Édes otthon?

A nagyobbik fiú már tudja mire megy ki a játék, azért áll tisztes távolságban apjától, amíg az telefonál. Néz az apjára, közben szemeivel sűrűn pislog. Az az érzésem, hogy a gyermeknek a lába fázik. A gyermek tart az apjától, fél tőle. Meg sem mer mukkanni, szerintem egy életre be van zárkózva. Ebből lesz az a felnőtt, akitől majd ha megkérdi tőle az apja, hogy vagy fiam, jól vagyok apa, mindenem megvan, ezt fogja mondani, akkor is, ha éppen nem talál albérletet, nincs miből kifizesse, és éppen a munkahelyét is elvesztette. Ugye megmondtam én, hogy ez a gyerek semmirevaló, mondhatja majd a minta apa, aki keményen nevelte gyermekeit, mert az élet nehéz és meg kell nekik kicsi korban ezt tanulni.
Finoman értették velem, hogy ideje leszállnom a fiamról. Már másodikos, mikor tanulja meg, hogy önálló legyen? Válasz helyett szoktam kérdezni, hogy szerinte normális, hogy már másodikosan egy ismeretlenes egyenleteket oldanak matekből? Mert szerintem ez is a nagy összeesküvés egyik része, hogy a gyermekek már másodikosan kezdjék megutálni az iskolát. Hogy mire megnőnek fasza frusztrált emberek legyenek, hogy ők nem jók semmire, mert az önbizalmat vesztett embereket lehet aztán az orruktól vezetni. Ja, ez nem az, aminek látszik, hisz mind rendes emberek a tanárok, az igazgatók, a tanfelügyelők, a miniszterek, ők csak jobban tudják, mint mi. Így a ki nem mondott válasz a bamba tekintetekből.
Igen, én nem kétlem, hogy ezek az emberek mind rendes emberek, de lehet, hogy agy mosottak.
A tegnap volt dolgom egy templomban. Kis dolgom. Mert a nagy dolgokat nem adják a kis embereknek. A nagy dolgokat a nagy emberek kapják. Kis embereknek a kis dolog kell. Közben a pap elment és sajnos ráeszméltem, hogy már nem látok jól, mégis fel kell gyújtsam a villanyt. Pedig nem volt szándékomban a több évszázados csendet és homályt fénnyel betölteni. Valahogy az én jelenlétemet is olyan furcsának éreztem, hogy miért nem egy becsületes, vérbeli templomos asztalos végzi ezt a munkát, miért engem a pogányt hívnak mindig? Kerestem a kapcsolókat, aztán találtam egy legalább Edison korabeli kapcsoló táblát, olyan elforgatható kapcsolókkal. Rengeteg kapcsoló volt ilyen márvány kőre felszerelve. Még szerencse, hogy rá volt írva mindegyikre, hogy mi. Ott néztem, hogy külön kapcsoló van mindenre. Keresztútra, Jézusra, Máriára és a temérdek szentekre. Én éppen a Szent Ferenc alatt dolgoztam. Felkapcsoltam, de aztán a keresztutasnak a fénye is kellett, azt is felkapcsoltam. Munka közben elnéztem a rengeteg oltárt. És elgondoltam magamban, ahogy mondták magukban az emberek, építsünk egy oltárt Máriának. És építettek oltárt Máriának. Aztán építsünk oltárt Szent Ferencnek és építettek oltárt Szent Ferencnek. Aztán érdekes módon a fiam házi feladata vallásból egy sor kérdés volt, amire a válaszokat meg kellett találni, az egyik kérdés az volt, hogyan köszönte meg Ábrahám Istennek a tettét, hát úgy, hogy oltárt épített neki. Ahol aztán a kisfia nyakának szegezte a kését. Még szerencse, hogy Isten hamar észhez kapott. Mert talán képes lett volna Ábrahám a kisfiának a vérét kiontani azon a címen, hogy az Úr adta, az Úr elveheti. S akkor ilyen oltáros körökben van egy ilyen, hogy a gyermektől ne vond meg a vesszőt, mert mittomén mi lesz akkor.
Én azt mondom, hogy van más lehetőség is, ami nem olyan fájdalmas, mint a vessző. Mert a vesszőben nem az fáj a gyermeknek, hogy csípi a suhintás, hanem fáj a lelke, hogy éppen az veri, akiben bízik, akit szeret. Akiben a Világot látja. A vessző helyett van a szeretet. Ugye, a szeretet himnuszát mindenki ismeri. Még az a kegyetlen szülő is sűrűn prédikálja, aki vesszős meggondolásból kergette el mindhárom gyermekét otthonról. Jött, hogy szembeköpjem, amikor a fia esküvőjén szemrehányóan olvasta fel a szeretet himnuszát. De hát ki vagyok én a játékban, ha mindhárom gyermeke alázattal végighallgatta a szeretet himnuszát apjuk szájából?
Én azt gondolom, hogy nem szegülök ellen Istennek, ha azt mondom neki, hogy eszembe sem jut a kisfiam nyakára szegezni a késemet, hogy Neki feláldozzam. Nem. Ha Isten vérszomjas, van hatalma, gyakorolja. Igyon vért. De én nem adok neki vért. Semmilyent. És nem is építek neki oltárt. Minek?
És miért lenne ideje a másodikos fiamról leszállnom, ha ő minden percben igényeli a jelenlétem? Reggel, délben este mond, kérdez, időm sincs mindenre válaszolni. Most már nem marad dél után az iskolában, délben hazajövünk, itthon ebédelünk, pihenünk, tanulunk, aztán játszik, vagy van hogy kosár labda edzésre viszem, vagy a cserkészekhez mindenféle tevékenységre. Ezekben a tevékenységekben vajon melyik részében hagyjam magára?
Emlékszem, mikor én akkora voltam, mint most a fiam, már két órától néztem az órát, hogy apám négy órakor szokott a kapun bejönni. S akkor csata kiáltásokkal futottam elébe. Akkor is, ha aztán nem volt ideje vagy kedve csak velem foglalkozni, ott volt, és nekem az jó volt. Jó volt nézni ahogy dolgozik, ahogy másokkal beszél, vitatkozik. Jó volt vele vacsorázni, vele lefeküdni.
Azt vallom, hogy ez az otthon érzés. Amikor az ember szívesen megy haza, mert ott vannak a szerettei. Az otthon az a hely, ahova az ember jobban kívánkozik, mint bárhova. Azt hiszem ezt az érzést biztosítani tudom a fiamnak. Talán ezért tudunk mindent megbeszélni, és nem kell a vessző módszert alkalmazni.
A templom a kegyetlen Isten háza, akinek ha kedve szottyan, vér áldozatot követel. Ha nem is mindig igazából, de csak úgy próbatételként elég sűrűn. Nem érzem otthonomnak. Ezért nem megyek szívesen oda.