Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Mert rövid az élet

Belefáradva a mindennapos tevékenységekbe, az ember hajlamos megtagadni saját magát. Több forrásból is merítve, idén a find myself csapdájával szembesültem. A find myself csalogató tündér melódiája könnyen elvakítja az embert, ami addig érték volt, könnyen nevetségessé, szánalmassá válhat. Gyakorlatilag az “önmagát megvalósító” címen az ember a vállalt tennivalói alól akar kibújni. Mondván egy kis szabadság nem árt.
Arra a következtetésre jutottam, hogy ez a find myself ez bullsitt filozófia. Mert az ember amikor meghoz egy döntést, azt myself hozza, legalábbis modern korunkban senki nem állt a hátam mögött pisztollyal, hogy miként döntsek.
Persze, az ember belefárad dolgokba. De érdemes átgondolni hatszor, hogy rossz e az, amibe belefáradt?
Asztalos karrierem utóbbi 25-27 éveiben sokszor jutottam gyakorlatilag csődbe. Ismeretlen úton jártam, senki nem tanított, mentorom sem volt, akitől tanulhattam volna. Megérzésből cselekedtem, a helyzet, az alkalom vitt rá döntésekre. Valójában egyszerű volt, igen vagy nemmel kellett válaszoljak. Egyszerre mindig csak egy lehetőség adódott. Nem volt nyolc lehetőség, amiből választhattam volna. Mint egy zsinór mentén mentem, melyeken a bogok mutatták, hogy még egy állomáshoz jutottam. Sem terv, sem ésszerűség nem kísérte utamat. Tipikus esete vagyok a “körülmények vezette” vállalkozásnak. A marketing szakértő azt mondta, nekem kell a körülményeket alakítani, nem azok engem. Ez sosem sikerült nekem. Jött egy munka, két munka között az egyetlen, nem lehetett sokat álmodozni, el kellett vállalni, hogy a két munkát valami összekösse. Ehhez meg tudtam teremteni a körülményeket: fát, ragasztót, facsavart vettem, ha kellet egy szerszámot is vettem vagy kitaláltam.
Ildikó a dizájnjával hozott egy új szelet és víziót asztalos munkáimba, de azt a filozófiát, amit hozott magával, nem tudtam a magam helyzetére átírni. Mint ahogy az évek folyamán több ilyen filozófiával találkoztam és egyik sem volt esetemben használható. Talán azért sem, mert akarva nem akarva, az egész munkásságom egy nagyon meghatározott “myself”-ben működött. A különbség annyi, hogy amíg Ildikó (vagy más) nagyon magabiztosan vallotta filozófiáját, én a magamét mindig alulértékeltem.
Alulértékeltem, mert valójában én szeretek élni, ha valamit akarok, azt el szeretném érni, és ezt szánalmas motivációnak, létezési filónak véltem. Nem tudok éhezni, hogy kikoplaljak egy majdani szitut. Eltartóm sincs, aki a find myself időszakait kifinanszírozza nekem. Inkább az amerikás stílust szeretem, megveszek valamit részletre, de ma élem azt az álmot, nem valamikor sose. Amikor megvettem valamit részletre, hatalmas volt a motivációm, hogy a find myself kategóriába nem tartozó munkákat is bevállaljam. Tehát gyakorlatilag magam alakítottam azt amiben vagyok.
Nem bánom. Az az igazság, ha őszinte akarok lenni magammal, lehet, hogy hülye vagyok, de nem bánom. Mert minden kényszermunka hozott valami érdekest úgy technikailag, mint filóilag.
Sokszor mondtam: soha többé. Aztán a reggeli kávé után, mint az Irakba visszavágyó katona, ki sok borzalmat élt át előbb, gyilkolni vágyik vissza. Eszement dolog. Munka dependencia. Rossz a stressz hatása alatt dolgozni, de olyan mint az adrenalin.


Rájöttem, nincs mit findingoljak a myselfben, mert kőkeményen ez vagyok én. Viselnem kell magamat. Ahhahha.


Megtaláltam a két évvel ezelőtti levelezésünket Pirossal, nagyon tanulságos, ahogy visszaolvasom, mert pontosan a hasfájásáról írogattunk, én mind unszoltam, hogy menjen orvoshoz, Piros mind variált, hogy tudja ő mi a baja és naturista teákkal akarja kezelni magát. Többször is ráírtam, hogy ezek a kézrátételes dolgok nem biztos, hogy megoldják a bajt. Hát nem oldották meg. Ilyenkor olyan dühös vagyok ezekre a naturista sarlatánokra, akik ráveszik az embert, hogy ne menjenek orvoshoz, hanem egyenek murkot és igyanak céklateát. És nemcsak hogy ráveszik ezekre a naturista naivitásokra, de filót is kanyarítanak köréje, hogy az ember ha belebolondul, zavarodjon is meg rendesen.
Ezt mind mondtam Ildikónak is, nekem gyanús ez az állandó fáradsága, gyomorfájdalma, ha meg is haragszik rám ezért, hogy kiírom ide, de most sajnálom, hogy nem csesztem a fejét többet Pirosnak, hagytam a hitében, mert valahol reméltem én is, hogy valami képzelt betegsége van, ki tudja mivel rontja gyomrát. Ildikó mereven elutasít, hogy tudja mi a baja. Az orvosi világ nem az ő világa. Murok s cékla.
Nem tudok ehhez mit szólni. Amikor rosszul voltam egy éve, én is azt hittem, hogy lelki bajok s fáradság, de feleségem parancsára (mert én sem voltam semmiféle vizsgálaton 15 éve) elmentem egy vérvizsgálatra és biza kiderült, hogy nekem egy jó ideje illett volna meghalni. Azóta eltelt egy év, és lényegesen jobban érzem magam, és azon gyúrok, hogy még jobban legyek.
A murok egészséges, ha kiegészítő táplálék, de csak önmagában egyik zöldség sem gyógyítja ki a rákot. A naturistacentrikus gyógyszerész feleségem határozottan állítja, hogy az úgynevezett naturista orvoslás egy adott szintig, mint a vitamin pótlékok hatnak, de betegségeket nem gyógyítanak. Minden amit efölött ígér a naturista, az a sarlatánizmust érintő sámánizmus. Szerintem a bedilizett naturisták noha azt mondják magukról, hogy tudatossá vált lények, valójában egy újabb doktrinával vannak behülyítve.
Naponta mesél nekem Adina emberi esetekről, hogy hanyagolják magukat, itt fáj, ott fáj, elhanyagolják, aztán csak jön a hír, hogy rákban meghaltak. Mindig szidja klienseit és küldi őket orvoshoz. Némely megfogadja, megjelenik pár hónap után, hogy megműtötték és igaza volt, azóta örömmel és hálálkodva hozza a sütiket. Viszont az örökké okoskodók, függőleges tekintetűek, hatalmas önbecsléssel rendelkezők képesek belehalni meglátásukba. Párom klasszikus szidalma között az szokott lenni, hogy (idézem): “ha maga meg akar dögleni, az a maga baja, de gondoljon bele, hogy amíg a rák kinyuvasztja, a családja kénytelen azt végig nézni, sőt forgatni magát hónapokig és a szarát mosni utána, mert maga dicsőségesen akart megdögleni, de el nem tudja képzelni milyen fájdalmat okoz a szeretteinek, hogy nem tudnak segíteni rajta!”. Legtöbbször épeszű embernél ez hat. Durva, faragatlan megszólítás, de amint a feleségem mondja, a rák ennél sokkal durvább.
Én ezeknek a hatására próbálnák másokat is meggyőzni arról, hogy mégis, menjenek orvoshoz. Emellé a cékla and murok kezelés is elfér.
Erre azzal fizet ki mindenki, hogy negatívista vagyok. Dehogy vagyok az. Sőt az a negatívista és fatalista, aki nem tud szembe nézni a realitással.
Felmérni a lehetséges rizikókat, bajokat, mint egy munkánál a vélhető kiadásokat, még nem jelent negatív hozzáállást. Hanem sőt, azt jelenti, hogy meg akarjuk oldani a nehézségeket, akadályokat, mert az élet szép. Bár rövid, de szép.

Boldog új évet minden olvasómnak!

B terv

Nem tudom mi istennek velünk a B terve. Ez nem kérdés, hanem megállapítás. Isten tervét az emberiséggel sokat kerestem, próbáltam megérteni. A hívő ezt a kérdést is isten végtelen bölcsességére bízza. Ne keresd, hanem imádkozz és fogadd el. De mit? Az ima rendben van, érthető, de a válaszok nem mindig egyértelműek. Időt, lelket és csontot koptat az ember keresvén az isteni tervet és benne a rászánt feladatát. Egy megragadt igevers, egy karizmatikus prédikáció, egy félreértett érzelem, mint a piramis kacskaringós útjain hordozza az embert, sokszor a semmibe, magyarán egyik tévútból a másikba, mely utazást sűrű felismerések és megvilágosodások kísérik... tovább a tapogatózós sötétben. Legfeljebb az eltöltött idő kötelez egy fajta megállapodásra, hogy akkor ugye megtaláltad az egyenes utat. És ha nem? Az ami ma egyenesnek tűnik, holnapra kiderül, hogy görbe? Mert új igevers, új karizma, új érzelem hatásába kerülök?
Piroska a lelkét nem a genetikával hozta. A lelke jött közénk húsban. Egy akaratos, konok csontvázban. Mit akart vele az isten nekünk bemutatni? Nem működött valami s lemondta a projektet? Valaha megértjük e ezt? Meg tudjuk tanulni ezt a szeszélyét az istennek, hogy ad és vesz, valamilyen misztikus algoritmus szerint? Mert közös ismerőseink körében nem éreztem a megrettenést Piroska betegsége, halálával kapcsolatban. Mindenki önfeledten továbbra is csipeget a homokban.
Nem volt sosem elég sem Jézus, se Piroskák, se Zöldecskék.
Nem is értem, minek kellenek ezek nekünk? Mire legyünk jobbak?
Úgyis holnap azt csináljuk amire a szükség és a lehetőség visz. Hogy idegesítenek azok a fengshui dumák, hogy az ember dönt a maga életéről. Hogyne, erről negyvenévesen megvilágosodni és hagyni csapot papot, elindulni a find myself magányos, felelősségnélküli parazitaságba... na ezek a dumák idegesítenek. Mint a hívők álpozitív mosolyuk: megkérdezted a zurat? Nem? Kérdezd meg a zurat.
Jó. Nem fárasztom ezzel is a zurat.

Nem akartak jönni a sínek. Harmadik hete rendeltem meg a plafonra szerelhető tolóajtó síneket, és a cég hanyagságból nem érdeklődött a szállítmány sorsáról. Én éreztem, hogy nem fog időben eljönni. Ezért az utolsó héten, noha szerdára megesküdtek, hogy elhozzák a síneket, kedden elkezdtem egy B tervet kiépíteni. Találtam ilyen ipari kábel vezető fém profilt, azt flexel ketté hasítottam, a mutyi raktáramban találtam valami régi, de jó görgőket, melyek fix belepasszoltak, kis nem konvenciós módszerrel ősszedolgoztam az ajtó lapokkal, ilyen kárpítozott keretből kialakított, inkább térelválasztókat és szerdán reggel felszereltem a saját bütykölte síneket. Csütörtökön pedig az ajtókat. Csütörtökre megjöttek a rendelt sínek is. De már mindegy volt, mert nekem csütörök volt a deadline. Így megmaradtam két méregdrága sínrendszerrel, holott nekem jobb megoldásom van harmad árban. A B terv jobb volt.
A stressz megint csúcsokat ért el bennem. Bár cukormentes, de a napi két energia lövedék kellett. Bombáknak neveztem őket. Nesze két bomba. Az utolsó két hónap megint a szokásos vállalkozói stílusban ment le. Nehezen álltak össze a dolgok. Rengeteg akadály, plusz munka, rádolgozás, stressz az ismeretlenek miatt, stressz a stressz miatt... rájöttem, ez már nem az én világom. De akkor melyik az én világom? Azt mondják jó vagyok ebben. Vajon az ég terelt ebbe a mederbe, mert ebben vagyok jó? Egy kiegyensúlyozott, gördülékeny világban nem lennék jo? Mitől jó azon aggódni, hogy mikor adja fel az autó villany vezérelte benzintápot? Lesz e szerencsém benzinkútba befutni mikor leáll? Mi lesz, ha viszem majd az ágyakat és Petrozsény fele félúton leáll az autó? Ehhez brutál jó kell legyél. De most, hogy írom, eszembe jutott, a kamionokkal küldöm majd a srácokat, ha velem valami lesz, azért tudják lepakolni az autókat. Ugye milyen jó vagyok?

Törtem a fejem, hogy miért mikor keverek, renderizálás előtt olyan istenesen szól a keverés? Renderizálás után meg visszahallgatva meg más lejátszókon is mintha elveszne a dinamika, a mélység. A Cubase csoportban azt mondják a tapasztaltabbak, hogy nem kéne másképp szóljon. De másképp szól.
Aztán rájöttem. Én marha. Akkora barom vagyok. Elementáris hibákat követek el. A keverés a Motu hangkártyán zajlik, a visszajátszás viszont a számítógép hangkártyájáról történik. Ez egy. A másik, hogy a monitorozást a mély és magas színezővel használom. A ritka stúdiózás miatt egyszerűen elfelejtettem kikapcsolni a színezőt. Persze, hogy a keverőből is eleve kiélezett dinamikával jövő jelet mint egy energia bomba szólaltatja meg. Mely energia bomba viszont nem megy tovább a renderizált jellel.
Igen, mert két rend hangszórót használtam monitorozásra, az erősítő így legalább négy különböző monitorozásra adott lehetőséget: egyik rend hangszóró, három utasok, egy másik rend hangszóró, két utas, azaz ezek megszólaltatása lehetett line módban, illetve színezve, mély és magasokkal. Egy adott pillanatban úgy döntöttem, hogy maradok a két utas rendszernél, mert azt tapasztaltam, hogy ha azon jól szólt a mix, mindenhol jól szólt. Csak közben hetek teltek el aktivitás nélkül, és elfelejtettem, hogy van egy olyan gomb, hogy szín ki. Egyszerűen elfelejtettem. És kikevertem lassan az első albumom anyagát.
Sebaj. Újra átnézem a mixeket. A dobolások még úgyis hátravannak legtöbb anyaghoz.
De örvendek, hogy megtaláltam az okát a félreértésnek.
Rá fogok szánni legalább két napot az autóra és végig követem a villany részét a benzintápnak. Meg kell találjam mitől szakad meg random egy egy pillanatra az áram. Sejtek egy tippet. Egy egyszerű tippet. Valahol az egerek kirágtak valamit és szakadozik valami. Mert van amikor többet szakadozik, van amikor napokig minden rendben van. Ez nem motor hiba, ez valami szakadozó kábel vagy kapcsolat.
Volt egy érdekes dolog amikor a nyáron feladta a benzin pumpa a szolgálatot. Amíg jött az új pumpa, unalmamban nézegettem a régit, szétszedtem, nem találtam rajta semmilyen látható hibát, összeszereltem újból, csak kíváncsiságból visszakötöttem, rátettem a kontakt kulcsot, és elkezdett forogni. Persze ott kibelezve. Esküszöm, hogy azelőtt mindenfélét kipróbáltam és nem működött. Akkor arra gondoltam, hogy valószínű azért, mert szétszedtem, meg újra összeraktam azért, és ezzel el is intéztem, mert tapasztalatom szerint a régi dolgok hol működnek, hol nem, tehát megbízhatatlanok. De ma ez eszembe jutott, hagy talán mégis valami a rendszerben van és mikor megbolygattam, valami megmozdult, ami most megint vacakol. Még azt kell kiderítsem, hogy mi köze az egésznek a fékhez, a kuplunghoz, illetve a motorfékhez? Persze, ezek mind a szervóval működnek, olvastam valahol, hogy ennek a kocsi típusnak a benzintáp villany vezérlése összefügg a motorfékkel is, ugyanis mikor elengedem a gázt menet közben, néha megszakad egy egy pillanatra a benzin (vagy a gyújtás?), ha rágázolok, helyrejön...
Minden nap elmegyek az autó villanyszerelő előtt, minimum nyolc kocsi áll sorban mindig. De tudom, hogy taknyol. Nem szeretem ahogy dolgozik. De egyedüli. Miért nem foglalkozik mindenki autóval? Hatalmas szakember hiány van.


Piroska emlékére a 2005-ös körösbányai forgácstáborban készült film rövidebb változatát tettem közzé a jutubon. Aztán hogy mi istennek velünk a B terve, ha érdemesnek fog tartani rá, majd kinyilatkoztatja, de én többet nem firtatom. Ha Piroska nem volt elég jó neki, akkor mi el vagyunk veszve mind egy szálig. Ha meg elirigyelte tőlünk, akkor … jobb ha nem mondok semmit.

Piros krisztmesz

Amíg el vagyunk itt foglalva a részletekkel, hogy milyen színű legyen a csempe a majdani drapériához, hogy a padló találkozása a csempével egy szinten legyen és a plafon sarkán ne látszódjon, hogy egyenetlen, hogy az esztergált lábon a véső nyoma teljesen kicsiszolódjon, addig ez a fukar Isten lopkodja közülünk szeretteinket.
Valami marha elképzelés szerint, nekünk örök életünk van és még sokmindenre rá fogunk érni.
Ki gondolta volna, hogy ott azon a nyamvadt tóparton, az a pár perces beszélgetés, miközben néztük az úszkáló kacsákat, hogy milyen figurák, hogy az lesz az egyetlen örökség Tőle, az embertől?
Konokabb és szebb hitet emberben ritkán találni, mint benne.
Hajlandó lett volna fél kézzel istent és másik kezével az embert megragadni, de az ember túlságosan elfoglalt volt. Így maradt az Istennel. Pirosról szólva.

Az életnek sok furcsa vetülete van. Az egyik az, hogy lassan szégyenkezem amiatt, hogy még élek. Lelkem nyugalmának szerencséjére írhatom, hogy sosem kellett szociális segítséget igényelnem a közösből, igaz nem sokkal járultam hozzá, de a vakbél műtéten kívül nem kerültem semmibe az államnak. Mégis ott űzött ahol csak tudott. Nem is ez fáj, hanem az, hogy nálamnál fiatalabbak halnak meg. Itt vagyok nagy állat, alkatom szerint minden betegségre alkalmas, és még mindig élek bazmeg. Pedig isten tanúja füstös lelkemnek, hogy nem is ragaszkodom annyira az élethez. Az a fatalista fajta vagyok, hogy ha hívnak, megyek szó nélkül.
Meg tudom érteni azokat, akik belefáradtak az életbe. És azt hiszik, remélik, odaát majd jobb lesz. Sosem tettem fel úgy a kérdést, hogy minek vesz el isten egyik kezével és a másikkal ad, de mostanában igen megkérdőjelezem ezt. Ki az aki alkot reggel és este szétveri amit alkot? Miféle “better world”-ra gyúr ez az isten, ha a legbetterebb embereket sajnálja el a worldtól? Hogy van az, hogy isten nevében történik ma minden, és pont az istenes emberek vannak irtva? Mi a szöszt nem értek én?
Sokszor keresek egy csavart, tudom, hogy valahol van, de a sok -bár rendezett- kacatban nem találom és fogalmam sincs hol keressem. Vettem négy görgőt, mert a megrendelt tolóajtós rendszer nem jön el időben, egy hónapja mind jön. Vettem egy villany vezető fém sínt, mert annak van egy visszahajtása, amin egy görgő simán tud gördülni. Igaz, flexel hosszába el kell vágnom. Végül a görgők nem jók, kiugorhatnak a visszahajtásból. Kerestem a függőónt, ami egy spárgára van kötve, hogy majd határozzam meg a függő ajtó függőlegesét, de nem találtam sehol. Magam előtt látom, kicsit meszes, a spárga sárga. De nem tudom hova tettem el jól. Keresve az ónt, találtam négy másik görgőt, ami viszont jó. Direkt egy átlátszó flakonba tettem a görgőket, hogy lássam. És így tovább.
És akkor nem értem, minek gyűjtöm a sok szart? Végül egy anyát kötök meg cérnával, az is jó lesz a függőséget megjelölni.
Mert mi is a tovább élésnek a lényege?
A gyerek, hiába főzünk, csak csipeget, végül minden levest én pusztítok el nyolcadnapon is. A párom aszondja, ha csak ő lenne, nem is főzne, de miattunk. Nekem meg aztán tök mindegy mit eszek. Akkor ezek szerint kinek főzünk? Egy család imázsnak? Holott mindhárman három fele szaladunk, és három fele böfögünk. Mi a francnak a nagy ház? A műhely?
Amikor még Piros erőben volt, és akaratos, vasfejű, mint a székely lányok általában, a második forgácstáborban, ott kezdtem rájönni, hogy valami nem stimmel azzal az elképzelésemmel, hogy asztalos tudományom ér valamit és érdemes azt átadni bárkinek is. Piros az isten felől közelítette meg az életet, én pedig a földhöz ragadt állapotomból. Piros korán kelt, hogy tudjon imádkozni, én is korán, hogy többet tudjak dolgozni. Istennel úgyis tudtam perlekedni, hogy dolgozom. Nem értem, hogy istennek miért van szüksége külön audienciákra? Mintha valóban ráérne mindenféle hiábavaló gondolatainkra. Vagy valóban arra a dicsőítésre lenne szüksége, emlékeztetendő, hogy micsa nagy. Úgy rúgnám tökön a nyalós inast, aki csak dicsőít, de nem csiszol, hogy csak na.
De nem, ma már tisztán látom, hogy az amit csinálok, az gyakorlatilag halott buli. Halálommal nyűg minden amit itt hagyok. És nem igaz, hogy nem az én dolgom. Igenis az én dolgom. Ezért, élni szeretnék, hogy hülyeségemnek a kamatait ne a családom szenvedje majd.
Piros azt tervezte, hogy a szülői telken felépített kis házikóban fog megöregedni, valószínű mint egy apáca, egész nap az úrral társalogva. Okulva Piros esetéből, úgy érzem, ilyen luxust nem kérhet magának a ma embere, aki lassan minden második valamilyen rákkal gyógyul ki ebből a világból. Pedig ő erős volt testileg, lelkileg, az a fajta, aki kilencven évesen hajlong a kertben és kiizadva is mosolyog. Most meg azt mondják a halálán van. Én meg hitetlenül állok itt és nem értek semmit ebből az életből.
Még összeszedtem két nagy balkon ajtó termoüveget a kukából. Nem hiszek már benne, de összeszedtem. Azelőtti napon fél füllel hallom amint nevetve mondták, hogy mi legyen a lecserélt üvegekkel, mi legyen, irány a kuka, azt hittem viccelnek, nem is ajánlottam, hogy elviszem én, gondoltam kiröhögnek. Reggel látom, a két nagy még a kuka mellé van ledobva, a kotorászó öreg vigyorogva mondta, hogy a kisebbeket elvitte más. Egyetlen bűnük az üvegeknek az volt, hogy az erkélyt meszelték és meszelés után a möster spaklival kaparta le a meszet az üvegről. Állítólag megkarcolódott. Néztem, nem láttam a karcot. Most vagy hülye vagyok, vagy nem látok jól? Vagy megint mi a faszt nem értek?
Mikor Ildikóval (még) osztottuk a világ dolgait, ő mint friss spiritualista, kerek szemekkel csodálkozott e világra és nézte, amint a megtört napfény kezein végig pásztáz, egy darabig azt akartam hinni, hogy az életnek kell legyen egy globális valami szent faszsága, ami mindent egy kupola alá szervez nagy bölcsen. De asszem a tyúkjaimnak mégis igazuk volt, hogy életük nem más, mint az összekapirgált kavics és minden felkelő napnak az az értelme, hogy újabb kavicsot csipegessünk, hogy legyen mit sittoljunk.
Mert én azokat a nagy összefüggéseket vagy nem találom oktalan barom létemre, vagy azok nincsenek is.
Mégis, én azt mondom, hogy ez a karácsonyi ünnepséges hangulat azért jó találmány. Szól a dzsingezbell, a home for krisztmessz, és jónak könyvelem. Mert a kereskedelmi krisztmeszes hangulaton túl, az ember krisztmeszét nem érzem, nem tapasztalom.

Hajnali fáradságosságaimban kikevertem én is a fehér karácsonyt, ha erőm lesz rádobolni meg azzal kipöckölni a mixet, karácsonyig publikálom is. A lényeg ebben a mixben, hogy a zongora hangjait 12 sávra bontottam és úgy panorámáztam ki, mintha a zongora előtt ülnék, azaz a mélyebb hangok balra, majd jobbra, térben szólalnak meg, ahogy az igazi zongorán hallható. Igaz, hogy fél fülem be van dugulva, így inkább a műszerekre hagyatkoztam. Bár a gitárok meg a dob valószínű kiszívják ezt a panorámázott hanghatást, de kísérletnek mindenképp jó volt és elgondolkoztatóak a továbbiakban.

Az örökös dilemma

Mikor keverek a kis stúdiómban, virtuális keverőpultomon, ott van egy ilyen érzésem, hogy a dolgokat úgy csinálom, ahogy szeretem, nekem is tetszik. Kezdőként meglévőket trancsírozok, kivágok hangszereket, újakat használok, ha kedvem tartja hangsúlyokat átteszek, ritmust, tempót váltok, addig alakítom amíg nekem is tetszik.
Az asztalosságban régi dilemmám, hogy miért kell kiszenvednem minden munkámat? Mivel kiszenvedem, és személyhez kötődik, kicsikart határidőhöz, könnyen átvált érzelembe, és mivel erőm fogytán (via cukorbetegség, amit szégyenbetegségként kezelek), határát súrolja az idegességnek, mely könnyen átvált ember gyűlöletbe, mely a műhelyemben sűrű és cifra káromkodások közepette csapódik le. Ez az energia pazarlás pedig újabb energiákat szív el.
Elgondoltam már többször az elmúlt huszonévben, hogy milyen lenne, ha csak dolgozhatnék, kedvem szerint és mikor mi jut eszembe? Például ha megtetszene egy bútor ötlet és azt addig mixelném, amíg nekem kedvem van hozzá? És egy pár ilyen projekt után, próbálnám eladni azt amit csinálok?
Valószínű éhen halnék, egy új piaci területre lépnék, amit még nem ismerek. Mert most a klienseim folynak, csak hívnak, én meg nem tudom hova tenni őket, igaz, hogy az utolsó órában jönnek hozzám, kimerítve a piac minden ajánlatát, de mégsem szeretnék senkit azzal kiábrándítani, hogy nem veszem számba. De van bennem egy ilyen, hogy vajon milyen lenne ha nem kéne határidőre dolgozni, és azt ami éppen eszembe jut? Mert rengeteg tervem van, elképzelésem, de kérdés, hogy megéri e? Na ez ama régi és örökösen előjövő dilemmám.
S akkor állnak ott és gyönyörködnek egy egy munkámban, hogy ugye szép? És én nem tudok benne gyönyörködni, mert csak összecsavart fákat látok és hibákat, meg kevés profitot.
Ez nem negatív hozzáállás, hanem vágy egy más fajta asztalosságra.

Általában kiszámolom, ennyi az anyag, annyi a többi. A kliens az üzleti árakhoz képest valamiféle kalkulációt végez a fejében, mely startból nem releváns, mert teljesen más a szolgáltatás minősége. De mikor a pénzről van szó, a megrendelő nem látja előre mit rendel meg. Nem tudhatom ki az, aki hajlandó megfizetni és ki az aki nem. Azért egy egységes számolást dolgoztam ki, soványnak, kövérnek. Viszont messze nem jelenik meg a munkámban a hazaszállítás, a felcipelés a negyedikre, a falra szerelés, néha a régi bútorok elmozdítása, átköltöztetése, a lelkizéssel eltöltött félórák, sokszor a plusz munka. Nemrég egy ajtós megrendelésnél azt kérdezte a kliens, hogy mitől 1000 lej nálam egy ajtó és nem 600 mint a lerakatnál? Erre azt tudtam válaszolni, hogy nem vállalom az ajtókat. Nem kell nekem magyarázkodni, hogy mitől. Ha nem tudja, semmi értelme. És igen, személyes sértésnek vettem. Ennyire nem érteni mivel foglalkozom.
Nem értik az emberek, mert nincs meg a vizuális találkozása azzal amit kapni fog. Mikor be van szerelve az akármi, akkor csodálkozik és ámul-bámul, és az addig dolgokat fel nem fogó kliens, hirtelen megvilágosodik, hogy micsa értéket kapott semmi pénzért. Érdekes módon, a végterméket hajszál pontosan fel tudja becsülni, hogy egyébként ez mennyit ér így készen.
Igen, mert létrejött a vizuális érték, amit a megrendeléskor az ember nem tud elképzelni.
S akkor úgy néz ki, hogy felaprózom az életet, az előre kifizetett fantáziatlanságért.
Röhögtem Csabival, amikor tele autóval meg a tetején kikötött bődületes nagy szekrénnyel furikáztam a városon keresztül, hogy ilyet már csak az uttolsó gecik csinálnak, mert épeszű vállalkozók nem. Így pedig én vagyok az uttolsó geci. Volt már utolsó mohikán, szamaritánus, most már geciben is van utolsó. Je suis.
Bennem él egy ilyen elképzelés, miszerint ha elkészítem a megálmodott bútort, az vizuálisan olyan lesz, ami nemigen van a piacon. Ha beszélek róla, az emberek fejében hirtelen átpörög egy csomó bútor, mintha katalógust lapozna és azt hiszi érti. De nem érti. Arról amiről én beszélek nem érti. Mikor látják, akkor talán. A szatmári bútor volt olyan, hogy mivel rám bízták a vitrineket, beindult bennem ez az alkotói láz. És biza tetszett mindenkinek. Stílusban milyenek? Asztalos. Ennyi. Csupán a funkcióra törekedtem és hogy éppen ne legyen kocka doboz. Nem kimondottan vagyok a letisztult világkép híve, ahol minden egyenesség és arányosság filozófiába van öntve.
Álmodozok egy olyan állapotról, amikor a műhely napjaim egybe folynak, benne élek az asztalosságban, semmiféle határidőnek, elvárásnak kitéve, csak az alkotásnak áldozva.
Végül is én nem olyan bútorokban gondolkodok, amire nincs szüksége az emberiségnek. Híve vagyok annak, hogy mindennek funkciója legyen. Sőt, hétköznapi tárgyakat szeretnék fabrikálni, nem oroszlánlábas foteleket. A lényeg, hogy ne más mondja meg nekem, hogy szerdára felül három fiók, lenn két ajtó, legkésőbb délig felhordva a nyolcadikra és ha már megyek, vigyem a betonfúrót, mert lenne vagy két kép a falra akasztani. Ezt úgy, paradiddle gyakorlás helyett.
Nem. Ebből már kiöregedtem. Csinálom, mert nincs mit csináljak. Ez a nincs mit csináljak kifejezés ez inkább olyan, hogy nincs más választásom. Ildikó szerint nem vagyok elég tökös a változtatáshoz. Az is igaz, mert sosem mertem úgy vállalkozni, hogy családomat a bizonytalanságnak tegyem ki, noha az egész életem egy bizonytalanság volt, de mégis volt egy vezérfonal, amit ha követtem, nem sodortam élet halál veszélybe senkit.
Lehet, hogy tudtomon kívül, szűk látókörűségem ellenére, elégedetlenségem ellenére mégis szerencsés vagyok és rajtam múlik, hogy felviszem e szerdára a negyedikre a nyolcajtóst, és megvan az a lehetőségem, hogy felvihetem ha akarom és ezáltal működik minden. Mert ez a vállalás. Ezt állítólag jól csinálom, sűrűn dicsérnek, ha pekuniailag nem is juttatják kifejezésre, de meglehet minden másban nem lennék ilyen népszerű. Mert hiába fogok szép dolgokat alkotni, ha azokkal nem aktuális és személyhez kötött igényeket elégítek ki.

Így marad az örökös dilemma.

Dzsizelle blues

Dzsizelle blues

(a mintiai fehér asztalos nigger 
még egy lapát forgácsa
a koromra dobva)

Jól kibasztál te is velem Dzsizelle,
mint az életemben minden belle.
Ott a költői kapualjban bőgtél nekem,
még a nyakamba sem kellett borulnod.
Úgy hallgattalak,
mint az istenek legszebb kiűzött lányát.
Úgy néztél rám, mint Hulkra meg Shrekre:
zöldfülü, vigyori marhára,
bár erős és szelid, de rongyos és büdösre.
Nyikkanásnyit sem szóltam,
halk elérzékenyülés volt sóhajom,
de óh Dzsizelle, istenek lánya,
szóval: hangomra nem voltál kiváncsi.
Gizellisztikus férfi éhségedet
velem lelkileg kielégítetted,
aztán bágyadtan kihült tekintettel,
már nem is emlékeztél mit akartál.
Taknyos zsebkendődet lengetted,
a repülő hublonján keresztül,
hogy te nem fogsz többé lájkolni,

de ha eszembe jutsz, lájkoljalak én.

Igétlenek


Én már úgy vagyok ezekkel a dolgokkal, hogy semmin sem csodálkoznék. Egyszer meghatározták a hang sebességét, aztán rájöttek (beszélek az emberekről), hogy nem volt pontos a számítás, aztán rájöttek, hogy nem mindig ugyanannyi, s mind így mind jövünk rá dolgokra. Nekem volt több kutyám is és nem merem a kezemet a szívemen tartva állítani, hogy az állatok lelketlen, tudattalan lények. Legfeljebb azt, hogy többet fektettünk a hangsebesség bemérésére, mint megérteni az állatokat. A múltkor a hírekben úgy mondtak be valami állatos hírt, hogy a "lelketlenek" (marhákat importáltak keletre valami borzasztó körülmények közt). Románul mondták: "necuvantatoare", amit ha jól saccolok a bibliai "igétlenek" a megfelelő. Na ebben nem vagyok biztos, hogy kik a lelketlenek... 

Barátság, szerelem

Az írás olyan mint a napi szükséglet. Hiába érzem úgy minden írás után, hogy végre elengedhetem az írást és helyette nézzek a hajnali sötétbe, napokig feszít aztán egy egy gondolat. Ha leírom, mindjárt látom milyen hülye vagyok, és megkönnyebbülök.
Mostanában az járt a fejemben és asszem a lelkemben, hogy képtelen vagyok barátkozni. Hogy nincsenek barátaim, nem azért van, mert nem tudok adni, dehogynem, maximálisan adok, sőt, néha az az érzésem, hogy túl sokat és ezért értéktelenedik el a barátság. Sajnos én is megéltem ezt, hogy az aki nekem adott, egy adott pillanatban teherré vált számomra, mert úgy éreztem, hogy el vagyok neki kötelezve. És innen a barátság meg van mérgezve. Például barátnak nem szabad dolgozni. Hiába olcsón dolgozom, előbb utóbb valami kipattan. Mert neki is ugyanúgy görbül a fa mint idegennek. De a barát ezt személyes sértésnek veszi.
Ha sorozatosan kisegítek valakit, szinte a segítség összegével arányosan látom, amint távolodik az illető, sőt egy idő után úgy néz rám mint egy gecire, akinek tartózik. Pedig soha nem szóltam semmit, nem kértem számon senkit, semmit. De pont ez az a pont, amit ők nem tudnak követni, elviselni. Azt is elnéztem legtöbbször, hogy kihasználtak, sőt azt is láttam, hogy tudtán kívül, ha ragaszkodik is hozzám valaki, érdekből teszi, aztán egyszercsak megvilágosodik, hogy tulajdonképpen ráeszmél, hogy egy közönséges paraszt vagyok.
Igaz, hogy a barátságok a szarban születnek, de mihelyt vízhez jut az ember s picit lemossa magáról a szart, a barátság is lemosódik.
Bánkódni kéne, de bánkódni sem tudok. Emberi természet folyamata ez, ha valamit változtatni kell, akkor azt magamon kell változtatni. A segítség fogalmát át kell diskuráljam magamban. A geciséget a barátság elé kell hozzam, ha már mindenképp geci leszek.
Azt észrevettem, hogy a felületes barátságok élnek a legtöbbet. Igen, igen, persze, persze, hogyne. A sok semmit mondás, a mindent helybenhagyás. Persze, amit te mondasz, az a tuti. Bennünk magyarokban ott van a hamar sértődés és nehezen megbékélő. A románoktól kéne eltanulni csodálatos összhangját ennek az indulatnak és kibékélésnek. Egyik percben úgy veszekednek mint a cigányok, a másikban testvérként békülnek. Ez a nemzetük ereje. Sokszor tapasztaltam példaértékű együttérzésüket. Latinos nép, hatalmas, színes kicsengésekkel, szenvedéllyel csinálnak mindent. Ahogy gyűlölnek, úgy szeretnek is. Mi magyarok ebben sokkal rafináltabbak vagyunk, lelkünkbe szorítjuk az évezredes fájdalmainkat, sérelmeinket, ezért nincs valós tapasztalatunk sem, mert rákként őrizzük magunkban képzelt bajainkat. Mert egy magyarnak ha mondasz valamit, az képes kipakolni a világ másik felére és száműzni életéből, kitagadni örökségéből. Ezért néha nehéz nekem magyarnak lenni. Mert bennem is megvan ennek a magja.
A férfi és nő dolgában is úgy vagyok mostanság, mint amikor sokáig nem csinálok szekrényt és hirtelen szekrényt kérnek, és zavarba kerülök, hogy de vajon tudok e egy rendes szekrényt csinálni? Mert a fából készült szekrény, ha nincs fényesre suvickolva, nem ér semmit, de ha agyon van suvickolva értéke jelentősen megnő. A felület kidolgozása miatt lett népszerű a préselt lemez bútor, mert olyan textúrát varázsolnak rá, amilyet a kliens álmában sem látott. Szintetikus, mint a modern zene. Hogy tartalmilag semmit se mond a külalakon kívül, ez már senkit sem zavar. És ez nem írható a mai fiatalok számlájára. Egyre inkább hallom a mai fiatalok szájából is, hogy cselekedeteinkben nincs tartalom, nincs történet. És mennyire igaz. A szintetikus világot mi hoztuk létre, nem ők, nekünk imponált csillogó textúrája, nem nekik. A mai fiatalok hagyományként tiszteli a műmű imádatunkat.
A nő és férfi dolgában, egy olyan kép élt bennem, hogy mindketten keresik az útat egymás felé, hogy kéz a kézben az ellentéteket erénnyé kovácsolva, együtt boldoguljanak. Sajnos ez nem éppen így van. Az erősebb győz. A kitartóbb megy többre. A balfasz szív. Nem hiszem, hogy modern életformánk terméke lenne az érdek kapcsolat, avagy közvetett áldozata lenne a szeretet az egymás elleni játszmában. Egyre inkább azt látom, hogy ez két külön emberi természetre utal. Az anyaösztön, nem tudom mikor volt családközpontú, nekem az az érzésem, hogy ez ma magába fordult, azaz a nő ma túlontúl nézegeti magát a tükörben és félti, imádja saját magát, mint a feltörekvő udvarhölgyek.
Az most már egyre világosabb nekem, hogy berózsáztuk magunknak az egymásról alkotott képet: a nő a szép, a törékeny, akinek simogató, finom keze olyan mint a jó tündér varázspálcája: erőt ad a férfinek, amíg a nő számára a férfi a megbízható családfenntartó, akire minden szempontból fel lehet nézni, mellette kellemes és biztonságos az élet.
Ez a kép már a filmekben sincs meg, sőt, ha ilyen jellegű filmet látok ma, cinizmussal van tele, egyértelműen hamisnak állítja be, mintha a házastársak szerepet játszanának egymással, kifele a családi boldogság imázsát képezve.
Bár helyesen fogalmazta meg Puzsér a statisztikákból kiindulva, hogy ez a holtodiglan holtomiglan dolog már képmutatásnak is undorító, hisz aligha, vagy sehogy sem találni olyan embert, aki ne baszott volna már fűvel-fával, és emiatt át kellene írni a házasságról a kurzust, legalább a születendő gyermek javára, én nem szívesen engedem el a nő és férfi romantikus, életre szóló kapcsolatát. Mert szerintem ha ez nincs, nem vagyunk több a kutya társadalomnál.
Nekem Mollináry Gizella hozta azt a felismerő sokkot, hogy valójában mi is él a nőben, amikor társat, keres, családot alapít, gyermeket vállal. A férfi dolgát is nagyon helyesen látta Gizella. Összevetve az eddigiekkel, úgy vélem, a nők fejében az van a férfiról, mint egy lelki lény, akiben noha van érzelem, de az a farkán keresztül szűrődik le. Ha ilyen egyszerűen merhetem megfogalmazni a nőt, akkor azt mondanám, hogy a nő pedig úgy keres magának férfit, aki biztosítja számára azt az életformát, amit kigondolt magának. Az egység, az egymásra nézés története az a felek intelligenciájától függ, hogy mennyire tudnak kulturáltan meglenni. De valójában nemigen jön olyan mélyről, a lélekből, ahogy mi azt mutatjuk.
A mindent elsöprő szerelmeket az emberek nemigen vállalják be. A regényekben is általában mindig tragédiába torkollnak a mindent elsöprő szerelmek.
A barátság, a szerelem, bennem sokáig úgy élt, mint az emberiség magasabb rendűségének a lényege, a túlvilági lét tükör általi kivetítése a lélek által. De ez tulajdonképpen egy adottság, tehetség, emberi skill, a saját céljainak az elérésehez.
Most, hogy a fiamnak elevenítem a szerelmi dolgaimat, melyek messze állnak a puzséri statisztikáktól, bennem mindig is több volt a lélek mint a test, újra gondolva érzelmeimet, viszonyulásaimat, be kell látnom, hogy az élet szereplői ennél sokkal higgadtabbak, pragmatikusabbak voltak, a romantika és annak színvilága leginkább a képzeletemben élt, semmint a valóságban.
Lehet, hogy földhöz ragadt vagyok, de magamon kívül éltem mindig.
Érdekesnek találom, hogy a fiam hiányolta az osztályfőnöki órán tartott szexuális felvilágosításból a dolgok lelki oldalát. Hogy jó, hogy elmondta az oszi, hogy miféle betegségek vannak, meg hogy ne maradjon állapotos a lány, de arról nem beszél senki, hogy addig, azaz a szexuális aktusig mi történik. Az iskola kurzusa olyan, mintha azt sugallná: állatok vagytok, és ha basztok, mert ugye ösztöneitek ellen tehetetlenek vagytok, akkor erre lehet számítani.

Valószínű erre is szükség van. Mert tényleg nem vagyunk egyformák. Jogaink lehetnek egyenlőek, de nem vagyunk egyformák. De úgy érzem, a mai fiataloknak, noha mi úgy akarjuk látni, hogy számukra a szex fogyasztói cikk, mivel nemigen foglalkozunk a lelki dolgok mélységeivel (mondván foglalkozik ezzel a vallás), valójában kezdik felfedezni, hogy a szerelemben történetnek is lennie kell. De ezt a dolgot a mi generációnk nem tudta sem felfedezni, így elmesélni sem. A mi generációnk telibe kapta és falta mohón a személyes érvényesülés kiépítését, gyakorlatilag bármi áron. S mint a szüzkurvák most meg valami zavaros álomvilágból kinézve moralizálunk, hogy nincs tartalma a mai életnek. Csupán mindig arról feledkezünk meg, hogy ezt az életet mi magunk teremtettük. A gyermekeinknek ez a minta, és hálistennek ez nem tetszik nekik!

Szalonna diskurzus

Pislogok ki álmosan a paplan alól s hallom az asszon majszol valami sütit, sóhajtva kezdtem chekkekről álmodozni s szóvá teszem az asszonnak, hogy milyen rég nem ettem igazi házi sütit. Nosza ennyi kellett az asszonnak, ő is elkezdett régmúlt ízekről álmodozni. S álmodoztunk ketten, álmosan kipislogva a paplan alól.
S felsorakoztattuk az összes házi ízeket. Kezdve a finom száraz kolbászoktól, a savanyú uborkákig, zöldségek s azokból a mindenféle készítmények, például rakott karfiolt nem ettünk már ejsze húsz éve. Mikor is ettünk utoljára rakott karfiolt? Rántott tököt? Már azt se tudjuk.
Ezt a témát már többször átbeszéltük és mindig azzal zárjuk, hogy nem vagyunk elég gazdagok ahhoz, hogy magunk termeljük meg az élelmet. Azok a puritán álmodozások, miszerint az ember felhagy a városi élettel és elmegy az úgynevezett “egyszerű” vidéki életre, azok kérem sokba kerülő úri dolgok.
Egy bejárt “egyszerű” falusi porta, a telet már eleve egy hatalmas befektetéssel várja: tüzelő múlt évről felhasítva, disznók felhizlalva, 80-100 szárnyas degeszre tömve, teheneknek tavaszig széna, kukoricás kastély reped a csövek súlyától, bór, pálinka csordultig, míg a városi életformában a ma elhasznált fűtő akármit majd jövő hónapban számlázzák ki, legfeljebb egy hétre vásárolhat be magának az ember, de ha őszinte akarok lenni, a mi rohanós életmódunk miatt néha csak a következő napra vásárolunk. Mert annyira szar a bolti élelem, hogy gusztusunk sincs előre jósolni, hogy holnapután van e étvágyunk hozzá. Jó, a tüzelőm nekem is megvan, mert ott a gondosan összekuporgatott hulladék, kenyeret magam “sütöm”, mert a cukrom miatt csak teljes kiőrlésűből sütöttet eszem, és a család is azt eszi. Részben azért is, mert így drasztikusan leesett a kenyérevészet.
Ahhoz, hogy az ember egy kis falusi házban, némi kerttel újat kezdhessen, teljesen nullán kell legyen az ingatlanja. Azaz adósság nélküli. Plusz, valami tőkéje kell legyen, hogy akár egy évig is kihúzza, amíg feltöltődik saját termesztésű terményekkel, de arra is gondolni kell, hogy egyre másra, amíg minden nem kapja meg a helyét, tőke kell szerszámokra is, anyagokra. Bármilyen gazdaságot örököl az ember, előbb utóbb szüksége van befektetésre. Ólak készítésére, kerítésre, egy rendes taligára, és így tovább.
A tudást az nem teszem. Erről a fiammal is diskuráltunk, hogy mi az igazi tudás, egy történelem leckét bemagolni, vagy tudni elültetni egy fát. Egyértelműen a tudást a fa ültetésében látjuk mindketten. Noha ezt is csak elméletben tudjuk.
Kezdőt az Isten megvert, ha csak a maga erejére támaszkodik, ha csak most kezdi felfedezni a kertészkedés világát, hamarosan rájön, hogy gugli nélkül meg van halva a kertészkedés, ehhez internet kell, azaz pénz kiadás. A paplan alól pislogva mi úgy saccoltuk, hogy bármennyire önfenntartó a gazdaság, tegyük fel a család erre tesz fel mindent, csak kell egy minimum 400 eurós bármilyen bejövetel havonta, hogy csak a folyó számlákat, telekadókat s ilyen apró költségeket fedni tudjon. Társadalom és nyugdíj biztosítást felejtsük el. Egy olyan helyen mit tudna az ember dolgozni, hogy ez az összeg befojjon? 400 euróért semmit. Hacsak nem 007-es ügynök valamelyik családtag.
Felhoztunk pár példát, ahol valamennyire működik ez a home made táplálkozás, de mindegyiknél ott látjuk az anyagi hátteret, öröklés formájában, kiadott harmadik ház bérbejövetelében, kiadott földekből befolyt terményekben, betegnyugdíjjal (harminc éves korától, egyedüli betegsége a bor szeretete) fűszerezve, szóval csóré seggű önfenntartóról egyszerűen nem tudunk. S pedig olvasok nehány falusi próbálkozós blogot.
Egyszerűen élni ma úri dolog. Én mondom.
Követem Tibor esetét is, mesés birodalmat épített fell családjával, de közben megbomlott a párkapcsolata. Most be tudja mutatni az egyszerű élet mintáját, de ő is belátja, hogy pénztelenül nem tudja tovább vinni. Három lánya van, plusz a feleségét is ki kéne elégítse, azaz el kéne adni a birtokot, vagy ahogy ő reménykedik, egy életiskolát létrehozni, amiből fenntartja magát s családját. De ha jól értem, nemigen folynak a támogatások, noha érdeklődők vannak szép számban. Azok az érdeklődők, mint már Tibornak is megfogalmaztam, csupán fesztivál éhesek, álmodozók, akik csak kacérkodnak a gondolattal, hogy önállónak lenni, de nem hiszem, hogy tömeges mozgalommá válik. Talán a fesztiválozás hozhat valamit a konyhára, mint életmód váltás turizmus, mint a Medjugorje, ahova csudailag mennek töltődni az emberek, ami relatív hamar lemerül, mihelyt a konkrét életbe kéne ültetni. Mert alapjában mindenki hamar átlátja, hogy ebből megélni nem lehet.
Láttam volt egy dokumentum filmet, ahol a világ nagyobb városait mutatta be, amelyek már csordultig tele vannak, teljesen egészségtelen az az életmód, viszont nem menekülnek onnan az emberek, hanem inkább kigondolnak mindenféle infrastruktúrai trükköt, hogy időben lerövidüljenek a távolságok. Csak egy pár érdekes adatot szolgált a film, hogy mit jelentene bio élelemmel ellátni a nagy városokat, azaz egyrészt nincs ahol ezeket megtermesszék, ha lenne is, mire a termelőtől a fogyasztóig jutna, szó szerint megromolna. Ezért szükséges az ipari élelem. Ami persze nem jó. De mindennek ellenére az emberek sűrűsödnek a nagy városokba, egyre duzzadnak a városok, nem csökkennek. Úgyhogy bármennyire rossz a kapitalizmus, bármennyire úgy látjuk, hogy össze fog omlani, szerintem ez még jó sokáig fenn fog maradni, mert többen akarják mint nem.
Próbáljuk menteni a négyzetmétereket, magán emberekként embertelen harcot vívunk minden darab földecskéért. Eladósodunk, rámegy az életünk. Azt hisszük hazát mentünk, írunk ezekről és napnyugtával dicsérjük önmagunkat, hogy megmentettünk egy hazarészt. S akkor hallom a hírekben, hogy az osztrák fa feldolgozó tulajdonában több ezer hektár erdő van. Egy északi akárki valahol Moldvába hatezer erdőt birtokol. És nem az verte ki a biztosítékot az emberekben, hogy idegen tulajdonban van az az erdő, hanem az, hogy a pár fát a nemzeti zászló színeivel jegyzett meg. Hát nem idióta az ember? De kérdem én, ki volt, vagy kik voltak azok a lelketlen emberek, akik azokat a földeket eladták?
Nem felejtem el, a vállalkozásom kezdetén, amikor “mezítláb” mentünk vállalni, Kolozsvár bejáratánál eladtak egy hatalmas föld területet, a Mercedes oda épített egy hatalmas csarnokot. A tulajok akkori összegben mesés summát kaptak a földért, valami százezer dollárt, amiből akkor tíz tömbház lakást lehetett volna venni. Mi szegőlécet mentünk oda szerelni, az irodákba. Ott mutattak egy pasast, aki taligával hordott valami törmeléket, a csarnok hátsó udvarában, hogy az volt az egyik volt tulaj. A pénzéből vett egy lakást, aztán pár év alatt elbaszta a maradékot, majd nem kapott munkát, és felvették ide mindenesnek.
Mennyire sablonszerűen működnek ezek a dolgok. Eladnak hatezer hektárt, és szolgákká válnak pár év alatt, mehetnek mint napszámos (feka, nigger, migrács) a saját (volt) telkükre. S akkor én és családom gürcölünk egy életen át 0.2 hektárért.
Olyan ez, mint a mentsük a magyart, de minden darab mentés ellenére hármat veszítünk.
Így teljesen értelmetlennek néz ki a dolog.
Nem tudom mi a teendő. De hogy valamiféle diskurzust át kéne írni, az biztos.
Mert mindamellett, hogy vannak ezek a magán kísérletek, mint a Tiboré, a Rékáé (aki aztán titkosította magát) Imréé, a Pereputtyosok, és még sokan mások, akik így vagy úgy érintjük a témát, nem tudunk az asztalra tenni egy közös és élhető formulát.
Pedig foglalkozásilag, értelmileg és lehetőségileg van fantázia mindegyikünkben, de valószínű a diskurzus merevségében van valami baj, ami nem enged minket összekötődni.
Úgyhogy bármennyire van tele zsírral a szalonna, a margarinból elegem van. Inkább gyógyszerként fogom enni kis adagokban a szalonnát (feleségem rémületére), mintsem azt az ehetetlen margarint egyem.

És remélem egyszer csak megfogalmazódik az a diskurzus, ami élhető és megteremthető.

Murok konferansz

A vállalkozói, eladással (marketing) foglalkozó irodalom, követve a piaci szeszélyeket, ilyen vagy olyan eladási furfangokra (technikákra) oktatná a bicebóca kisvállalkozókat, melyeket én leginkább motivációs bikafosnak (bullsitt) nevezném. Legtöbbjét elolvastam, megnéztem, és rájöttem, hogy ezek a tanok egy fajta szellemi elitnek szólnak, akik képesek anyát apát eladni, hogy valamit rá tudjanak sózni az emberekre.
Egyetlen egyszer olvastam egy román csávótól valamit, hogy annak kéne elébe menni, miszerint a potenciális vevő a: “meglátta, megtetszett, megvásárolt” kultúra alapján cselekszik.
Erre vannak az üzletházak. Ezekkel szemben a marketinges tréningek arra oktatnának és adnának morális alávalót, hogy miként vedd rá az embereket, hogy a te gazdagodásod érdekében tőled vegyék a drága cuccot. Azaz nekem el kell tudni magyarázni a kliensnek, akinek nincs hogy megmutassam élőben milyen lesz az ágy amit rendel, hogy mitől drágább mint az üzletházi ágy? Mivel a vizuális meggyőző erő teljességgel hiányzik, marad a duma képesség. És valahogy úgy adja a sors ezeknek a dolgozó népeknek, hogy kevésbé szeretnek dumálni, pláne győzködni, mert ezek a munkát megalázó tevékenységek. S akkor marad a kuss, a sok alulfizetett munka és sűrű káromkodás. Ilyenkor jönnek a sok facebukkista kommentek, hogy a jó, becsületes munkást megbecsülik. Erre egyetlen választ tudok mondani: egy faszt. A becsületes embert kihasználják, nem becsülik. Egy százaléka a klienseknek az, aki valóban megbecsüli a munkát, és legtöbbször a güriző kisvállalkozót ez tartja életben, mint a soha be nem teljesülő szerelem a marha rajongót.
Vegyük a következő példát. Jön Kossuth Aladár, kinek szent neve Géza. Azt mondja a kurva asztalosnak, hogy kell emeletes ágy. Van már másik két ajánlat, megmondja őszintén, és kell az enyém is. Azt is megvallja nagyon őszintén, hogy az egyik ajánlat ott van az áruház honlapján. De én tőled akarok vásárolni, mert ugye tudod: testvérek vagyunk a nemzetben és a zúrban. Megy tőlem a válasz, hogy ugyanazokkal az üzletházi paraméterekhez én tudok adni egy olcsóbb ajánlatot. Azaz ugyanazon vékony deszkákból, darabokban és a székhelyről elvihető. De nem úgy van ám. Mert neki kéne az oszlop tripla vastagsággal, a kötők dupla vastagsággal, ökolakkal kezelve, elvíve haza, felcipelve és összeszerelve és mindezt olcsóbban. Jön a fészbukkista és azt mondja, minek vállalod akkor, ha nem jó?
Ahogy a marketing tananyagnak van az elméleti motivációs füzete, úgy a kisvállalkozói világnak van a konkrét, úgynevezett befolyási hálózata, ami az évek alatt alakul ki, mint a természetben, nemcsak a hasznos és csudálatosan virágzó fák nőnek magasra, hanem a hihetetlen életerővel bíró gyom és gaz világ is, és ebben az ökoszisztémában él a kisvállalkozó is. Azaz, egy rendőrt nem utasíthatsz vissza. Egy politikust sem utasíthatsz vissza. A papot sem utasíthatod vissza. És hihetetlen kicsi a világ. Hiába vagyunk több milliárdan a Főden, egy kis városban nagyon kicsik a távolságok. Ha valaki látta a John Wick filmeket, megértheti, hogy a legfelsőbb szinttől a legalsóbbig egy egeres klikk a távolság. Egy klikk és mindenki téged üldöz, vagy békén hagy élni. Valahogy így.
Valamikor a maffiák a rablásból felhalmozott vagyonokból hoztak létre úgymond tisztességes vállalkozásokat, ahol ugye egy műhelyt, gyárat pénz kötegek megszámolhatatlan mennyiségéből hozták létre. De az a csóresz senki, aki árva seggel kezdi el a vállalkozást, ott kezdi ahol éppen lehet. Egy áron alul elvállalt munkával. És ez így épül vésőről gyalura, egy élet nem elég, hogy üzletet nyisson a belvárosban, hogy ezek az Attila bútorai, hanem legfeljebb a harmadik generáció tehet ki egy táblát, hogy Attila és fiai bútorok, since 1824. Hacsak közbe nem jön egy kommunizmus és elveszik Muzsi úrnak a korhadt padlójú üzletét.
Amikor a kedves vevő ünnepi ruhájában sétálgat az áruház bútor részlegén, és megtetszik nek egy bútor, minden ideg szálával azon van, hogy megvegye. Mert meglátta, bele szeretett és akarja. És ilyenkor állok én ott tátott szájjal, hogy nem hiszem el, ez aki engem szopat egyébként, ez szemrebbenés nélkül megveszi a fost és örvend neki mint bolond a faszának. Egyszer mondtam egy ilyennek jóindulattal, ne siesd el, ebben az árban én neked jobbat csinálok. Azt mondta, elhiszi, de ez most itt van, viheti, kész.
Igen, ekkora hatása van az üzletháznak. Látja azt amit meg akar venni, illetve abból válogathat ami van, a választás lehetősége csak egy érzés, mert valójában silány a választék.
Nekem az évek folyamán végig ott volt, hogy hogyan lehetne bejutni egy ilyen üzletbe? Miután kihevertem a marketinges trükköket nézegetni, mivel azok messze nem voltak személyiségemhez méltók, éppen annyira nem tudok lekurvulni, hogy illegessem magam mint a miniszoknyás lány, hogy kúrjon már meg valaki, próbálkoztam üzletekbe dolgozni. Nagy áruházak szóba se jöhettek. Ez nem ár versenyképességről szól, hanem ugyanaz a befolyás rendszerről, amit a paraszt az utcájában él meg, amint egy zsidó mondott nekem valamikor, hogy az számít, hogy ki árul manapság, nos, ezt teljesen átlátom, hogy az nyer, aki eladó pozícióba kerül. Az Ikeának dolgozni nem azt jelenti, hogy én adok neki egy jobb árat a fogpiszkálókra, hanem az Ikea azzal dolgoztat, aki megfelel neki minden szempontból, főleg politikai szempontból, a gazdasági az utolsó tényező, hisz az árakat és a fizetési feltételeket egyoldalúan ő szabja meg.
Volt egy pár kis üzletes próbálkozásom, amik majdnem mentek volna. De nem volt tőkém előre gyártani azt, amit szerettem volna és amiben úgy éreztem, hogy van jövőm és fantáziám, meg hasznom. Meg a kis üzletek sincsenek direkt a tulajoktól vezetve, legtöbbször ilyen fantáziátlan, hülye picsáktól, akiknek az is fárasztó volt, hogy egy számlát megírjanak, nemhogy vízióik legyenek. Egyetlen egy üzlettel volt jó kapcsolatom itt Déván, egy idősebb hölgy volt a tulaj, aki a múlt rendszerben is üzletfelelős volt, a rendszerváltás után átvette és magánként folytatta, nála eladtam pár bútort és következett, hogy tematikus bútorokat készítsek, egy kis sarkot akart nekem szánni, miután felvázoltam neki elképzeléseimet egy ifjúsági bútorszettről. De bezárt. Az üzletet kiadták egy külföldi banknak. Azt a bért, amit a bank fizetett, nem tudta volna fizetni. Nyugdíjazta magát az öreglány, pedig volt érzéke a dolgokhoz.
Azóta ezek a kis bútor üzletek bezártak. Maradt egy pár úgymond showroom, ilyen multiknak a drágás fióküzleteik, amik nem tudom miből élnek, mert oda soha senki nem megy be, nemigen látok mozgást ezekben az üzletekben.
Úgyhogy a kis termelőknek esélyük sincs semmiféle labdába rúgni, az egyetlen út a megalázkodás, vagy a felhevített marketing, az viszont nagyon személyiség függő. De ha a helyzet nem változik, a kisvállalkozás teljesen ki fog halni, miután mi a megalázottak ki fogunk halni.
Persze, jön a fészbukkista, hogy csak te hallgass, mert saját műhelyed van. Igen, és ha valakit valóban érdekel, leírom, hogyan jutottam ide és még mennyi van tisztáznom magam, ha egyáltalán még élni fogok azon a napon.
Igaz, ha nigger voltam, akkor a magam niggere voltam és nem a másé. Ez igaz. Nem mennék semmi pénzért máshoz niggernek. Nem a pénz miatt, hanem a niggerség miatt.

Amiért jár itt nekem a pofám, és fészkelődök amikor látom ezeket a naiv kezdeményezéseket, miszerint de jó lenne egy kis gepettos műhely, ott csendben elfaricskálni, mert ezt a dalt én már próbáltam eljátszani az összes stílusban és az összes lehetséges skálában, és nemcsak látom, hogy miért nem életképes, hanem azt is látom, mitől lenne az.
Nekem már annyi. Valahogy kihúzom, ha meg nem húzom, viszem a túlvilágra az adósságaimat, enyéim ha vasnak is eladják a műhelyem, pár hónapig lesz mit a tüzelőbe tegyenek. De gondoltam, ha lenne rá mód, miért ne alapítsunk valami jót, ami valóban előre viszi ezt az ügyet? A Gepettos meseképet?

Ma ébrednek, hogy pfuj ez a gonosz kapitalizmus, ezt inkább egy ízléstelen dolognak tartom. Mint a maszületett szüzkurvák esetében, kik ezelőtt harminc évvel láttak egy ernyedt faszt és akkor megijedtek tőle, és ezt most hozzák szóba. Eddig mi volt? Most meg minek? A ma ébredők voltak azok akik dagasztották a kapitalista termékeket forgalmazó üzletek bevételét, de tele lett tőlük a mijük? A kormányok ha megkapják a multik adóit, amit most kivisznek könyvelői trükkökkel, attól becsületesekké válnak a kapitalisták?
Szerintem itt minden szinten egy perverz játék zajlik, és legalól maradnak a marhák, akik álmodoznak és mindenüket kockára téve teszik azt, ami a kormányok dolga. Sikerként osszák, ha valaki már salátát képes termeszteni udvarában, mint valamiféle kapitalista ellenes győzelemként, de azt nem látjuk mi marhák, hogy a statisztikában jelentéktelenek vagyunk, eltiporhatók, egyelőre minden esetre bagatellizálható mennyiségben vagyunk. Viszont imádott hazáink emberei figyelnek azért, és ha majd több salátánk lesz, többen fognak felkeresni hivatalilag. És majd szomorúan fogjuk nyugtázni, hogy nemcsak a kapitalisták kurvák, hanem a mieink is kurvák.
Olyan világban élünk, hogy mindenki mindenkinek az ellensége, mint a John Wickben.
Ebből hogy mászunk ki, nem tudom.
És igen, irritál, amikor azt látom, hogy a jó gondolatok fesztiválokká válnak.
Nem tudom nézni. Nem tudok részt venni benne. Én nem showra vagyok kiváncsi, hogy miként nyilaztak elődeink lóháton, arra sem, hogy falura költöznek gyespénzen és mobil applikációk programozásából élnek, három murkot termesztve két muskátli közt, hanem arra, hogyan tudunk minimum a piaci árakhoz igazódni házi termékeinkkel? Mert innen bomlik vissza minden, innen kezdődik a multikkal való leszámolás, ha a kapitalizmussal nem is fogunk tudni leszámolni, de legalább méltóan tudjunk élni.
Hát nem mind pozitív dologról írok? Ennyi szarban én mégis látok egy kiutat! Nem teszem az eszem, hogy nem látom a szart! Látom, és azt is látom hogy lehet kimászni.

De ki a faszt érdekli? Na ez a negatív dolog.

Diskurzusok margójára

Egy csaj, legyen ez akárki, nem számít, aszongya harminc éves, és párjával eldöntötték, hogy kiszállnak ebből a kurva kapitalista világból. A csaj asztalos szeretne lenni, mert természetszerűleg a tárgy készítést szereti, és helyi termelőktől szeretne vásárolni élelmiszert, hogy kizárja a multikat.
Ebben a kérdésben írt rám Tibor, az életiskolás, kérte hívjam fel. Felhívtam, mert nem sorakoznak a Tiborok ilyen témában nálam. Beszélt hozzám egy jó félórát, elmondta világnézetét, amit próbáltam belekotyogni, hogy ismerem töviről hegyire, hisz olvastam amiket írt, láttam videóit, meg egy két interjúját. Ja, hogy nem vagyok pesti? Hogy mitől is gondolta, hogy az vagyok, már nem emlékszik, pedig ha jól emlékszem az életiskolás (diploma nélküli) bemutatkozásomban kifejezetten írtam róla. Hogy azt észre vette, hogy leiratkoztam a csoportból, de miért?
Még mielőtt felhívtam, gondoltam ha meg is sértődik, elmondom miért iratkoztam le a csoportból. Elmondtam. Hogy úgy érzem, az ő mozgalma sem lesz több egy fesztiválnál, utaltam a “giant step” pörformanszra, ahol azok a csajok fehérben körbe táncoltak, egy hatalmas lábnyomot alakítva. Tibor elmondta, hogy miért csinálták ezt azzal az ausztrál művésszel és Kassaival, a lovas emberrel, akinél hetente szerveződnek lovas bemutatások. Hogy kellenek ezek a dolgok, mert máshogy nincs ahogy eljussanak a mai fiatalokhoz.
A beszélgetésünk után, sok dolgom lett agyilag. Mert az egész lerakódott agyi matériát át kellett pörgessem ezzel az új vírus keresővel, hogy mi az ami nincs rendben ebben az egészben, vagy netán a tárolt információimmal?
Ilyenkor háttér tevékenységet kell válasszak, hogy a vírus kereső nyugodtan tegye dolgát. Megnéztem pár videót. Találtam egy lepucolt Santana Európát zongorára, nagyjából az, amit kerestem, de nem szeretném éppen elschopinolni a gitárszólót. Meg is venném a kottát, pár euró, nem vészes, a This is my songot is megvettem talán öt euróért és nem bántam meg, de még nem találtam meg azt az Europa kottát, aminek az előnézetéből kitűnne, hogy tetszene a variáció. Megnéztem egy másik videót, ahol egy házi stúdiós gyerek, aki ilyen stúdiós és cuccos, meg dobolásos mítoszokat bont le, dobol egy 700 eurós szetten és ugyanazokkal a felvevő eszközökkel és beállításokkal egy 4000 eurós dob szetten, hogy döntsük el mi, mi a különbség. Én nem találtam minőségi különbséget, sőt, az olcsóbb szett pergőjének a hangja markánsabbnak tűnt.
Délután pedig elkezdtem Sanyi ablakaira feltenni a nyíló bukó vasalatokat és meghallgattam Puzsér kétórás diskurzusát a monogámiáról. Érdekes volt, noha sokat nincs mit kezdenem vele, nem is tudok vélemény formálni arról, hogy mi volt a szavannai ember fejében, azaz mi van a modern ember fejében. Bennem egy romantikus kép van a házasságról, és ha az nem az, a szeretet és a megértés jegyében állom az adott szavam. Az élet is úgy hozta, hogy nem volt nehéz állni a szavam. A szexuális robbanás nem lett úrrá rajtam, nem gyűlölöm sem azt, aki nem él vele, sem azt, aki él vele, mint ahogy a kapitalista rendszerben élő embert sem tudom gyűlölni azért, mert van egy pár lelketlen spekuláns, akik számtani ördöngösséggel tőkét halmoztak fel maguknak.
Elgondoltam, hogy mi a fenét keresek én ebben a magyarországi törekvésekben? Mikor Tibor megtudta, hogy nem Pest környéki asztalos vagyok, hanem egy romániai asztalos, kissé csalódottnak éreztem. Hogy van neki egy itteni kapcsolat embere, tartsam vele a kapcsolatot, hogy példaképeket tudjunk felmutatni. De mire is? Gondolkoztam el ezen. Mert itt voltam a történések epicentrumában, ahol akkoriban egyetlen hely volt az országban, ahol egy szerzetes rendszert és világnézetet meghazudtolva felkarolta az elhagyatott gyerekeket, magam pedig 2004-ben teljesen saját erőből létrehoztam a forgácstábort néhány elárvult gyermekkel, ami kőkeményen arról szólt, amiről ma konferenciákon és dzsájentsztepp pörformanszokkal csak álmodni mernek, cigánykerekek vetése közepette. Az volt az álmom, hogy tanuljunk meg önerőből házat építeni, majd más táborok alkalmával kenyeret sütni, gazdálkodni. De egy hibát követtem el, hogy nem csináltam belőle pörformanszot és kihagytam azokat a “játékosokat”, akik pályázati pénzekből sem tudtak egy hetes irodalmi tábort összekovácsolni. Úgy omlott össze kis nonprofit vállalkozásom, mint egy belülről robbantott épület, mely befele omlik míg egyenlő lett a földdel.
Megértettem a szempontot, nem a kibaszott kapitalizmussal van nekünk bajunk és harcunk, hanem a kis királyainkkal, akik szidván a kapitalista világot, az európai uniót, társadalmi tőkét kovácsolva, de nem képesek és nem hagynak önerőből semmit se csinálni, kizárólag pályázatokból élősködnek.
Úgyhogy nekem ez a legnagyobb megrökönyödésem, hogy harcolunk a képzelt ellenséggel, a kurva kapitalista világgal, de közben nyújtjuk nekik a pályázatokat, hogy finanszírozzák a pörformanszokat. Mert kik azok a kurva kapitalisták? Elgondoltam az andorrai Miguelt, akinek szállodája van és három millió tiszta pénze euróban a bankban, és ő is szidja a kapitalizmust. A Raffael, akinek szálloda lánca van és 11 millió euró a havi forgalma, és ő is szidja a kapitalista világrendet. Ha nem ők, akkor kik a kurva kapitalisták? Viszont amennyit Zsülien elmondott róluk, hogy vagyonuk nagy részét örökölték, mert Andorrában senki nem ad el semmit, hanem mindent örökölnek. És minden generáció hozzá tesz még valamit. Egy egy szállodát. Nem ilyen panziós ketrecet, hanem luxus szállodát. Ha én lennék egy ilyen örökös, nekem is kutya kötelességem lenne odatenni a negyedik millió eurót.
Mikor Raffaellel vacsoráztunk, elnéztem, hogy a tányérjába nem tett csak annyi kaját, amennyit megevett. A felesége is. Ami bort kitöltött, azt mind megitta. Teljesen józanul tértek nyugovóra. Mikor elmegyek a fiammal a heti szouvlákira a görögöshöz, hemzsegnek a félig otthagyott tányérok az asztalokon. Csirke darabok, pityóka darabok, félig beleharapott cipók otthagyva. Noha olyan a rendszer, hogy a tálcákat le kell üríteni egy erre szolgáló pulton, legtöbb ember az asztalon hagyja a civilizálatlanságuk névjegyét. De nagy pofával a kapitalizmust szidja. Mit is szid ilyenkor ez az ember? Áldozatnak tartja magát? Hogy mivé tette a kapitalizmus? Bunkót lehet formálni egyáltalán? A bunkót hiába tanítják, sem így, sem úgy nem formálódik.
Tulajdonképpen amikor a kapitalizmust szidjuk, akkor a konzum embert szidjuk. Viszont a konzum ember nem a kapitalizmus hatására lett idióta, hanem azért, mert eleve idióta volt. Idióta volt a kommunizmusban is és akármilyen izmusba teszed az idiótát, ő nem változik.
Mert azt üzentem a csajnak, aki asztalos akar lenni és ki akar szállni a kurva kapitalista világból, hogy amikor önálló asztalos lesz, akkor rájön, hogy durván benne van a kurvaista kapitalista világban, ahol a harc ketrec jellegű és a nézők meg a show megrendelői azok a cuki naturisták, kapitalista ellenesek, természetkedvelők meg bálnamentők, akik kínai préselt áron akarják a tölgyfa kredencüket, és fülig rajzolódó, cinikus mosollyal fognak a szabad piacra esküdni. És ez nem egy frusztráltságból eredő keserű gondolat, hanem kőkemény igazság, amit klimatizált irodákból, ahol az ugyan unalmas munka fizetést biztosít, ezt nem lehet megérteni. Ott születnek meg ezek a Gepetto bácsis, romantikus imidzsek, egy egy unalmas délutánon. Hogy milyen szép is lenne kis Pinokkiókat faragni a forgácsok közepette.



Abban igazat adok Tibornak, hogy az emberek elvesztették azt a képességüket, hogy a cselekedeteiknek következménye van. Ha nem veszik észre és kiszabadulnak a libák, seperc alatt feleszik a salátát, amíg ha aznap nem mennek dolgozni az irodába, legfeljebb levonnak egy napot a fizetéséből.
Én azt mondom, hogy a dolgokat siettetni felesleges. Mert nem vagyunk felkészülve a kapitalista utáni világra. Azok akik ma külföldre mennek dolgozni, tulajdonképpen a jövőbe sietnek. Sietnek a vég felé. Ők ott már megtapasztalják, hogy nem jó az. De kinek nem jó? Miért nem jó? Mihez viszonyítva nem jó? Annak nem jó, aki otthagyja a félig tele tányérokat?
Célt a kapitalizmus nem biztosít. Ha az emberben nincs cél, melyik rendszer fog neki célt adni? Asztalos akarsz lenni? Nosza fogjál neki. Menj el inasnak, lesd el a fogásokat, vállalj munkát, ha elszarod, fizesd ki az anyagot. Ne hagyd magad, ha valami nem sül el jól, talán holnap. Sem a kommunizmus, sem a kapitalizmus nem adhat ingyen semmit.
Mert látom a videókat, hogy soknak mégis jó. Aki alkotni akar, megvan rá a lehetősége. Asztalosok ezrei teszik fel a videójukat, szebbnél szebb alkotásokkal. Házi zenészek, házi stúdiójukban bármikor slágerképes zenéket írnak és töltenek fel az internetre. Hobby fürjtenyésztők ezrei tesznek fel tartási ötleteket. És széles a paletta. Van aki Tesla generátort épít és a kutyát sem érdekli.
Hogy mi balfaszok nem tudjuk lemásolni a multi modelleket? Mi rossz van abban, hogy az árú kulturáltan van a polcon, az üzletben nincs hideg vagy éppen meleg és a kasszánál gyorsan lepereg a vásárlás? Ki nem engedi, hogy létrehozzuk a nagy erdélyi magyar üzletház láncot? Megmondom én kik: a mi saját balfaszságunk. Mert csak a pofánk jár és maximum elmegyünk egy ingyenes pörformanszra álmodozni a kapitalista világ leigázásáról. De ez is csak egy ilyen balfasz álmodozás, mert az ég világán semmi elképzelésünk sincs arról, hogy mit tegyünk a kapitalizmus helyébe. Igen, Gepetto bácsit, Pinokkiót farigcsálni, házi túrót majszolva. Egy lófaszt.
Olyan ez mint az aki nem oltotta be gyerekét és bizonygatja, hogy nem lett semmi baja, ergo az oltás egy sorosista dolog. Igenám, de abban a községben ahol tömegesen nem oltották a gyerekeket (hanyagságból, nem tudatosságból), középkori betegségek ütötték fel a fejüket. Nem lenne ez más a modern társadalmunkban sem, a nagy kapitalizmus leigázása után. Egyszerűen a romantikán kívül fogalmunk sincs mit tegyünk utána.
De kérdem én, mi gátol minket abban, hogy ma önszerveződők legyünk? Törvénybe kéne iktatni, hogy tessék holnaptól kalákázni? Tessék holnaptól egymástól vásárolni?



Nem, szerintem erről a kapitalista ellenes diskurzusról le kéne szállni. Mert arról van szó, hogy a változtatni kívánó emberek legtöbbje alkalmazott, függőségi viszonyban keresik a kenyerüket és szeretnének önállóak lenni. Az önállósághoz csakis a kapitalista rendszer vezet. Mert ma kell egy véső, holnap egy ütvefúró, holnapután egy lapszabász gép és aztán hozzá egy csarnok. Ehhez ma minden elvi kérdés adott, csak el kell kezdeni. Vannak motivációs filmek, szakmai filmek, ki se kell találni a spanyol viaszt. Vannak pénzügyi rendszerek, amikkel létrehozod az álmodott műhelyedet, nem kell három generációt gürcölni egy fészerért. Persze ennek ára van. Mint ahogy minden saját vállalkozásnak, legyen az egy pár négyzetméteres nájlon széra.
A mai polgármester, ha holnaptól felszámoljuk a kapitalista rendszert, megváltozik? Hirtelen a közösség felé fog fordulni? Felszámolódik a korrupció?
Sajnálom, de nem tudok arra építeni, hogy a geci kapitalisták. Legalábbis ezzel a haraggal leszámoltam 2004-ben, amikor megértettem, hogy nekem nem a kapitalista kurvákkal van bajom, hanem a saját népem kurváival.
Értem én Tibort, tisztelem amit csinál, biztos jól is csinálja. Olyan szempontból elgondolkoztat, hogy én is a magam módján elkészíthetném a saját asztalos videóimat, ahogy ő mondja, hogy valamit hagyjunk örökbe. Mert sosem tudhatjuk melyik gyerekünk fordul vissza ahhoz, amit mi itt hagytunk félkészen. De úgy belül még nem érzem ennek az igazi értelmét. Szeretném ezt élőben átadni. Ha lennének ezek az Istvánkák, de ezeknek is az agyukat telebaszták a nyugati mosogatással. És nekik kell jönni, hogy Attila bácsi, ezt szeretném megtanulni. Én hiába csípem el a füleiket és rántom őket magam mellé.
Valószínű lesz annak egy külön öröme, amikor a fiam rájön, hogy ha apró fával megtölti a kazánt és meggyújtja azt, lesz meleg vize. Ezt csak saját akaratból megtapasztalni ér valamit. És ehhez valószínű nekem el kell múlni. És ez így van rendjén. Az én dolgom a kazánt ürükbe hagyni. Aztán neki van két opciója: befűt vele, vagy elviszi a vasba.

Egy dolog mindennél fontosabb: Bármit csinál, szeretem a fiamat, a feleségemet, a családomat. Ehhez nem kell nekem sem liberális, sem hagyományos diskurzus.