Mennyből az angyal


Eszembe jutott néhány dolog, hogy közben azt azt csináltam.
Számba vettem itt az összes szorgosan összegyűjtött hangszóróimat, és mondám: eljött az ideje, hogy a 3D stúdiómba szépen beépítem őket. Régi nagy ládákat szétvagdostam, újakat eszkabáltam, kisebbeket, hisz nem kellenek nekem döngések a stúdióba.
Igen ám, de szerelés közben rájöttem, hogy a magas hangszórók nagyjából mind ki vannak égve. Elkezdtem ilyen régebbi kis hangszórókat válogatni magas gyanánt, de sajnos azokkal is bajok vannak, hiába egyformák, a hangjuk nem az és zavar. Rögtön megbontják a sztereó képet. Én meg szeretem a szimmetriát.
Két ilyen szubbasz ládából megmentettem volt két mély hangszórót, gondoltam az jó lesz a szubbassznak. Jónak jó, de mégse jó.
Felismertem a helyzetet, hogy nem lesz könnyű dolog a 8.2-es rendszert megteremteni. Jók és egyformák kell legyenek a hangszórók. Ez a tákolás nem fog menni. Na de legalább megpróbáltam.
Addig is, amíg valamit hangszóróilag kitalálok valamit, megalkudtam magamban, hogy legalább egy kvadrofónikus rendszert állítsak be, esetleg egy basszus külön ládával, ez lenne a 4.1-es rendszer.
Elsőre a sztereó pár alá tettem azt a mentett szubbasszt, de az tulajdonképpen nem szubbassz, mert kikötöttem a szűrőket, a fejemben úgy állt össze, hogy a lábdob és a basszus gitár súlyát betolom a külön mélybe, hallám milyen.
Kicsit eljátszadoztam a 2.1-es rendszerrel, gondoltam, hogy valahol el kell kezdeni.
Pár óra keverés után úgy éreztem, mintha nagy munkában megráztam volna magam az árammal és kicsit meglepődtem. Kicsit megijedtem, hogy olyan dologba nyúlok, ami lehet meghalad engem. Nagyon fura a nehéz mélyeket kiváltani a sztereóból, érződött, hogy felszabadultak a fő hangszórók, a mélyek kicsit köpködnek, kérik a nagyobb hangszórókat egyértelműen, de a leg érdekesebb dolog, hogy a lábdob és basszus gitár összejátszásában előjöttek valami disszonánsok, amiktől begerjed néha a hang, és érződik, hogy a lábdob és basszus nincs összehangolva. Érdekes módon a sztereóban ez nem hallszik.
Összhangilag viszont jött egy olyan érzéssel a külön basszus tartomány, hogy ezekután enélkül nem élet az élet. Viszont a sztereóba vissza kell vigyek a lábdobból is meg a basszusból is, hogy meglegyen a levegő járás. Így teljesen át kell értelmezzem a kompressziókat, limitereket, magát a keverési elképzelést és a csatolmányok használatát.
Olyan ez, mintha két, békésen eldiskuráló, nagyjából egyforma nézetű barát (sztereó hangfalpár) diskurálásához most csatlakozik egy kotnyeleskedő nagyokos (a külön basszus láda). Nehezebb szót érteni, viszont jól jön egy más vélemény.
Uram atyám, gondoltam nagy zavaromban, mi lesz itt, ha mind a tíz láda elkezdi itt a fejemet cseszni?
Az első kilépési kísérletem a sztereóból, noha lesújtóan kiábrándító érzést generált bennem, csak tanultam belőle. Például rájöttem, hogy a Cubase virtuális stúdió programomnak, ami még nem a „Pro”, de még a köztes „Artist” se, hanem a csupasz „Element”, van egy olyan funkciója csatornaként, hogy a hangkártyától függően egyszerre több sávra kiküldhetem a jelet, és mindegyik küldemény hangerejét külön tudom állítani. Ez nagyszerű felfedezésem, mert eddig nem tudtam erről. Úgy jöttem rá, hogy elkezdtem böngészni a sáv egyéb lehetőségeit. Hihetetlen sok funkciót elbír a cucc. És most köszön vissza nekem, hogy meg mertem venni az egyébként vintázsnak számító Motu hangkártyát, a sok be és kimenetelével. Gyönyörűen illeszkedik a vas a virtuálissal. Érdemes volt kitapogatni a Motu hibáját és megjavítani.
Ha a hangszórók minősége le is törtek, de a szoftver felfedezés kompenzálta az élményt.
Tehát folytatom. De kicsit óvatosabban.


Ugyanaz az érzés vett hatalmat rajtam, mint amikor az asztalossággal évekig tököltem, néha úgy nézett ki, hasztalan minden vergődésem, minden erőlködésemmel csak jobban csúsztam lefele, de nem volt más választásom mint evickélni, kapálózni, értelmetlenül dolgozni. A kezdetekkor egyik unokatestvéremet családi nyomásként magamhoz akartam venni, mert nem volt munkahelye, ez a múlt században, abban az időben volt, amikor senkinek nem volt munkahelye, az állami gyárak összeomlottak, a privát még nem jött elő, a kilencvenes évek elején. Emlékszem eljött abba a műhelybe, ahol gyakorlatilag még inas tapasztalattal sem rendelkezve önálló munkát vállaltam, a fenesi úton egy kocsmáros pajtájában, és megvetően mondta Robika, hogy mit képzelek én, egy ilyen lepukkant helyen dolgozzon?
Nem számítottam más hozzáállásra, titokban nem is bántam, mert problémás volt a srác.
Renáta, Robinak a húga keresett meg a facebookon, nagyon szűkösen kommunikáltunk (nem rajtam múlott), és ő írta, hogy Robi két évvel ezelőtt egy játszótér padján éjjel megfagyott. Hontalan volt. Sajnos ő is az a fajta hontalan volt, akinek nagyon sok esélyt adtak az életben, és csak a felesége tudhatja, hogy mennyi áldozatot hozott érte.
Ezsembe jutott ez, és kicsit elkeseredtem. De ugyanakkor visszaköszönt bennem az, hogy mégse kapáltam kétségbeesetten oly hiába akkoriban. Mindennek van értelme.


Gyermekként inkább a „Mennyből az angyalt”-t énekeltük karácsonykor. Főleg azért, hogy hozzon is valamit az az angyal a karácsonyfa alá. Gondoltam, milyenné dolgoznám fel a karácsonyi dalt mai szemmel és füllel?
Mint rendszerint szoktam, egy egy dal keverése előtt, alaposan utána keresek a neten, ki írta, milyen feldolgozások találhatók, s így tovább. Hát meglepett, hogy ez a kedves dal nincs a nemzetközi repertoárban. Több magyar feldolgozást meghallgattam és érdekes módon, nem igazán nyúltak ehhez a dalhoz. Miért?
Azt hiszem leesett a tantusz, hogy miért. Mert annyira magyar, hogy nem illeszkedik sem az ír vonalhoz, sem a niggerhez. És egyáltalán nem a fehér kariról, nem a Santaról, nem egy fajta boldogságos szeretet ünnepről énekel, hanem magáról a karácsony értelméről: Krisztus megszületéséről.
Ma már mindenki úgy veszi, hogy a karácsony a szeretet ünnepe. Már nem is igen hallom azt, hogy Jézus szülinapja. Maholnap Jézus egy nagypocakú szimbólum lesz a kandallón, szobrocska formában mint azok a torzszülöttforma Budha szobrok, akiről senki nem tudja ki s mi, de biztos valami szentféle vóut. De lehet, hogy eljön az idő (és az már közel van), amikor az emberek szégyenlik a Jézust emlegetni, és inkább eljópofizzák a karácsonyt Rudolf idióta plüss pofájával. Mostanában felfigyeltem, hogy ki ez a Rudolf? Mind csak őt hallom mindenhol.
A román is azt mondja, hogy jön a „Mos craciun” (móskrecsuny), neki se az angyal hozza az ajándékot, hanem az öreg bácsi. Hogy sikerült mégis összehozni ezt a moskrecsunyt a májkáprecsiszával és a dunnyezóval, nem egészen értem. Fogjuk rá, hogy kreatív elgondolásból alakult ez így.
De azért elgondoltam, hogy mennyire egyedi ez a „Mennyből az angyal” dalunk. Kicsit megszeppenve hallgatom, neki menjek, ne menjek? Égek a vágytól, de még nem hallom a fejemben.
Elgondoltam, hogy különösen ma mennyire lesújtóan és egyenesen megy neki a nyugati „keresztény” kultúrának: „Mennyből az angyal...” Tehát nem moskrecsuny, se szántáklóz, meg ilyenek...

Piszkozat


Alábbi elmélkedésem csupán piszkozat és úgy is kell venni, nem pedig országot építeni rá. Ereket érte felvágni nem ér. Boncolgatni és elemezni megér, de ezt úgy, mint egy unalmas, esős délután egy szúnyogtól védett konyhaasztalnál egy hosszú lére főzött kávé mellett.

Kérdéseim merültek fel az „Élet iskola” tervei kapcsán.
Az első frankó kérdést magamnak teszem fel: ki a jó büdös lófasznak képzelem én magam, hogy bármiféle úgynevezett szakmai tudást átadjak én bárkinek is?
A második kérdésem pedig az, hogy nem e vitte már végig ezt a kérdéskört a nyugati társadalom? Nem e pontosan ebből a kérdéskörből kiindulva jutott oda, ahova jutott?
Nem e úgy viselkedünk kis spanyolviaszfeltalálta világunkban, mintha valami fantasztikus tudás birtokában lennénk, holott csak szánalmas senkik vagyunk, akik megfeneklettünk a saját ösvényünk posványában?
Irigylem Tibor tudatosságát és meggyőződését. Ez bennem nincs meg.
Az évek folyamán bennem megtört az a bizonyosság, hogy az én utam jelent bármit is valakinek. Volt idő, amikor hittem abban, hogy utam megoldás másoknak is. Ma már kételkedem igazamban.
Igazat kell adnom nemcsak Tibornak a meglátásainak, hanem sok másnak is, akik ebben a cipőben járnak, hogy a nyugati életforma nem megoldás. De ha az nem megoldás, akkor mi a megoldás?
Mondjuk mi, hogy bezzeg a nyugat, hogy milyen pazarló és felelőtlen. Én azt tapasztalom, hogy mi sem vagyunk jobbak a Deákné vásznánál. Mitől emberibb és zöldebb az én, vagy a más tákoló útja? Semmivel se! Csak nekünk van pofánk blogolni meg fészbukkozni.
Az már csak természetes, hogy egy gyári melósnak, vagy egy irodakoptatónak egy adott pillanatban romantikusnak tűnik a szabadnak tűnő életforma, legyen az öngazdálkodás a réten, vagy műhelyezés egy csűrben, mint ahogy én iskolába menet megirigyeltem a szaladgáló cigány purdékat, akikre nem hatott az iskolai szigor és elvárás. Viszont a dolgok mögött ott van a viszontagságos, ingatag, kiszámíthatatlan mindennap és jövőkép, ami néha nagyon nem látszik.
Szerintem ez a virtuális ránk csodálkozás eléggé fake cucc.
Vállalkozásaink mögött messze nincs az a nyugodalmas, csendes, alkotásfull életforma, amint az elsőre látszik. Rengeteg potyamunka van mögötte, és legtöbbször, mint a magam helyzetében egy fix jövedelmes társ, aki kitölti a folyamatosan keletkező lyukakat, hézagokat.
A sikeres vállalkozások mögött mindig ott van Valaki, vagy Valami, akik ilyen vagy olyan formában, csendes társként -néha érthetetlen elgondolásból- támogat.
Ez a való igazság.
Ritka alkalom az, amikor valaki a saját erejéből, a saját eszével, tiszta cinikus üzleti szkilljével épít fel egy birodalmat. Láttam ilyen vállalkozót is, igaz nem asztalost, nem varrodát, hanem kereskedőt. Kertész, asztalos, varró sosem fog egymagában birodalmat építeni.
A nyugati kultúra megteremtette azt a lehetőséget, hogy egy zöldfülű Senki Alajos bemegy a gyárba, és az első negyed órában rájön mit kell tennie és onnan tovább tőle függ, hogy milyen karriert épít a gyáron belül, van egy biztos megélhetése, mindenféle különös ismeret nélkül. Ennél egyszerűbb és világosabb szociális háló nincs. Egy önálló életforma, mint egy földművelő, asztalos, kovács, bőrdíszműves, faragó, stb, messze nem nyújtja ezt a biztos és mondjuk ki: kényelmes jövőt.
Mivel jön pluszba a magamfajta életforma? Azzal jön pluszba a magamfajta életforma, hogy az álmodozás tűzterét állandóan melegen tartja.
Annak, akinek megvannak az életre a mindenféle válaszok, annak csak nyűg az ilyen modell. Annak akiben sosem huny ki az álmodozás, az önkergetés, az önsanyargatás, tökéletes mintapéldánya vagyok. (Vagyunk)
A tragikus ebben a komédiában, hogy mind amellett, hogy nem rejtettem sosem véka alá a dolgok fonákját, némelyek rajongással nézik vergődésemet, mintha lenne benne valami spirituális cucc. Hiába mondom, hogy nincs, nem hiszik.
De hiába mondom magamnak is, én sem hiszem el magamnak. Azok a tipikus válaszaim születnek meg a fejemben, amiktől örök marad a lúzerség, hogy: majd a következő munkámmal befut a dolog. Nem fog, de mégis: majd a következő. Ettől kibaszottul kreatív a dolog, hogy reménykedem, reménykedem.
Igaz, ha Csabi szemeivel nézem a dolgot, ki néha, kétévente pár hónapra beszalad hozzám, és mindig rácsodálkozik, hogy azért csak haladtam azóta ezzel is meg azzal is. És megnézem őt, aki semmivel sem haladt semerre, mert a cigi, a pia elviszi minden álmodozásnak a kedvét és lehetőségét, akkor talán igazat adok magamnak.
Tehát az első két kérdésemre magamnak így válaszolnék: Nincs amit követni bennem, nem vagyok hiteles, és igen, a nyugat sok kérdésre megadta már a választ.


Visszatérve az Életiskola dologhoz, engem megérint a Tiborhoz hasonló emberek életpályája. Nem a nyugat ellenesség szempontjából, ez a témakör csak egy dramatizált porhintés szerintem. Ami lenyűgöz ezekben az emberekben az, hogy sorsukat a kezeikbe veszik. És hálistennek van pár, nagyon kevés barátom, akik sorsukat a kezeikbe vették, és minden viszontagságuk ellenére inspiráltak engem. Kell egy kis őrültség ehhez, az biztos, de ha valamit irigyeltem tőlük, az a tüzes előre nézés. Az a dac a nincstelenséggel, az eleve elrendeltséggel szemben, a rendszerek magasról való leszarása, ez bennem egy hatalmas szabadság teret nyitott meg, hogy van élet a rendszeren túl.
Bár botladozva és nehezen tanulva sodródtam a szabadság pályáján, mert nem volt meg hozzá a kellő tökösségem, de néha úgy éreztem, hogy elkaptam valamit ennek a szeléből. A mindennapos szükség elvette az energiámat a katartikus alkotásoktól. A megrendelésekre kellett azt hazudnom, hogy katartikusak. De nem voltak azok.
Voltak jó pillanatok is. Amikor bár hamisan, de egy egy remény foszlány elvitt az „A”ból a „B”be. A remény levedlett, viszont ott voltam a „B”ben.
Na most akkor Tibor nem tudom mit látván bennem, megosztotta a neki írt levelemet és az általam már elásott forgácstáboros filmemet az Élet iskola csoportjában és oldalán. Egy olyan cselekedet ez, amit eddig senki nem tett, akkor sem, amikor volt hatszáz ismerősöm a fészbukkon. Spekulálhatok azzal, hogy talán ő is hamisan vél felfedezni bennem valamit, amit talán én is hamisan vélek felfedezni magamban. Olyan ez, mint egy félreértett világkép, és majd egyszer minden kiderül, amikor kilépünk a vortexből. Hogy egy nagy lófasz az egész.
Viszont neki ott van a három hektáros telke, nekem meg itt a hájdán csürkepalotám, és motoszkál bennünk valami, hogy ezeket megosszuk, ilyen vagy olyan formában. Bármennyire sablonosnak tűnve, de valahogyan le szeretnénk tenni a nemzet asztalára, de lehetőleg nem úgy, hogy egy csürhe elkommunizálja, hanem az arra méltók elnyerjék és onnan tovább kamatoztassák úgy a saját, mint a nemzet dicsőségére.
Na de hogy? Ez itt a kérdés?
Álmodozó ámokfutókkal tele a világ, de aki konkrétan oda tegye a csontját, nagyon kevés van. Aki oda teszi a csontját, az legtöbbször munkában találtatik, nem ér rá sokat álmodozni, hanem fogja az éppen soron levő munka végét és gyöngyfüzéres türelemmel végig imádkozza az összes munkafázist, míg a végére jár.
Ha jól értem és gondolom, ez az Életiskolás dolog elébe szeretne menni a sok hiábavalóságnak, ha már úgyis futkároznak a szabadságtól megfertőzött tevékeny (nem csak kulturálisan kreatívok) álmodozók, akkor nekik nyújtani egy fajta lehetőség csomagot, úgy tudás, mint konkrét segítség formában.
Például: Ha lett volna egy olyan lehetőségem, hogy dolgozhassak egy műhelyben, ahol tanulok is meg némi pénzt is kapok és mellette kiépíthessem a saját műhelyemet, két kézzel kaptam volna utána. Két mohó kézzel kaptam ennél kilátástalanabb ajánlatokért is, néha hatalmas ráfázásokkal, hát még egy reális lehetőséghez, hogy kaptam volna, melyek sajnos nem gyúródtak....
Az általam feltett kérdések és válaszok, illetve az alakuló Életiskolás törekvések fényében tovább szeretném gondolni a magam részéről a projektet.
Nem hiszem, hogy bármiféle céhes rendszer vagy ahhoz hasonló lenne a megoldás, hisz a hatalmas monopóliumokkal -multik, helyi megacégek- nem lehet gittegyletekkel felvenni a versenyt. Az egyénit kellene beépíteni a tömegipart ontó kereskedelmi hálózatba.
Idáig a piszkozat.
Lehet, hogy majd folytatom...

Boldog Jézus szülinapot!

Múltévi karácsonyi keverésemmel kívánok Boldog Karácsonyt!
Szerettem volna idén is egy karácsonyi mixet készíteni, tervemben van egy népeket átfogó karácsonyi albumot készíteni.
Ebben a mixben is én dobolok, itt még reméltem, hogy nem hiába csinálom. Azóta kicsit elkeskenyedtem.
Újra hallgatva eszembe jutott, hogy a zongora hangzását nyolc sávba igazítottam még midiben, majd renderizálás után térbe kevertem, hogy élő fílingje legyen. Olyan, mintha a zongoránál ülne az ember, azaz a mély hangok balra szólalnak meg, majd a magas hangok fele haladva jobbra halad a hang is. Feltéve ha jó pozícióban van feltéve a fejhallgató.
Én még reménykedem, hogy a karácsony Jézus születés napja, én így élem meg.

Életiskolás gondolatok


Kicsit meglepett, hogy Tibor visszaköszönt és újra kérte a 2004-es fogácstáboros „A Ház” című filmem linkjét. Meg is osztotta az „Élet iskola” csoportjában.
Én már letudtam azt az időszakot a mindenféle viszontagságaival együtt. Kicsit furának tűnik nekem, hogy így, tizennégy év után visszaköszön az akkori alkotásom. A mai tapasztalatommal nem csinálnám újra azt a tábort. Nem vagyok már éppen az a bolond, aki mindenbe belevág, noha most sem nyugszom. Csak a mostani nyugtalanságom mégis valamennyire kontrollált.
Nehézkes életpályám mára elbizonytalanított abban, hogy jól csináltam e a dolgaimat? Kételkedem magamban. Az a mód, ahogyan lemorzsolódtak mellőlem az emberek és ahogyan ma sem zárkózik mellém senki, talán arra utal, hogy miattam nem férnek mellém emberek. Sokszor megfordult a fejemben, hogy talán az is baj, ha túl nagy a saját mércém. Hiába nem követelem senkitől azt amit magamra szabtam, azt hiszem, hogy néha túl magas voltam társaimnak és ez elrettentette őket. Nem tudtak „megérinteni” szerintem. Holott baszottul egyszerűen csak itt vagyok. De hogy nem iszok, nem cigizek, nem kártyázok, nem kurvázok, minden munkapercem a családomé, a műhelyemé, ez valószínű túl sok, követhetetlen életforma mellőlem elszakadt munkatársaimnak.
Az igazság az, hogy senki kedvéért nem fogok változni. És az is igaz, hogy nehezen viselem, ha azt látom, hogy az ember mellettem cseppnyit se fejlődött tizenöt év alatt, csak jobban elmélyült az alkoholban, a lúzerségbe és semmije sincs szó szerint. Sokszor az volt az érzésem, hogy a műhelyem az alkohol, a szivar és a szerencsejátékok fő bevételi forrása, azaz a műhelyem célja ezeket támogatni.
Másrészt azt is látom, hogy nemzetek rohannak vesztükbe. Értéktelenné vált a magán vállalkozás gondolata. Rabszolgaság fejébe mennek nagy cégekhez dolgozni a fiatalok. Nem akarnak semmi mellett elköteleződni. A buta, gépsoros munkafolyamatok korlátoltságát úgy variálják, hogy elmennek egy másik buta gépsoros gyárba. Így szálnak ágról ágra, így telnek az évek, semmilyen fejlődés nem mutatható ki, tíz év után is ugyanott van, ahol volt a kezdetkor.
Túlfelől az is igaz, hogy a saját vállalkozásnak nincs kitaposott útja. Nincs amit követni. Én is amikor elindultam kényszer pályámon, nem volt egy szál asztalos mester se akitől bármit is tanulhattam volna. Gondokkal teli agyamat erőltettem, hogy dolgokat vajon hogy kell csinálni. Sokat kísérleteztem, sok anyagot elszartam. Hatalmas iskolapénzeket fizettem.
Irigykedem, amikor szakszerűen beszélő, hozzáértő mester embereket látok, mert nem értem miről beszélnek, csak ha látom, akkor értem.
Én úgy dolgozom, ahogy a cigány zenél: fül után.
Nem egészen értem Tibor kezdeményezését, hogy egy országhatáron átívelő Élet iskolát létrehozni, ahol az arra vágyók olyanoktól tanuljanak, akik az élet iskolát járták ki és létrehoztak valamit.
Ez a gondolatmenet nem rejtetten elsúrol a legalitás mellett. Mert jogilag nehezen lehet ezt megvalósítani.
Amíg Géza bemegy a butyilovgyárba, ott benn van a rendszerben. Amíg ott van, működik a társadalom biztosítása. Munkája annyira egyszerű, hogy az első negyed órában rá tud hangolódni. És csak rajta múlik, hogy meddig viszi.
Az aki életiskolás möster mellé szegődik, annak nincs semmije. Mert a mösternek sincs semmije. Olyanok valának mint a cigányok: bár szabadok mint a szarkák, de az állami apparátusnak csak büdös cigányok.
És nem vagyok abban biztos, hogy a zöldfülű érdeklődőben tiszta ez a kép?
Manapság az életet a saját kezedbe venni, nagyon merész vállalkozás.
Viszont mondok valamit erről a nagy társadalmi biztosításról. Volt, hogy pár hónapja a magán vállalkozói engedélyem révén köteles voltam ilyen minimális társadalmi adófizetésre, így bekerültem én is a rendszerbe. Az asszony persze, hogy akkor az analíziseimet is ingyé csinálhatom. Mikor megyek, aszongya a pultos néni, hogy ez csak programálással megy és sajnos a vizeletre már nincs alap az adott hónapban. És ha fizetek, kérdeztem? Akkor semmi gond, minden mehet. Fizettem és másnapra minden eredményem megvolt. Elnéztem amint az öregek a hónap első két napján százával gyúródtak, hogy el ne fogyjon az alap. Hát köszönöm, ebből a társadalmi gondoskodásból akkor nem kérek.
Na persze, a rákos betegségeknél ez más.
Szóval nem könnyű. Az embernek tudnia kell, mibe mászik.
Követem az Élet iskolás dolgot, érdekelt vagyok, habár nem látom át.
Viszont az is igaz, hogy változás nem tudom honnan jöhetne máshonnan, mint alulról, a nép fiai közül, akik ma mint a cigányok vannak számon tartva. Sem az európai ház, sem a helyi kormányok nem érdekeltek egy valós élet alternatívára. Mindent a nagy városokba tömörítenek, a nagy városok igényeit igyekeznek kitermelni minden téren, így esélye sincs az emberiségnek az alternatív megoldásokra.
Pedig a lehetőségek adottak. Ürülnek a falvak, a földek idegen kezekbe kerülnek, már az ipari létesítmények sem kellenek senkinek, mert ha jön egy márkagyár valahova, az hozza a saját pléh csarnokát, nem áll neki vakolni meg meszelni.
Hirtelen úgy tűnik, hogy fellendül egy begyárasított térség, viszont a következő lépés az, hogy a helyiek feladják a kertészetet, méhészetet, földművelést és mindenki elmegy a butyilovba gépsorba állni. És már az sem furcsa, hogy kis településen kis áruház fészkel be. Innen kezdve már mindenről beszélhetünk, de önállóságról már nem.
Tévedésbe ne essünk, nem a modern üzletházat okolom a baj forrásának, hanem azt, hogy ez az üzletház nem a miénk. És ez lényeges különbség.
Nagyon jól illusztrálja ezt a helyzetet a fakanalas néni, aki ősrégi családi foglalatosságuk jegyeként mindenféle fakanalat árul mobilis kosarából a „Market” előtt, olcsóbban mint a kínai bambusz kanalat, mégis kéregető a státusa.
Valahogy így az életiskoláról.

Gyüvő-menő napok


Jön, megy, mégis helyben áll.
Tesz, vesz, mégse látszik.
Visz, hoz, inkább a semmit.
Ki az?
(a mintiai asztalos)


A nagy munkák közti kapcsot ezek a kis semmiségek teszik, melyeknek se elejük, se végük, csak az idő folyik el, eltelnek a napok, és még a költséget sem fedik. Ezek a muszáj dolgok, amiket meg kell csinálni. A vállalkozás árnyékos oldala. Amikor embereket kell kiszolgálni, akikkel valamilyen kapcsolatban vagyok.
Nem lehet mindent pénzesíteni.
Mondja ezt nagy bölcsen az is, aki még a budin is pénzt csinál.Vannak ilyen sikeres emberek, akiknek mindenük arannyá válik. Minden erőlködés nélkül. Más dolguk nincs, mint nyakalni a siker gyümölcseit mint csatorna lefolyó az esővizet.
Én az emberi kapcsolatért is megdolgozom. Legtöbbször, csak hogy kapcsolatban legyek, mindenféle potenciális haszon nélkül.
Az emberek manapság a barátságot is sajnálják.
Szerencsém azért mégis van, hogy barátságért tudok dolgozni. Mert mi lenne, ha nem tudnék munkával barátkozni? Az más kérdés, hogy a barátkozgatás a munkám nélkül nem lenne.
Csak önmagáért egy ember szart se ér.
Minimum áruljon valami elérhetetlen álmot. Vagy egy elérhetőt.
Nehéz mindennek értelmet adni. Lassan kezdem hinni, hogy nem is nagyon kell erőlködni ezirányba.
Meghajtó szíjakat keresek egy Pioneer casette decknek, CT-737 MarkII típusunak. Belefáradtam a gúgelbe, vagy én vagyok megint béna, nem tudom megtalálni a szíj paramétereit. Az ebay árul szettben, de furcsállom, hogy csak két szíjat árul, holott én legalább háromnak láttam helyet. Ha megtudnám a méreteit, talán helyileg is megrendelhetném, olcsóbban. Az ebayról annyiba kerül, mintha megvennék egy használt, de jó állapotú hasonló lejátszót. Ez is csak egy mentsük meg a bálnákat cucc.
Lomtalanítás alkalmával került hozzám, hogy nem megy. Már vagy öt éve nálam van. Bekapcsoltam, zúg, de nem megy. Szétszedtem, lenyűgőzőtt a tökéletesen épnek, tisztának tűnő mechanizmusa, viszont a szíjak mind elszakadtak, azért zúg csak a motor.
Elkapott egy ilyen retróizmus, hogy a több száz (ledobozolt) kazettámat újra hallgassam. Elgondoltam, hogy a fiam életében nem látott kazettás lejátszót. Érdekes lesz neki.

Jézus ma


A felgyorsított életünk esélyt sem ad a krisztusi érzelmekre.
Újra kell fogalmazni Jézust, vagy szimplán csak kukába vele.
Elképzelem, amint ott ülnek a tűz körül és majszolják a halat. És a másvilágról filóznak. Túlságosan sietni nincs hova, a tegnapi éhezés ma is ugyanaz, és élve a popperi megállapítással, miszerint a dolgok nemigen mozdulnak a helyükről, az az éhezés holnap is ugyanaz, így nincs hova sietni, van idő megemészteni a krisztusi mondanivalók életbe léptetését.
De ma nincs idő semminek a megemésztésére. Az idő emészt minket. Az idő pénz. Amit ma nem fizetünk ki, azt holnap már kamattal kell kifizetni, az aznapival összeadva.
Kamatot számol minden és mindenki. És nincs menekvés.
Az autó vizsgáztató onnan ítélt, hogy milyen a kocsim. Az iskolai tanár is onnan itélt, hogy milyen a kocsim. Más szemmel nézett amikor harminc éves autóm volt, és más szemmel nézett, amikor húszéves autóm lett.
Ugyanaz a barna vastag trikóm helyettesíti a pulóvert már évek óta. Ez valamennyire takarja, hogy három elnyűtt trikóm van, mert a többi ami elnyűtt az a műhelyben végzi.
Nem adok magamra, mert így valamennyire békémen hagynak. Hagyom, hogy eszerint ítéljenek. Intellektusomra, érzelmemre úgysem kíváncsiak.
Dölyföt sem igen érdemes aggatnom magamra, mert irigyelnének. Követni akarnának. Egy alázatos embertől mit lehet tanulni? Semmit. Senki nem akar szegény lenni.
Persze ez is kamu, mert nem vagyok szegény. Nem én. De azt amit összekuporgattam gyarlóságomban, kevésnek minősül, hogy origó legyen.
Mit kezdjünk mi ma Jézussal?
Feláldozzuk a politika oltárán. Rámutatunk a politikusra és azt mondjuk: ott a Jézus!
Szomorú, hogy csak nézünk ki a fejünkből cinikusan és kárörvendve nézünk a szegényre, csodálattal a gazdagra, az se számít, hogy gazember, gerinctelen, fantáziaszegény, bunkó... de van pénze. Hogy lett a pénze? Nekem is kell! Így a megtévelyedett szerencsétlen flótás.
A vállalkozás anyja sem fér már a piacra, kiűzték a trógerek. De lehet, hogy közben meghalt. Lehet, hogy valamelyik pulton már maga Jézus is beállt valutával üzérkedni. Valószínű rájött, hogy csak sétával és hegyi beszédekkel nem éri meg a harmincat se. Dumával a keresztig sem ér el. Poklosok sem igen járkálnak az utcán. Vakon is ritkán látni embert. A mai csodatétel az lenne, ha mondjuk csecseket nagyobbítana ujjpattintásra. Így talán lennének Magdalénák. Mert egyébként jogára járnak rég. Az aszott gebeségek, száradt ajkú elkeseredett szinglik. A kövérek nem számítanak. Azok nem emberek. Azok dagadt, öntudatlan állatok, akik csak zabálnak.
Csodálom az emberi tűrőképességet. Képes addig futni, amíg összeesik. Önzetlenül képes belehalni a rohanásba.
És én is beálltam ebbe a maratonba. Hiába bánom. Futok, hogy futhassak.
Addig futok, amíg egyszer kifutok a textúrából.
És itt hagyom a dilemmákat, oldja meg más.

Autó vizsga


Leszidott az autó vizsgáztató. Jól leteremtett. Hogy lehetek olyan érzéktelen és felelőtlen? Csak sápadtam és pirultam egyszerre, mit vétettem megint a Világ ellen akkorát? Hogy a nemtommilyen rúdak és buksák és ilyenek „várzö” , azaz reszelt káposzta. Hogy nem érzem amikor megyek? Nem hallom amikor megyek? Csak álltam ott és néztem ki bánatosan a fejemből, hogy hát... valamiket éreztem én, de nem gondoltam volna, hogy ez ekkora baj.
Már harmadik napja benne a vizsgáztatás kálváriáján, először be se engedtek, mert az üveg el volt repedve. Elmentem, lecseréltettem az üveget. Egy köteg pénz. Nem értettem, hogy mi a baja annak a repedésnek, de gondoltam, üsse kő, ha ez a törvény.
Agyon fázva, testem „várzö” a hidegtől, mindenhol két három órákat ácsorogni, hidegben, esőben, hóban, sehol egy budi. És még mondjam, hogy „mérszi”, mert azért mindenhol megvolt a jóindulat. Igaz, mindaz a cinizmus ami bennem nincs, azt megkapom máshol mindenütt, bőven és gátlástalanul.
Végre valahára befogadtak, rátapostak a motorra, majd megszakadt, el is hasadt a fűtés csöve, icipici sugárban spriccelt ki a forró víz. Aztán elkezdték rángatni a kerekeit, mintha fel akarták volna négyelni a kocsit. Elgondoltam, hogy én soha egy kocsit nem tettem ki ilyen erőszakos helyzetbe. Mi lenne, ha egy orvos elkezdené így a lábaimat cibálni, hogy lássa, mire jók?
De igazuk van. A törvényhozóknak is. Mondjuk azért abban is van valami, hogy a totálkáros roncstelepeken nem a magamfajta autókat láthatni, hanem mind a hiperszuper, erős, újszerű autókat.
Nem akartak átengedni. De jóindulatuk megvolt, mindjárt bekonferáltak a szomszéd műhely egyikébe, azok rögtön lekapták az első kerekeket és leoperálták a bűnös részeket. Be kellett lássam, hogy igazuk van. Mutatta a szerelő a bajokat és magyarázatokat is fűzött hozzájuk. Így már megértettem.
Még két szekér pénz. A rosszmájúság felhányta, hogy ezért a pénzért már vehettem volna másat. Mindez azért, hogy remélhetőleg még egy évet járhassak vele. Mert a vizsgáztató azt mondta a füst is várzö. Az egész kocsi várzö.
Lecseréltek még ezt azt, mikor hozza ki a srác az autót a műhelyből, mondja halkan a kollégájának, hogy te ennek nincs féke. Mije nincs? Kérdeztem. Hogy féke, a padlón fog csak valamit. Az autó meg már ott pöfékel a vizsgáztató ajtaja előtt. Kezdett inogni alattam a világ, én még egy napot ki nem birok ezekkel a szerelőkkel, vizsgáztatókkal és a bank automatával. Már láttam Icig hogy dörzsöli kezeit mikor felismeri a hitelkártyámat.
Kérdeztem a fiatalember szerelőt, maga ismeri a Dácsiát? Hát hogyne, mondta, sok Logant szereltem. Nem, nem a Loganra értem, arra a régi, szögletes Dácsiára. Ja, azokhoz nem volt szerencséje. Na mondom, nekem volt három, és jártam úgy fék nélkül vele, mint a fék nélküli biciklisek, úgyhogy nekem ne mondja, hogy nincs fékem és ha lehet ne hangoskodjon.
Esze ágában sem volt hangoskodni, mert borravalót is adtam, csak tudom, hogy az a halavány lelkiösmeret szólalt belőle. Az a halavány lelkiösmeret, ami nem volt meg, amikor befejezettnek minősítette a munkáját, mert valószínű nem légtelenítette a rendszert szerelés után.
Szerencsémre a vizsgáztató már csak azokkal a bajokkal foglalkozott, amiket reklamált. Még egyszer, de már emberségesebben szidtak le, én meg fogadkoztam, hogy jövőre ezzel az autóval nem jövök vizsgára. Befogom traktornak az útépítésre. Erről majd akkor írok, amikor eljön az ideje.
Aztán fel is hívtam Gerit, ma reggelre be is programált, megnézi ő a fékeket. Ő tudom, hogy rendes munkát végez. Hiába, a magyar ember tisztességesebb és becsületesebb.
Hazafele megelőztem két szekeret is, milyen jó, hogy nekik nem kell vizsgáztatni a szekeret.
Volt időm a nagy dramaturgia alatt nézelődni, szemlélődni, megfigyelni az embereket. Mindenki siet. Közben mindenki ráérősen bassza azt a mobil telefonját. A másik kezében az egészségtelen gyorsétel. Cigi cigi után. Kávé kávé után. A szerelők úgy dolgoznak, hogy rákönyökölnek a felnyitott motorház peremére, a levegő szűrőn az egyhasználatú kávés pohár, a cigi a szájából lóg és olajos kezével maszatol a telefonján. Nem hinném, ha nem látnám, jutubozik a szerencsétlenje. Erre jön a másik szerelő, az mutatja ő is, mit kapott a facebookon. A műhely tele zsírral, csöpögő olajokkal, szerszámok szanaszét. Egy gázas lámpa pislog bánatosan, nem bír begyúlni. Egy másik a telefonja lámpájánál szerel valamit. Lazán, tök ráérősen.
Uram atyám, forgattam fejem hihetetlenül, erre mennek azok a hatalmas manopera árak. Ezek a fél életüket lekütyülik tiszta hiába.
Igen, értem én a nagy ipar és a tömeg közlekedés számszerű törvényeit és azoknak szükségét, de lám minden ipari intézkedés ellenére vonatok siklanak ki, repülők zuhannal le, autók percenként ütköznek, az ember mégis siet, rohan és életét kockáztatja minden alkalommal, amikor a háza ajtóján kimegy.
Én is a sietős reggelen ahogy menni készültem, megpillantottam a nehezen beszerzett Biblia Károli hasonmás kiadványát az előszoba könyves polcán és felsóhajtottam, hogy ott van a megoldás, de mikor jutok én oda? Valamikor el kéne oda jussak, hogy mindazon bibliás projektjeimet elvégezzem, amiknek egykor nekifogtam, még mielőtt ennek a cinikus világnak sikerült a hitet kiűzni belőlem.
Mert jó lenne újra hinni abban, hogy az ember nem reménytelen és van értelme neki reggel felkelni, lesz remény arra, hogy egy nap a természetre, az embertársára fog csodálkozva és ámulattal nézni, nem ezekre a nyomorult vasakra, képernyőkre.
Na így jártam.
Rájöttem, elmúltak a régi autós korszakok. Nincs már mit autómmal kezdeni. Még egy évet elpöfékelek itt, nem mintha nem tudnék még tízet a magam módján, de ezeknek nem elég az én vezetői és autó használati hozzáállásom. Például én sosem tekertem három ezres fordulat környékére sem a motort. Lazán megyek vele kettő, kettő és fél ezerrel. Négyesben, kettő ezres fordulattal megyek hetvennel. Mintia-Déva szakaszban van egy cirka három kilométeres útszakasz, ahol hetvennel mehetek. A többi ötven. Hova ide négyezres fordulat? Mi volt az a hiszti azokkal a rudakkal s buksákkal, alig tudták levágni őket, hatalmas kalapácsokkal baszták széjjel, nem vagyok én sem hülye, látom azért, hogy milyen jól kitalálta a Volkswagen ezeket a dolgokat, hogy gyakorlatilag elnyűhetetlenek és egy kis kotyogástól még nem omlik össze a rendszer.
Én nem tudom, vagy valóban felelőtlen vagyok, vagy teljesen elment az esze ennek a világnak?
Milyen jól befűtöttem én a saját készítményű kandallómba, régi téglából, agyaggal tapasztva, a mai szakma ezt kinevetné. Néztem egy videót ezzel a Sabin Ghermánnal (nagy transzilvanista), hogy miként restaurált egy régi házat, viszont a belső ajtók ilyen papír ajtók, amiket még a dúsgazdagok is előszeretettel használnak. Hiába, nagy úr a társadalmi divat és hisztéria. Jó, hogy az ajtófélfára szerzett egy szuvas fát, amit speciális francia szerrel kenetett be. A restaurálás jegyeként.
Mindeközben csináltam pár percet a stúdiómra is. Minden nap szereltem egy lécet vagy valamit. Nekem ez a mániám, ne múljon el nap, hogy legalább öt percet ne dolgozzak a stúdión is.
Hiányzik a dobolás. És még sok minden.

Nem jó megfázni


Amitől féltem, be is igazolódott. Hiába, csak okos ember vagyok én. Attól féltem, ha a facebookot megnyitom megint csak egy picit is, az ordas bejönne csak a farkincájával melegedni hozzám, mint Malacka házába. Odaragadtam egy csoport megosztásaiban, ahol többek közt ezekkel a New Age szerű irányzatokkal negatívice példáznak. Én marha mindig elmegyek a gyökérhez, amíg a gyomrom és időm engedi, de legtöbbször rájövök, hogy nagy marhaság. Mert ugyanarra a dologra jövök rá, hogy az ami a keleti embernek az út, a kereszténynek nem út, és fordítva. Sőt, ezeknek a keverése tévelygés, mint ahogy önmagukban is mindegyiknek az úgynevezett (bebeszélt) hitrendszere lehet egy nagy tévelygés. Az egészben mi járunk rosszul, akik örökké keresünk, mert sosem fogunk emiatt találni. És minél szélesebben keres az ember, rájön, hogy végeérhetetlenek a világ és az elme dolgai, és végül az ember csak arra szorul, amire a sorsa vitte rá. Ez ellen lehet háborogni, kibújni előle, vagy elhitetheti magával, hogy amiben él az nem is létezik.
Azon gondolkodtam a héten, hogy lázadhatok én a munkám révén a klienseim ellen, viszont tény, hogy ők éltettek ezidáig. Az én hozzáállásom volt kényszerű, mert a munkáim a kényszer hatása alatt keletkeztek. Rá voltam szorulva mindenkit hamar kielégíteni. Ez az idők folyamán annyira belém idegződött, hogy lelkiismereti dolgot csináltam abból, ha nem tudtam időre elkészülni valamivel. És ez a lelkiismeretes önostorozás vitt aztán az elkeseredés őrületébe.
Van két út előttem. A bejárt utat átgondolva, átszervezve tovább járni, a rendeléses munkák folyamán. Például ha létfontos a kezem jegye egy egy munkán, a kliens legyen szíves oldja meg az infrastruktúrát: Jöjjön a kész termék után, vigye fel a lakásába, azután megyek és beszerelem. És természetesen mindent rendesen átszámolva a piaci trendekhez képest. Ez ki tudná termelni nekem azt a természetes szelekciót, ami leépíti a kóklereket, akik olcsón full szolgáltatásra áhítoznak, anélkül, hogy megbecsüljenek.
A másik út ha valami kész terméket kitalálok és azt a neten osztogatnám. Van ehhez több elképzelésem is. Ennek az lenne az előnye, hogy az intimitásom és alkotó terem lényegesen megjavulna. Ehhez viszont tőkére lenne szükség, ami nincs, de nem is akarok újabb kölcsönökbe hajszolódni.
Valószínű a középutat fog kelleni kiépítsem. Ebből is egy picit, abból is egy picit.
A kipufogó csere alkalmával megfáztam. Két órányit álltam a hidegben a szerelő mellett. Nem ajánlotta fel, hogy nézzek addig egy videót az irodájában. De valószínű nem is mentem volna. Ahhoz túl kíváncsi voltam, hogy miként szereli fel az új csöveket.
Erre szerdán fát vágtam a cirkulán, meg Cézárral takarítottunk, régi bútorokat aprítottam, amik már tényleg semmire sem jók, ilyen hatvanas évek préselt lemezes bútorok, legtöbbjük feldagadva, anyagjuk használhatatlan.
Csütörtökön amint festettem a Tordai ajtóit, éreztem, hogy a hátamba lyuk keletkezik, délutánra már úgy fájt, hogy lélegzet vételkor is berándult az ideg, szinte összeestem. Péntek reggel elvittem a fiam iskolába és szégyen ide, szégyen oda, azt mondtam, hogy péntek fejében nem fogok dolgozni, muszáj lepihennem, mert nem vagyok jól. Aludtam majdnem délig. A hátam még fájt, de már fel tudtam állni és mivel hideg volt, lementem a műhelybe tüzelni.
Igen ám, de tudtam, hogy előbb kazánt kell takarítani, így munkaruhába mentem le. Miután nagy nehezen kitakarítom a kályhát, elhordom a hamut, begyújtok, még helyre rakom ezt is, meg azt is. Aztán nézem Kati mosógép maszkját, hogy hol hagytam abba, mert előző este úgy fájt a hátam. Gondoltam nem más, de azt a mosószeres kutulyát rá szabjam ki, így okoskodtam. Mert hirtelen megjött rá a fengshuj. És ez biza nagy dolog. Lehet, hogy fura egy kívülállónak és most engem bolond ezotérikusnak néz, de mindenre meg kell legyen az ihlet. És ilyen múzsaszegény környezetben elég nehezen jön meg az ihlet. De abban a kályharopogós médiumban, ahogy elkezdte a hátamat nyaldosni a meleg, mintha kiszállt volna belőlem a rossz csi. Hirtelen megvilágosodtam, hogy miként is kéne az kinézzen, és miből alakítsam ki, hogy energiaszegény és környezetbarát legyen a kivitelezése. Lehetőleg ne kelljen beindítani a gyalugépet. És nehogy elszálljon a lélek ajándéka, tüstént előkotortam az anyagokat rá, hamar felvágtam, és látám, hogy amit elképzeltem igen jó. És ez öngerjesztett engem, úgyhogy befejeztem a Kati maszk átalakítás fizikai részét, ahogy én mondom, marad a gittelés csiszolása és a festés.
Talán megérné ezeket videóra venni, mert érdekes volt a kiindulás, és még érdekesebb lett a végtermék.
Este megmutattam a fiamnak a szivarfa filmemet a jutubról. Elmeséltem neki a szivarfa elméletemet, utalva a szivarozására. Nagyon élvezte a filmet, bátorított rá. Lehet, hogy ez elindítja bennem ezt a dolgot, hogy elkezdjem felvenni a munkáimat és suta kommentjeimmel fűszerezzem.
Lehet, hogy neheztel rám amiért annyira és minden oldalról támadom a szivarozása miatt. Lehet, hogy túlzásba viszem, meg is kértem, bocsásson meg nekem, de el nem tudja képzelni mennyire kétségbe vagyok emiatt esve. Elmondtam neki, hogy nekem el kell jutni arra a lelki megbékélésre, hogy mindent megtettem ami tőlem telik. Elmondtam neki, hogy hogy van egy barátom, aki meggyőződése miatt szemmel láthatóan betegszik le, rombolódik le, minden baráti jószavam lepereg róla, már nem tehetek egyebet, mint sajnálni, ha majd összeesik, mert mondhatnám nagy bölcsen: az ő választása volt. De elgondoltam, hogy majd a sírfejénél azt mondanám magamnak: lehet, hogy erőszakosabb kellett volna legyek, ma talán megsértve, de élhetne.
Így érveltem a fiamnak, hogy ha meg is haragszik rám, nekem kutya kötelességem mindent megtenni érte. Ma el is mondtam neki újabb, kétségbeesett döntésemet, miszerint hétfőtől nem adok neki zsebpénzt. Eleve az volt, hogy rábíztam, a zsebpénzén gazdálkodjon, mert a gép fejlesztésekre nem adok több pénzt. Csak éppen hozzányúlt, és egyértelműen szivarra költötte. Rájöttem, hogy ez nem megoldás, mert az élet minden napja, a társasági élet lassan kiszívja minden zsebpénzéből és beállhat nála is az istváni filozófia, hogy minek gyűjteni, úgysem gyűl össze annyi. Hát amíg Istvánka nem állt neki cigizni, addig volt elég szép pénze összegyűlve, mihelyt nekiállt, pár hónap alatt elszívta azt és a továbbiakban azért ment fusimunkára, hogy legyen mit szívjon, mert félre többet soha nem tett. És így áll be a fatalizmus az ember életébe. Hogy sosem fog semmire se menni, és ehhez hozzászokik, elfogadja, sőt egy idő után vallja is, hisz életmódja nem lehet vele szemben ellentmondó. Azt hazudja magának, hogy ez a hitvallása.
Újabb tervem az, hogy megnöveltem a heti zsebpénz összegét, amit magamnál tartok és nem adom ki neki, és ha az iskolai év végére nem bukik semmiből, megpótolom az összeget, hogy megvehesse amit magának kiszemelt. Amit egyébként nem tudna összespórolni, ha ugyanígy folytatjuk. Elfogadta.
Nem tudom, hogy mi lesz tovább. De elgondoltam, hogy az egész életem egy dac volt a fatalizmussal. Hogy az ember nem születik vesztesnek, de azzá válhat.
Leszarom én, hogy ki miben látja a megváltást. Az én fő tézisem az, hogy az ember nem születik vesztesnek. Ezért mindent megteszek.
Mondtam a fiamnak, hogy nem erőszakkal akarok egy harcot megnyerni. Azt szeretném, ha ő nyerné meg a harcot a meggyőződésével.
És itt kérem Isten beavatkozását is. Ritkán kérem.
Két hete pakoltam valami bútort szerelés végett és hirtelen kijött belőlem ez a fohász, hamar papírra vetettem, éppen egy rajzra írtam rá, mert nem volt kezem ügyében más.
Íme a fohász:


Oh Lord!


Ha akarod, csak ha akarod,
Tárd fel Magad a Fiam előtt,
Tedd Magad nyilvánvalóvá
Az Életben!


Hagytam Neked is egy csodarést.
Hagyom, hogy dolgozz benne,
mint egykor bennem is
csodálatosan dolgoztál.


Ha nem akarod mégse,
Bűnömmel elkárhozom,
Hogy Rólad
Nem meséltem Neki.


Bíztam Benned!


Ha nem akarod mégse,
Menj a kolostorok falai közé,
Vigasztald híveidet, mert rettegnek
És félnek Tőled!
Tárulkozz ki akkor nekik,
Mert irtóznak a haláltól,
Bocsánatodért sóvárognak,
Könyörért sír az ajkuk.


Én nem esdeklek bocsánatért,
Csak arra kérlek, nyílj meg a Fiamnak.
Mutasd meg az Életet úgy,
Ahogy senki más nem tudja.


Ennyit kérek.


Ma reggel tudatosan nem dolgoztam.
Kicsit elkeseredtem, hogy a stúdióval sem haladok. De tulajdonképpen annyi mindent kell csináljak rajta, hogy azt sem tudom honnan kezdjem el. Megvettem a második Video erősítőt, ezennel egy Yamaha 5x80w-os gépet vettem. Egy dévai pacáktól vettem, aki ezzel foglalkozik, hogy vintázs dolgokat hoz külföldről. Eszméletlen jó állapotban van ez is, és botrányosan olcsón vettem meg. Gyönyörű elektronika van benne. Nem győzöm csodálni.
Megjöttek aztán a tda2030as végfok panelkék is, de mostanra teljesen érvénytelenné vált a végfok csinálás. Majd egy másik projektben talán felhasználom. De egyértelműen a használt gépek árai arra utalnak, hogy nem érdemes újakkal vacakolni. Csak a táp annyiba kerülne, mint ez a teljes Yamaha cucc. És hova teszem, hogy ami a csúcs az egészben, ami egyik probléma köröm volt, hogy a tíz végfok hangerejét hogyan fogom egyszerre szabályozni? Nos a két 5.1-es rendszer két potméterével megoldom.
Így alakult, hogy ma megvilágosodtam stúdióilag is. A jelen szerkót át kell költöztessem egy kisebb asztalra, az átalakítandó hely átellenébe, hogy ott nyugodtan tudjak dolgozni. Ezzel foglalatoskodtam ma délelőtt. Így egy nagy löketet adtam a stúdiónak. Így legalább lebontódtak a konkrét tennivalók. Először a bútorzat átalakítása kell megvalósuljon, mert 90 fokban elköltöztetem az asztalt, így nagyobb hangszóró teret nyerek, ami a 3D-hez jól jön. Azután a gépeknek kell egy elforgatható polcrendszert létrehozzak, hogy a kábelezéshez is könnyen hozzáférjek, megfelelő megvilágítással. Mert eddig kész kálvária volt a dugaszokhoz hozzáférni. Az ember azt hiszi, hogy egyszer bedugja oszt kész. De aztán mindenféle ürüggyel kellett ott piszkáljak és mindent ki kellett rámoljak, hogy egy szart bedugjak, és közben elemlámpával világítottam, bénáztam ott a sötét lyukban.
Most két képernyőm is lesz, mert a fiamnak megvettem volt a görbített monitorját, igen, a nyolcvan centiset, és így nekem adta a kis ötvenöt centisét, amin már ki tudom nyitni majd a keverőpultot rendesen. Kettőn könnyebb lesz majd kibontani a virtuális paneleket. A képernyő polcozatát függetlenítem az asztaltól. Az asztalon nem lesz rajta továbbá az erősítő sem. Szóval teljes átalakítás lesz.
Viszont! Bármikor keverhetek majd sztereóban is! Úgy gondoltam ki, hogy a 3D stúdió semmiben sem fogja gátolni a sima sztereó mixinget. Mert nem akarok mégsem lemondani a sztereóról. Mióta elkezdtem ezeken agyalni, mintha a sztereóban is felgyülemlettek ilyen olyan ötleteim. Még a régi mixeimre is némelyikre vissza akarok menni. Tudom, hogy van az az elengedés mondása, nem szabad leragadni a múltba. De ha van amit újat mondhatok a régiről? Miért ne mondanám el? Miért kell minden áron megszabadulni mindentől, ami még jó is? Nem kell. Lám, nekem ez a Sony és Yamaha cucc, noha régiek, nekem újak.
És ha elnézem, hogy mit tartanak a tíz leglátogatottabb jutub zenés videónak, úgy érzem, hogy rengeteg dolgom van és jó úton haladok. Mert ha másfél milliárd ember a szart tartja értéknek, éppen ideje az igazi értékeket csak azért is nem hagyni kinyuvadni.
kirámolt stúdióasztal
ideiglenes stúdió, eltarthat az új beszerelése
Yamaha cucc
Sony cucc
Alap elképzelés, lesz majd tisztább rajz is


Kipuffogó


Végül aztán beadtam a derekam és elmentem a kipufogó csöves emberhez. Szkeptikus voltam vele szemben, mert ahányszor elmentem a háza-műhelye előtt, a kapu mindig be volt zárva és az udvaron hulla csend. Egyszer mondta ez a Laci, a köves, hogy fel kell hívni, egyébként ő megoldja. Fel is hívtam, nagy morcosan kijött a házból és majdnem kényszeredetten beeresztett, fel is gurultam az emelőjére. Azért csodálkoztam egy kicsit, hogy milyen puccos emelője van. Rágurul az ember és hip-hopp az autó fel van emelve.
Elkezdett szörnyülködni a kipufogó rendszeremet látva, hogy ezt a szemetet sürgősen le kell dobni róla, és éreztem, hogy még finoman fejezte ki magát. Egy olyan hatvan körüli, lassan mozgó pasi a kipufogós ember. Titokban reméltem, hogy veszi a hegesztő apparátusát és egy kettő meghegeszti a törött csöveket. De ahogy startból hozzáállt, rájöttem, hogy itt semmi esélye ennek a megoldásnak.
Vettem egy nagy levegőt, elvégre szorít az idő, és amióta Anti bácsi emigrált, esélyem sincs, hogy bárki a következő tíz évben elkezdi a kipufogóimat hegeszteni, mondtam a bácsinak, állítson össze egy költségvetést.
Beültünk az irodájába, és meglepett a rengeteg zene és video lejátszó ketyeréivel, legalább hat nagy hangládával, a polcai tele mindenféle zene és video hordozóval, meg se mertem szólalni. A pasi képéből ezt le nem következtettem volna. Ekkor jutott eszembe, amikor ez a Tordai bejött a műhelyembe és szólt a Dire Straits a hangfalaimban, meglepődött, hogy én ilyen zenét hallgatok? Azóta más szemmel néz. Mondta is aztán párszor, hogy mindig meglepetésekkel rukkolok elő, nem tud hova tenni. Hogy az elején azt hitte van valami baj velem. (Attól még lehet baj velem, hogy Dire Straitsot hallgatok..)
Követtem, ahogy kereste és összeírta csak a legszükségesebb dolgokat az internetről, ismertem azokat az oldalakat, párszor én is rákerestem, tudom, hogy nem olcsó dolgok a kipufogó csövek. Kijött egy jó kis összeg, na gondoltam erre még ráteszi a munkadíjat, egyelőre leállhatok a 8.2 3D Mugo-S dologgal. Erre azt mondta, hogy nem, ez a végösszeg. Nem értettem a dolgot, hogy anyagárban megcsinálja nekem? Vagy van benne valami kamu? Azt mondja újat tett, közben gányol valamit? Eléggé begyanakodtam, mert valahogy az se jött le nekem, hogy ok, mondjuk kap a raktártól akár 30% árengedményt is és az lenne a manoperája. Az meg kevésnek tűnik nekem.
Fél perces gondolkodás után, belementem, az utolsó szó jogán eszembe jutott Imrének is a véleménye, hogy nem éri meg a kipufogóval játszani. Gondoltam, gány, nem gány, oldja már meg végre valaki ezt a kipufogómat, mert az én gányolásaim teljesen a füstbe mentek. Szó szerint.
Másnap, az utolsó pillanatig, amíg elő nem szedte a öreg szerelő az új kipufogókat, nem hittem, hogy újakat szerel fel. Azt hittem előszed valami régi cuccokat oszt rám keni azokat. Ott álltam mellette abban a qva hidegben, le is fagytam rendesen, két órán át, közben volt időm aprólékosan szemügyre venni amint dolgozik és a műhely berendezését is.
Megfigyeltem, hogy mindennek célja van abban a műhelyben, a legjelentéktelenebb fakockának, szegnek a falban is. A szerszámai katonás sorrendbe felakasztva, csavarok rendesen kiválogatva, a régi kipufogó csövek osztály szerint a műhely szélein egymáson. Néztem, ahogy kimérten és lassan dolgozik. Minden mozzanatában ott volt a hamvasi: „művészetre rávilágító mozzanat...”. Semmit sem csinált pluszba, sem mínuszba.
Volt időm elfilózni ezt a két órát, az öreg nem beszélt, én sem. Hallgattunk. Ő tett vett, én néztem.
Csodálkoztam, hogy román emberben ilyet tapasztalok. Rend. Munka. Kimértség. Türelem. Húztam a párhuzamokat, az ő hozzáállása és az én hozzáállásom közt. Rájöttem, lett volna mit tanulni. Hiába, nem elég tudni valamit, nem elég jó szakembernek lenni, kell az az úgynevezett üzleti érzék.
Amikor a legelején utalt a „szemét” kipufogóimra, éreztem, hogy az öreg szerepet játszik. De belementem, mert egyszerűen nem alkati stílusom ellenkezni, ha úgy érzem az embernek ez a jó megoldás.
Most így, hogy új kipufogóval futkározom és nem ver semmi, nem zörög, nem hörög az autóm, kicsit hálás is vagyok az öregnek. Lehet, hogy érdemes lett volna hegeszteni a régit, de valahogy most nyugodtabb vagyok. Hogyne lennék, szekér pénzt kiadtam érte. Van ebben pszichológia is, ha az ember nagy pénzt ad valamire, nem fogja belátni, hogy marhaságra adta ki. Keresni fogja a dolgok értelmét, ha nincs is.
Mert ugye bennem a gyanú árnyéka megvan, hogy ha ezek a régi kipufogók szemetek, miért sorakoztatja őket mint megannyi aranyrúd a műhelyében körbe-karikába? Esetleg szólhattam volna neki, hogy ez nem gerjeszt bizalmat a kliensben.
Vagy kellett volna nyavalyogjak, hogy félárban aztán hegesszen nekem össze valami franky csöveket? Lehet, hogy melléfogott az öreg velem? Lehet csak nyomta a sódert, hogy aztán megtörjek és boldog legyek, hogy mégis félárban összetaknyol valamit? Erre én rövid gondolati eszmecsere után alku nélkül belemegyek az ajánlatába.
Mindegy.
Eszembe jutott a festékes csaj (akinek a négy beépített szekrényt csináltam), mikor sírva panaszolta el, hogy minket rendes embereket még a rendes emberek is átvernek. Mert a rendes ember is mikor vérszagot érez, megbolondul.
Sajnáltam és egyben rosszul is kezdtem érezni magam, talán én is ráéreztem, hogy rendes ember, megéreztem a vérszagot és átvertem?
Ilyenkor az embernek érdemes újra és újra átgondolni mikor mit cselekszik, és ha valahol hibázik meggondolatlanságból, megpróbál javítani.
Nem hiszem, hogy a csajt átvertem. Az eredeti árhoz képest nem három szekrényt, hanem négyet csináltam. Igaz, hogy a bontott parkettjét ide adta és a lakás belső ajtóit is ide adta, nem kértem, de mondta, semmint eldobja, ha akarom elvihetem. Hát elvittem, mert az ajtók nincsenek rossz állapotban, a színük miatt cserélte le. A parkett az tűzre ment, viszont megmaradt pár szobányi szalagparketta, amikkel nem tudom mit kezdek. Nekem sem kellettek, de ha adta, elvittem. Ilyen elgondolásból a negyedik szekrényre nem kértem semmit. Ezt el is mondtam neki.
Szóval mostanra vagyunk azért pár vállalkozó, ilyen kis földtúró csinálók, kényszerből vállalkozók, akiktől tanulni lehetne, mit ne csináljon legalább egy mai vállalkozásra készülő fiatal. A mi időnkben, amikor kezdtük, nem volt kitől tanulni semmit. Se jót, se rosszat, mert nem volt semmi.
Első körben azt mondtam a fiamnak, hogy vállalkozni nem szabad kényszerből, és főleg nem a megélhetésért, mert a kliensek megérzik a vérszagot és könyörtelenül kihasználnak. Ne érezzék rajtad a kilátástalanságot, mert megesznek. A rendes emberek is megesznek. Mert mindenki az olcsóra hajt.
Nincs semmi trükk egy vállalkozásban. Csak ne érezzék meg rajtad a kiéhezett csórót. Ennyi. A többi magától alakul.