat és a kliens nem tudja mi az. Összehasonlít a csavarossal. Rájöttem, ez is csak nüansz kérdés, mint sok minden a modern életünkben. Régebb is a dió furnír alá minden szar fát besepertek és mindenki úgy hítta a bútrát, hogy a diófa bútra. Dió egy lócitromot.
Vagy itt van ez az asztalka. Rúgták mindenfelé, másztak rá meszeléskor, éleire nem vigyáztak, vertek hozzá mindent. Viszont erős bükk fa szerkezetű, a lapja is a régi generációs, amikor még bemart fa léccel védték meg a széleket, nem öntapadós csíkkal, mint ma. Nem minden asztalt érdemes megreperálni. Ha munkaidőben többet vesz fel mint két óra a rendbe tevése, veszteségessé válik. Ebben az esetben belefértem a két órába. A lábak és a blatt ütődött széleit markánsan lemartam, majd lecsiszoltam. Mivel ez asztal festve kell, csak tisztítani kellett a felületet. Ha natúrba kellett volna kihozni, az bajos lett volna. Nem egyenletesen barnult a fa időben, a blattnak is valami bordó volt eredetileg a színe, az festett préselt lemez, nem furnérozott. Natúrba nem is vállaltam volna. De a festés az más, mert mindent eltakar.
Ehhez jó alkalom adódott arra, hogy megnézzem mi a baja a már második Bosch ilyen kézi remegő csiszoló gépemnek. Az elsőnek elolvadt az egyenáramosító hídja, Megrendelni drága lenne. Azért majdnem új gépet veszel. Vettem is. De az is elkezdett görcsölni, a motor gyengült el. Pedig én tudok ügyelni a szerszámokra. Igaz az elsőt kölcsön adtam. Kiderült háromnegyed órát gyötörték megállás nélkül, forró volt mikor visszaadták, hogy nem megy. De ezt az újat nem gyötörte senki. Szétszedtem, nem tudtam rájönni mi lehet vele, a motorral van valami baj, nem forog nehézkesen üresben, de áram alatt egyenetlenül zúg és forog. Viszont az egyenáramosító hídja nagyobb mint az előzőé. Nosza valahogy begyümöszöltem a régibe, és tökéletesen működik. Az első csiszolóm erősebb is. De ezentúl nem veszek Bosch cuccokat. Mióta rátértem a Makitára, a munka is más velük.

Van még egy ilyen forgó-remegő kézi csiszológépem, ugyancsak Bosch, nem volt azzal baj, csak egyszer Ildikó nem vette észre, hogy nincs rajta csiszpapír és úgy tekerte mint az állat, lekoptatta azt a tappancsos felületét. Rájött aztán miért nem csiszol. Nem akartam elkeseríteni, nem szóltam neki, de így használhatatlan. De megoldom, csinálok egy adaptert hozzá és bármikor lecserélhetem majd ilyen olcsóbb tappancsos korongokra, amiket a flexekre szoktak csavarozni. Egyébként a Bosch elég szar, gyenge tappancsokat ragasztanak a kézi csiszolójukra, nem is cserélhetők, nem lehet kapni hozzájuk alkatrészeket. Nem is értem, miért nem hozzák törvénybe, mint az autókhoz, hogy legalább tíz évig kapható legyen eredeti alkatrész hozzájuk. Mert a legtöbb akkus fúrógépet az aksija miatt kell kidobni, mert nem lehet külön csak az aksit megvenni. Ez genyóság. Az ember nem vehet minden évben egy egy szerszámot, holott 80%-ban javítani lehetne még a hozzáértők nélkül is. Az se normális, hogy egy 250 lejes gépnek az egyenirányító hídja 100 lej legyen.

Nyelv és Pride cirokban végezve

Most normálisan paszulyt és zöldséget kellene pucolnom, de pihenem az éjszakai fáradozást: ilyen melegben aludni sem lehet rendesen.
Dög vagyok bejegyzést írni, pedig lenne mit. Inkább itt ott hozzászólok. Alábbit Imrénél hagytam a régi blogjában:
"Amit nekünk nem tanítottak, vagy én nem voltam eléggé figyelmes, hogy az egyszerű magyar szavakkal bonyolult dolgokat is ki lehet fejezni. Mi leragadtunk ott, hogy nem szerettünk olvasni, írni pedig még úgyse. Mióta blogolok élvezem, hogy sok gondolatot le lehet írni. Hogy a fiam nem szeret olvasni, nemcsak az ő baja, hanem az egész generációjának, mint ahogy zenélni sem akarnak.Gépeznek, mert ösztönösen érzik, hogy ez a jövő. Lásd én röhögtem amikor megjelentek a mobil telefonok, hogy ennek nincs jövője. Tévedtem. Igen, elvesztenek egy kultúrát, amiről fogalmuk sincs, hogy elvesztik. Ki tudja mi is ebben a pillanatban milyen veszteségünkről nem tudunk már. Én azt mondom, mégis le kell írni minden marhaságot, mert lehet valamikor ez lesz az utolsó összekötője valaminek. Ahogy a magnószalag és bakelit lemez eltűnt, a zenehallgatás is csak a "commercial" kiegészítője lett. Cincog innen, onnan. Ma már teljesen felesleges régi zenét keverni, hogy megtapintható legyen a lábdob bőrének a rezgése, a telefonokból csak kattogásnak hatnak. Annyira rászoktak az okostelefonos zenehallgatásra, hogy gyakorlatilag hangszórós kiszerelésben már nem is tudják milyen lehetne.
A román nyelvet nem tudtam sosem elsajátítani, nem adnak el a vásáron, annyit tudok, de ezekkel a nemes szófogalmazásokkal sosem voltam tisztában. Amennyire kiéreztem a fiammal együtt gyötrődve teljesen eredménytelenül, nekem úgy fest a dolog, hogy a román nyelvtant a beszéd alakította és nem fordítva. Lehet, hogy általában a nyelvtan egy olyan dolog, mint az autodidakta ember: menet közben tanul és osztályozza a tanultakat. Nem tudom."

A következő hozzászólást Ágoston Laci oldalán hagytam, akit kuriózumként követtem a tegnapig. Meglepő számomra, hogy aki hetekig a "Pride" mozgalom kapcsán elítélt mindenféle megkülönböztetést, most olyannal rukkolt elő, hogy ne szavazhasson minden polgár egyenrangúan. A tanult embernek többet érjen a szavazata mint a csak munkásnak, és az öreg ember sem beszámítható, mert ugye mennyit élhet meg abból a megszavazott jövőből? Ennek a gondolatnak csak a felvetése is eléggé furcsa, és ez az a pont, amikor a Prideozását is ebben a fényben kell értelmeznem. De attól, hogy követtem, a Prideot rezerváltan kezeltem. Ahogy nekem nem volt szükségem magyar igazolványra, hogy magyarnak érezzem magam, nem volt szükségem együtt érezni a Pride mozgalommal, hogy szabadnak érezzem magam. Ennek a fényében szerintem eléggé kulturáltan szóltam hozzá, mely kommentemet a szokásos érdektelenség övezte, így igazamat bizonyítva.
Én az vagyok, aki megnézem mit mond ez is meg az is. Ahogy kiszálltam a diploma nélküli iskola csoportból is, mert rájöttem, rejtett ingatlan reklám az egész, a sok bamba, klimatizált irodában rothadó, jógázó, angyalozó fehérnépek piacának, akik extázisba esnek egy mezítlábas, sportos alkatú férfitől, kiszálltam az Ágo Laci félék társaságából is. Nézegettem az Echoban azt a sült parasztot és garnirungját,  azok beteg nácik, ezek a Prideosok pedig hülye buzik. És közben senkit nem érdekel, hogy miből fogunk megélni. A hozzászólás:
"Ha már megkülönböztetésekről beszélünk (amit a pride nem tűrt meg), egy érdekes megfigyeléssel szeretnék hozzászólni, amit nem én hanem a száz évvel ezelőtt történtekről írt Mollináry Gizella regényeiben, hogy a zsidóknak azért mentek jól a dolgaik, mert tanult emberek voltak, sokat olvastak, dolgoztak és gondolkodtak. Előre látták az időket, mert őket érdekelte az eljövendő, képesek voltak összefüggően gondolkodni, és nem tudták tisztelni a "szemét" népeket, akik felfaltak minden keresetüket, elitták, elkártyázták, így nem tudtak egyről a kettőre menni. Könnyebb volt erőszakkal viszonyulni a zsidósággal szemben, semmint eltanulni tőlük a megélhetés fortélyait. Nos, ez a pontozásos szavazó rendszer tulajdonképpen megint csak a zsidóknak, az elit, a tanult embernek kedvezne, mert a törvényeket a maga képére teremtené. Mert ugyebár a tanultság nem feltétlenül egyenlő az empátiával, a szociális részvéttel. Amint a zsidók mindenféle zsanér nélkül átvedlettek szocialistákká, mert okosan tudták mit kell tenni, hol magyarosították neveiket, hol németesítették, mikor mi volt jó, úgy az így alakuló szavazatra érdemes ugyancsak a maga malmára terelné a vizet. Igen, a csóró ember buta, befolyásolható, de a tanultakban nem bízom. A tanult ember sok mindent megtanult, az egyik, hogy ne törődj mások dolgával... Mint erdélyi nem fogok beleszólni Magyarország belügyeibe, nem vettem igénybe sem a magyar igazolványt, sem az állampolgárságot. Csak figyelem miket műveltek odaát, annyit megjegyeznék, hogy amíg a lakosság apraja nagyja politizál és szögesdrótokon vitatkozik, addig senki nem foglalkozik azzal, hogy jó, de milyen lesz a jövő gazdasági képe? Ez meg egy olyan téma, ami úgysem érdekli senkit."
Szerintem nekünk igenis figyelni kell az időket, a történéseket és ne hagyjuk, hogy az extrémek magukba szívjanak. Minden pólusnak vannak extrémei. Azokkal vitatkozni is veszélyes, mert a tömbösített extrém hangoknak hatalmas a befolyásuk. Mindeközben élni, alkotni kellene és hinni abban, hogy alkotásunknak értelme és tere lesz a jövőben is. Azzal, hogy szeretem a magán szférát, a szabad vállalkozást, az egyéni szabadságot, még nem vagyok sorosbérenc, (én Sorosra ezelőtt húsz évvel gyanakodtam, amikor láttam Kolozsváron miféle emberek oktatják a "nyílt társadalmat"... ki a lófaszt tudott akkor is ilyen kulimászokba mászni, ha nem a volt kommunistákból vedlett rmdsz-esek ivadékai?) és ha nem szeretem az idegeneket még nem vagyok bekövesedett hagyományos.
Valamivel meg kellene erősödni. Erőszakkal nem lehet, mert annak csak annyi az életképessége, amíg a másik nem áll össze mással és nem lesz nagyobb erőszakos befolyása, holott mi "mezítlábasak" vagyunk gazdaságilag.
Ha varázs szót kéne megnevezzek, akkor a gazdaságot nevezném annak. Ez lenne hozzánk méltó megmérettetés és kreatív kihívás. Ne olvadjunk bele a fasírtba, de ne is vedledjünk cigányokká, sátrakban, latyakban tapicskolókká. Ahogy a zsidók megkapták a módját, hogy mindenféle rendszerben létezni tudtak, mert a korokhoz való adoptálódás mellett nekik igenis fejlett gazdasági koncepcióik voltak, a manővereket a vagyonuk mentése érdekében művelték, úgy nekünk is ki kell dolgozni egy gazdasági koncepciót. Mollináry a cirokot áruló emberben, és az anyja kávéméréses üzletében bemutatta a magyar gazdasági koncepció bukását. A cirokot áruló ember pontosan tudta kinek kell jól eladni a cirokot, mégsem tette kényelemből, az anyja kávéméréséről úgy ír Gizella, hogy csodálkozik annak meneteléről, hogy annyira poshadt ízű kávék után, mocskos asztalok és csészék után, borzalmas kiszolgálás után is hoz a konyhára, mi lenne, ha mint a zsidók, a haszonból egy kicsit átrendeznék a helyet, kitakarítanák és kedvesebbek lennének a betérőkhöz? De nem ezt csinálták, hanem amikor egy kis pénzük volt, rögtön felélték teljesen fejetlenül. Amíg a zsidó ez idő alatt már a második vendéglőjét nyitotta. 
Nna... megint elkapott a gépszíj....

Mugotámá

(Többször nekifogtam életemről írogatni, de szánalmasnak véltem komolyan foglalkozni vele. Egyre több időt kell pihennem, gondoltam ne foglalja le más marhaság a fejemet, inkább elkezdem boncolni életemet. Ezek csak vázlatok, kipattant gondolatok, ha túllépek egy bizonyos szintet, talán összegzem is majd egy egységesebb művé...habár kétlem, hogy képes volnék rá, mindig befejezetlen projektek közt lavírozok. Ahogy Csabi szokta mondani, ha kétévente megjelenik: "magánál mindig van valami alakulás" Hát van. Sok elkezdett munka. Talán a sok elkezdés egyetlen erényem...)
Leszereltem a katonaságból és visszamentem a “Clujana” cipőgyárba, a víztisztító állomásra dolgozni. Ez a “Clujana” olyasmit jelent, mint a “kolozsvári” nőnembe. Ilyen elvtársnői kivitelben. Akkoriban ilyen neveket adtak a gyáraknak, magunk közt magyarok kluzsánának neveztük. Többnyire elvtársnők dolgoztak a Clujana gyárban, férfiak inkább a karbantartó részlegeken. Volt ott mindenféle karbantartó részleg. Saját motor tekercselő műhelye volt a gyárnak. Meg mindenféle egyéb műhelye. Úgy jártam azokba a műhelyekbe mint a tejjel, mézzel folyó Kánaánba.
Még katonaság előtt vettek fel oda, anyám rendezte el, ő a gyár bőr raktárában dolgozott. Ma visszagondolva jó volt. Nyomasztó volt számomra az egész szocialista világ, a maga idétlen és inkompetens munkatársaival és főnökeivel, de jó volt néha átmenni anyámhoz, ha csak pár percre is.
Nehezen éltünk. A munka nem volt megterhelő, mint ma, de nagyon kevésből kellett gazdálkodjunk. És teljesen kilátástalan volt minden változás.
Csicska voltam a munkahelyemen. A legfiatalabb mikor felvettek. Mivel nem voltam kisz (kommunisták ifjú szövetsége) tag, nem számíthattam az akkor még működő munkahelyen való kiképzésre, előléptetésre. 13 év után is szakképzetlenként hagytam el már az új rendszerben a gyárat. Utánam felvettek pár taknyost, román földbunkó parasztot, a pofájuk is még olyan neanderi volt, de benne voltak a kommunista (nem kisz) pártban. Félévente kapták a kiképzéseket és előléptetéseket. Lusta dögök voltak és semmihez nem értettek. Képtelen voltam vegyülni velük. Semmilyen szinten nem tudtam velük egy síkon mozogni. Ha lehetett mindig önálló munkát vállaltam a tisztító állomáson, attól se riadtam vissza, hogy a legszarabb munka legyen.
Reggelente én mentem a kantinba tejért. Vettem a kis szekeret, benne a tejes üveg ládákkal és elkocogtam majdnem két kilométerre. Hatalmas volt a gyár. Azért is vállaltam e megalázó munkát, mert sokan elfelejtettek üveget hozni, vagy nem igényelték a napi tejet (uram bocsá a toxikus munkakörnyezet miatt), nekem mindig volt készenlétben üres üveg és szívesen vittem haza tejet, akkoriban sokszor kenyérrel egyetlen ételünk volt. A tejezésben az is jó volt, hogy nem kellett a munkatársak hülyeségeit hallgassam már korán reggel. Olyan volt mint egy meditáció az az idő. Közben figyeltem az embereket a tejosztásnál. Legtöbben mind magamfajta csicska emberek jártak oda. Megöregedett férfiak, asszonyok, akiket nem kapott el a kommunizmus szele és valahogy nem volt gyomruk a párt adta lehetőségekkel élni. Gyakorlatilag előttem volt a jövőm képe: harminc év után is a kis szekérrel a tej után. De nem zavart. Inkább az, mint vegyülni.
Akkoriban Kocsis bácsira tudtam felnézni. A kiábrándult kommunistára, aki korára való tekintettel beragadt a rendszerbe, de már nem szimpatizált vele. Villanyszerelő volt nálunk. Saját műhelyt alakított ki magának, ő sem vegyült senkivel. Reggelente általában az első busszal mentem dolgozni, még öt előtt, mert később semmi esélyem nem lett volna beérni hatra. Így már fél hatra a gyárban voltam. A kapunál én pecsételtem több munkatársam kártyáját is. Ennek fejében minden reggel fél órát Kocsis bácsival tölthettem a villanyszerelő műhelyében. Csak ültünk a sötétben, a Vef rádióján szólt a Kossuth rádió. Akkoriban nekem Magyarország valami elérhetetlen álom volt, a Kossuth rádió meg olyan volt mint a frigyláda, amiből az Úr beszélt. Nem volt politika amit osszunk vagy szorozzunk Kocsis bácsival, meg azt is tudtuk, hogy börtön jár a politizálással. Apámat sikkasztás címén több mint öt évre ítéltek el, nem értettem a vádakat, nem vehettünk ügyvédet. Az ítélet kihirdetésén lehettünk jelen, ott felolvasta egy nagyon ellenszenves ember az ítéletet. Megértettem, eléggé fiatalon, hogy azt a rendszert lelketlen emberek alkotják, akik nagyon messze álltak az én jókaizálódott világomtól.
Technikai kérdések foglalkoztattak már tizenkét évesen, ilyen apróságok érdekeltek mindig. Ezért minden elhullajtott, kidobott anyagban valami felhasználhatót találtam. Jó lett volna ételben is ehető hulladékot találni, de az akkoriban egyszerűen nem volt. Elnézem ma, ahogy a görög gyorsétkezőben tányérok félig otthagyva, majdnem teljes cipók érintetlenül, és kukába öntik. Az az ember, aki három napos éhezési keresztségen átmegy, az élete végéig értékelni fog minden falatot, ha meg is gazdagszik. De aki nem ismeri meg az éhezést, az nem lát lehetőséget a hanyagságból elfelejtett tejes üvegekben.
Örökké alkottam valamit, fából, pléhből, elektronikai alkatrészekből, anyám néha aggódott, hogy nem csajozok, mondta, hogy ne zavartassam magam, hozhatok haza bárkit, semmint híd alatt vagy mit tudom én hol csináljam. Nyugtattam, hogy ne aggódjon, bárkivel úgysem állok le. Tényleg, mindig finnyás voltam a csajokkal. De lehettem, úgysem vettek számba. Tizenhat évesen olcsón megkaptam egy cigánytól egy hibás akkordeont. Gondoltam megjavítom, heteket bütyköltem, persze eredménytelenül, még apámnak is elmondtam a börtön látogatáskor, amikor kérdezte mit csinálok. El akarta terelni a kínos pár percet valami jóra és fene tudja hogy került ez szóba. Elmondtam terveimet, hogy harmóniumszerű levegő meghajtón agyalok. Hozzászólt ő is. De nem lett belőle semmi. Viszont megtudtam mi van benne, mitől szól.
Csak hallgattuk Kocsis bácsival a Kossuth rádiót és megtudtuk, hogy milyen a forgalom az M1-esen. Kocsis bácsi is mindig bütykölt valamit, meg szoktuk beszélni egymás bütyköléseit. Ötleteket adtunk egymásnak. Őszintén törődött velem Kocsis bácsi, akkor már második éve, hogy apám be volt zárva Gherlára. Ha kapott valahol egy csavart vagy bármit amiből úgy gondolta, hogy jó lehet nekem, felszedte.
Így beszéltük a készülő dobszettemet, mintha az élet legfontosabb dolga lett volna. Rengeteg technikai kérdésben állt egy dob felszerelés. Hogy valódi dobom legyen valaha, az teljesen kizártnak tűnt, az egyetlen lehetősége az volt, hogy csináljak egyet. De annyi anyagi és technikai kérdés találkozik egy bármilyen egyszerű szett elkészítéséhez, hogy még az is nagyon távolinak tűnt.
Egy ilyen téli, reggeli tejes utazásom alkalmával az anilines festő műhely mellett mentem el, ahol még a sötétben is kivettem, hogy egyes festékhordókat rétegelt lemezből csináltak, ilyen plakázsból. El is kezdtem válogatni és találtam száraz hordókat is. Nosza elkezdtem gyűjteni reggelenként a hordókat. Kocsis bácsi elismerően bólogatott. Hogy jó a szemem.
A víztisztító állomás, ahol dolgoztam, nagy területen feküdt, gyakorlatilag a gyártól elkülönítve volt, a cipőgyár hátsó őrszobája választott el minket a gyártól. A fő szivattyúink még a gyár telepén volt, ezért nekünk szabad ki és bejárásunk volt. A kapus elnézte tőlem, ha hulladékokat csempésztem ki. Nem törődtek velem, tudták, hogy cipőt, bőrt nem lopok, azt onnan is tudták, hogy a lopós maffiában ezek is benne voltak. Komoly csempész és értékesítő hálózat volt kiépítve, egymást csak rivális csoportok buktattak le. Nem az én világom volt. Annyira nem, hogy nem is mertek beszervezni. Még előlem is bujkáltak. De azért láttam egyet s mást, de tettem a hülyét. Teljesen önvédelemből tettem a hülyét. Kocsis bácsi helyeselte, hogy teszem a hülyét. Azt mondta ne foglalkozz ilyenekkel, mert bármi van, csak téged zárnak el.
De el voltam én a szemetek világában.
A doboknál a tesóm, én a bőgőnél. A dobok a MugoTama.
Rájöttem, hogy a hordók csak felületesen vannak összekapcsolva, ki lehet bányászni a kapcsokat és alakítani lehet a hordó átmérőjét. Időbe került, amíg rájöttem, hogyan illeszthetek össze ilyen hordókból dobtesteket. A bőrfelület kifeszítésére szereztem különböző átmérőjű, összekapcsolható fémgyűrűket, műanyag hordókról. Az is volt kidobva a vegyszeres raktárban. Azokra füleket hegeszttettem. Persze ezeket a füleket is ki kellet kapirgálni a vasas hulladékokból, illetve anyagot hozzá, azt levágni, hajlítani, lyukasztani majd hegesztetni. Mind pálinka és idő kérdése volt. Ki kellett fogni a mestert amikor ráért, amikor nekem is volt pénzem egy felesre, amikor az a kapus volt szolgálatos, aki nem szarozott. Sokszor a félkész alkatrészeket a gyár területén levő szivattyúházban dugdostam. Egyszer az egyik munkatársam rátalált ilyetén pár karimára, valamiért ideges lett és eltüntette. Borzasztóan rosszul esett. Több hetes munkám odaveszett. Nem volt mit tennem. Újakat csináltattam és jobban eldugtam őket.
Aztán rájöttem hogyan ragaszthatok vékony fa gyűrűket, amikkel majd a bőrt fogom kifeszíteni. Az volt az elképzelésem, hogy a gyűrűkre ragasztom a plasztik bőrt, amit még nem tudtam honnan szerzek be. Komoly felfedező utakat terveztem és végeztem a tejhordások alkalmával a gyárban, de sehol nem találtam megfelelő plasztik anyagot, ami jó lett volna a dobra. A hordókból vágtam centis csíkokat és kettőt összeragasztottam, majd kézzel csiszoltam óvatosan, amíg szépen felvette a formáját. Többel próbálkoztam, mert szállal ellentétesen kellett vágjam a csíkokat, elég ipari minőségű volt a plakázs lemez, gyakran ragasztás közben eltört.
Kiterveztem a peremet leszorító baba rendszert is, ezeket mind esztergáltattam, fúrattam, meneteztettem, semmilyen csavart nem lehetett akkoriban üzletben kapni. Havi büzsémben ott volt a feles pálinka, ha akartam, hogy a projekt éljen. Sírás környékez, ha ma látom milyen olcsón akarnak megválni majdnem újszerű dobjaiktól a zenészek. Húzzák az orrukat, hogy nem eléggé márkások, de mint amatőr dobkészítő, akinek a feje valamikor tele volt a dobkészítéssel, google nélkül, csóválom a fejem, hogy micsoda képmutatás és hozzá nem értés affektálási szinten, hisz a dobtest az dobtest, bárki bármiből csinálja. Nekem, aki a műbőr cipőmet minden szombat este meg kellett ragasztanom, hogy ne tátongó talppal menjek udvarolni, a műbőr cipő is cipő volt. Csak én tudom, hányszor varrtam meg a fenekem alatt szétmálló nadrágomat. Mert egy volt. Ha kimostam, bugyiban voltam. De ettől nem éreztem magam nyomorultnak. Örvendtem, ha kitaláltam valami új technológiát.
A lábcin szerkezetét effektíve kitaláltam. Megterveztem, alkatrészenként legyártattam. A lehetőségekhez és a hiányos anyagfeldolgozásos ismereteimhez adaptáltam a tervezést is. A lábdob pedált, ma gépnek nevezik, egy időre kölcsönkapott pedál szerint csináltattam, akkoriban Gyuszi barátom egy öntödében inaskodott, a pedál alkatrészeit használták mintának, sablont készítettek és kiöntötték. Nagyon egyszerű szerkezet volt, ma olyannal már elképzelhetetlen a dobolás.
A bőröket a sors groteszk jóvoltából biztosította nekem, egy hajnaliban mikor éjszakai műszakból mentem haza, a troliból a monostori bontott házakra lettem figyelmes, és egy adott pillanatban a törmelékek közt megcsillant valami, hirtelen megdobban a szívem, ráéreztem, hogy ott a plasztikom. Rögtön fogtam csodálkozó és semmit sem értő testvéremet és magammal lelkesítve vittem keressük fel a plasztikot a törmelékben.
Meg is találtuk és hihetetlen módon az egész dobszerkóra való tejfehér plasztikot találtunk, valamikor ablaküveg helyett használhatták.
Sokat doboltam akkoriban a saját dobfelszerelésemen. Szégyelltem mutogatni, de nekem nagyon megfelelt.
Nem szerették a munkatársaim az iszapot centrifugáló gépházat, egy irdatlan motor hatalmas fordulattal süketítő zajt csinált. Csak nézni kellett a műszereket és néha feltölteni a medencét iszappal. Ott szoktam dobolni. Egy kidobott szekrénybe szoktam zárni a dobokat és mikor délutáni műszakban voltam, akkor szoktam dobolni, akkor már nem voltak mesterek, mérnökök, akit zavart volna. A munkatársaim elnézték, mert elvállaltam a legszarabb munkahelyet cserébe.
Technikai vívmánnyal rukkoltam elő az iszapot szivattyúzó rendszert illetőleg. A pumpák gyakran levegőt kaptak, palettáit felgyűlt bőrdarabkák blokkolták. A mérnökök mindenfélét kitaláltak, de semmi sem működött huzamosan és megbízhatóan. Én megfigyeltem az iszap természetét és a pumpák adottságait. Mondtam is Kocsis bácsinak egyszerű elméletemet, hogy van két medence, amiben érlelődik az iszap, ebből medencénként a medence aljának szintjén, pinceszerű épületben két két pumpa lökné az iszapot a centrifugáló medencéjébe az iszapot. Mi lenne, ha a kimenetelüket egybekötnék és csaprendszerrel el lehessen zárni egyik vagy másik pumpát, és amikor a helyzet kéri az egyik pumpa egyszerűen kidugaszolja a másik pumpát. Visszanyomja az iszapot a másik pumpába, aztán kidugulva, kiszellőztetve újra lehet indítani.
A mesteremnek hiába mondtam, azt mondta “e prostie” azaz hülyeség. De Kocsis bácsi azt mondta, hogy szerinte is jó ötlet. Megkerülve a mestert elmondta a gondolatomat a mérnöknek. A mérnök annyira más világban élt, teljesen távol tartotta magát mindentől, magába zárt volt, sosem mert nyilatkozni, de éreztem, hogy nem az a tipikus rendszerbeli ember volt. Gyáván óvatos volt mindenkivel. De odajött hozzám és lementünk a pumpaházba, elmondtam neki mire gondolok, konkrétan megmutattam mit kéne csinálni, hol melyik csövet elvágni, hol illeszteni, hova csapokat tenni és miért. Azt is megmondtam neki, honnan lehetne felesleges csapokat leszerelni, meg csöveket, a víztisztító telep halott zónáiból, mert sok olyan része volt, ami inaktívan csak rozsdázott.
Nem mondott semmit, csak bólogatott. Pár hét múlva látom a szerelő brigád hegeszt, vág, csinálják amit mondtam a mérnöknek. Nem volt egyszerű művelet, mert ilyen húsz centi átmérőjű vas csövekről volt szó, egy egy csap is nyomhatott majd száz kilót.
A rendszer tökéletesen bevált. Egy nyolc órás műszakban legfeljebb kétszer kellett egyik medencéből a másikba keringetni az iszapot, így kidugaszolták egymást a pumpák. Mivel időmből kitelt, néha többet hagytam ezt az oda vissza keringetést, így hígabbá vált az állandóan lerakodó és vastagodó iszap, kevesebb gázt termelt és könnyebben volt kezelhető. Már azt is elértem, hogy a két medencében az edények közlekedési erejével pucoltattam ki a pumpákat. Ez azért volt jó, mert gyakorlatilag nem kellett annyit zárjam s nyissam a csapokat. De hiába oktattam ki a többieket, hogy ne hagyják addig amíg a rendszer levegőt kap, mert ha mindkét pumpa levegőt kap, nem lesz ami kidugaszolja őket. Bunkó románjának mind mondhattam. Nem értette, nem csinálta. Így megszokták, hogy csak Attila tudja. Kitaláltam, hogy egy tiszta vizes csövet is szereltettem a rendszerhez, ha mégis mindkét medence rendszere levegőt kap, vízzel töltöm fel a pumpákat és pár manőver után kidugja egyik a másikat. Könyörögtem nekik, bunkó román munkatársaimnak, hogy a csapokat mikor nyitják vagy zárják, ne szorítsák rá teljesen. Amikor bezárt vagy kinyitott, a menet a végére ért, egy két tekerést hajtsanak vissza, hogy ne feszüljön öntvény az öntvényen, mert egyszerűen beragad pár óra alatt. Barmok, ennyit nem tudtak megjegyezni. Még húztak rá egyet, mintha el akarna menekülni a csap. Aztán csak feszítő vassal lehetett újra indítani.
A mérnök aztán behívatott az irodájába, elmondta, hogy nem tud jutalmazni a találmányomért, mert az ő neve alatt futott a tervezés, nincs legális formája annak, hogy engem jutalmazzon. Nem is igazán értettem miről beszél, mondtam neki, hogy én köszönöm, hogy könnyebbé tette a munkámat. Ez Kocsis bácsi érdeme is volt, mert meghallgatott és közvetítette a mérnöknek. Sok ilyen találmánnyal rukkoltam utána is elő, legtöbbjét elfogadták. De mivel nem voltam Kisz tag, semmilyen előléptetést nem tudtak kieszközölni nekem.
Egy adott pillanatban mondtam a munkatársaimnak, ami aztán a mesterhez is eljutott, hogy volt egy inaktív, felesleges, hatalmas medencénk, hogy takarítsuk ki és tartsunk benne halakat. Mindenki lelkesedett, de nem lett belőle semmi, mert nem tudtak kiegyezni, hogy de akkor kié a hal? Hát mindenkié, mondtam nagy naivan. Aztán, hogy ne a kapzsiságuk miatt kelljen lefújni az akciót, hisz nagyon is igaz az a román mondás, hogy “a szomszéd kecskéje is dögöljön meg” arra fogták, hogy nem lehet magán akcióba fogni állami tulajdonon. Pedig én nem úgy gondoltam. Úgy gondoltam, hogy a víztisztító állomás egyik ékköve lehetett volna a halas medence, akár állami tulajdonban is. Mert ha mindenki megcsinálta volna a dolgát és nem szabotálták volna a folyamatot, a víz kristálytisztára lett volna tisztítva. Azért volt fontos az iszap szilárdítása, mert a kezelt szennyezett vízből kivonta a rézszulfáttal és mésszel megkötött hulladékot, ami föld trágyázására állítólag kitűnően bevált. Amíg mindhárom váltásban működött az iszap centrifugálása, a telepet elhagyó víz tiszta volt szemre is és a PH mértéke is tökéletes volt. De senkinek nem volt szemernyi gondja se ha nem mentek a dolgok. Még a mester is kapta a kifogást, a mérnök mosta kezeit, s mindenki jajgatott, hogy nehéz. Pedig én a munka időmben már azon spekuláltam, hogy a medencék közti zöld területeken kertészkedjek. De lebeszélt róla Kocsis bácsi, mondván, hogy ezek a gazemberek mind lerabolnák kertedet mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül.
Beláttam igaza van.
Az egyik dörzsöltebb, kommunista csoportfelelős, ki egyébként ellenfelet érzett bennem, valószínű irritálta hogy húszéves se vagyok és bármihez fogok minden működik, egyszer lekapott, hogy mit gondolok, az nekik nem jó, hogy bármihez fogok minden működik, mert nekik nem működik minden, és úgy veszik, hogy ők akkor hülyébbek mint én. Hogy fogjam vissza magam, mert nem lesz jó vége.
Rosszul esett és elgondolkoztam ezen. Még azt is mondta nevetve, hogy valószínű Amerikában már rohadt gazdag lennék, mert úgy osztom szorzom itt az állami vagyont, mintha a sajátom lenne, de tudjam meg, hogy ez a népé és olyan amilyen ez a nép, de élnie kell és én gyakorlatilag rendbontó vagyok. Azt hiszed, hogy te okosabb vagy mint mi? Ilyenekkel traktált. Erre nem gondoltam. Valóban mindig úgy álltam hozzá a dolgokhoz, mintha az enyém is lenne és törődtem azzal.
Aztán hogy ne vigyem minden nap a két három liter tejeket haza, nem engedtek többet tejért menni. Mást bíztak meg vele, aki káromkodva ment és nem hozta el az ott maradt tejeket. Csak úgy. Mint ahogy kidobták a félkész dob karimáimat.
Volt egy főnökasszonyféle az irodában, aki aztán felkerült az irodákba a párt révén. Én nem kapcsoltam akkor, hogy ez a fehérnép szemet vetett rám. Negyvenen túl lehetett, én meg friss hús, nagy kerekre nyílt naiv tekintetekkel, Jókai szentimentalizmussal mentem ha hivatott mindenféle ürüggyel. Vigyorgott, de valószínű meglátta beton elszántságomat, melyet amúgy sem tudtam értékesíteni semmiben, a vigyorgásnál maradt. Egyszer egy ilyen felhívatásnál bensőségesebb hangnembe elmondta, hogy nem jó, hogy nem vagyok párttag. Elrendezi, hogy rendkívüli módon felvegyenek a pártba, ott majd Kisz taggá avatnak először, s meglátom az előléptetések is gyorsabbak lesznek. Tesz ő róla, mert látja, hogy rendes, megbízható gyerek vagyok, sok potenciállal.
Vettem egy nagy levegőt és elmentem azon a szerda délután a pártgyűlésbe, a tekercselő műhelybe. Hamarább érkeztem oda, voltak már páran bent, felismertem legtöbb léhűtőt, akiket látásból ismertem, gyomoridegem lett és pár perc után felálltam, mintha csak kinézek amíg a gyűlés megkezdődik és felszáradtam. Soha többé nem hívatott a főnökasszony. Nem hányta fel nekem a dolgot, de nem is vigyorgott többet rám. Lemondott rólam.
Se Kisz tag, se párttag, se szakképzett nem voltam. Soha semmiben.
Püföltem a dobjaimat, otthon csinálgattam az erősítőket, autodidakta módon bütyköltem, bontottam, megint bütyköltem, mindez csak arra volt jó, hogy hallgatva a Kossuth rádiót csendemben gondolat világomban barangoltam. Látszólag életem teljesen értelmetlenül zajlott egyik napról a másikra. Mindig volt egy apróság ami lekötött, egy fül hegesztése, egy pléh doboz átalakítása. Kikerültem az élet legérdekesebb állomásait, nem hívtak bulikba, csajok nem álltak le velem, ha valahova mégis elhívtak, untam magam, vagy hamar megutáltattam magam, puszta létezésemmel. Ismeretlen csajt ha táncra kértem, már a refrén környékén megkérdezte, ha járok e valamilyen egyetemre. Nem, feleltem, dolgozom. A cipőgyárban. Azt már szégyelltem mondani, hogy szennyvíz tisztító állomáson dolgozom. Mert az mi is? Ja, szarkavarás, gyakorlatilag.
De tudod, ez nem olyan szar.... de mindig veszítettem ha belemélyedtem a magyarázkodásba. Szakadt cipőm, kopott ingem s nadrágom, és még egyetemista se vagyok, biztos képlete volt a faképnél hagyásnak. Mint víz az esőkabátról, úgy hullottak le mellőlem a csajok. Ezért nem is mentem bulikra. Minek? Égni?
Pláne miután életem első nagy szerelme kikosarazott, nagyon nem volt kedvem társasághoz. Ekkor már Gyuszi barátom is elfoglalttá vált, udvarolt egy szép lánynak, akivel már viszonya is volt. A mi időnkben ez felfoghatatlan haladásnak számított. Szilvási regényei voltak a mérvadók, naponta háromszor zuhanyozni és kétszer szexelni szerelem nélkül. Ez nagyon messze volt az én birtokos elképzeléseimtől, ahol szeretetben, együtt élve örvendezünk az életnek és beérve azzal amit meg tudunk termelni és csinálni.

De minden birtokom egy régi asztal volt, pár alkatrészes skatulyával és a sosem befejezhető munkáim.

Random könyv

Véletlenszerűen levettem egy könyvet a polcról, amint hónapokkal ezelőtt levettem Mollináry Gizella könyvét. Szeretek (általam) ismeretlen íróktól olvasni. Legtöbbször kellemesen csalódok. Most Vámosi Miklós egyik könyve került kezembe. Pár oldal után letettem. Nagyon Szilvási íze van stílusának. Emlékszem tinikoromban Szilvási őrület volt, illett minimum három könyvet olvasni tőle. Hát olvastam, és rém bunkónak éreztem magam, hogy nem tud lenyűgözni. Most Vámos Miklós Félnóta könyvéből ugyanezt érzem, de nem hinném, hogy feltétlenül bunkóságomból eredően, hanem egyszerűen azért, mert nem szeretem a hangját. Valahonnan olyan kétméterhúsz magasságból szól le hozzám, úgy érzem. Mollináry Gizella regényei fix a szív magasságából szólnak és most elgondolva, nem is törődött azzal, hogy ki sértődik, ki nem, ő egyszerűen annak írt, aki képes rezonálni rá. Nem érzem azt, hogy széles körben akart imponálni. Lehet csak én érzek így, de pont emiatt, hogy így érzek, érzem, nehezen, de találok valamit ami le tud kötni. Mert egyébként, és lehet sokak megrökönyödésére, legtöbb hatalmas magyar klasszikus untat.
Persze, nem vagyok abban az értelemben értelmi ember, akit érdekelne bármilyen szinten a történelem (időérzéktelen), a társadalmi rétegződés (Krisztusban liberális szocialista) vagy a nemzeti tisztaság (Földhözragadt), de annál inkább az emberi érzések, kapcsolatok érdekelnek, ezért értelmem ebben az irányban keresgél.
Magyar klasszikusaink nem kétlem, a szakma hatalmasai. De pontosan ez az atyáskodóságuk zavar engem, túlzottan elméleti, idealizált világba akarnak vinni, holott engem a Pillangó stílusú életregények érdekelnek, mert úgy érzem azok adnak valamit.
Percig sem tagadom, hogy pickos pruli vagyok, ki nem értékeli nemzete értékeit.
Sokan úgy vélik álmodozó vagyok, holott nap mint nap konkrétizálódnak dolgok körülöttem. Én nem csak álmodozó vagyok, hanem olyan, aki álmait meg is akarja valósítani. Ez meg nem egyeztethető a csak álmodni képes, de cselekedni nem társadalmunkkal, ezért irritáló. Mint a többszörös olimpia úszóbajnokkal, aki egyszer feladta és azóta közellenség.
A profi írók inkább csak álmodoznak és álmodtatnak. Gizella regényeivel pont szívbe találja az embert, ezért nem tudta befogadni tárt karokkal a brancs.
Az ember életútját, munkáját az ilyen felismerések, találkozások zökkentik ki holtpontjukból, mint az én esetem Gizellával. Én ilyen értelemben kutakodom irodalom, történelem vagy nemzeti kérdésben, ami képes a holtpontomból kimozdítani, elérhetővé, élvezhetővé tenni a mindent, nemcsak fogcsikorgatva elszenvedni.
Engem nem lehet sokáig terrorizálni az “itt élned halnod kell, magyar...” szlogenekkel, viszont hiszem, hogy széppé, kellemessé lehet tenni az életet magyarul is, anélkül, hogy ettől feltétlenül bedilizzek.
Gizella regényében felhozta, hogy igen, ő idegen, nem magyar, horvát anyja, makedon apja keveréke, de magyarul érez, és amíg nagy magyarok külföldi írókért rajonganak, ő él hal Petőfiért. Regényeiben nem titkolja antiszemitizmusát, de azt is leírja, hogy mitől lett az, hogy a körülmények vitték rá, de tisztán látja, hogy a magyar nem teljesen ártatlan a dologban, mert amíg a magyar balfaszkodik, addig mások hasznot húznak belőle. És nagyon úgy fest, hogy a magyarnak ez a lételeme, hogy örökké szomorkodjon és ebből az állapotból egy fatalista, önpusztító, sorstól megvert világnézetben éljen. Dukál neki, hogy mindig urak verjék. Idegen harcokat vívnak örökké, holott a legelvetemültebb korruptabb sajátjai viszik az őrületbe.
Gizellában az is irritáló hatású volt, hogy a zsidók legtöbbje művelt volt, a saját élete meg nem úgy alakult, hogy művelhesse magát, fiatalon szembe kellett nézzen a nyomorral, míg a zsidó lányok kiöltözve zongora leckéket vettek és irodalmi estékre jártak. Szerintem az is irritálta Gizellát, hogy sajátjai szánalmasan kispolgáriak voltak, hogy amikor lehetőségük is lett volna kitörni a nyomorból, nem tették mert nem volt meg hozzá a megfelelő értelmük, mindent hamar feléltek, felzabáltak, sőt, mintha egy bolond hajsza lett volna, hogy minél hamarább visszazülleni a fűtetlen, nyomorgós állapotba. Míg a zsidó megvett még egy kiürült, lerobbant sarki butikot. Ebben a két végletben lavírozott, az egyik réteg kiutálta, a másik nem fogadta be.
Csak remélhetem, hogy majd aztán megkapta boldogulását, hisz elég szép kort ért meg.
Na, de Gizellából kiindulva nem is érzem akkora marhaságnak az én gondolataimat, mint eddig éreztem. Ide akarok kilyukadni.
Ugyanúgy, ahogy a pickos proli előtt még sok alkotó ismeretlen, úgy sok szürkeségben sínylődőnek is van mondanivalója, ami ugyanúgy lehet másoknak mérföldkő, mint nekem Gizella.
Percig sem kétlem, hogy meglátásaim széles körben érvényesek, hasznosak lennének, de volt már olyan esetem, amikor valakinek én voltam a megoldás. Ha nem is látták be, vagy nem is értékelték, tény volt.

Szóval ez a Vámos Miklós nem nyerte meg szívemet. Ez a szilvásis megszólalás nekem nem mond semmit. Nézhetek más könyv után.

Belső szigetelés

Kívülről akartam szigetelni a két kis szoba külső falát, de állvány hiányában lemondtam az idén és belülről szigeteltem, amitől tudom a szakma frászt kap. Hogy penészedni fog. Mivel csak magamra számíthatok, több időre van szükségem, hogy azt az 50 négyzetmétert kívülről szigeteljem azzal a tíz centis polisztirénnel. Egy teljes hónapra nem állhatok le, közben mást is kell dolgozzak, elhúzódhat több hónapig is. Állványt ennyi időre bérelni drága. Ácsolnom kéne valami szerkezetet, amit máskor is fel tudok használni, mert a stúdió oldalán is vakolni, szigetelni szeretnék valamikor. De ennek az anyaga is egy vagyon. De még mindig olcsóbb mint állványt venni. Állványt nem érdemes venni, mert úgy járok vele mint a betonkeverőmmel, ha tudják hogy van, barátilag kölcsön kérik két napra és rendszerint három hónap után megyek utána és örvendjek ha visszakapom. Gerenda szerkezetet senki nem kér kölcsön. Úgy van ez, amint Imre mondja, hogy ha elég szegények vagyunk, senkinek sem kellünk és békén hagynak.
Valójában az egyik kis szobában már vagy nyolc éve szigeteltem másfél falat, ebből a fél külső, az egész belső fal. Azért szigeteltem belülről a válaszfalat, mert az a csarnokban van, egy húsz centis habtégla fal és borzasztóan húzott. A külső fal harminc centi vastag, ilyen ipari téglaféléből van építve, belül hatalmas lukakkal. Az nem húz annyira. De ha penészedni akart volna, azóta lett volna ideje. De nem történt semmi. Viszont érződik a szigetelés hatása. A szigetelés egy réteg öt centis polisztirén és 8 mm-es OSB lap. Mi szeretjük az Osb textúráját, mindenféle fa forgácsból alakított préselt lemez. Ez szerintem eléggé zárt felületet biztosít, párazáró hatása is lehet, hogy nem penészedik mögötte. Mert állítólag belülről szigetelni egy falat legfeljebb úgy lehet, ha a belső fele lezárja a pára átszivárgásának a lehetőségét. De hát a stúdió külső falát is így szigeteltem és nem penészedik semmi. Szerintem akkor penészedne, ha gipszkartonnal zártam volna a belső felületet. De őszintén utálok bármiféle gipsz, mész, cement anyaggal dolgozni. Úgy látszik, hogy valami biológiai okból is ösztönösen a fát választottam megélhetésül, mert az nem zavar, de ezektől a poros építkező anyagoktól kicserepesedik a kezem. Érdekes, mikor az agyagot használtam kályha építéskor, az agyag nem bántott.
Mivel az utóbbi nyolc évben alig volt vendégünk, felszámoltuk a vendégszobát, Hunor oda akar költözni. Van fürdő szobája, neki az a kisebb szoba jobban tetszik, olyan, mintha egy tömbházban egy külön kis lakás lenne.
Egy kalap alatt leszigeteltem nemcsak a külső falat, hanem egy ugyancsak csarnokba néző belső falat Hunor új szobájában. A számítógépes stációjához a falra új, kikapcsolható áramelosztókat szereltem, utálom azokat a földön fetrengő hármas elosztó sereget, mindig tele kábellel a föld, takarítani se lehet rendesen, mert megmozgatva azokat valami mindig elmozdul. Valamikor az ablakainkat úgy csináltam, anyagspórlás címén, hogy a fele fix, és csak a fele nyílik. Viszont a fix felét borzalmasan nehéz mosni. Egy mocsokkal csináltam egy nyílót a fix részhez. Ez már bukik is, nemcsak nyílik, így nem kell rohanni, ha viharosan esik, remélhetőleg nem ázik be a fél szoba.
És még számtalan apróságot alakítottam, cseréltem, ha már alakításba vágtam. Mert a fűtőtestet is beljebb kellett költöztessem hét centivel, hogy mögötte szigetelhessek. Akkor gondoltam egy leeresztéssel teszek rá ilyen szellőztető automatát. Hát az biza nagy egy találmány. Mert valamiért pont ennek a két kis szobának a fűtőtestei telnek meg levegővel és ha elfelejtem manuálisan szellőztetni, sunyin lehűl a szoba és csak akkor kapok észbe. Így magától szellőzteti. Le is fogom cserélni az emeleti szellőztetőket. Állítólag a nagy rendszerekben és nagy kazánokban gyorsabban termelődik a levegő, gyakrabban kell szellőztetni. Télen hetente szoktam körbejárni a fűtőtesteket és ugyancsak összegyűl a levegő. Kéthavonta a vizet is ki kell egészítenem a rendszerben, pedig egy csepp nem sok, de annyit sem ereszt a rendszer. 18 aktív fűtőtest működik télen, négy le van zárva, a gépházban nem fűtők mióta egyedül dolgozom, egy 60KW-os kazán hajtja meg ezeket. Elkerülhetetlen a levegő képződése az ágas bogas rendszerben. Ezért fogom a szelepeket lecserélni.
Végére jártam a negyedik Mollináry regénynek, már csak “Az Isten hallgat” maradt, de azt nem lehet sehol megtalálni. Vadászom, de szembe kell nézzek azzal a lehetőséggel is, hogy talán sosem fog a kezembe kerülni.
Gizellában majdnem magamra ismerek, ha nem is kimondottan, mert sorsom nem volt mostoha mint az övé, viszont az igazság keresésben nagyjából egyformán elvetemültek vagyunk. Csodálkozom is magunkon egy picit, márt mint Gizellán és magamon, hogy mi a fenét keresünk mi igazságot egy olyan világban, ami nem az igazságra akar épülni? Valahogy olyan ez, mint az erőltetett cigány integráció, ahol a cigánynak se nem érdeke, se nem lételeme az integrálódás. A kettőnk, önként vállalt dezintegrációs harcunkban pontosan a társadalomba való integrálásunkat tagadjuk meg. Gizella anyja, ki egy rohadék fehérnép volt, mindig kihasználta lányát, nagyon fején találta a szöget, és ezt Gizella sem tagadja, mikor azt vágta fejéhez, hogy “mit gondút mogá, be tud épölni a bithes zsidukhó, mert utálá a retkhes prulit? Mogá ahelyett hogy doguzná rendesen, megy cucalistának? Ákásztoni fogják.” Valahogy így.
Az én esetemben a szerencse az, hogy szüleim magyar, munkás típusú emberek voltak, akik nem magyarosították neveiket, nem kellett származásukat titkolni, elfedni, noha valószínű ükszüleink között lehetett idegen, talán bolgár illetve zsidó vér is csörgedezhet bennünk, de mára már kimagyarosodott, bizonyítéka az, hogy a “retkhes pruli” osztályban otthonosan mozgunk. Innen bennem a munka imádata és nem akármilyen, nem a könnyen élést biztosító munka iránt, hanem az eléggé nehéz. Habár néha sóhajtózom egy kis könnyűségért, pláne mikor a hasamból a sérv keményen kidülled ha cipelek.
Én már nem harcoltam nyíltan az igazságért. Csendben, itt a blogomban duzzogok, pruli módon. Gizella a legrosszabb helyeken jártatta a pofáját. Gizella azt hitte, hogy az igazság mindig győz. Én láttam a cuculiazmusban, hogy semmi köze az igazságnak a győzelemhez. Igény nincs rá, csak börtön jár érte. Mára már feleslegessé vált az igazság keresése. De értem Gizella vívódásait, ilyen szempontból megértem és minden tiszteletem. Nem akart ő mást, mint valakinek az oldalán boldog lenni és egy állandó, normális munkahelyen dolgozni, ahol megbecsülik és nem akarja minden férfi főnöke megerőszakolni. Olasz orvos volt az apja, aki nem vállalta be, viszont tőle örökölhette az értelmiség utáni érdeklődését, melyet mindig ledorongolt, visszahúzott bunkó, faluról szabadult anyja fatalizmusa.
A napokban a Tusványoson volt az a dolog a lánnyal, hogy fütyülvén a földre rángatták a hajától. Valahogy megértem őt is, hajtja a nyugtalan természet, de őszintén azon csodálkozom, hogy székely lány mit is gondolt szegény? Mi más az, mint értelmetlen meggondolás, noha ismered néped derék, karakán, megtántoríthatatlan hagyománytiszteletét és ápolását, különösen a női nem iránti bánásmódban és mész te oda hergelni azt? Egy székely lánytól ez butaság. A székely világképe nem jut a budapesti kivágott fákig, nem győzik vágni a magukét, ők úgy mennek szeretett miniszterelnökük elé, mint a szűz Mária elé Csíksomlyóra, nekik ez vallásos szertartás. Odamenni fütyülni az legalább olyan gorombaság, mint templomban istentisztelet közben fütyülni. Nem szép. Illetlen. Politikailag meg teljesen értelmetlen.
Mit is akart a lány? Nyíltan harcolni az igazságért? Mi az igazság? Erről Jézus is nagyokat hallgatott. Pedig Pilátus tényleg érdeklődött. Annak a pár retkhes prulinak hiába mondta, azok rögtön templomot építettek.
Gizella nagyon egyszerűre foglalta össze az akkori munkásmozgalom lényegét: “ ez az egész munkásmozgalom egy hozzánk hasonló slendrián Mollináry család, melyben ok nélkül nyűgösködnek világfájdalmasan a Gabikák, megbűvölve bámulnak nézőközönségként az Annák és örökre gürcölnek a Marisok és Gizák. Az egészen aztán keresnek a sváb Müllerek és a zsidó Spiellerek.” Én ezen csak annyit javítanék, hogy a Müllerek meg Spiellerek azért keresnek rajta, mert a Gabikák, Annák, Marisok és Gizák nyűgösködnek, bámulnak, gürcölnek.
Ez a Parvuleszku, valami okos ember lehet, szoktam hallani beszélni, elemezni és még nemigen találtam benne olyat amiben nem igazán értenék egyet. Azt mondta, hogy ez az egész nemzetkedés, ami ezekben az országokban zajlik egy járványféle, ami Romániát sem fogja elkerülni, mert egyelőre ez az egyetlen téma, amivel tömegeket lehet mozgatni választások elé nézve. Hogy jövő évben itt Romániában is felbukkan az, ami most tombol Magyaroszágban, Lengyelországban, mert van a középréteg, aki nem kötelezte el magát se jobbra se balra és ezt a közepet fogják ingerelni, húzni jobbra, és sajnos a nemzeti kérdés az mindig egy olyan téma, amivel kampányolni lehet, viszont olyan ez, mikor a gyerek a gyufával játszik.
Amiket Gizella leírt az ezelőtti száz éves proli magyarság világképéről, az mára semmit se fejlődött. A cirokot ugyanúgy önkéntesen viszonteladónak adjuk és még mindig csak nyűgösködünk, bámulunk és gürcölünk. A fő, hogy néha lelkünket csiklandozza egy egy karizmatikus szónok, aki láthatatlan sárkányokkal való küzdelemre bújtat, visszavisz gondolatban valami nemlétező dicső állapotba és mennyei Jeruzsálemet ígér, ahol nem leszünk csak mi a 144000 tiszta és feddhetetlen isten lovasai aranyíjakkal a kezünkben.

De mindeközben a cirokot továbbra is viszont eladóknak fogjuk adni, ha azt kiűzzük majd az országból, legfeljebb nem foglalkozunk cirokkal.

Hála a balfaszoknak

A tegnap az emberiségnek lehetősége lett volna eloszlatni bennem azt, hogy az emberek rosszak. Egy gesztussal szebbé tehették volna a világot.Az arra hivatottak nem segítettek. Jó, hogy megoldottam magam a gondomat, de valamiért jól esett volna, ha az emberi empátiát megtapasztalom. Jól mondta valaki, hogy az emberből eltűnt az empátia. Nem tudtam tegnapig ennek a súlyosságát felfogni. De most már értem.
Mondanám költői sóhajjal, hogy Óh, ezek a mai fiatalok, de ezek a mai fiatalok élére sorakoztak az ugyancsak magam és öregek generációja.
Olyan időket élünk, mint “A gyermekek apja” filmben, ahol nem születik több gyerek a Világon és azért boldogtalan az ember, a mai film címe “A bolondokházába szorult empátia” lehetne, ahol az emberből eltűnt az empátia, de itt már nem lehet tudni mitől boldogtalan az ember, mert elvesztette azt a készségét is, hogy tudná mi a boldogság.
Szerintem nem dramatizálom túl a helyzetet, tegnaptól lecsillapodtam és volt időm reflektálni felette. Aludtam rá. És amire alszok és ugyanúgy gondolom, az nálam már bizonyosságnak számít, akkor is, ha közben kiderül tévedek. Akkor majd az új bizonyítékok fényében újra átértékelem a dolgokat.
Azaz, a tegnapi rossz hozott egy új bizonyítékot, ami jó, és ezt akarom leírni. Ha ez az új jó nem lett volna, csupán a rosszért nem írok. Engem olvasni és érteni tudni kell, ha rosszat írok, abban is a jóért teszem, hogy íme, így ne csináljuk.
Reggel elindultam dolgomra, szokásosan köhincsélt az autóm induláskor, már régóta tervezem a szerelőhöz menést, de oda gyomor kell menni. Mióta Misu a román tákoló szerelő meghalt, irtózok bármiféle szerelőhöz menni. Misu szerette a régi kocsikat. Soha nem utasított vissza senkit. Lassan dolgozott mert öreg volt, beteges, így is a kórház mosdójában esett össze, pedig kiutalták aznap. Anti bácsi, aki szintén tákoló, ahhoz is szívesen mentem volna, de autómnak most valami kacifántos baja lehetett. Szerintem. A motorházba nézve, jó hogy több húszévesnél az autóm, de sokkal bonyolultabb mint voltak a Dácsiáim, amiket egy fogóval s csavarhúzóval bármikor megjavítottam. Éreztem, hogy a mostani Golfom bonyolultabb. Több benne a drót, cső, meg minden. Hagyom a szakemberre, így okoskodtam.
Behajtottam az első benzinkúthoz, mert eszembe jutott, hogy az útadóm lejárt, gondoltam megújítom. Hirtelen bekeményedett a kormány s a fék, még jó, hogy nem mentem neki a benzinkút üzletének. Leállt a motor. És pár kulcs után rájöttem, eddig várt rám, itt beadta a derekát, bármi legyen az. Nagy nehezen betoltam az autót a benzinkút szélére, ahol még állt egy autó, tudom, hogy törvényileg nem lehet benzinkútban autót javítgatni. Túlzottan nem estem kétségbe, mert a benzinkút mindkét oldalán autó szerviz van és az út másik oldalán ott van az autó villanyszerelő, akinél még jártam régebben a Passatommal. Felhívtam két szerelő ismerősömet, mindkettő három percre lakott autóval, gondoltam valamelyik csak kijön és seperc alatt felélesztik az autómat fizetek oszt mindenki megy dolgára.
Valószínű más Világban élek, magamból kiindulva.
Mielőtt a leírásnak fogtam, magamban azt mondtam, na állj meg Muzsi, először adj magadról egy olyan példát, amikor hívtak hogy baj van és rögtön mentél. Pár szempislogásnyit zavarban voltam, mert azt hittem, nem tudok példákat felhozni, de aztán mégis, csoda mód eszembe jutott nem is egy, több, és amióta ezen töröm a fejem, egyre több ilyen példám jut eszembe. Például felhívott egy ismerősöm, egy este, hogy kiment a házban a biztosíték, hiába emeli fel őket, mégsincs árama. Nincs kihez forduljon, rólam tudja, hogy a villanyhoz is értek. Bementem faluról Dévára. Negyed óra alatt megkaptam egy régi biztosítékot a kapu alatt, amiről azt hitték, hogy a szerelők mikor átalakították, kivették a rendszerből, de ezek szerint nem. Az egész ház fogyasztása egy sima 10 ampernyi ilyen szálas biztosítékon át ment. Új szálakat dugtam át, lett áram. Eszembe nem jutott volna pénzt kérni érte.
Más. A négytagú család, két szülő, két gyerek, mentek az állomás fele. Kérdeztem őket, merre? Nem tudják, mondták. Mondtam nekik, pár napra míg találnak valamit a csarnokban elhelyezkedhetnek. Pár évig ott éltek, aztán a gyerekek szárnyra kaptak és külföldre mentek dolgozni, majd a szülőket is kivitték.
És szerénységem miatt nem folytatgatom itt sűrgösségi beavatkozásaimat, legtöbbször a magán vagyonom illetve a családom ellen komplottálva.
Bementem a szervizekbe, gondoltam ha az ismerős szerelőim nem akarnak kijönni, sőt immel ámmal, mint egy vesztett ügyben tanácsot sem igen akartak adni, hogy de ez autó villanyszerelő dolga, az egyik valamit akart mondani a benzincsővel kapcsolatban, hogy szedjem le nézzem meg ha jön benzin, csak félszájjal kérdeztem vissza, de hol nézzem, azt mondta reménytelen és lecsapta a telefont. Az egyik szervizes kinézett az ajtón, oda látszott az autóm, láttam a képén, hogy hazudik, azt mondta hogy nem foglalkoznak ilyesmivel. De mivel? Bementem a másik szervizbe, ott egy fiatal, kirühelődött rumunromaféle srác volt, szarkasztikus iróniával megveregette a hátamat és azt mondta, hogy nem pickolja kezeit az én autóm zsíros drótjaival. Az autó villanyszerelő szabadságon van, így az egyik alkatrészes üzlet. Egymás mellett kettő van.
Közben annyira jutottam míg mindezeket lejártam, hogy kikutattam, szikra megy a gyertyákra. A benzin kutasok nem szoltak semmit, de sűrűn figyeltek. Két alkalommal rendör kocsi is megfordult, gondoltam azt hazudom nekik, hogy várom a vontatót. De nem csesztettek. De aztán kimerült a tudomány, tanácstalanságomban valóban vontató után kerestem az okostelefonomon. De hova vontassam? Felhívtam a szerelőket, oda ne vigyem, előbb villanyszerelő nézze meg. Na akkor haza vontatom, mondtam magamban.
Elkeseredésemben, csalódottságomban elkezdtem a guglival keresni. Találtam egy 2007-es román fórumot, ahol éppen golf indítását diskurálták. Rengeteg hozzászólást olvastam, és elkezdtem azok szerint nézegetni, fejtegetni. Megkaptam a benzin csöveket, lecsavartam őket, kulcsra nem jött a benzin. Olvastam. Közben gyötört a 33 fok meleg a pléh autóban. Folyt rólam a víz. Már öt óra eltelt a krízishelyzet beállta után. Nem pörgettem eszetlenül a motort, mert tudtam, hogy az aksi lemerülhet. Ezt már rég megtanultam. Kibogarásztam, hogy az autónak villany pumpája van és a csomagtérből közelíthető meg. Megtaláltam, leszereltem a fedelét, improvizáltam egy kontroll lámpát a tartalék égővel és nyugtáztam, hogy áram megy a pumpához, de benzint nem lök. A fórumos utasítások és tapasztalati leírások alapján ki tudtam operálni a tartályból a pumpa egységet. Másfél óra alatt elhozták a megrendelt új benzin pumpát, bonyolultsága ellenére elég könnyen összeszereltem, és negyed kulcsfordításra berobbant a motor, dorombolt mint egy elégedett nagy cica.
Amíg vártam az új pumpát, a régit bizeráltam és próbáltam megfejteni, hogy miként lehetséges, az erőtelen, hidegen indulás, majd ha felmelegszik a motor normálisan megy, viszont motorfékkel köpködött a motor? Olvastam, hogy motorféknél valamit csinál a benzinpumpával a relé, de nem értettem mit. Mikor újra áram alá tettem a motort, beindult, forgott a turbina is, ezek szerint valamitől hol ment, hol nem ment. A fórumosok azt írták, hogy kiöregszik a pumpa. Ezek szerint hidegen a benzinpumpa köpködött, nem mindig ugyanúgy, volt mikor ment, volt mikor nehezebben.
A napokban okosabb leszek, többet fogok dokumentálódni és most már magam fogom rendezni az autót, mert megfogadtam, a szakemberi tiltó listámra helyezem az autó szerelőkét is, a víz és villanyszerelők, ácsok s festő mázolók s ki tudja még kik mellé.
Nyolc órámba telt az egész akció, amíg egy szakembernek a probléma felfedezésétől a pumpa cseréléséig max 30 perc lett volna, de annak is borzasztóan örültem volna, ha kijön valamelyik és legalább megtalálja a hibát, ilyenkor az ember a részvétet értékeli, a szakmai tudást, ezért is hajlandó lettem volna fizetni, de a kényelem, a valószínű könnyen élés kiszívta az emberekből az empátiát. Ez fájt nekem, hogy rongyba néztek engem.
Minden esetre, nekem jól jött ez az ingyen iskola, levontam a magam részére a tanulságokat. Megtört az autóm iránti idegenkedés, ezentúl nem tekintek a sűrű drótokra mint megannyi misztikumra. Előre oda figyelek. Mert nem bízhatok a szerelőkben. Bíztam bennük. Rájöttem, hogy mégis van remény. Az a sok önzetlen fórumozó tanácsa vitt lépésről lépésre a boldogulásomban. Ha van számomra, blogomra, gondolataimra “piaci” rés, akkor ez az a rés, amiért érdemes tovább írni. Nem tudhatom, hogy majd tíz év múlva egy gondolatom, tapasztalatom nem e menti meg valakinek az életét? Vagy az emberben vetett hitét, mint bennem ezek a balfasz fórumozók. Mert elvégre ugyanolyan balfaszok mint én, akik kényszer vállalkozókká lettek a körülmények kilátástalansága miatt. Elakadtak egy nem található csavar miatt, egy másik körülírta, hogy ne csavart keressen, hanem van egy pöcök amit meg kell nyomni. Jól esett nekem ez a fórumozás.
Közben az is megfordult a fejemben, hogy lehetne egy ilyen aplikációt létrehozni, hogy az úton bajbajutott emberen önkéntes emberek akár messenger formájában, képekkel, tanácsokkal segítsenek.

Piac van rá, lehetőségek adottak, csak némi empátia kell hozzá, meg egy befogadó balfaszság.

"Felszedték az út közepét"

A pletyka sem veszélyesebb mint a médiák szánt szándékos félrevezetése. Az ember ha csak fészbukkozik, onnan meríti tapasztalnivaló világképét, ott minden szép, napsütéses, tele minden pozitív energiával, el nem tudja képzelni, hogy mennyi aljasság össze tud gyűlni a média csatornáiba, legyen az híres tévék, mindenféle oldalak, blogok, etcetera.
Hogy a Világ emberei alapjában jók. Egy frászt.
Mondhatnám, kétségbeesetten kerestem az elmúlt években egy valakit a mindenféle médiákban, akit követhetnék, imádhatnék, tanulhatnék tőle, akitől úgy érzem a keresése őszinte. Nem az atyaúristenes követnivalót kerestem, hanem az őszintét.
Hamar kiderült mindegyikről, hogy konkrétan honnan kapja a fizetését, vagy közvetett előnyökért miért képvisel valakiket. Undorító, amikor tehetséges emberek, akik egyébként független pályán is meg tudnának élni, behódolnak irányzatoknak vagy embereknek. Hosszú a lista, de ez az Andrei Plesu az egyik toll és szóbérenc. Eszméletlen jól ír az ember, minek kell neki bizonyos embereket leszopni? Hol máshol, mint a köztévében beszéltették, nagyon is átlátszó forgatókönyv szerint, undorító, ahogy rendelésre lehányatták vele a jelen kormányt alakító, vezető párt vezérét. Félreértés ne essék, egy fing aprópénz nem sok, annyit se ér nekem az illető, meg a pártja sem, de ez az Andrei Plesu ez egy közönséges szopógép aki belőlem nyilvánosan hülyét akar csináltatni, azt hiszi, hogy műveltsége és szókincse engem térdre fog kényszeríteni és a kezeiből fogom enni az igét, míg ő lágy, alázatos hangon pimaszkodik.
Amilyen gazdag fantáziával meg tudja írni a semmit is, ugyanígy körül tudja szopni és szopatni a közönséggel isteneit. Megy neki, mert szépen, művelten, kimérten beszél, az embernek az az érzése, hogy dokumentáltan, tudatosan beszél, de értem én azt a gonosz cinizmust, amit mint a papok, a kenetteljes, áhítatos beszédeikbe foglalnak.
Aszongya, rövidre testelve a dolgot, hogy tulajdonképpen ő ezt a Dan Voiculescut (lényegtelen a személy) mint entellektuel ember nem is kéne ismerje, mert teljes valója, intellektusa meg miliője más világban él. Hogy mekkora pofátlan egy fasszopó ez az ember. Amikor ezt a Beszeszkut évekig dicsőítette, gyakorlatilag az udvari írója volt, szócsöve a balfasz intelektuál világ fele, aki nyakalta a spermát ezektől, most ártatlan képpel képes a nézők szemébe hazudni, hogy ő a mindenkori szentszűz, aki nem avatkozik a politikába, mert az egy aljas dolog, egy vele nem kompatibilis világ. És kérem szépen, másfél órán keresztül osztotta a politikát. Persze az ékes beszéd fegyverével, ami számomra még undorítóbbá tette ezt az embert.
Komolyan. Én már rettegek, undorodok kinyitni a tévét, internetet. Még arra a pár percre is. De annyira lekurvult minden, annyira áttetszőek a játszmák, hogy már nincsenek is kulissza titkok. Minden on face megy.
Nincs már irónia, vicc, utalás, hanem igazszág erőltető álmessiások vannak.
Nincs amiből válogatni lehetne, se a hazai, se a magyarországi médiában, pedig onnan elvártam volna egy szemernyi józan eszet, de onnan is csak kiguvadt szemek ontják a rémhíreket és harmadik világháborús apokalipszisre készítik a mindenkori balfasz médiafüggő zabagépeket.
Már többször megfordult a fejemben, hogy ki kéne szálljak a blogommal ebből a média dologból, talán okosabbra fordíthatnám azt a másfél két órámat, amit pihenés ürügyével rajta csüngök.
Nincs rendben ez így a világban.
Egyrészt ömlik az áloptimizmus, a jogásan gerjesztett lepkepozitívizmus, másrészt a szándékos, eszközökben nem válogató félrevezetés.

Mint a V'Moto Rock énekelte: “Nincs középút”.

Imretalk.2

Kényelmesebb most nekem Imre bejegyzéséből kialakuló párbeszédből kialakítanom a napi gondolatot. Párbeszéd, mely már évek óta folyik. Nem mindenben értünk egyet, de szeretem, hogy kulturáltan meg tudjuk osztani gondolatainkat. Mert így tudok meg néha olyan dolgokat is, amik nem hívták fel a figyelmemet eddig, vagy más tollából nem tudtam elfogadni.
A zenében is olyan együttesre vágyok, ahol mindegyik leteszi azt amije van és örvendjünk annak, amit kihozunk egymásból, nem szeretnék egy kész repertoáros csapatba beilleszkedni és mint jövevény állandóan megfelelni.

Imrénél ezt hagytam:
"Azt tapasztalom, ha csak a magam életét veszem, talán boldog vagyok, de fene tudja miért érdekel a többi ember sorsa is. Sokszor eldöntöm, ne foglalkozzam a mások dolgaival, csak azzal ami engem érint, de ezt a bölcsességet nem tudom a minden napjaimba illeszteni. Irigykedve nézek el másokat, amilyen native képesek csak a saját problémájukkal foglalkozni, semmit nem vetítve sehova, senkire, teszik ezt teljesen megbékélt lelkiismerettel.
A tehenész elment szabadságra, annak a testvére helyettesíti, az idehozott valami rokonjait, van köztük egy fiammal egyidős forma leányka, elnéztem amint a tehenek egy részét felügyeli amíg a kerítés mentén legelnek, ő addig egy téglarakáson üldögél és gondjaiba merülve lusta mozdulatokkal hajtogatja magáról a legyeket. Szemmel láthatóan kényszer neki ez a helyzet, buksijában messze van valahol, de engedelmeskednie kell. Mert közben az unokabácsi valahol alkoholizál és szívja a félnapi bér értékét szivar által. De a családi struktúra tehénpásztorságra ítéli a leánykát. Ebből az alázatból nem fog tudni kinőni a leányka, hiába fiatalon tudja mi a munka, mert nem fogja semmire se vinni, amíg nem áll talpára.
Figyelem gondolataiba elmerült buksiját, és elgondolkodtam, hogy vajon hány generáció kellene ahhoz, hogy ez a lány az lehessen aki tudna és akarna lenni? Miért tűr el a hazafiság alkoholista fatalistákat és miért nem szereti a fejlődést?
Lám, megint más foglalkoztatja az agyamat, mint a magam dolga.
De hát ott van, ingerel, nem tudom azt mondani hogy nem látom, nem érdekel. Kiéheztetett kutyáiknak lejárt cukormentes kekszeket pottyantok (amit nem adhatok embereknek, bár én is azt szopogatom néha, mert még baj lehet belőle a patikában), borzasztóan szeretnek emiatt a kutyák, ott szobroznak a műhely ajtóm előtt.
Szülei fejében meg se fordul a kislány akarata, vágya, magára kieresztik, hadd terelje a teheneket. És több tucatjával látom itt az ilyen sorsokat. Ami legjobban fáj, hogy ezekben a gyerekekben sem fogan meg a fejükben, mert  semmi sem ingerli őket, hogy több legyen mint mire szánják. Könnyű elképzelni, hogy mekkora elégtétel nekik 28 lájk a saját szelfiükre. Nem munkájukra, gondolataikra büszkék, hanem egy kifényesített képre, mely véletlenül olyan pózból sikerült, hogy szépnek látszanak.
Ilyesmikkel foglalkozva nekem nagyon távolinak tűnik a Korona dolog."

Fűzfa modell

Imre "Gandikacsa" bejegyzésében megemlített, ahhoz fűztem pár gondolatot.
Azon a kevés helyen ahol megfordultam itthon (Erdélyben), azt láttam, hogy akinek van, az nem tudja megbecsülni, oda sem adná annak aki megbecsülné, de sajnos az elmúlt húsz évben elfogytak azok is, akik ha odaadták volna neki, esetleg megbecsülték volna. Fontos tényező, mert erre megy rá életem, hogy legyen amit megbecsüljek. Mire kifizetem, erőm se lesz a füvet lenyírni róla. Fiam okos, majd valamikor rá fog jönni miről beszéltem és álmodoztam, de őszintén jobban szeretném, ha inkább az anyjára üt és gyógyszerész lesz. Genetikailag megvan hozzá az esélye.
Amikor teljes gőzzel működtettem a műhelyt, három állandó embernek adtam munkát, de nem volt ritka alkalom, amikor öt hat embernek fizettem a reggeli kávét munkakezdés előtt. Az egyik srác, akinek életet adtam a kezébe, mai napig, a nekem ki nem fizetett házában alkoholizál. Rendezni tudtam volna három embernek az életét, ha megértették volna miről beszélek, de nem értették meg és erre sosem lesz esély.
Hirdetem erdélyi netes hirdetőkben, hogy keresem a műhelyemhez méltó asztalos vállalkozót, mert gyengülnek karjaim, és ezentúl sem fog erősödni, szeretném, ha valaki hasznát tudná venni, esetleg majd átvenné, lehetőleg nem kínai vagy koreai, vagy más mezítlábas. Egy nem sok, de egy lájkot sem tudnak megkaparintani hirdetéseim.
Valahogy így csúszik ki fajtánk kezeiből a föld, a lehetőség, a tudás, a gyakorlat.
Most valamennyire lecsapolta Európa a helyi cigány szaporulatunkat, nem itthon kéregetnek, lopnak, csalnak, hanem a fejlettebb országokban. De látom, hogy megelégszenek majd belőlük, és lesz visszaverése a dolognak, s akkor mint özönvíz fog hatalmasabb erővel ránk szakadni a nyomorúság, és mi nem vagyunk felkészülve semmire. Élőben láttam Magyarigen, Sárd sorsát, ahogy napról napra belepték a cigányok, a kihalt magyarok helyébe háromszor annyi idegen jött, gazda portákon nem barackfák ontják illatukat, hanem bömböl a mánele és burrognak a kidrótozott szkutterek. Mi az öreg jóistenből élnek ezek, nem tudom, én szakadok meg és határidőt meghaladva fizetem az áramot s mindent. Ott a történet azzal kezdődött, hogy a kártyás grófok olcsó munkaerőként hoztak egy pár igénytelen cigány illetve oláh családot. Mint a pici rák aztán jó nagyra dagadt pár évtized alatt.
A magyarság politikusai meg börzézik a voksainkat, hol ennek a kormánynak, hol annak, mi polgárok meg megszoktuk, hogy egyedüli hasznunk belőlük, ha a magyar napokra elhozzák az Eddát, vagy Omegát.
Gazdasági koncepciónk nincs. Nép, valahogy élj meg, aztán vasárnap tessék szépen felöltözve templomba menni.
Nézem ezt a hatalmas fűzfámat, valamikor három botot dugott el oda Péter bácsi, mert kérdezte volt, mit hozzon nekem. Mondtam, hogy botot a fűzfájából, mert szeretem a fűzfát. Közben a környék bozót fáit kivágatta az illetékes és az ég madarai az én fűzfámra fanyalódtak. Van itt ezen mindenféle madár, fakopáncstól kezdve amit akarsz. A tető réseibe is beköltöztek, kuvikkol, sípol, csipog ott minden. Nekik ez a hazájuk. Nagyjainknak egy fűzfányi projektjük sincs. Ők az illetékes fakivágók. És mi fanyalódunk kisebb helyekre, vagy költözünk. Ebben a pillanatban teljesen mindegy, hogy régebb ki volt, ki nem volt, nekünk most kellene valamit csinálni. A svájci modell azért nem jó nekünk, mert bennünk nincs ilyen összetartó erő, főleg mi magyarok nagyon undokok vagyunk egymással. Egy olyan meglátásban kéne gondolkodni, ami több ilyen fűzfának adna teret, hogy megtapasztalván annak védelmét és hűsítő hatását, másoknak is kedve legyen oda költözni.