Kós Károly feat Pink Floyd

Gyerekként sokat róttam a kolozsvári utcákat iskolából lógva. Nézegettem a szép házakat a rejtettebb utcákon. Álmodoztam, ha lenne nekem is olyan szép nagy udvaros házam. Különösen egy magas, éles tetejű ház tetszett meg, hozzá csatolva egy kerek épülettel, mint a mesékben, olyan volt. Akkor nekem nem mondott semmit Kós Károly neve. Csak tettszettek a Kós Károly tervezte házak. Gyerekként mit ért az ember építészethez? Semmit. De tetszettek ezek a házak. Úgy éreztem, otthon tudnám érezni magam egy ilyen házban. Látom is magam előtt a kövérkés fickót, pecsétes iskola egyenruhában, itt ott szakadt zsebrészekkel, miket a bedugott nagy kezek hasítottak fel, bárgyú képpel nézelődvén, mint megannyi szerencsétlen, kiből semmi jót nem lehet prófétálni. Nem is lett volna mit. Így utólag visszagondolva, életem útját fejemben átpörgetve. Jó későn kapott aztán nevet az a háztípus, amit én gyerekként is megszerettem, harminc táján jártam, amikor kezembe kerültek Kós Károly könyvek. Jó érzés volt ráismerni azokra a fedelekre, míves ács munkákra. A fa gerendák valamiért mindig lenyűgöztek. Nem tudom miért. Annyit olvastam Kós Károlyról, ami egy olyan semmilyen jövő elé néző, bárgyú kisiskolásból talán ki sem nézte volna senki. Nem eleget, de ahhoz képest sokat. A történelem része nem fogott meg, az nekem olyan mint a színvaknak a szín. Engem az építészete fogott meg. Ha hozzám szólt valamilyen magyar ősi hang, akkor az a furcsa, egyedi gerendaszerkezetben szólt, de semmiképp nem dátumhoz köthető események vagy személyek által történt. Egy érzés, melyet az épület sugárzott. Nem is hiszem, hogy volt e valamilyen magyar tudatosság bennem az épület sugározta érzésben, inkább valami ösztönszerűen mocorgott bennem, ami nagyon jól elfért a Pink Floyd zenéjével is.
Azt se mondhatom, hogy elmélyültem volna a Kós Károly tervezte épületek tanulmányozásába. A Pink Floyd dalokat sem akartam sosem kívülről megtanulni. Csak hagytam hogy átjárjanak az érzelmek. Ha volt (van) bennem tudatosság, akkor ez csak annyi, amennyit ez az átjárhatóság leszűr magának.
Ezzel az érzés csomaggal hagytam el az ötvenest, hogy ezek a dolgok még mindig járnak bennem, mint szellemek a roggyant faházban.

Pár napja Emil barátom Pink Floyd tribute koncertre hívott Vásárhelyre, amelyet a “Speak Floyd” adott elő. Két tagját ismerem a csapatból, persze ők engem nem. Sokat jártam fiatalságomban, Kolozsvári életemben a próba termeikbe, bambulni, nyálazni és aztán titokban sírni, hogy nekem az sosem lesz megadatva. Nem is volt. Ma is azt mondhatom, a gyönyörű koncert után, hogy nemcsak megadatva nem lesz, hanem erről le is vagyok, leszek a továbbiakban is maradva. A Tranzit kocsma hűvösségében ezt el is könyveltem. Ez nem jelenti azt, hogy kis házi stúdiómba, melyet talán meg sem érdemlek, hacsak nem azon a címen, hogy szentélyként megadom a módját, ne járnék oda be áldozni. A stúdióm nekem a kápolnám, ahol a zene istenéhez imádkozom időnként együgyű, pár szegényes és szégyenkezős hangjegyben.

Történt Vásárhelyen, hogy egy régi épület mellett sétáltunk el Emillel, barátnőjével és fiammal. Szemembe szöktek azok az éles háztetők, rá is kérdek Emilre, táncsak nem Kós Károly tervezte ház az is? Azaz ami még megvan belőle? Dehogynem, egy csudaszép épület romjai rajzolódtak ki az elvadult növényzet mögül. Egy elhagyatott Kós stílusú épület, mely végnapjait éli. Viszontlátási örömömet aztán bánat vette át, majd elengedhetetlenül a harag. Asztaloshoz hű káromkodások kíséretében.
Áldoztunk pár percet haragomnak, kifejtettem, hogy mennyi mindent lehetne kezdeni azzal az elhagyatott hellyel. Például egy teadélután erejéig fotókat készíteni róla, kizárólag egy okos telefonnal, mert ha profi fotósra várnánk, az május negyvenre sem tudná összeszedni megannyi kütyüjét, arról nem is beszélve, hogy előzőleg valamilyen elnyert történelmi kulturális alapítvány pályázattal fotóztatni, több éves előzetes pályáztatással a háttérben. 
A fotókkal egy akármilyen facebook oldalt csinálni és amint Szaniszló bátyánk szokta mondani, a székelykeresztúri szent búzakalászfalva kocsmájától az alaszkai aranybánya legalsóbb pontjáig terjedő magyarokhoz ezt eljuttatni, és akinek megtetszik az épület, a nemlétező marosvásárhelyi magyarok örökségmentő gittegyletéhez eljuttatni, mely honi pályázat útján kihirdeti, hogy ki mit kezdene azzal az épülettel, úgy lakás, mint egyéb kulturális vagy termelői célra felhasználván, és annak általadni, hogy az épület ne vesszen kárba.
De hát láss csudát és iróniát ebben az életben. Beírom a gugelbe ezt a házat, hallám mit mond róla az internet. Azon kívül, hogy a vásárhelyi polgármester rég le akarja bontani, egy 2011-es cikkben említést tesznek az épületről az erdély mán. Ahol egyebek közt önmagammal is találkozom komment formájában. Nosza mekkora ez a világ és mégis milyen kicsi. És akkor a tető gerinczezete még ép volt. Ma ez már össze van roskadva.
Na nem baj, mert akkor emlékezés gyanánt e blog bejegyzésem is dagassza majd a gugeli találatok számát Kós Károllyal kapcsolatban.

Káromkodásaim leszűrt esszenciája pediglen ez: Szégyen ránk erdélyi magyarokra, hogy egy ilyen jelentéktelen épületet, melynek történelmi jelentősége felbecsülhetetlen, nem tudunk megmenteni, hasznosítani. Megértünk a méltó pusztulásra.


Az a hangszeres zene, amely másról is énekel mint kocsma hangulatban bujálkodni, hanyatlóban levő, divatjamúlt vintázs darab. Éppen ezért nem számolom fel a stúdiómat és nem adom el hangszereimet. Inkább legyen egy egyszemélyes templom, melyet néha kiporszívózók. Elvégre elmondhatom magamról, én vagyok a legjobb csirkefalvi dobos Mintián.

Íme az ember!

Miért is szeretem Mollináry Gizella stílusát? Azért szeretem Gizella stílusát, mert elbeszéléseiben nemcsak a történeteket írja le, hanem azokon keresztül önmagában beszél, önmagával vitatkozik úgy, hogy közben könyörtelen mindenkivel szemben, saját magával is, de ugyanakkor végtelen megbocsátó, alázatos. A látás gazdagsága nyűgöz le főképpen. Ahogy mindenre rálát, minden apró dologra rá tudja aggatni a világ összes problémáját. Beérné kevéssel, de az élet valahogy mindig fösvény vele. Noha pénzért lót fut egész nap, egy meleg emberi szóért a világ másik felébe elmenne utána. Csak hívná.
Sok meglátása, érzelem világa nagyon ismerős nekem, teljesen meg tudom érteni Gizellát, sőt, ha valaki engem akar megismerni, akkor olvasson Mollináry Gizellát.

Valahogy az élet úgy hozta nekem is, hogy konkrétan engem senki nem akart megismerni. Félve fogadták azt amit nyújtani akartam, mintha azzal valami borzasztó elkötelezettség járna. A lelkem mélységéig még senki nem akart belelátni. Meg se próbálta senki nyitogatni lelkem ajtajait.
Csak példaként hozom elő, a volt munkatársaim mind elmenekültek mellőlem. Engedtem őket menni, mert láttam sok vagyok nekik. Nem iszok, nem cigizek, nem játszom szerencse gépeken, nem kurvázok, pénzt nem herdálok, mindig dolgozok és ami a legborzasztóbb, belelátok mindenki lelkébe. Valószínű borzalmas vegyület ez. Olyan lehet, mintha meztelenül kénytelenek előttem járni.
Későn vettem észre eme helyzetet. A kár már megtörtént mindenkiben. Sajnos nem működhetek másként. Pedig sokszor visszafogom magam, nem látok, nem hallok, nem szól szám. Hányszor erőlködöm felületesnek lenni, csak odavetni szavakat, mint a felhőn járó szenteskedő fazekak. Valójában hazug dicséretekre van szükségük az embereknek, nem szeretetre. Nem szeretetre, mert nem tudnak viszont adni. Mondják, hogy szeretetre vágynak, de minden mozzanatuk a kényelemről szól, az is ilyen intellektuális csomagolásban: a lényeg, hogy az a jó, amiben ő hisz, a többi mind mellékes, lecserélhető, pótolható.
Ok. Legyen.

A blogolás lassan vintázs dolog lesz. A facebook közönsége szükségszerűen, azaz piacszerűen kitermelte a rövid, egy mondatos marhaságokat. Képpel keverve gyorsan fogyaszthatók. De valójában semmire se jók, mint hamar kiszarni. Nincs igény a mélységekből meríteni.
A lélek hordozza azt ami még élő bennünk. Mutáns lelkek fantáziátlan látásai elevenednek meg a képernyőkön. Ha van is halvány jelzése a léleknek, a tudatos önimádat hamar elűzi. Hirtelen bezabál értéktelen nagyot mondásokkal. Úgy érzi megvilágosodik. Pedig nem. Fakul a lelke és hülyül az agya. És úgy tesz az ember, mintha önmagával bőven elvolna.
A NŐ, a buta nő meg kitúrná a férfit a helyéből. Kikéri magának, ő, mármint a nő, nem kiegészítője senkinek, főleg nem a férfinek. Nem arra vágyik, hogy nőiessége értékbe foglalódjon, hanem részt kíván a férfiasságból. Én mondom, ez már egy beteg bolondság. Nem hittem volna, hogy valaha szembesülök ezzel a dologgal. Mindig úgy tekintettem erre a témára, mint Verne Gyula távoli csudáira, habár azok sokkal kézzel foghatóbbak voltak. Inkább rossz viccnek képzeltem, de eszemben meg se fordult, hogy ennyire alá tudna menni a nő, ennyire felaprózná magát, hogy a férfi státusára éhezzen. Világos, nem kiegészítőként akar ember lenni, a NŐ bebizonyítani akarja, hogy kiegészítő nélkül is egység tud lenni. Bezzeg a férfi erre nem képes, neki kell a kiegészítő fél. A férfi bánásmódja a történelemben az más, az elítélendő, de a feminista mozgalom üzenete nem erről szól. Nem arról szól, hogy ti férfiak legyetek jobbak, megértőbbek velünk. Szeressetek, ne bántsatok. Nem. Másról van szó.
Én azt is értem, amiről szól ma a feminizmus. De azt is látom, hogy nem az a problémák gyökere amivel kampányolnak.

Békaként én si nagyokat pislogok a csihányból, mint a dologba becsöppent libák, akik csak sziszegnek és hápognak.
Én úgy látom a férfi és nő dolgát, mint az embert, aki sétál az Éden kertjében, csodálja a Természetet, a Teremtő istenét, Önmagát, aztán kihajt egy tisztásra és meglátja a másikat, és felkiált: Íme az ember! A férfi és a nő lesznek egy testté, akik ezután együtt sétálnak az Éden kertjében, csodálják a Természetet, a Teremtő istenüket és egymást.
És biza mennyire igaz, hogy az embernek rendeltetett minden alá, hisz láthatjuk, hogy rossz gazdálkodás miatt tönkre veri a Természetet, elfordult a Teremtőjétől, és ketten eggyé válva nem imádják egymást. Az ember újra egyedül bolyong, a másik emberre ügyet sem vetve, gombot nyomogatva imponálna önmagának. Bebeszéli magának hogy a gombnyomástól milyen erős. Annyira, hogy nincs szüksége a másik szeretetére, kedvességére, közelségére.

Hiába keres az ember mindenféle agyament boldogság pótlót: karrier, önbizalom fejlesztő putypuruttyok, vallást, sehova se vezető szociális tevékenységeket, ahol a magafajta dillókat szedi össze, ha képtelen felfedezni az őt kiegészítő társát és képtelen vele összhangban élni, gyakorlatilag annyira sem élt mint egy murok.


Honosság

 Érdekes téma ez a migráció, addig nem is igen foglalkoztunk vele, amíg a magyar kormány nem lelte kampány témáját benne. És be kell látni piszokul beletalált. Sikert kovácsoltak az emberi félelemből, gyűlöletből. A polgári reakciók vadsága, bunkósága mélyen megingatott engem a kereszténységben vetett hitemben. Kétségkívül ez volt az utolsó csepp a poharamból, elszakadt bennem a cérna, ahogy mondják.
Ami jobban megrendített, hogy pontosan azon ismerőseim korbácsolták leginkább a migránsozást, akik igenis a gazdasági migránsok táborát dagasztották, akikre még azt se lehetne mondani, hogy bármiféle üldöztetés hatására voltak kénytelenek menekülni. Nem, ezek egy jobban fizető munkahelyet, a fejlett gazdaság segélyrendszerét célozták meg egyértelműen, legtöbbjük sikerrel. Üzentek a messzi földekről nekem otthon kínlódó parasztnak, hogy mit tudom én miféle veszély fenyegeti szűz seggemet.
Türtőztettem magam, felesleges vitákba sosem szoktam vállalkozni. Belátom, hogy sem lokál se semmiféle patrióta nem vagyok, inkább egy Rab Ráby különcként duzzogok itt magamban, aki igyekszik megtenni a tőle telhetőt, a zörgetőnek adni a lehetőségek szerint, bért igényelni a méltó a munkás a maga bérére alapon, lehetőleg a természetre minimálisan hatni károsan.
Nem gondoltam volna, hogy ötven évet betöltve, a műhelyben csak magamra számíthatok. Öt hat ember boldogulására terveztem volt a műhelyt. Ehhez mérten vettem hiteleket, csarnokra, épület javításra, modernizálásra, gépekre. Ezt ma egyedül nyögöm. Saját utamat az asztalosságban több mint húsz éve járom. Tíz éves múltam volt benne, mikor ezt a lépést megtettem. Lelkesedésem, energiám nem holmi kezdő álmodozás volt.
89 előtt volt némi jogosultsága annak, ha valaki kimenekült az országból. Habár belegondolva, a rengeteg otthon maradt sínylődőket, nem is igazán értem mitől tudtuk csodálni azokat akik kimentek és új életet kezdtek? 89 után kezdtem nem érteni, hogy miért is mennek külföldre, hisz demokrácia van, nincs többé diktatúra? Jött a lehetőségek ideje, özönlött a kultúra, ahányszor megadatott, hogy Magyarországra utazzak, minden kuporgatott pénzünk ráment könyvekre, zenére. Akkoriban hoztuk létre az “Adina & Attila” céget, amikor tele pofával üvöltötték, hogy Funár Kolozsváron magyart reggelizik, később a “Hunatti” céget Déván. Nem a magyarságunk miatt zártuk be ezen cégeinket, hanem azért, mert nem bírtuk fenntartani.
Közben folyamatosan ürült országunk, ment ott mindenféle, román, magyar, cigány, úgy mentek mintha kergették volna őket. Nemcsak elvétve mentek, hanem csőstől.
Olyan szempontból értettem meg a jelenséget, hogy igen, valószínű könnyebb kint beállni egy pályára, valószínűen gazdaságosabban működnek a dolgok, a munkahelyeken végzett munkák leegyszerűsítve, azaz lebutítva, szalagszerűen működnek, az alapon járó minimálbérből relatíve többet tesz a kosarába az ember hétvégeken és ez némi biztonságot kölcsönöz. Mert a hon szempontjából nem értettem meg a dolgot. Hogy tudsz családot hátra hagyva menni a nagyvilágba? És azóta sok drámát kellett végig nézzek, amint itthon húgypénzért túladtak ingatlanokon, hogy ott feléljék albérletbe, vagy hogy egyáltalán kezdeni tudjanak idegenben, esetleg egy jó mosogatói állásba bekerülni. Ez nekem nem fért a fejembe. Igaz, maradi és kemény fejű vagyok. Nem tagadom.
Nekem sosem volt saját portám. Az élet úgy hozta, talán mint történelmi igazságtétel, vagy isteni beavatkozás, hogy 2004-től van saját portám. Persze 30 évre eladósodva. De akkor is, ma is azt mondom, hogy országépítés ez. Ha ezt amerikai módszerrel értem el, akkor amerikai legyen, nem bánom, jobb mint porta nélkül bolyongani bérből bérbe. Én akkor is, ma is azt hiszem, hogy a saját tulajdon a szent és ha megvan, meg kell őrizni. Hivatalosan is meg nem hivatalosan is a saját tulajdon határozza meg, hogy hova tartózol. Én ezt így láttam és hittem. És egyelőre még mindig így látom, noha vannak pillanataim, gyengébb hangulataimban, amikor hajlamos vagyok mást hinni. De ha összerázom magam, ha nincstelent látok, ráeszmélek arra, hogy mégis jó úton vagyok. Még így is, hogy ötven évesen egyedül vívom szélmalom harcaimat, az igenis létező óriásokkal.
Életem művének némi igazolását véltem felismerni egy szíriai hír kapcsán, ahol egy gátat foglaltak vissza az egyre gyengülő magukat iszlám államnak nevezett terroristáktól. A képek mögött figyeltem az embereket, az ott élő szíriai polgárokat, amint néhol romos épületek közt tettek vettek, és felmerült bennem a kérdés, hogy ők miért nem vették nyakukba a világot, mint mások milliói? Mi a fenét tudnak többet, mit remélnek többet mint azok akik most egy más fajta üldöztetésben vándorolnak Európában?
Nincs hogy ne terjesszem ki ezt a kérdés sorozatomat más területekre is, például sír Magyarország többsége, hogy zsarnok kezében a kormány, de borzasztó nagy arányban vannak azok, akik nem mennek szavazni, mondván nincs kire. Ha nincs kire, miért nem alakítanak maguknak tetsző pártot? Hatalmas táborról van szó, nem csupán elenyésző százalékról. És be serious... ma az online lehetőségekkel nem lehetne szervezkedni?
Nem a nyugati világ bűne, hogy fogyunk és tömegesen migrálnak feleink idegenbe, hanem a feleink gyengesége, hogy ne mondjam butasága. Azért merném butaságnak nevezni, holott sok okos ember kiment, mert akik kimennek ott minden segget képesek kinyalni, itthon már a fingtól is elájultak. Ugyanazzal a szervilizmussal, lelkesedéssel, erőbedobással itthon is vállalkozhatna felünk, de valamiért nemcsak a próféta sem jó ha a miénk, de a föld se jó, ha a miénk. Ez olyan, amikor ez a balfasz Balázs tehenész nem fogadta el az ajánlatot, hogy tíz éves törlesztéssel átvegye a 17 tehenet csarnokostól, csupán abból kiindulva, hogy jobb neki egy biztos minimál béren szolgának lenni, mint bevállalni a magán vállalkozást, holott többször együtt kiszámoltuk, hogy jobban járna és mellé kap egy szelet országot. Az agyában így volt kényelmesebb. Lehet kényelmesebb így feleinknek is kimenni, másnak négere lenni. Pedig kiszámoltuk az agrár turistával, hogy neki napjában mennyi hagymát kell eldugnia a brüsszeli túléléshez, ha ezt itthon is eldugná, élhetne mint Marci hevesen a saját portáján. De nem teszi. Miért? Mert gyenge. Mitől jó másnak négere lenni?
Én azt sem látom helyesnek, hogy akkor azokra akik itthon maradtak, mindenféle idióta, úgymond hagyományokra épülő törvényeket erőltetni, mint mikor a templomjárókra üvölti a pap hogy térjenek már meg. Mi megtettük a hagyományra épülést, itthon maradtunk, nem esik jól, ha emellé kapjuk a hideg zuhanyt is.

A mi, itthon maradtak reménykedéseink, meglátásaink helyessége és haszna abban látszana meg, ha ebben a zavaros Európában lassan haza szállingóznának feleink. Az ott tanultakkal itthon többre mehetnének.
Ha nem, egyértelműen mi vagyunk a lúzerek. És akkor jogosan jöhetnek más népek beköltözni elhagyatott házainkba, csarnokainkba, parlagon hagyott földjeinkre.
Szerintem egy koreai, vietnámi vagy kínai úgy költözne be helyeinkre, mint az ígéret földjére. Mi meg itt osszuk tál lencsékre.

Így a honosságról.

Május 1 reload

Az ember hamar felejt. Idővel mindent meg tud bocsátani. Lehet, hogy mégse, de belefárad. Azt hiszem inkább ez. Mert ha újból megélné azt amit elfelejtett, felszakadnának a beforrt sebek.
Bármennyi idő telt el fiatalságom óta, nem tudok éppen olyan felhőtlen naivitással szépen beszélni a múltról, pláne nem nosztalgikusan.
A szocialista, kommunisták uralta világról egyetlen egy nosztalgikus emlékem van, amikor katona voltam, felmentettek a bányából, és egy hatalmas áramfejlesztő kombinátban dolgoztam váltásban. Ott megismertem egy román lányt, akivel néha egy váltásba kerültem, éjszakánként sokat beszélgettünk. Természetesen szerelmes lettem belé, de eszem ágában sem volt bármilyen kezdeményezés vele, hisz legfőbb témánk az volt, hogy férjhez megy. És előre irtózott tőle. Hagyomány és szülők kötelezték. Ja nem valami arisztokratikus családról volt szó, hanem egyszerű paraszt emberekről. De az ilyen arisztokratikus allűr az egyszerű paraszt logikában is félelmetes tud lenni. Bányász variánsban pláne.
De a dolgok nosztalgikus része nem ez a lány volt, hanem az élelmezés. Végre degeszre ehettem magam párszor az életben. A bányászok jól éltek, ehettek a bányába lemenetel előtt is és után is. Csomagot is kaptak. A felszíni munkások is élhettek ezen előnyökkel.
Sok év éhezés volt mögöttem, az a pár hét jólét volt nekem a kommunizmus másik arca, ami persze feltételekhez volt kötve, és azok nekem nem tetszettek. A bányász világ olyan volt mint egy szeszben úszó világ, sötét, igénytelen emberekkel. Jaj nagyon nem szerettem amit ott tapasztaltam. Messze álljon tőlem a munkás ember lenézése. Tisztelek minden munkás embert. De ott azok embertelen körülmények közt dolgoztak. Azok az előnyök messze nem kompenzálták azt az életformát. Mégis csinálták. Mindegy.
A degeszre való evésnek mennyei mivolta onnan ered, hogy elég sokat éheztünk. Jó, egy szomáliai éhezőhöz képest nem, de az akkori hazánk átlaga szerint igen. Sokat szenvedtünk, amiért apánkat bezárták az úgynevezett kommunisták.
Embert próbáló körülmények közt szereztünk pénzt a havi vagy kéthavi vonatjegyre, hogy anyám és én elmehessünk apánkat meglátogatni a börtönben. Meg csomagot vinni neki. Amit én aztán a katonai időm alatt rájöttem, hogy tulajdonképpen töredék része juthatott hozzá. Mert ha katonai szinten is zöme a besoroltaknak a társadalom söpredékei voltak, mi lehetett a dutyiban? A katonaságban, mint megbélyegzett előéletű civil, a nemzet gazdasági munkálatok fennhatósága alá voltam rendelve a társadalom többi destruktív elemeivel: volt börtön töltelékek, jehovisták, politikai elítéltek gyerekei, külföldre szökött családtagok itthon rekedt tagjaival és sorolhatnám. De zömében félelmetes betörők, tolvajok voltak társaink, kiknek a gátlás nem volt erős jellemük.
Felüdülés volt nekem az olajtól locsogó vasút közül köveket kapirgálni Kacsóval, a szovátai gyerekkel, akit kitagadtak otthonról, mert nem akart harmadszorra is börtönbe kerülni hite miatt és bevállalta a sereget. Szűkszavúságát betöltöttem én és beszéltem helyette én. Ő csak bólogatott és csákányoltunk mint a csontbrigád. Hihetetlen szaporátlan azokat a köveket kapirgálni. Frusztráló, de jobb mint a 400 méter mélységben abban a hűvös nedvességben hason csúszni. Azt is csináltam 11 napig.
Sosem tudtuk mikor mehetünk apánkhoz látogatóba. Vártuk a “carte postala”-t. Egy karton lapocska, melyen bélyeg és cím volt. A hátulján pedig apánk apró, sűrű és szép kézírása. Onnan tudtuk meg a dátumot. Órát, azt sosem lehetett tudni. Mentünk Gherlára, nekünk így is maradt meg hogy Gherla, nem pedig Szamosújvár. Reggeliben ott voltunk már, lestük a difuzort (hangszóró) egy kis teremben a börtöntől egy utcányira, amikor megszólal, be tudjunk jelentkezni. Aztán vártuk mikor szólal meg újra és kiket hívnak be. Semmit sem lehetett érteni mit mondott a másik. Ahányszor jött egy smasszer hogy bevigyen egy adag látogatót mindig kérdezte anyám nem e vagyunk mi is a listán. Megalázóan válaszolt mindig a smasszer. Ez a fajta, náció, sosem fog nálam bocsánatra lelni. Ezek nem egy rendszer áldozatai voltak mint mi, hanem a rendszer fenntartó dögevői. A mindenkori rendszer fenntartó dögevői. Akik a forradalom után liberálisokká, demokratikusokká váltak és sokan ma is osszák az eszet a tévékben. Undorító.
Aztán kiéhezve bandukoltunk haza. Tolongás a vonaton, legtöbbször állva utaztunk. A megannyi utazásból egyetlen egy kellemes emlékem maradt, amikor csoda folytán már délutánra visszaértünk Kolozsvárra és sikerült ülőhelyet foglalni a villamoson a Monostorig. Ma is emlékszem arra a forró délutánra ahogy ültünk a villamoson és bágyadtan bámultunk ki az ablakon a Horea útra. Fáradtan, gondolataimba merülve viaskodtam magamban azzal a ténnyel, hogy így szerencsétlenül nem fog engem elfogadni az akkori szerelmem. Sajnos igazam volt. Elhagytak barátaim, rokonaink irtóztak tőlünk.
A sok gyaloglás, tolongás, éhezés színesítette napjainkat. Ritkán egy jó zene, egy jó könyv feldobott.
A rendszer kedvezett viszont azoknak akik a béka segge alól jöttek fel városokra, sármocsarakból, hegyekből senki bunkó algaagyúak, akiket repartizáltak, lakásokat kaptak, munkahelyeket, gyakorlatilag épült az ország és a rátermettjeinek mindenféle előny is kijárt eleve elrendelésből. Mint a bányákba, az ország összes söpredékei oda gyűltek a jólét reményében. Székelyek is vonatszám emigráltak oda, mint Eldorádoba. Aztán sikeresen beolvadtak a züllésbe, kokalárságba (csirkeügyekkel geseftelő cigány), innen ered a mánele (cigány lagzizene szerb, arab és egyéb latinos beütéssel) imádatuk, nemzeti identitásukat lelik bennük ezek a lepukkant szeklerek.
De ezek a rendszerrel azonosuló emberek teljesen más irányba voltak szetálva (állítva, hangolva), teljesen hiányzott belőlük az empátia. Közelebb állt jellemükhöz a lopás, csalás, besúgás, hamis tanúskodás.
Amikor hallom és látom ma ezeket az árgus szemeket a múlt rendszerről álmodozni, hányhatnékom támad.
Ezért nekem ez a május elsejei ünneplés nem jelent semmit. Dolgoztam mint bármely nap ezen a napon is.
Nem. Nem felejtek és nem bocsátok meg. Igen, ha majd látom, hogy sorba kiállnak azok akik szenvedést hoztak a mi fajtánkra és rendre bocsánatot kérnek, bevallván bűneiket és vállalván a nyilvános pereskedéseket, akkor talán elgondolkozom rajta. De ez nem lesz meg, úgyhogy bocsánat sem lesz.
Nem a személyes sérelmeimért nem lesz bocsánat részemről, hanem azért, mert ugyanezek azok akik ma a demokratikus, liberális, közös európai törekvések bár vezető tagjai, de ezeket elítélve (önmagában skizofrén helyzet) árgus szemekkel nosztalgiáznak a kommunista párt diktálta elmúlt rendszeréről.
Semmiféle együttérzés nincs bennem irántuk. Csak az undor és hányhatnék.
Záró gondolat: Legújabban Mollináry Gizella könyveit falom, írás és kifejező stílusa bátorít abban, hogy vissza vegyem régi stílusomat, melyet az olvasó táborom az elmúlt évtizedben ki akart művelni belőlem. Nem lehet művelni engem, ez a vég konklúzióm. Bárdolatlan tuskó voltam és szeretnék is maradni. A művelt környezet sosem volt kedvemre. Nem is tudok adekváltan viselkedni, gondolat, meglátás világom kilóg mint szeg a zsákból, nem érdemes engem keretekbe gyömöszölni.
Idétlen próbálkozásom a műveltség útján szégyenteljes dugába dőlt. Ez az igazság.

Primitívek

Ablakomból lesem a verebeket, kiknek fűzfám közvetítő védelmet biztosít az épület és letarolt mezőhatár közt, amint földről apró fűzfa ágacskákat válogatnak. A szeles napok jól megborzolták a fűzfámat, rengeteg alapanyagot rázott ki magából. Láttam magam előtt, mintha az égből potyogtatott deszkákat gyűjtenék karjaimba és abból fészket építenék. Szakértelemmel forgatják az ágacskákat a madarak, csak azt veszik fel, amely bizonyára valamilyen elgondolás szerint megfelelő. A létesülendő fészekhez.
Tetszik nekem. Leskelődésemben meg se moccanok, ne zavarjam meg se őket, se a látványt.
Elrepült egy öl ággal a veréb, tekintetem a messzi dombra tévedt, ahonnan már két éve hallom a nehéz gépek vicsorgását: autópályát építenek. Most vettem észre, hogy a fél dombot letarolták. Eddig ott zöld erdő volt, most csak az évmilliók gyűrűi látszanak. Hogy nem vettem eddig észre? Hogy is venném észre? Csak az orromig látok. Minden ami az orromon túl van nem látom. Nem értékelem, fel se foghatom. Talán ezért fuldoklom mindig kicsinyességemben, mert nem vagyok képes perspektívában látni. Megérteni a messze dolgait.
Bánkódtam, hogy letarolták a mezőhatár fáit, bokrait. De azok nem voltak az enyémek. Még így is meghagyták azt a pár alma, sosem termő szilva, és meggyfát, amit én ültettem ezelőtt tíz évvel. Tudhattam volna, hogy a senki földje egyszer valakié lesz és a fákkal együtt lesz az. Nagyvonalúan az új gazdája azt mondta nem bántja egyelőre a fáimat. De tövében mindegyiknek egy diófát ültetett. Ismerem ezt az istenes gondolatmenetet, hogy hallám melyik győz. Mert az úristen is verseny gyanánt teremtette a Világot, hogy az erősebb dicsőüljön. Primitív hajlamaimat nehezen fogtam vissza magamban, hogy sértettségemben ne magam vágjam ki azokat a fákat, mondván én hoztalak létre, én végzek veled. Nem volt szívem kivágni azokat. Azt mondtam száradjon a másik lelkén, ha kivágja őket. Arra nem gondoltam, hogy kegyetlenebb halált gondolt rájuk, diófával akarja kiirtatni őket.
De így van rendjén. Végül is. Minden ember szembesül előbb utóbb hóhérjával. Amíg azok megnőnek, élhet még pár dicsőséges évet az a néhány fa. Az én és a madarak gyönyörűségére.
Nézem az új tehenész fiút, kiről úgy tudtam magyar, de a zene után amit hallgat jó hangosan egész nap, egyértelműen román léleknek vallja magát. Igazi jó román csakis lagzi zenét hallgat egész nap. Habár ne hazudjak, nagy nagy ritkán felbődül egy egy pokolgép is. De szerintem az olyan mint amikor nálam is beakad a tű egy egy undok rap számba a lejátszó listán, melyet egyébként rég vadászok letörlés végett, de sosem találom. Szóval nézem az új tehenész fickót feleségével, állítólagos mostoha fiacskájával, és őszintén, mindennek ellenére csodálattal tölt el. Amióta kezeli a teheneket, soha egy marha bőgést nem hallok az istállóból. A volt cigány tehenesnél különösen vasárnap reggel egész délig bőgtek mintha nyúznák őket. Ennél semmi hang. Reggel mire kilépnék a házból, látom már új felületek vannak lekaszálva. Hihetetlen, hogy végre dolgát végző embert lát ilyen kis látótávolságban az ember manapság. Elnézem amint kis együgyűnek látszó felesége somfordál napközben ura után a csoszogó gyerekkel, kukoricát fejt, frissen mosott ruhát tereget, apró fát gyűjtöget.
Elgondolkodom, basszam, ezeknek hiába mondod, hogy európai unió, azt se tudnák mivel kéne enni, inni, és valami nekem azt súgja, hogy serdülő korukban se Jókai regényekkel tömték az agyukat, nem tudom mivel, de ezeknek nincs szükségük érteni a családi köteléket, meghittséget, ezek mindnenféle bölcsesség nélkül, primitíven élik azt.
Talán meg se tudnák fogalmazni mi az a szeretet, szerelem, de annál inkább élni tudják.
Látszik rajtuk az elemi öröm, amikor hétvégén az ajtó előtt sütik a miccset és isszák a sört.
Persze, a gender harcban, amikor most a nő meg és felvilágosult, lázad ez ellen. Hogy nem játékszer. Nem szexgép. Senkinek nem a szolgája, rabja.
Hát ha az egyiknek nem ártott a Jókai mert nem volt hogy, a másiknak meg hiába volt a Jókai, ha olvasta is, mert úgysem értett semmit abból. Az elvakult feministák olyanok mint én, nem látnak csak az orruk hosszáig, pedig elég magasan tartják, csak ők a verebeket sem látják. Valószínű az autópályára leselkednek, hogy mikor lesz az már kész.
Persze gonoszkodom itt primitív tőkével rendelkezve, mert nincs hogy ne mérlegeljem egyik vagy másik bölcsességének a hasznát, értelmét.
Az úgy van, ha az ember valamilyen ügynek az oldalán kötelezi el magát, könnyen az az ügy végezhet vele, mint az írva vagyon, hogy ki karddal harcol, kard által hal meg. Aki lélekkel, bűnbánattal, megértéssel, szeretettel harcol, az lélek, bűnbánat, megértés és szeretet által hal meg. Ezért járja az a népi mondás, hogy egy jótett se marad büntetlen, és minden elszalasztott szerelmeskedés számon lesz kérve.
Aztán azon túl, hogy Kiss Lajos magyar tanárom hatására, ki puszta megjelenésével inspirált, így vagy úgy megtanultam írni, olvasni, próbálom megérteni az idők jeleit, de őszintén be kell lássam, hogy kifolyt kezeimből a dolgok vezérfonala és nem értek semmit. Hogy mire bolondult meg úgy ez a világ, hogy szabadság címén képesek vagyunk öncsonkítókká válni és felszámolni mindazt ami eddig összetartani hivatott: a szeretetet, a szerelmet?
Mire is mondjam ma a fiamnak, hogy olvasson Jókait? Ha szépen beszél egy lánnyal, kicsúfolják, ha fiúval tárgyal szüneten, lebuzizzák? Miféle betegség szállta meg az emberiséget? Miféle hályog telepedett lelkére? Hova lett a finomság? A tisztelet? A gyengédség? A vágy? Elillant mint a kámfor.

Mit is akartam?
Ja igen, egy kávét itt meginni saját magammal.

És lőn.

Mugohall

Mugohall

Tulajdonképpen impulzus hatására álltam neki locsolás napján a gitár láda szereléshez.
Éppen csodálkoztam is magamon, hogy nekiállok. Gondoltam a dolgok elé megyek és megkérdem Áront van e cucca a közelgő koncertjére. Messen váltottunk néhány mondatot. Én bővebben, ő szűkebben. Rákérdezett arra a basszus kombóra. Esetleg arra szüksége lenne. A gitárládára értette. Igaz, stúdió szinten basszust is lehet rajta szólaltatni decens hangerőn.
Elég volt ez nekem ahhoz, hogy nekigyürkőzzek.
Vettem volt egy vásárhelyi gitárostól, Ivántól egy átalakított régi csöves erősítőt és három hangszórót. Szerintem olcsón. Nem a szuper profi kategória, de én mondok valamit erről. A cuccok attól profik -állítólag- hogy nagy hangerőn is jól szólnak. Olyan ez mint amikor kis embertől elvárják hogy nagyot ordítson. Biztos vannak egyéni esetek, amikor ez összejön, olyankor körülcsodálják a mukleszt és élvezik ahogy torkaszakadtából valóban nagyot ordít. Szerintem az átlagember is ha nagyobbacska is, de erőlködés nélkül nagyot tud ordítani, sőt, már csak a megemelt hangnem is eléggé hangos.
Ha az ember nagy hangerőre vágyik vegyen több nagy hangszórót és nagyobb erősítőt, azt majdnem alapjáratban használva egészen élvezetes. Sosem értettem minek kell egy cuccot lángba borítani.
Így fogtam én neki ennek a gitár kombónak, melyet elektromos gitárnak szántam, illetve alkalmilag basszusnak is. Megjegyzem saját használatra.

A ládát még a múlt nyáron eszkabáltam a stúdió monitorokkal együtt, melyeket azóta többen megmosolyogtak, de meghallgatására senki nem ajánlotta magát. Kár. A préselt lemez amiből csináltam a ládákat még a szocialista időkből visszamaradt ágyhátakból vágtam ki, melyeknek sűrűsége messze túlhaladja a mai lemezekét.
A csöves erősítő két előfok csövére árnyékoló házat eszkabáltam vékony alumínium fóliából, valami régi neon visszaverő lemezéből vágtam ki őket. Mást nem csináltam az erősítőn. Az én értékrendszeremben tökéletesen működik. Nem azért, hogy felvágjak, de fejem sokat volt fiatalságomban hangszórókba dugva, míg a gitárerősítőket eszkabáltam. És én mondom, szebb alapzaja mint a csöves erősítőknek nincs. Olyan mint egy szíves asszony szerelmes lehelete. Mély és tiszta.
Amit hiányolok az erősítőn, hogy nem tettek rá gain potmétert. Ami az erősítés mértéket változtatja a tiszta megszólalástól a torzításig. Gitár erősítőknél ez nagy erény pedig. De van erre más mód is, a gitárból le lehet húzni egy kicsit a jelet és feldobni a hangerőt az erősítőn, majdnem ugyanaz. Nem éppen, de ki lehet alkudni a jó hangzást.

Én meg vagyok vele elégedve tökéletesen. Szoktam mondani: nem ettől nem leszek egy Beatles. Elbőgtem magam egy kicsit a basszuson, élvezem. Bimm-bumm. Mennyi jó van ezen a világon, de nincs mindenre idő. Sajnos. De bitang jól szól.
Jött is Áron, valami bugifélét lenyomott a ládán a basszussal, nem mondott semmit. Csak annyit, hogy végül megoldotta a cucc kérdést. Kapott keverőt, ládát, mikrofont, megy rajta minden. Na az jó, mondtam, akkor erre nincs is szükség.
Persze én hülye fejemmel már ajánlani akartam, hogy felveszem élete első koncertjét, csináljunk egy cédét belőle. De nem alakult kommunikáció köztünk. Aztán a szavakban szűk adakozókkal szemben van nekem egy kis viszolygásom, mert az az érzésem, hogy szerzői jogokra tartják fent gondolataik megosztását, és isten őrizz attól hogy ily intim szférát meghágjak.

Voltam aztán a fent említett koncerten és valóban volt komplex hangosítás. Ez viszont eszembe juttatta azt az esetet, amikor egy cipőgyár kiküldött két ügynököt Afrikába cipőt eladni. Az egyik vissza sürgönyzött, hogy nem érdemes Afrikába cipőt vinni, mert senki nem hord cipőt. A másik is vissza sürgönyzött, hogy Afrikában senki nem hord cipőt, sürgősen küldjenek cipőt. Rájöttem, hogy a mai fiatal zenésztehetségek cucc analfabéták. És igen, helyem lenne ezen a piacon beavatni őket a cucc mennyországba. De kérdés, hogy akarnak e cipőben járni? Ahhoz nekem is túl nagy az egom, hogy bekönyörögjem magam köreikbe.

De mindennek ellenére meglett a Mugohall kombóm. Ez a márkanév a Mugo és a Marshall kombinációjából állt össze. Természetesen a karikatúra jegyében. Amilyen az erősítő, olyan a gazdája is. Beképzelt tákoló.
Valószínű használni is fogom, mert olyan fajta művész vagyok, aki egy könyvet és egy dalt is megírt életében. Aztán hogy azt tíz évig rágta, az már csak ilyen művészi allűr.

Rolling wood

Vajon hol lenne ma Michelangelo hírneve, ha a pápák éhbérért nem dolgoztatták volna? Azért mondom, egy egy mesterember a megrendelőinek köszönheti mesterségét. Mert ha nincs megrendelés, nincs kihívás se.
Egyik megrendelőm így jött, hogy újabb kihívások elé tesz, csináljak neki egy vitrint, melyben forogjanak a polcok.
Éreztem, hogy megint vége a boldog laza időknek, amikor semmiségek készítésével tölti el az ember minden napjait a műhelyben. De azért megsúgom, azok a laza boldogságok nem sokáig szoktak engem boldogítani. Mert ha netán valamihez nyolc lábat kell csinálni, akkor az nekem már kibírhatatlan széria munkának minősül és úgy érzem azt az időt elvettem mástól, más kenyerét eszem és rabolom drága, aranyat érő időmet.
De nincs, egy fia cigány sincs, aki meg akarná tanulni ezt a szakmát. Mert az első három évben mint inast nem lehet túlfizetni csak a megtartás végett, mert egy: ez a megtartódás legtöbbször nem él meg pár hétnél többet, kettő: egyszerűen elpártolnak olyan helyre, ahol a hagymahúzogatásnál több szkillre nincs szükség és talán pár centtel több az órabér, igaz, háromszoros a munka, de mégis, nagy cég, nagy jövőt sejtet.
Hogy majd kitanulván és tőlem átalvevén a meszeriát... ebben még senki nem látott fantáziát. Pedig mindenki dicsérte türelmemet az emberekhez, tehát nem az van, hogy egy undormány munkaadó vagyok, aki mindenben hibát lát és mindenért kötekedik. Nem, én mindig a dolgok elébe megyek és megtalálom a módját annak, ha nem érti magyarul, megmutatom süketnéma jelekkel.
Na de nem volt az olyan egyszerű. A forgó polcos vitrin dolga.
Elakadtam a meghajtásán. Le se írom mennyi képtelen elgondolásom volt a meghajtás megoldására, nem voltam messze azon filozófusoktól, akik azt mondták, hogy az a megállapítás miszerint a Föld kerek, az emberi elme egyik legnagyobb téveszméje és marhasága.
Szét is szedtem egy mosógépet, gondoltam felhasználom a meghajtásokat és megannyi rajzot készítettem, már már a technikai rajzoknak készültem, amikor megvilágosodtam, miszerint nem lesz vasesztergályos, aki nekem azokat a tengelykéket nagy precizitással elkészíti. Mert arra sem találtam esztergályost, hogy elvittem a cirkula tengelyt csapágyastól, hogy csináljon arra a mintára még egyet, de trapéz szíj meghajtású koronggal rajta. Esztergályos ugyan, de nem annyira.
Meg nem is voltam biztos benne, hogy elgondolásom jó. Na Michelangelo ide, meg pápák oda, visszamondtam a kihívást, mondtam bocs, de ez nekem magas. Én asztalos vagyok, nem gépész...bla bla bla.
Na jó, mondta a megrendelő, mert akkor kettő kell belőle.
Hogy mi van? Most mondom...
Persze, de attól kell. Még agyaljak rajta.

Nesze neked internet s gugel, de hiába, nincs ilyen szerkezet. Valami hűtős céget találtam akik forgó vitrineket forgalmaztak, de külön meghajtó részt nem adtak el. Persze, hisz védik saját terméküket. Blogokat se találtam, semmit.
Aztán eszembe jutott kolozsvári barátom, aki saját tervezésű kürtös kalács gépet fejlesztett ki, húszon évekkel ezelőtt, tudom, mert ettem az első főpróba alkalmával sütött kalácsokból. (Azután hirtelen elkezdtek megjelenni mindenfele a Fricc féle sütők, valószínű eszébe nem jutott szabadalmaztatni találmányát, meg aztán a csóringer ember is milyen, elég valamit meglátnia, hazamegy és kölcsön flexxel megépít bármit).
Ültünk a kocsmájában s mondom neki a forgó polcos vitrint, hogy vajon mitévő legyek.
Mint egy öreg bölcs, egy rövid mondattal válaszolt: vegyél kebáb motort.
Na de hát ez revolúciót indított bennem. Hásze persze, ez eszembe se tudott jutni...

Így jutottam a mikro hullámú sütő motorjához. Hihetetlen erő rejlik benne. Megvettem öt motorkát egy besztercei csórótól. Gondoltam a tudomány megér ennyit. Az egyiket szétszedtem, a működési elve ugyanaz, mint amit a mosógép alkatrészekből akartam eszkabálni, de sokkal egyszerűbb. És lényegesen olcsóbb.
Innen és a kiforrt rendszerig hosszú volt az út, belevetettem mindenféle mechanikai tapasztalatomat, amiket valamikor régi magnók javításával, átalakításával szereztem. Így jutott eszembe az a régi és félbe maradt projektem, amikor egy régi magnóból akartam videoszalag meghajtót eszkabálni, egy nyolc sávos felvevő cuccra. Illetve részben meg is csináltam, de az élet mindenféle akkori realitása egyre kevesebb energiát és időt szánt a projektre, és egy idő után már szégyelltem is magam, hogy annyi megoldásra váró élet feladat közben én ilyesmikre is pazarlom a mindent. Egy gyenge pillanatomban szó szerint kidobtam a szemétre. Ahova aztán ment a működő négysávos magnó is, a sztereo felvevő és a keverő.... Most belátom hülyeség volt kidobni. Nem szabad kidobni olyan tárgyakat, amelyek inspirálnak. Akkor is ha nem viszed a mennybe őket. Azaz az én esetemben a pokolra.

Volt aki csúfolkodott velem, hogy minden szart összeszedek. Ez igaz. Egyszer egy csóró hozott egy cuki fa dobozkát tele kis csapágyakkal. Egy pálinkát kért érte. Vettem neki egy fél liter pálinkát. Oda s vissza volt. Sajnálta, hogy nincs több ilyen csapágyas dobozkája. Akkor nekem a doboz tetszett meg. De jól néztek ki azok a csapágyak is. Ehhez a munkámhoz is találtam benne négy megfelelő csapágyat, amit ha meg kellett volna vegyek, több fél liter pálinka kéne hozzá.
Szóval több szakmai kihívása volt ennek a munkának, mert onnan kellett visszabontsam elemeire, hogy miként lesz az elszállítva. Innen már egyértelmű, hogy honnan kell kezdjem a tervezést. Ott a helyszínen meg nem lehet sokat bibelődni vele, meg teljesen ki kell zárni bármiféle kudarc lehetőségét, hogy netán valami nem passzol.

Vasesztergályos hiányában megesztergáltam én fából a tengelyeket. Fából vaskarikát. A képek illusztrálják a megoldást. Mivel kis fordulatról van szó és a teljes súly csapágyakon fekszik, az hogy fából van, nincs semmilyen jelentősége. De biztonságból ráhúztam arra a részre ahol a motor illeszkedik a tengelyhez egy réz cső gyűrűt. Hogy véletlenül se repedjen.
A polcok is kihívás volt. Az egész tengely és polcrendszernek könnyűnek kellett lennie. Ezért valamilyen egzotikus puha rétegelt lemezt ragasztottam össze, egy kicsit olyan kínai mentalitásban, hogy arra amire kell, éppen jó legyen. Mert első körben három rétegű bükkfa lemezeket ragasztottam össze, de rájöttem, hogy azok már kemény kocsma asztaloknak is beválnak. De nagyon súlyosak. Egy polc súlya annyi volt mint az utóbbiak összesen.

A villanyszerelés az már gyerekjáték volt, szeretem az ilyesmit. Mindent forrasztok, nem szeretem a kétes kontaktokat. Az ilyen klikkes illesztőket sem szeretem, idővel oxidálódik az az arisztokratikus kapcsolat és nagyobb terhelés esetén egy kis szikra sok kárt okozhat. A csavar az csavar. Jól ráhúzva nincs mi történjen. Soha nem bántam meg ezt a módszert.

A meghajtó motorral csupán az a félelmem, hogy az a finom fogaskerekes mechanika korán bedöglik. Vinni viszi a tengelyt akár nagyobb rakománnyal is, de nem tudom hogy bírja a többszöri beindítást, esetleg akadozást. Mondtam is a megrendelőnek, hogy bármi történik, garanciában megjavítom, direkt szóltam neki ezirányu félelmemről. Közben keresnem kell valami erősebb, erre megfelelőbb motort. De az is meglehet, hogy feleslegesen paranojázok. Ebből a szempontból szeretem az orosz mentalitást, amerikai kidolgozással.


Szállításkor az úton egy helyen majdnem kővé dermedtem, amikor belefutottam egy rendőri blokádba, nekem annak tűnt, ott volt három forgalmi rendőr autó és egy műszaki vizsgáló autó is, persze megannyi rendőrrel. És az úton egyedül csak én, az égig pakolt vitrinekkel. Gondoltam végem van, ezek ha leállítanak, rendszerint senki nem ússza meg, a nyuszika sapkája mintájára. És még nem is mondhatnám, hogy nem vagyok hibás. De csoda történt, vagy megvakította őket az Úr egy időre, vagy nem tudom mi, de nem állítottak le. És ha belegondolok az utazásom további menetére, jó jelnek tekinthettem, mert a kis 1500 km-es kirándulásomban, mely a vitrin leadása után folytatódott, nem történt semmi baj.

Szeretem ezeket a kihívásokat. Igaz, hogy ilyenkor nagy nyomás van rajtam, mert nem tudok önfeledten alkotni, dolgozni, mindig közbejön rengeteg egyéb feladat, mely az életnek a velejárója. Szeretném, ha lenne ki átvenné legalább egy részét a munkámnak, amely nem túl bonyolult, de azért csak igényel némi hozzáállást meg tapasztalatot, de legtöbbször elég volna a jó indulat, empátia. Ma a segéd nem ugyanaz a segéd aki egykor volt az emberi tudatban. Ma a segéd nem úgy tekint a munkájára, mint akinek lehetősége van egy szakmába belekóstolni, bele tanulni, hogy majd ő is méltó legyen a komolyabb munkákhoz, hanem órabérben számol és munka minőségben. Munka minősége a segédnél nem arról szól, hogy ő milyen szintű szolgáltatást nyújt, hanem arról, hogy mennyire kell megerőltesse magát és mennyire megalázkodni. Mert ha a feltételezett szakinak mondjuk a tűzifáját kéne rendezni, az a segédnek megalázó, mert azt mondja, hogy nem a termeléshez kötött feladat, hanem egy szolgaság. És ő nem szolga.
Én értem és tisztelem meglátását. De ilyenre nincs szükségem. Ha a német mezőn görnyedve dugni a palántát neki nem megalázó, akkor hajrá fiúk. Onnan felfelé út nincs, legfeljebb palánta dugókat figyelő smasszer lehet belőle, de saját műhelye, saját klientúrával, never ever nem lesz még legszebb álmaiban sem.

Nincs hogy ne kanyarodjak oda vissza, bármilyen fejlett világban élünk, röhej és szégyen erre a világra, hogy egy mintiai fele paraszt, fele asztalos, a maga specifikus elesettségében kell megcsináljon egy ilyen forgó vitrint. Most a hitech sodoma és gomorájában egy bunkó, szánalmas figura szemre esztergálva fából tengelyeket készít és harminc éves rongyos autójával fél országot átutazva fityiszt int a bamba óriásoknak.

video

A Vág parti bot

Lőn pedig hogy találék a Vág partján egy húsz centi forma botocskát, melyre azt mondtam: legyen ez a húsz centi forma botocska mintegy kabala nekem a Vág parti megvilágosodásaim tanújaként, valahányszor megfogván eszembe jussanak azok.
Valahányszor eszembe fognak jutni a Vág parti megvilágosodásaim, egyéb dolgok is eszembe fognak jutni, melyek nemcsak észileg vannak bennem, hanem szívileg is.
Igen, ez a rongyos szív hihetetlenül pofátlan módon sok mindent megenged magának, melyeket egy kiegyensúlyozott szívnek már nem illik megengedni. Emberileg.
Ha az észnek parancsolhat az ember, ámbár becsaphatja önmagát és másokat, de a szívnek beszélhet reggeltől estig. Hiába őröl az ész mint egy fából készült malom, melyet folyton hajt a víz sodrása, hiába nyújtogatják kecsesen nyakukat a hattyúk dalra tátott csőreiket, a szív bár nyikorogva mint egy fahíd, vágyakozva, de szelíden, idegesítő türelemmel és alázattal egyszerűen csak remél. Mit remél? Ha tudnánk, az életnek sok értelme nem lenne. Mert ésszerűen minden betájolható, csak a szív titkai maradnak örökké kifürkészhetetlenek. Mivel tud többet a szív mint az ész?

Belenéztem a folyóba és lusta folyásában láttam önmagamat, kissé torzan, ahogy fodrozódott a víz. A másik énem pedig szívtől hajtva oktatott. Olyan hogy én és a nagyvilág: nincs. Ez önámítás. Igenis behatároltan akarok (szeretnék) élni: a szeretteim, a kertem, a műhelyem és én. A dolgok komplikáltak. A szeretteimnek is van saját behatárolt világképük, amik másak. Ezek a világok ritkán és keveset érintkeznek. Az ami a világé és ami egyben az enyém is lehetne, az Mark Knopfler zenéje. Az ég alatt mindenki a saját életét éli. Ki bevallva, vállalva, ki nem: mint én. Szeretik bennem, hogy bízhatnak bennem. Ez a sorsom, mert választottam és ezt akartam....  A boldogság azé aki tesz érte. A boldogság nem bónusz. Azaz bónusz, ha elfogadom amikor adják. Az embernek két fő koordinátája van: a természet és a szerelem. “Minden más ott van a csekken” (KT). Így okoskodott egyebeket is mondva a vízben fodrozódó és onnan visszanéző énem.

Mint a marhák akik a hegyre zarándokolnak, hogy egy falat istent szeljenek, úgy mentem én is a szívem hangja utasítására. Karnyújtásnyira volt tőlem a fény, de gálánsan nem érintettem meg, inkább hagytam, hogy vakítson.
Futó zápor megöntözte a füvet s a parti fákat. Ez nem zavarta a szaglászó kutyust. Számba se vett. Meg se nézett magának, mintha nem is lettem volna ott.
Ott voltam vajon? Vagy csak álmodtam?

Ha világok közt utazik az ember, feltétlen fogjon meg egy akármilyen botot, hogy legalább magának tudja bizonyítani: igen, ott volt.

Ez a bot nálam van. Ez a húsz centi forma botocska lesz az emlékeztetője annak, hogy én akkor a szívre hallgattam. És nem az eszemre.

Más világ

Életem hasonlít a tákolmányhoz. A talált dolgok osztályán egy tákolt akármi. Gyűjtöm a szemetet hűségesen. És időm nagyja el is múlik a szemét szortírozásával. Annyi sok érdekes dolgot hoz a szemét világ, hogy ami nem az, nekem már gyanús, nem tetszik. Talán azért is, mert az új ember amit kidob, szemétnek minősít, az egy elmúlt generációnak az istent jelentette. Sok mindenről lemaradtam életem tákolása közben, azért tudom értékelni a modern világ hulladékát.
Sorolhatnám a példákat, de most egyre koncentrálok. Egyébként is azt mondják, egyszerre ne koncentráljak több mindenre.
Nemrég felfedeztem Mollináry Gizellát.
Szeretek új embereket megismerni, ha látok bennük valami különlegest. Nem ilyenek fognak meg, hogy kötélen táncol vagy megszólalnak a faragásai vagy könnyedén levág egy hihetetlen dobszólót. Nem tudom mi fog meg egy emberben, de nem ilyenek.
Olvasom Gizella “Betévedt Európába” című regényét és egy ilyen különleges ember bontakozik ki belőle előttem. Persze a magyar irodalom őt se fogadja be. Naná. Mikor olvastam már meg mertem előlegezni, hogy ő is mostohája mint Rejtő Jenő. Habár ezek még mostohaként sincsenek elismerve.
Gizellának egyedi fogalmazási stílusa fogott meg. Sokat lelkizik. Magában sokat társalog. Érdekesen ötvözi a saját életét, a társadalmáét amiben él a természettel együtt. Ott van a szeretet, a szenvedély, a bűn, vonzza a nyomor mint vaspor szalad a mágneshez. De mégis megmarad embernek. Gyönyörűen írja ezt le.
Mennyire bigott tud lenni egy társadalmi elit, akik eldöntik hogy mi az irodalom és mi nem, és mennyire buta a társadalom, hogy ezt a bigott elitet elfogadja.
Azt írja egy helyen Gizella, hogy gyermekként amikor a halállal találkozott, meg volt győződve arról, hogy mire megnő az okos emberek megtalálják a halhatatlanság titkát. Nem aranyos? Hát nem úgy viselkedik a felnőtt társadalom is, mintha már megtalálták volna a halhatatlanság titkát?
Megfigyeltem a jelen társadalmat. Nem tudja mit jelent régit felhasználni, összetákolni, újra használni. Mindjárt ömlik kosarába az új. Csak azt nem veszi figyelembe, hogy az újból ki van spórolva minden, egyre butább és egyre inkább hasznavehetetlen.
Ilyen a hozzáállás szemlélet is. Régi alapokra építeni lehetetlen. Ami részben igaz is. Mert az élet mobilis lett. Húsz évesen már négy cégnél is dolgozott. És már kinézte az ötödiket. Házat nem vehet sehol, mert hátha két év múlva Norvégiában fog halat pucolni? És ki tud ezekkel szemben bármiféle érvet felhozni? Hogy otthon kapálja a semmit? Összeházasodni a gyermekkori szerelemmel? Ugyan már, ezek rég kihalt fogalmak. Mert ha meg is történik nagy a valószínűsége, hogy hamar megunják egymást és valamelyikük megvilágosodik vagy felébred benne a feminizmus vagy a find myself. És oda ásó kapa, messze még a nagyharang. Hisz annyi izgalmas kaland várat magára.
Amit én végig csináltam húsz év alatt, ma arra senki nem képes. El sem tudja képzelni. Meg sem fordul a fejében. Azt mondják ma arra, amiről én azt hittem hogy maga a showbiznisz, hogy nyomorgás. Kedves asszonykám is így emlékszik azokra az időkre. Nyomorogtunk. Én úgy emlékszem azokra az időkre mint a dicsőséges ország építésre. Amikor annyi bérlet és kamat között még be tudtam csúsztatni egy új gagyi szerszámot, egy harminc éves lerobbant autót. Hogy jó autóban is megdobban a szívem ha rendőrt látok. És mi az hogy jó? Huszonhárom éves autó, de már nem dácsia. De van féke és nem kell hetente platinát reszelni.
Mondanám, hogy gyerekek, itt van az asztalos műhelyem, gyertek vegyétek birtokba. Csináljátok. Segítek. Keresném azt a lelkes csapatot aki tudtam lenni én húsz évig, itt van kamatmentesen, ha adtok valamit, azt én kiérdemlem a hellyel, a szakmával, a gépekkel. Mondanám, mondom is, de nincs kinek.
Pimaszul adottak a lehetőségek ma és nem tudunk élni vele.
Nem is nevezném hibásnak a mai generációt. Inkább megtévesztettnek.

Ha piacgazdaságilag gondolkodnék, mint fejlettebb (?) szomszédaink, lehet, hogy nem népem felé kéne forduljak, hanem mások felé. India, Afrika, Ázsia népei felé. Biztos kerülne ügyes csapat közülük, akik szívesen eltákolnák életüket a műhelyemben.
Persze ez sem biztos.

Ami biztos, hogy így elveszítjük az országainkat. Jönnek az életképesebb egyedek. Belakják földjeinket, műhelyeinket, mert nekünk valamiért cikivé vált itthon élni.

Világos, a világ is keresi a fényt, oda megy ahol a biztonságot reméli.
Abban amit én lecsináltam nem volt egy szemernyi biztonság sem. Rájöttem amitől én büszkének gondoltam magam, az tulajdonképpen őrültség. És mire is jutottam?
Egészségem romokban, lelkem rongyosan, szemét telep tetején csücsülök jó búsan.
Csalódottan. Hogy már a blúzban sem lelem nyugalmam.


Na erre basszál marketinget Brian Tracy.

A tulipán imája

A tulipán imája

Engedj a földedbe gyökerezni,
Életed illatát beszívni,
Szép virágot teremni,
Veled boldognak lenni.

Vágyom ajkadról a csókot,
Mint a hajnali harmatot,
Karjaid ölelésében megbújni,
Ősszel benned elmúlni.


ketrecben tartva, csoda hogy nem szeretik?
Miért ne szerelmes vers?
Párolgó földben turkálni, illatát beszívni. Kósza tulipánokat átültetni, mert ha nem marha tapossa. Hóvirágokat csoportosítani a fenyő alá, mert szanaszét nem szeretik. Sőt még rácsok közt se. Holland jácintnak a szabadon ébredők esélyét adni vissza. Szúrós csihányokat kitépni a tulipán tövek mellől.
Mindez még a magába szomorodott embert is megihleti.

A nagy kérdés, mert szerintem előbb a kérdésnek kell megszületnie, szóval a nagy kérdés az, hogy mitől nem tud az ember egyszerű körülmények közt egyszerűen élni?
Miért válasszák a házastársak inkább a karriert az egyszerű együttlét helyett? Miért nem elegek egymásnak? Mi kell az embernek egyéb? Mi az az egyéb?
Vagyunk, hogy tapasztaljunk, mondja a bölcs, de én inkább élnék a tapasztalás helyett.

A dolgok nyitja lenne a kérdésekre a 
választ megtalálni.
Átültetve a fenyő alá. Bal csomó Ildikótól, aztán az üzleti, jobbra a kávés fiútól két tő.
a becsapott holland jácint a szabadon ébredők lehetőségét kapta meg.

Megalkotott világom megálmodása

Megtört, elfáradt asszonyok hagyták el a kertemet amit létrehoztam. Kérdem tőlük, hogy hova mennek olyan gyötörten és miért olyan fáradtak? Az egyik asszony azt mondja, hogy kidobtak minket, a másik meg azt mondja, hogy inkább elmegyünk semmint így bánjanak velünk. Hogy bánnak veletek? Kérdeztem. Jobbra tőlem egy szigorú, goromba férfi az ott maradt asszonyoknak prédikál hangosan és fenyegetőn.
Sírva fakadtam. Ez nem az a világ amit létrehoztam.Mivé lett az a világ amit létrehoztam? Mennyit hiányoztam? Hogy ment ez így tönkre? Állkapcsom szorult és mérgesen könnyeztem.
Megfordultam és indultam ki a kertemből, amit létrehoztam. Egy újságíró rohant utánam és le akarta fotózni amint sírok. Elfordultam tőle, nem volt erőm káromkodni sem.

Rozsdás cintányért szorongattam és a tűzifás szekérkében volt két kiló liszt és némi konzerv. Egy hatalmas térre értem, rengeteg ember volt ott. Kérdem tőlük mi van itt? Külföldre toboroznak munkásokat, oda állnak sorba. Mondja az egyik megtört elfáradt asszony. És mennyit várnak míg bejutnak? Kérdem tőle. Elmosolyodik a megtört, elfáradt asszony és vállat von: talán napokat.
Nem baj, mondtam, várok én is veletek. És elkezdtem a rozsdás cintányéromat pucolni. Rétegekben jött le a rozsda a cintányérról. A tűző napon elaludtam.
Mikor megébredtem, a téren már alig lézengett valaki. A szekeremet üresen találtam, a liszteket és a konzerveket ellopták. Csupán a rozsdás cintányérom maradt meg. Azzal a hunyom alatt bementem a rekrutáló irodába, ami egy hatalmas csarnok volt és számtalan asztalokon zöldséget vágtak az emberek. Próbamunkát adtak. Külföldre zöldségpucolónak.

Fura kilátás nekem, akinek műhelye és kertje van, külföldre menni zöldség pucolásra, így gondolkodtam. De vissza abba a világba amit létrehoztam és elment a háztól már nem vágytam vissza. Nem akartam.

Megébredtem.
Álom volt. Persze hogy csak álom. Több zagyvaságot összeálmodtam, de ez maradt meg tisztábban bennem. Talán az érzéstelenítő injekció hatására álmodtam annyi mindent. A cukrom is nagyon lement a gyógyszeres sokktól. Viszont nagyon ügyesen kihúzta a gyökeret a fogorvos csaj, le a kalappal. És nem engedett el amíg nem állt el a vérzés. Mennyi törődést kaptam én tőle. Egy ilyen gesztus is nagyon jól esik elárvult lelkemnek.
Szeretem a fiatalokat, annyi pozitív árad belőlük. Biztatott a fogorvos leány, hogy szép fogsorom lesz, meglátom. A pénzen túl a szakma is beszélt belőle. Meg az a naivitás, hogy jót tesz az emberiséggel. Talán nem is tudja felfogni, hogy az ember lelkének mennyi jót tesz egy emberséges gesztussal. Remélem nem megy rá a családi élete a rendelője miatt. Nem éri meg az a szép fogsor. Semmilyen szép fogsor nem éri meg. Az emberség lelke sem éri meg azt. De hogy mondjam meg neki? Úgyse hinne nekem. Biztos új házat épít, drága a csatornázat, meg a vendégeknek is külön szobát, külön fürdővel rendel.
Így vagyunk mi ezekkel a világokkal.
Megálmodjuk, felépítjük, és mikorra meglesz kinek lett meg?

De figyeli valaki mit mondok?
Persze, a fotós fut utánam mikor sírva fakadok.

Mily szégyen.

Hazátlan bitang feat migráció

Elmúlt már pár év, mióta nem voltam szüleink sírjánál. Keresgélnem kell mindig egy kicsit. Tudom, hogy két fa közt kell felfele nézzek, de sosem tudom megjegyezni melyik két fa közt kell fel nézzek. De mindig megkapom. 
Álltam ott egy pár percet, nem valami meghitt csendben, hanem a mászástól lihegve. De attól csend volt. Leszámítva a városi zajt. Azt már nem tesszük oda. Az alapzaj, mint a szél suhogása. Körülnéztem a sírokon, látom fejlemények vannak. Még több embert temettek körénk. Mind románok. 
Lassan 15 éve költöztem el Kolozsvárról, szülővárosomból. Szétnézek, ismerek még minden épületet, de nem érzem magaménak. Rég nem érzem magaménak a várost. Azt hiszem ez az az érzés, amikor az ember hazátlan. De vajon volt e bennem valamikor hazaérzés? Vagy én vagyok ama hazátlan bitang? Ott a kilátásos sírhelynél, ahogy végignéztem a Monostor negyeden, eszembe jutottak a kis hóvirágjaim a fenyő alatt. Én ültettem a fenyőt is, a hóvirágokat is. A fenyő picike volt, ma már túlnőtt engem. A hóvirág is már fiadzott azóta. Egy kisfiútól vettem, hagymásan egy kávézóban árulta. Biztatott, hogy ültessem el, meglátom megfogan. Nem hittem neki, gondoltam kamuzik, de bevállaltam. Igaza volt. Megfogant. Ez mindig a kisfiúra fog emlékeztetni.
Nekem ezek a kerti lényeim a hazám. Nem Kolozsvár. De még Mintia sem. A csarnok sem. Hanem ezeknek a fáknak a gyökerei, élete.
Gondoltam illene valami meghittségre gondolni ott szüleim sírjánál, nem jutott több eszembe, minthogy nem hoztam legalább egy kis kapát. Pár perc alatt kivágtam volna néhány odaszáradt burjánt. Majd mikor még jövök, biztattam magam. Semmi egyéb nem jutott eszembe. De nem is lett volna mi, hisz bennem sosem haltak meg a szüleim. Nem azok a csontok vannak bennem, amik ott rohadnak, hanem ők, ahogy éltek. És ahogy öregszem egyre jutnak eszembe elfeledett részletek amiket együtt éltünk mint család.
De azért belegondoltam, hogy mi is vitt ide, mi is zajlott le körülöttem, hogy itt vagyok?
Néztem az arcokat amint a főtéren sétáltam. Nem azok az arcok már, akiket itt hagytam. Azok nincs honnan tudják, hogy végig a volt Lenin úton öreg hársfák egymásba borulása árnyékot tartott. Idegen arcok ezek mind. Idevetődött egyetemisták, akik aztán ideragadtak. Gyökeret vertek, lakást vettek, töltik a sírhelyeket. Ami magyar nem pusztult el, az elvándorolt. Van még, de egyre fogynak.
Mi ez, ha nem tömeges migráció? De mit tudunk ellene tenni? Ha tegyük fel egy világhatalom elűzi innen a nem idevalókat, lenne e elég magyar aki belakja? Na ez az. Nem lenne. Ez az igazság. És akkor nem igaz az, hogy azé a föld aki lakja? Dehogynem. Sőt, szerintem ez lenne a korrekt is. Ha olcsó munkaerőként idegent hozol, biztosíts neki jövőt. Mert ezek szerint ő a te jövőd.
Nem tudok az idemigrálókra haragudni. Betöltenek egy űrt, amit mi hagyunk. Jól érzik magukat itt. Övék a város. Az ország. Miért ne élveznék? Szép azért Kolozsvár. Hogy nagyszüleink nem láttak bennünk unokákban fantáziát, az nem ezeknek a migránsoknak a hibájuk.
Láttam az égbe magasló készülő román templomot. Gyerekként láttam milyen irdatlan gödröt ástak alapnak. Nem ideiglenes tákolmány ám. Túlvészeli ez az Armaggedont is.
Így történik, hogy nem dobban a szívem ha ereszkedem a feleki lejtőn a városnak. Mindjárt oda jár az eszem, ahol az én fáimat hagytam. Nekem már csak ott dobban valami. 
De lehet az bárhol a világon, ahol csak egy fát hóvirággal elültethetek.

Ne igyuk a mérget

(összefüggéstelen gondolatok)
Az ember azt hinné, hogy egy adott pillanatban azért egyre többen rájönnek mi az igazi érték és mi nem. Hogy mégsem így történik, szerintem azért van, mert felületesen kezelik az információkat. A ma embere mindent feltétel nélkül elhisz. Nem kétséges, hogy mindig a destruktív infó a kényelmesebb. Hamar elér mindenkihez, gyorsan fut, mert észrevételem szerint már a félrevezető címnél tovább nem olvassák, hanem rögtön küldik is tovább. Rosszabb ez mint a horoszkóp.
Nem az a mérvadó ma, hogy mi jót csinálhatnék ma, mi jót nézhetnék ma, hanem ugyan megint mit tettek a gonoszok ma? Sokat nem is kell várni, reggelire, délire és vacsorára már tálcán is van pár jóleső gonosz hír, noha már minden kamu portált letiltottam oldalamról, de azzal nincs mit kezdenem, ha egy ismerősömnek mégis bejön a gyűlölet keserves méregpohara. Belopózik hozzám is lelki állapotának méreg szintje. És igen, fájdalmamban nem tudok mit mondani, minthogy ne idd azt az átkozott mérget.
A kesergés, az önsajnálat egy darabig jó. Jó arra, hogy beinduljon a lelkiismeret. Húzogassa a letargiából való kimászás idegeit, ingerelje a cselekvést a lehangoló semmit tevéssel szemben.
Nehezen tanulom én is, hogy ne foglalkozzak csak azokkal a dolgokkal, amik engem érintenek és amiken alakítani tudok. Ha betájolom azt, ami engem érint és alakítani tudom, nagyon leegyszerűsödik a világom. Az én világomra kell érvényesítsem az összes hitemet és tudásomat. Minden mi ezen túl esik, mivel nem tudok rá hatni, teljesen felesleges foglalkoznom vele, akár gondolat szinten se. Így hát ne mondja meg senki nekem, miben és hogy higgyek.
Bármennyire szívszaggató, de rájöttem, hogy semmiben sem szabad a kölcsönösség elvén túllépni. Nekem, az örökké megértőnek, feltétel nélküli adakozónak borzasztóan nehéz. Mert adnék és adnék, de töredékét kapom vissza, vagy semmit. Ha elgyengülök az adásban, akkor szemrehányást kapok, hogy megszoktuk, adjál továbbra is. Csak elöregedtem én is. Bocs. Meg már nem is akarom ezt tovább tűrni.
Olyan kéne legyen az élet mint a ping-pong. Adogassuk szépen a labdát egymásnak, élvezzük a játékot. Ne labdadobó automaták legyünk. Senkinek sem jó. De ezt nekem kéne elsőnek megtanulni. Aki performanciát művel a labda adogatásból. Humanizált arculatban gépiesen.
Az ember könnyen önnön kelepcéjébe esik a túlzott jóságával, mert melyik ló nem enne zabot, ha kínálják? Utána már nehezebben viseli a sima szénát. Valahogy a szeretetet is trade formulába kéne ötvözni, valahogy az adok kapok skáláján értelmezni egy picit. Igaz, hogy így elveszthetem a szeretet illúzióját, de azzal, hogy szerettem és over szerettem, nem biztos, hogy oda vissza is igaz volt. Tápláltam egy illúziót.
Fogyasztói világunkban is rémes illúziókat táplálunk. Hogy mindez nekünk feltétel nélkül jár. Nem jár. Nyög a Föld alattunk, magunk alá gyűrtük a természetet, kizsigereljük az állat világot. Mert mi azt hisszük, hogy. Téves hit. Nem lehet csak kapni és semmit se adjunk.
Ne igyuk a mindennapi mérget.
A méreg öl.

Virágra gyúrni

Felszínre törtek a tulipánjaim hajtásai. Ilyenkor mindig elérzékenyülök. Mostanában szerencsés és ritka kiváltságaim révén az ilyen elérzékenyült állapotaimat, gondolataimat rögtön meg tudom osztani. Rokon lelkekkel tudok rezonálni, rezonáltatni. Talán ez a legfontosabb. Mert a természet mindig dolgozik, hajt, nyílik, nem kéri engedelmünket, kevésbé érdekli mit gondolunk róla, viszont mi emberek elvesztettük az empátiát, szeretetet, szerelmet. Ez lenne pedig a mi hajtásunk.
Tavasz hírnökei. Bárcsak a lélek is így tudna tavaszodni. Minden évben megújulni. Oh God, milyen sötétben élünk. Még hagymák se vagyunk, hogy a Föld sötétjében, csendben, alázattal de egyben reménységgel és örömmel egy gyönyörű virágra gyúrjunk. És ezek a buta hagymák minden évben újra és újra felfedezik magukat, nem lehet bennük csalódni. Örökmozgó reménykedők, akik élik az Életet, hisz nem tudnak gondolkodni róla.” Így a megvilágosodás.

Amint siet a tulipán a fényre,
Úgy sietnék én hozzád,
Hosszú nyúlós télből
Ki a reménységes tavaszra.
Kibírja e a cseresznye az átültetést?
Lesz e belőle még rendes fa?
Elég e a tavasz melege gyökeret ereszteni?
Jó lenne, kedvesem.”
Így a szerelem.

Azt hiszem, hogy valamit megértettem az elmúlásból. Mert nem érdekel. Az se, mi lesz az elmúlás után. Milyen állapotban fogok rohadni, vagy akár újjászületni, vagy mit tudom én. Az érdekel, azt a kis időt ami maradt, hogyan élem meg, tapasztalom meg?
Nekem már nincs időm forradalmakat bevárni. Ami eddig nem változott, ezután sem fog. Túlontúl hittem ebben, foglalkoztatott, de már nem érdekel. Inkább az érdekel, mit tudok magamon, magamban változtatni? Eddigi életem a másé, másoké volt. Milyen lehetne az én életem? Ahol nem rendelik tőlem az életet, hanem én adom. Ahogy belőlem jön, úgy corasonból.
Nem érdekel a nyugdíj. Ha mozgás képtelen leszek, inkább elmegyek mint az elefántok meghalni. De az én fajtám az, aki dolog közben összeesik. Szerencsés fajta vagyok. Vagyis remélem.
Sajnálom a fiatalokat. Meg vannak vezetve, mint az öregek, akiknek az agyuk, lelkük már zokni. A fiatalokra is ez a zokniság vár. Hiába táncolnak kormány ellenes szlogenekre százezrével a tereken, az az eufória nem az, ami képes az egyénben új életet fakasztani. Mert miben reménykednek ezek a fiatalok? Hogy egy pár politikus eltávolítása bármit is számít a rendszernek? A rendszernek, amelynek közvetlenül aktív és fenntartó tagjai pontosan ők? Értelmetlen.
Kiállni a csíki sör mellett? Na még a hiányzik a palettáról. Felülni a gyűlölet vonatára? Lesni mit csináltak a trógerek? De közben itthon a sajátjaink hetente megölnek egy egy feleséget? És legtöbb házasságban középkori törvények uralkodnak?
Hol van mindezekben a szeretet, szabadság, netán szerelem?

Rendszer elleni forradalom akkor kezdődne, amikor le tudnánk mondani a rendszer nyújtotta szolgáltatásokról. Kereskedelem, szociális ellátás, adórendszer. Állami intézmények, pénzrendszerek rabjai vagyunk. Teljesen mindegy kik kerülnek ennek elibe, a rendszer maga a korrupt. Az volt és lesz mindörökké.
Ezért nem tudok azonosulni ezekkel a bevetett, mű lázadásokkal, forradalmakkal. Ezek nem azok. Ezek lószarok. Levezetik a feszültséget a népből, mint egy önkielégülés. De ez messze nem az a szex, ahol szükséges két felfőtt szerelmes szív.

Így maradok bezárkózva magam kis világába és latolom a saját magam forradalmainak lehetőségét. Ha igaz, amit a tulipánjaim nekem sugallnak, akkor van értelme a tavasznak, a reménynek, mert:
Kedvesem, ha a reményt elvesztem,

mindent elvesztettem.”