Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Barátság, szerelem

Az írás olyan mint a napi szükséglet. Hiába érzem úgy minden írás után, hogy végre elengedhetem az írást és helyette nézzek a hajnali sötétbe, napokig feszít aztán egy egy gondolat. Ha leírom, mindjárt látom milyen hülye vagyok, és megkönnyebbülök.
Mostanában az járt a fejemben és asszem a lelkemben, hogy képtelen vagyok barátkozni. Hogy nincsenek barátaim, nem azért van, mert nem tudok adni, dehogynem, maximálisan adok, sőt, néha az az érzésem, hogy túl sokat és ezért értéktelenedik el a barátság. Sajnos én is megéltem ezt, hogy az aki nekem adott, egy adott pillanatban teherré vált számomra, mert úgy éreztem, hogy el vagyok neki kötelezve. És innen a barátság meg van mérgezve. Például barátnak nem szabad dolgozni. Hiába olcsón dolgozom, előbb utóbb valami kipattan. Mert neki is ugyanúgy görbül a fa mint idegennek. De a barát ezt személyes sértésnek veszi.
Ha sorozatosan kisegítek valakit, szinte a segítség összegével arányosan látom, amint távolodik az illető, sőt egy idő után úgy néz rám mint egy gecire, akinek tartózik. Pedig soha nem szóltam semmit, nem kértem számon senkit, semmit. De pont ez az a pont, amit ők nem tudnak követni, elviselni. Azt is elnéztem legtöbbször, hogy kihasználtak, sőt azt is láttam, hogy tudtán kívül, ha ragaszkodik is hozzám valaki, érdekből teszi, aztán egyszercsak megvilágosodik, hogy tulajdonképpen ráeszmél, hogy egy közönséges paraszt vagyok.
Igaz, hogy a barátságok a szarban születnek, de mihelyt vízhez jut az ember s picit lemossa magáról a szart, a barátság is lemosódik.
Bánkódni kéne, de bánkódni sem tudok. Emberi természet folyamata ez, ha valamit változtatni kell, akkor azt magamon kell változtatni. A segítség fogalmát át kell diskuráljam magamban. A geciséget a barátság elé kell hozzam, ha már mindenképp geci leszek.
Azt észrevettem, hogy a felületes barátságok élnek a legtöbbet. Igen, igen, persze, persze, hogyne. A sok semmit mondás, a mindent helybenhagyás. Persze, amit te mondasz, az a tuti. Bennünk magyarokban ott van a hamar sértődés és nehezen megbékélő. A románoktól kéne eltanulni csodálatos összhangját ennek az indulatnak és kibékélésnek. Egyik percben úgy veszekednek mint a cigányok, a másikban testvérként békülnek. Ez a nemzetük ereje. Sokszor tapasztaltam példaértékű együttérzésüket. Latinos nép, hatalmas, színes kicsengésekkel, szenvedéllyel csinálnak mindent. Ahogy gyűlölnek, úgy szeretnek is. Mi magyarok ebben sokkal rafináltabbak vagyunk, lelkünkbe szorítjuk az évezredes fájdalmainkat, sérelmeinket, ezért nincs valós tapasztalatunk sem, mert rákként őrizzük magunkban képzelt bajainkat. Mert egy magyarnak ha mondasz valamit, az képes kipakolni a világ másik felére és száműzni életéből, kitagadni örökségéből. Ezért néha nehéz nekem magyarnak lenni. Mert bennem is megvan ennek a magja.
A férfi és nő dolgában is úgy vagyok mostanság, mint amikor sokáig nem csinálok szekrényt és hirtelen szekrényt kérnek, és zavarba kerülök, hogy de vajon tudok e egy rendes szekrényt csinálni? Mert a fából készült szekrény, ha nincs fényesre suvickolva, nem ér semmit, de ha agyon van suvickolva értéke jelentősen megnő. A felület kidolgozása miatt lett népszerű a préselt lemez bútor, mert olyan textúrát varázsolnak rá, amilyet a kliens álmában sem látott. Szintetikus, mint a modern zene. Hogy tartalmilag semmit se mond a külalakon kívül, ez már senkit sem zavar. És ez nem írható a mai fiatalok számlájára. Egyre inkább hallom a mai fiatalok szájából is, hogy cselekedeteinkben nincs tartalom, nincs történet. És mennyire igaz. A szintetikus világot mi hoztuk létre, nem ők, nekünk imponált csillogó textúrája, nem nekik. A mai fiatalok hagyományként tiszteli a műmű imádatunkat.
A nő és férfi dolgában, egy olyan kép élt bennem, hogy mindketten keresik az útat egymás felé, hogy kéz a kézben az ellentéteket erénnyé kovácsolva, együtt boldoguljanak. Sajnos ez nem éppen így van. Az erősebb győz. A kitartóbb megy többre. A balfasz szív. Nem hiszem, hogy modern életformánk terméke lenne az érdek kapcsolat, avagy közvetett áldozata lenne a szeretet az egymás elleni játszmában. Egyre inkább azt látom, hogy ez két külön emberi természetre utal. Az anyaösztön, nem tudom mikor volt családközpontú, nekem az az érzésem, hogy ez ma magába fordult, azaz a nő ma túlontúl nézegeti magát a tükörben és félti, imádja saját magát, mint a feltörekvő udvarhölgyek.
Az most már egyre világosabb nekem, hogy berózsáztuk magunknak az egymásról alkotott képet: a nő a szép, a törékeny, akinek simogató, finom keze olyan mint a jó tündér varázspálcája: erőt ad a férfinek, amíg a nő számára a férfi a megbízható családfenntartó, akire minden szempontból fel lehet nézni, mellette kellemes és biztonságos az élet.
Ez a kép már a filmekben sincs meg, sőt, ha ilyen jellegű filmet látok ma, cinizmussal van tele, egyértelműen hamisnak állítja be, mintha a házastársak szerepet játszanának egymással, kifele a családi boldogság imázsát képezve.
Bár helyesen fogalmazta meg Puzsér a statisztikákból kiindulva, hogy ez a holtodiglan holtomiglan dolog már képmutatásnak is undorító, hisz aligha, vagy sehogy sem találni olyan embert, aki ne baszott volna már fűvel-fával, és emiatt át kellene írni a házasságról a kurzust, legalább a születendő gyermek javára, én nem szívesen engedem el a nő és férfi romantikus, életre szóló kapcsolatát. Mert szerintem ha ez nincs, nem vagyunk több a kutya társadalomnál.
Nekem Mollináry Gizella hozta azt a felismerő sokkot, hogy valójában mi is él a nőben, amikor társat, keres, családot alapít, gyermeket vállal. A férfi dolgát is nagyon helyesen látta Gizella. Összevetve az eddigiekkel, úgy vélem, a nők fejében az van a férfiról, mint egy lelki lény, akiben noha van érzelem, de az a farkán keresztül szűrődik le. Ha ilyen egyszerűen merhetem megfogalmazni a nőt, akkor azt mondanám, hogy a nő pedig úgy keres magának férfit, aki biztosítja számára azt az életformát, amit kigondolt magának. Az egység, az egymásra nézés története az a felek intelligenciájától függ, hogy mennyire tudnak kulturáltan meglenni. De valójában nemigen jön olyan mélyről, a lélekből, ahogy mi azt mutatjuk.
A mindent elsöprő szerelmeket az emberek nemigen vállalják be. A regényekben is általában mindig tragédiába torkollnak a mindent elsöprő szerelmek.
A barátság, a szerelem, bennem sokáig úgy élt, mint az emberiség magasabb rendűségének a lényege, a túlvilági lét tükör általi kivetítése a lélek által. De ez tulajdonképpen egy adottság, tehetség, emberi skill, a saját céljainak az elérésehez.
Most, hogy a fiamnak elevenítem a szerelmi dolgaimat, melyek messze állnak a puzséri statisztikáktól, bennem mindig is több volt a lélek mint a test, újra gondolva érzelmeimet, viszonyulásaimat, be kell látnom, hogy az élet szereplői ennél sokkal higgadtabbak, pragmatikusabbak voltak, a romantika és annak színvilága leginkább a képzeletemben élt, semmint a valóságban.
Lehet, hogy földhöz ragadt vagyok, de magamon kívül éltem mindig.
Érdekesnek találom, hogy a fiam hiányolta az osztályfőnöki órán tartott szexuális felvilágosításból a dolgok lelki oldalát. Hogy jó, hogy elmondta az oszi, hogy miféle betegségek vannak, meg hogy ne maradjon állapotos a lány, de arról nem beszél senki, hogy addig, azaz a szexuális aktusig mi történik. Az iskola kurzusa olyan, mintha azt sugallná: állatok vagytok, és ha basztok, mert ugye ösztöneitek ellen tehetetlenek vagytok, akkor erre lehet számítani.

Valószínű erre is szükség van. Mert tényleg nem vagyunk egyformák. Jogaink lehetnek egyenlőek, de nem vagyunk egyformák. De úgy érzem, a mai fiataloknak, noha mi úgy akarjuk látni, hogy számukra a szex fogyasztói cikk, mivel nemigen foglalkozunk a lelki dolgok mélységeivel (mondván foglalkozik ezzel a vallás), valójában kezdik felfedezni, hogy a szerelemben történetnek is lennie kell. De ezt a dolgot a mi generációnk nem tudta sem felfedezni, így elmesélni sem. A mi generációnk telibe kapta és falta mohón a személyes érvényesülés kiépítését, gyakorlatilag bármi áron. S mint a szüzkurvák most meg valami zavaros álomvilágból kinézve moralizálunk, hogy nincs tartalma a mai életnek. Csupán mindig arról feledkezünk meg, hogy ezt az életet mi magunk teremtettük. A gyermekeinknek ez a minta, és hálistennek ez nem tetszik nekik!

Szalonna diskurzus

Pislogok ki álmosan a paplan alól s hallom az asszon majszol valami sütit, sóhajtva kezdtem chekkekről álmodozni s szóvá teszem az asszonnak, hogy milyen rég nem ettem igazi házi sütit. Nosza ennyi kellett az asszonnak, ő is elkezdett régmúlt ízekről álmodozni. S álmodoztunk ketten, álmosan kipislogva a paplan alól.
S felsorakoztattuk az összes házi ízeket. Kezdve a finom száraz kolbászoktól, a savanyú uborkákig, zöldségek s azokból a mindenféle készítmények, például rakott karfiolt nem ettünk már ejsze húsz éve. Mikor is ettünk utoljára rakott karfiolt? Rántott tököt? Már azt se tudjuk.
Ezt a témát már többször átbeszéltük és mindig azzal zárjuk, hogy nem vagyunk elég gazdagok ahhoz, hogy magunk termeljük meg az élelmet. Azok a puritán álmodozások, miszerint az ember felhagy a városi élettel és elmegy az úgynevezett “egyszerű” vidéki életre, azok kérem sokba kerülő úri dolgok.
Egy bejárt “egyszerű” falusi porta, a telet már eleve egy hatalmas befektetéssel várja: tüzelő múlt évről felhasítva, disznók felhizlalva, 80-100 szárnyas degeszre tömve, teheneknek tavaszig széna, kukoricás kastély reped a csövek súlyától, bór, pálinka csordultig, míg a városi életformában a ma elhasznált fűtő akármit majd jövő hónapban számlázzák ki, legfeljebb egy hétre vásárolhat be magának az ember, de ha őszinte akarok lenni, a mi rohanós életmódunk miatt néha csak a következő napra vásárolunk. Mert annyira szar a bolti élelem, hogy gusztusunk sincs előre jósolni, hogy holnapután van e étvágyunk hozzá. Jó, a tüzelőm nekem is megvan, mert ott a gondosan összekuporgatott hulladék, kenyeret magam “sütöm”, mert a cukrom miatt csak teljes kiőrlésűből sütöttet eszem, és a család is azt eszi. Részben azért is, mert így drasztikusan leesett a kenyérevészet.
Ahhoz, hogy az ember egy kis falusi házban, némi kerttel újat kezdhessen, teljesen nullán kell legyen az ingatlanja. Azaz adósság nélküli. Plusz, valami tőkéje kell legyen, hogy akár egy évig is kihúzza, amíg feltöltődik saját termesztésű terményekkel, de arra is gondolni kell, hogy egyre másra, amíg minden nem kapja meg a helyét, tőke kell szerszámokra is, anyagokra. Bármilyen gazdaságot örököl az ember, előbb utóbb szüksége van befektetésre. Ólak készítésére, kerítésre, egy rendes taligára, és így tovább.
A tudást az nem teszem. Erről a fiammal is diskuráltunk, hogy mi az igazi tudás, egy történelem leckét bemagolni, vagy tudni elültetni egy fát. Egyértelműen a tudást a fa ültetésében látjuk mindketten. Noha ezt is csak elméletben tudjuk.
Kezdőt az Isten megvert, ha csak a maga erejére támaszkodik, ha csak most kezdi felfedezni a kertészkedés világát, hamarosan rájön, hogy gugli nélkül meg van halva a kertészkedés, ehhez internet kell, azaz pénz kiadás. A paplan alól pislogva mi úgy saccoltuk, hogy bármennyire önfenntartó a gazdaság, tegyük fel a család erre tesz fel mindent, csak kell egy minimum 400 eurós bármilyen bejövetel havonta, hogy csak a folyó számlákat, telekadókat s ilyen apró költségeket fedni tudjon. Társadalom és nyugdíj biztosítást felejtsük el. Egy olyan helyen mit tudna az ember dolgozni, hogy ez az összeg befojjon? 400 euróért semmit. Hacsak nem 007-es ügynök valamelyik családtag.
Felhoztunk pár példát, ahol valamennyire működik ez a home made táplálkozás, de mindegyiknél ott látjuk az anyagi hátteret, öröklés formájában, kiadott harmadik ház bérbejövetelében, kiadott földekből befolyt terményekben, betegnyugdíjjal (harminc éves korától, egyedüli betegsége a bor szeretete) fűszerezve, szóval csóré seggű önfenntartóról egyszerűen nem tudunk. S pedig olvasok nehány falusi próbálkozós blogot.
Egyszerűen élni ma úri dolog. Én mondom.
Követem Tibor esetét is, mesés birodalmat épített fell családjával, de közben megbomlott a párkapcsolata. Most be tudja mutatni az egyszerű élet mintáját, de ő is belátja, hogy pénztelenül nem tudja tovább vinni. Három lánya van, plusz a feleségét is ki kéne elégítse, azaz el kéne adni a birtokot, vagy ahogy ő reménykedik, egy életiskolát létrehozni, amiből fenntartja magát s családját. De ha jól értem, nemigen folynak a támogatások, noha érdeklődők vannak szép számban. Azok az érdeklődők, mint már Tibornak is megfogalmaztam, csupán fesztivál éhesek, álmodozók, akik csak kacérkodnak a gondolattal, hogy önállónak lenni, de nem hiszem, hogy tömeges mozgalommá válik. Talán a fesztiválozás hozhat valamit a konyhára, mint életmód váltás turizmus, mint a Medjugorje, ahova csudailag mennek töltődni az emberek, ami relatív hamar lemerül, mihelyt a konkrét életbe kéne ültetni. Mert alapjában mindenki hamar átlátja, hogy ebből megélni nem lehet.
Láttam volt egy dokumentum filmet, ahol a világ nagyobb városait mutatta be, amelyek már csordultig tele vannak, teljesen egészségtelen az az életmód, viszont nem menekülnek onnan az emberek, hanem inkább kigondolnak mindenféle infrastruktúrai trükköt, hogy időben lerövidüljenek a távolságok. Csak egy pár érdekes adatot szolgált a film, hogy mit jelentene bio élelemmel ellátni a nagy városokat, azaz egyrészt nincs ahol ezeket megtermesszék, ha lenne is, mire a termelőtől a fogyasztóig jutna, szó szerint megromolna. Ezért szükséges az ipari élelem. Ami persze nem jó. De mindennek ellenére az emberek sűrűsödnek a nagy városokba, egyre duzzadnak a városok, nem csökkennek. Úgyhogy bármennyire rossz a kapitalizmus, bármennyire úgy látjuk, hogy össze fog omlani, szerintem ez még jó sokáig fenn fog maradni, mert többen akarják mint nem.
Próbáljuk menteni a négyzetmétereket, magán emberekként embertelen harcot vívunk minden darab földecskéért. Eladósodunk, rámegy az életünk. Azt hisszük hazát mentünk, írunk ezekről és napnyugtával dicsérjük önmagunkat, hogy megmentettünk egy hazarészt. S akkor hallom a hírekben, hogy az osztrák fa feldolgozó tulajdonában több ezer hektár erdő van. Egy északi akárki valahol Moldvába hatezer erdőt birtokol. És nem az verte ki a biztosítékot az emberekben, hogy idegen tulajdonban van az az erdő, hanem az, hogy a pár fát a nemzeti zászló színeivel jegyzett meg. Hát nem idióta az ember? De kérdem én, ki volt, vagy kik voltak azok a lelketlen emberek, akik azokat a földeket eladták?
Nem felejtem el, a vállalkozásom kezdetén, amikor “mezítláb” mentünk vállalni, Kolozsvár bejáratánál eladtak egy hatalmas föld területet, a Mercedes oda épített egy hatalmas csarnokot. A tulajok akkori összegben mesés summát kaptak a földért, valami százezer dollárt, amiből akkor tíz tömbház lakást lehetett volna venni. Mi szegőlécet mentünk oda szerelni, az irodákba. Ott mutattak egy pasast, aki taligával hordott valami törmeléket, a csarnok hátsó udvarában, hogy az volt az egyik volt tulaj. A pénzéből vett egy lakást, aztán pár év alatt elbaszta a maradékot, majd nem kapott munkát, és felvették ide mindenesnek.
Mennyire sablonszerűen működnek ezek a dolgok. Eladnak hatezer hektárt, és szolgákká válnak pár év alatt, mehetnek mint napszámos (feka, nigger, migrács) a saját (volt) telkükre. S akkor én és családom gürcölünk egy életen át 0.2 hektárért.
Olyan ez, mint a mentsük a magyart, de minden darab mentés ellenére hármat veszítünk.
Így teljesen értelmetlennek néz ki a dolog.
Nem tudom mi a teendő. De hogy valamiféle diskurzust át kéne írni, az biztos.
Mert mindamellett, hogy vannak ezek a magán kísérletek, mint a Tiboré, a Rékáé (aki aztán titkosította magát) Imréé, a Pereputtyosok, és még sokan mások, akik így vagy úgy érintjük a témát, nem tudunk az asztalra tenni egy közös és élhető formulát.
Pedig foglalkozásilag, értelmileg és lehetőségileg van fantázia mindegyikünkben, de valószínű a diskurzus merevségében van valami baj, ami nem enged minket összekötődni.
Úgyhogy bármennyire van tele zsírral a szalonna, a margarinból elegem van. Inkább gyógyszerként fogom enni kis adagokban a szalonnát (feleségem rémületére), mintsem azt az ehetetlen margarint egyem.

És remélem egyszer csak megfogalmazódik az a diskurzus, ami élhető és megteremthető.

Murok konferansz

A vállalkozói, eladással (marketing) foglalkozó irodalom, követve a piaci szeszélyeket, ilyen vagy olyan eladási furfangokra (technikákra) oktatná a bicebóca kisvállalkozókat, melyeket én leginkább motivációs bikafosnak (bullsitt) nevezném. Legtöbbjét elolvastam, megnéztem, és rájöttem, hogy ezek a tanok egy fajta szellemi elitnek szólnak, akik képesek anyát apát eladni, hogy valamit rá tudjanak sózni az emberekre.
Egyetlen egyszer olvastam egy román csávótól valamit, hogy annak kéne elébe menni, miszerint a potenciális vevő a: “meglátta, megtetszett, megvásárolt” kultúra alapján cselekszik.
Erre vannak az üzletházak. Ezekkel szemben a marketinges tréningek arra oktatnának és adnának morális alávalót, hogy miként vedd rá az embereket, hogy a te gazdagodásod érdekében tőled vegyék a drága cuccot. Azaz nekem el kell tudni magyarázni a kliensnek, akinek nincs hogy megmutassam élőben milyen lesz az ágy amit rendel, hogy mitől drágább mint az üzletházi ágy? Mivel a vizuális meggyőző erő teljességgel hiányzik, marad a duma képesség. És valahogy úgy adja a sors ezeknek a dolgozó népeknek, hogy kevésbé szeretnek dumálni, pláne győzködni, mert ezek a munkát megalázó tevékenységek. S akkor marad a kuss, a sok alulfizetett munka és sűrű káromkodás. Ilyenkor jönnek a sok facebukkista kommentek, hogy a jó, becsületes munkást megbecsülik. Erre egyetlen választ tudok mondani: egy faszt. A becsületes embert kihasználják, nem becsülik. Egy százaléka a klienseknek az, aki valóban megbecsüli a munkát, és legtöbbször a güriző kisvállalkozót ez tartja életben, mint a soha be nem teljesülő szerelem a marha rajongót.
Vegyük a következő példát. Jön Kossuth Aladár, kinek szent neve Géza. Azt mondja a kurva asztalosnak, hogy kell emeletes ágy. Van már másik két ajánlat, megmondja őszintén, és kell az enyém is. Azt is megvallja nagyon őszintén, hogy az egyik ajánlat ott van az áruház honlapján. De én tőled akarok vásárolni, mert ugye tudod: testvérek vagyunk a nemzetben és a zúrban. Megy tőlem a válasz, hogy ugyanazokkal az üzletházi paraméterekhez én tudok adni egy olcsóbb ajánlatot. Azaz ugyanazon vékony deszkákból, darabokban és a székhelyről elvihető. De nem úgy van ám. Mert neki kéne az oszlop tripla vastagsággal, a kötők dupla vastagsággal, ökolakkal kezelve, elvíve haza, felcipelve és összeszerelve és mindezt olcsóbban. Jön a fészbukkista és azt mondja, minek vállalod akkor, ha nem jó?
Ahogy a marketing tananyagnak van az elméleti motivációs füzete, úgy a kisvállalkozói világnak van a konkrét, úgynevezett befolyási hálózata, ami az évek alatt alakul ki, mint a természetben, nemcsak a hasznos és csudálatosan virágzó fák nőnek magasra, hanem a hihetetlen életerővel bíró gyom és gaz világ is, és ebben az ökoszisztémában él a kisvállalkozó is. Azaz, egy rendőrt nem utasíthatsz vissza. Egy politikust sem utasíthatsz vissza. A papot sem utasíthatod vissza. És hihetetlen kicsi a világ. Hiába vagyunk több milliárdan a Főden, egy kis városban nagyon kicsik a távolságok. Ha valaki látta a John Wick filmeket, megértheti, hogy a legfelsőbb szinttől a legalsóbbig egy egeres klikk a távolság. Egy klikk és mindenki téged üldöz, vagy békén hagy élni. Valahogy így.
Valamikor a maffiák a rablásból felhalmozott vagyonokból hoztak létre úgymond tisztességes vállalkozásokat, ahol ugye egy műhelyt, gyárat pénz kötegek megszámolhatatlan mennyiségéből hozták létre. De az a csóresz senki, aki árva seggel kezdi el a vállalkozást, ott kezdi ahol éppen lehet. Egy áron alul elvállalt munkával. És ez így épül vésőről gyalura, egy élet nem elég, hogy üzletet nyisson a belvárosban, hogy ezek az Attila bútorai, hanem legfeljebb a harmadik generáció tehet ki egy táblát, hogy Attila és fiai bútorok, since 1824. Hacsak közbe nem jön egy kommunizmus és elveszik Muzsi úrnak a korhadt padlójú üzletét.
Amikor a kedves vevő ünnepi ruhájában sétálgat az áruház bútor részlegén, és megtetszik nek egy bútor, minden ideg szálával azon van, hogy megvegye. Mert meglátta, bele szeretett és akarja. És ilyenkor állok én ott tátott szájjal, hogy nem hiszem el, ez aki engem szopat egyébként, ez szemrebbenés nélkül megveszi a fost és örvend neki mint bolond a faszának. Egyszer mondtam egy ilyennek jóindulattal, ne siesd el, ebben az árban én neked jobbat csinálok. Azt mondta, elhiszi, de ez most itt van, viheti, kész.
Igen, ekkora hatása van az üzletháznak. Látja azt amit meg akar venni, illetve abból válogathat ami van, a választás lehetősége csak egy érzés, mert valójában silány a választék.
Nekem az évek folyamán végig ott volt, hogy hogyan lehetne bejutni egy ilyen üzletbe? Miután kihevertem a marketinges trükköket nézegetni, mivel azok messze nem voltak személyiségemhez méltók, éppen annyira nem tudok lekurvulni, hogy illegessem magam mint a miniszoknyás lány, hogy kúrjon már meg valaki, próbálkoztam üzletekbe dolgozni. Nagy áruházak szóba se jöhettek. Ez nem ár versenyképességről szól, hanem ugyanaz a befolyás rendszerről, amit a paraszt az utcájában él meg, amint egy zsidó mondott nekem valamikor, hogy az számít, hogy ki árul manapság, nos, ezt teljesen átlátom, hogy az nyer, aki eladó pozícióba kerül. Az Ikeának dolgozni nem azt jelenti, hogy én adok neki egy jobb árat a fogpiszkálókra, hanem az Ikea azzal dolgoztat, aki megfelel neki minden szempontból, főleg politikai szempontból, a gazdasági az utolsó tényező, hisz az árakat és a fizetési feltételeket egyoldalúan ő szabja meg.
Volt egy pár kis üzletes próbálkozásom, amik majdnem mentek volna. De nem volt tőkém előre gyártani azt, amit szerettem volna és amiben úgy éreztem, hogy van jövőm és fantáziám, meg hasznom. Meg a kis üzletek sincsenek direkt a tulajoktól vezetve, legtöbbször ilyen fantáziátlan, hülye picsáktól, akiknek az is fárasztó volt, hogy egy számlát megírjanak, nemhogy vízióik legyenek. Egyetlen egy üzlettel volt jó kapcsolatom itt Déván, egy idősebb hölgy volt a tulaj, aki a múlt rendszerben is üzletfelelős volt, a rendszerváltás után átvette és magánként folytatta, nála eladtam pár bútort és következett, hogy tematikus bútorokat készítsek, egy kis sarkot akart nekem szánni, miután felvázoltam neki elképzeléseimet egy ifjúsági bútorszettről. De bezárt. Az üzletet kiadták egy külföldi banknak. Azt a bért, amit a bank fizetett, nem tudta volna fizetni. Nyugdíjazta magát az öreglány, pedig volt érzéke a dolgokhoz.
Azóta ezek a kis bútor üzletek bezártak. Maradt egy pár úgymond showroom, ilyen multiknak a drágás fióküzleteik, amik nem tudom miből élnek, mert oda soha senki nem megy be, nemigen látok mozgást ezekben az üzletekben.
Úgyhogy a kis termelőknek esélyük sincs semmiféle labdába rúgni, az egyetlen út a megalázkodás, vagy a felhevített marketing, az viszont nagyon személyiség függő. De ha a helyzet nem változik, a kisvállalkozás teljesen ki fog halni, miután mi a megalázottak ki fogunk halni.
Persze, jön a fészbukkista, hogy csak te hallgass, mert saját műhelyed van. Igen, és ha valakit valóban érdekel, leírom, hogyan jutottam ide és még mennyi van tisztáznom magam, ha egyáltalán még élni fogok azon a napon.
Igaz, ha nigger voltam, akkor a magam niggere voltam és nem a másé. Ez igaz. Nem mennék semmi pénzért máshoz niggernek. Nem a pénz miatt, hanem a niggerség miatt.

Amiért jár itt nekem a pofám, és fészkelődök amikor látom ezeket a naiv kezdeményezéseket, miszerint de jó lenne egy kis gepettos műhely, ott csendben elfaricskálni, mert ezt a dalt én már próbáltam eljátszani az összes stílusban és az összes lehetséges skálában, és nemcsak látom, hogy miért nem életképes, hanem azt is látom, mitől lenne az.
Nekem már annyi. Valahogy kihúzom, ha meg nem húzom, viszem a túlvilágra az adósságaimat, enyéim ha vasnak is eladják a műhelyem, pár hónapig lesz mit a tüzelőbe tegyenek. De gondoltam, ha lenne rá mód, miért ne alapítsunk valami jót, ami valóban előre viszi ezt az ügyet? A Gepettos meseképet?

Ma ébrednek, hogy pfuj ez a gonosz kapitalizmus, ezt inkább egy ízléstelen dolognak tartom. Mint a maszületett szüzkurvák esetében, kik ezelőtt harminc évvel láttak egy ernyedt faszt és akkor megijedtek tőle, és ezt most hozzák szóba. Eddig mi volt? Most meg minek? A ma ébredők voltak azok akik dagasztották a kapitalista termékeket forgalmazó üzletek bevételét, de tele lett tőlük a mijük? A kormányok ha megkapják a multik adóit, amit most kivisznek könyvelői trükkökkel, attól becsületesekké válnak a kapitalisták?
Szerintem itt minden szinten egy perverz játék zajlik, és legalól maradnak a marhák, akik álmodoznak és mindenüket kockára téve teszik azt, ami a kormányok dolga. Sikerként osszák, ha valaki már salátát képes termeszteni udvarában, mint valamiféle kapitalista ellenes győzelemként, de azt nem látjuk mi marhák, hogy a statisztikában jelentéktelenek vagyunk, eltiporhatók, egyelőre minden esetre bagatellizálható mennyiségben vagyunk. Viszont imádott hazáink emberei figyelnek azért, és ha majd több salátánk lesz, többen fognak felkeresni hivatalilag. És majd szomorúan fogjuk nyugtázni, hogy nemcsak a kapitalisták kurvák, hanem a mieink is kurvák.
Olyan világban élünk, hogy mindenki mindenkinek az ellensége, mint a John Wickben.
Ebből hogy mászunk ki, nem tudom.
És igen, irritál, amikor azt látom, hogy a jó gondolatok fesztiválokká válnak.
Nem tudom nézni. Nem tudok részt venni benne. Én nem showra vagyok kiváncsi, hogy miként nyilaztak elődeink lóháton, arra sem, hogy falura költöznek gyespénzen és mobil applikációk programozásából élnek, három murkot termesztve két muskátli közt, hanem arra, hogyan tudunk minimum a piaci árakhoz igazódni házi termékeinkkel? Mert innen bomlik vissza minden, innen kezdődik a multikkal való leszámolás, ha a kapitalizmussal nem is fogunk tudni leszámolni, de legalább méltóan tudjunk élni.
Hát nem mind pozitív dologról írok? Ennyi szarban én mégis látok egy kiutat! Nem teszem az eszem, hogy nem látom a szart! Látom, és azt is látom hogy lehet kimászni.

De ki a faszt érdekli? Na ez a negatív dolog.

Diskurzusok margójára

Egy csaj, legyen ez akárki, nem számít, aszongya harminc éves, és párjával eldöntötték, hogy kiszállnak ebből a kurva kapitalista világból. A csaj asztalos szeretne lenni, mert természetszerűleg a tárgy készítést szereti, és helyi termelőktől szeretne vásárolni élelmiszert, hogy kizárja a multikat.
Ebben a kérdésben írt rám Tibor, az életiskolás, kérte hívjam fel. Felhívtam, mert nem sorakoznak a Tiborok ilyen témában nálam. Beszélt hozzám egy jó félórát, elmondta világnézetét, amit próbáltam belekotyogni, hogy ismerem töviről hegyire, hisz olvastam amiket írt, láttam videóit, meg egy két interjúját. Ja, hogy nem vagyok pesti? Hogy mitől is gondolta, hogy az vagyok, már nem emlékszik, pedig ha jól emlékszem az életiskolás (diploma nélküli) bemutatkozásomban kifejezetten írtam róla. Hogy azt észre vette, hogy leiratkoztam a csoportból, de miért?
Még mielőtt felhívtam, gondoltam ha meg is sértődik, elmondom miért iratkoztam le a csoportból. Elmondtam. Hogy úgy érzem, az ő mozgalma sem lesz több egy fesztiválnál, utaltam a “giant step” pörformanszra, ahol azok a csajok fehérben körbe táncoltak, egy hatalmas lábnyomot alakítva. Tibor elmondta, hogy miért csinálták ezt azzal az ausztrál művésszel és Kassaival, a lovas emberrel, akinél hetente szerveződnek lovas bemutatások. Hogy kellenek ezek a dolgok, mert máshogy nincs ahogy eljussanak a mai fiatalokhoz.
A beszélgetésünk után, sok dolgom lett agyilag. Mert az egész lerakódott agyi matériát át kellett pörgessem ezzel az új vírus keresővel, hogy mi az ami nincs rendben ebben az egészben, vagy netán a tárolt információimmal?
Ilyenkor háttér tevékenységet kell válasszak, hogy a vírus kereső nyugodtan tegye dolgát. Megnéztem pár videót. Találtam egy lepucolt Santana Európát zongorára, nagyjából az, amit kerestem, de nem szeretném éppen elschopinolni a gitárszólót. Meg is venném a kottát, pár euró, nem vészes, a This is my songot is megvettem talán öt euróért és nem bántam meg, de még nem találtam meg azt az Europa kottát, aminek az előnézetéből kitűnne, hogy tetszene a variáció. Megnéztem egy másik videót, ahol egy házi stúdiós gyerek, aki ilyen stúdiós és cuccos, meg dobolásos mítoszokat bont le, dobol egy 700 eurós szetten és ugyanazokkal a felvevő eszközökkel és beállításokkal egy 4000 eurós dob szetten, hogy döntsük el mi, mi a különbség. Én nem találtam minőségi különbséget, sőt, az olcsóbb szett pergőjének a hangja markánsabbnak tűnt.
Délután pedig elkezdtem Sanyi ablakaira feltenni a nyíló bukó vasalatokat és meghallgattam Puzsér kétórás diskurzusát a monogámiáról. Érdekes volt, noha sokat nincs mit kezdenem vele, nem is tudok vélemény formálni arról, hogy mi volt a szavannai ember fejében, azaz mi van a modern ember fejében. Bennem egy romantikus kép van a házasságról, és ha az nem az, a szeretet és a megértés jegyében állom az adott szavam. Az élet is úgy hozta, hogy nem volt nehéz állni a szavam. A szexuális robbanás nem lett úrrá rajtam, nem gyűlölöm sem azt, aki nem él vele, sem azt, aki él vele, mint ahogy a kapitalista rendszerben élő embert sem tudom gyűlölni azért, mert van egy pár lelketlen spekuláns, akik számtani ördöngösséggel tőkét halmoztak fel maguknak.
Elgondoltam, hogy mi a fenét keresek én ebben a magyarországi törekvésekben? Mikor Tibor megtudta, hogy nem Pest környéki asztalos vagyok, hanem egy romániai asztalos, kissé csalódottnak éreztem. Hogy van neki egy itteni kapcsolat embere, tartsam vele a kapcsolatot, hogy példaképeket tudjunk felmutatni. De mire is? Gondolkoztam el ezen. Mert itt voltam a történések epicentrumában, ahol akkoriban egyetlen hely volt az országban, ahol egy szerzetes rendszert és világnézetet meghazudtolva felkarolta az elhagyatott gyerekeket, magam pedig 2004-ben teljesen saját erőből létrehoztam a forgácstábort néhány elárvult gyermekkel, ami kőkeményen arról szólt, amiről ma konferenciákon és dzsájentsztepp pörformanszokkal csak álmodni mernek, cigánykerekek vetése közepette. Az volt az álmom, hogy tanuljunk meg önerőből házat építeni, majd más táborok alkalmával kenyeret sütni, gazdálkodni. De egy hibát követtem el, hogy nem csináltam belőle pörformanszot és kihagytam azokat a “játékosokat”, akik pályázati pénzekből sem tudtak egy hetes irodalmi tábort összekovácsolni. Úgy omlott össze kis nonprofit vállalkozásom, mint egy belülről robbantott épület, mely befele omlik míg egyenlő lett a földdel.
Megértettem a szempontot, nem a kibaszott kapitalizmussal van nekünk bajunk és harcunk, hanem a kis királyainkkal, akik szidván a kapitalista világot, az európai uniót, társadalmi tőkét kovácsolva, de nem képesek és nem hagynak önerőből semmit se csinálni, kizárólag pályázatokból élősködnek.
Úgyhogy nekem ez a legnagyobb megrökönyödésem, hogy harcolunk a képzelt ellenséggel, a kurva kapitalista világgal, de közben nyújtjuk nekik a pályázatokat, hogy finanszírozzák a pörformanszokat. Mert kik azok a kurva kapitalisták? Elgondoltam az andorrai Miguelt, akinek szállodája van és három millió tiszta pénze euróban a bankban, és ő is szidja a kapitalizmust. A Raffael, akinek szálloda lánca van és 11 millió euró a havi forgalma, és ő is szidja a kapitalista világrendet. Ha nem ők, akkor kik a kurva kapitalisták? Viszont amennyit Zsülien elmondott róluk, hogy vagyonuk nagy részét örökölték, mert Andorrában senki nem ad el semmit, hanem mindent örökölnek. És minden generáció hozzá tesz még valamit. Egy egy szállodát. Nem ilyen panziós ketrecet, hanem luxus szállodát. Ha én lennék egy ilyen örökös, nekem is kutya kötelességem lenne odatenni a negyedik millió eurót.
Mikor Raffaellel vacsoráztunk, elnéztem, hogy a tányérjába nem tett csak annyi kaját, amennyit megevett. A felesége is. Ami bort kitöltött, azt mind megitta. Teljesen józanul tértek nyugovóra. Mikor elmegyek a fiammal a heti szouvlákira a görögöshöz, hemzsegnek a félig otthagyott tányérok az asztalokon. Csirke darabok, pityóka darabok, félig beleharapott cipók otthagyva. Noha olyan a rendszer, hogy a tálcákat le kell üríteni egy erre szolgáló pulton, legtöbb ember az asztalon hagyja a civilizálatlanságuk névjegyét. De nagy pofával a kapitalizmust szidja. Mit is szid ilyenkor ez az ember? Áldozatnak tartja magát? Hogy mivé tette a kapitalizmus? Bunkót lehet formálni egyáltalán? A bunkót hiába tanítják, sem így, sem úgy nem formálódik.
Tulajdonképpen amikor a kapitalizmust szidjuk, akkor a konzum embert szidjuk. Viszont a konzum ember nem a kapitalizmus hatására lett idióta, hanem azért, mert eleve idióta volt. Idióta volt a kommunizmusban is és akármilyen izmusba teszed az idiótát, ő nem változik.
Mert azt üzentem a csajnak, aki asztalos akar lenni és ki akar szállni a kurva kapitalista világból, hogy amikor önálló asztalos lesz, akkor rájön, hogy durván benne van a kurvaista kapitalista világban, ahol a harc ketrec jellegű és a nézők meg a show megrendelői azok a cuki naturisták, kapitalista ellenesek, természetkedvelők meg bálnamentők, akik kínai préselt áron akarják a tölgyfa kredencüket, és fülig rajzolódó, cinikus mosollyal fognak a szabad piacra esküdni. És ez nem egy frusztráltságból eredő keserű gondolat, hanem kőkemény igazság, amit klimatizált irodákból, ahol az ugyan unalmas munka fizetést biztosít, ezt nem lehet megérteni. Ott születnek meg ezek a Gepetto bácsis, romantikus imidzsek, egy egy unalmas délutánon. Hogy milyen szép is lenne kis Pinokkiókat faragni a forgácsok közepette.



Abban igazat adok Tibornak, hogy az emberek elvesztették azt a képességüket, hogy a cselekedeteiknek következménye van. Ha nem veszik észre és kiszabadulnak a libák, seperc alatt feleszik a salátát, amíg ha aznap nem mennek dolgozni az irodába, legfeljebb levonnak egy napot a fizetéséből.
Én azt mondom, hogy a dolgokat siettetni felesleges. Mert nem vagyunk felkészülve a kapitalista utáni világra. Azok akik ma külföldre mennek dolgozni, tulajdonképpen a jövőbe sietnek. Sietnek a vég felé. Ők ott már megtapasztalják, hogy nem jó az. De kinek nem jó? Miért nem jó? Mihez viszonyítva nem jó? Annak nem jó, aki otthagyja a félig tele tányérokat?
Célt a kapitalizmus nem biztosít. Ha az emberben nincs cél, melyik rendszer fog neki célt adni? Asztalos akarsz lenni? Nosza fogjál neki. Menj el inasnak, lesd el a fogásokat, vállalj munkát, ha elszarod, fizesd ki az anyagot. Ne hagyd magad, ha valami nem sül el jól, talán holnap. Sem a kommunizmus, sem a kapitalizmus nem adhat ingyen semmit.
Mert látom a videókat, hogy soknak mégis jó. Aki alkotni akar, megvan rá a lehetősége. Asztalosok ezrei teszik fel a videójukat, szebbnél szebb alkotásokkal. Házi zenészek, házi stúdiójukban bármikor slágerképes zenéket írnak és töltenek fel az internetre. Hobby fürjtenyésztők ezrei tesznek fel tartási ötleteket. És széles a paletta. Van aki Tesla generátort épít és a kutyát sem érdekli.
Hogy mi balfaszok nem tudjuk lemásolni a multi modelleket? Mi rossz van abban, hogy az árú kulturáltan van a polcon, az üzletben nincs hideg vagy éppen meleg és a kasszánál gyorsan lepereg a vásárlás? Ki nem engedi, hogy létrehozzuk a nagy erdélyi magyar üzletház láncot? Megmondom én kik: a mi saját balfaszságunk. Mert csak a pofánk jár és maximum elmegyünk egy ingyenes pörformanszra álmodozni a kapitalista világ leigázásáról. De ez is csak egy ilyen balfasz álmodozás, mert az ég világán semmi elképzelésünk sincs arról, hogy mit tegyünk a kapitalizmus helyébe. Igen, Gepetto bácsit, Pinokkiót farigcsálni, házi túrót majszolva. Egy lófaszt.
Olyan ez mint az aki nem oltotta be gyerekét és bizonygatja, hogy nem lett semmi baja, ergo az oltás egy sorosista dolog. Igenám, de abban a községben ahol tömegesen nem oltották a gyerekeket (hanyagságból, nem tudatosságból), középkori betegségek ütötték fel a fejüket. Nem lenne ez más a modern társadalmunkban sem, a nagy kapitalizmus leigázása után. Egyszerűen a romantikán kívül fogalmunk sincs mit tegyünk utána.
De kérdem én, mi gátol minket abban, hogy ma önszerveződők legyünk? Törvénybe kéne iktatni, hogy tessék holnaptól kalákázni? Tessék holnaptól egymástól vásárolni?



Nem, szerintem erről a kapitalista ellenes diskurzusról le kéne szállni. Mert arról van szó, hogy a változtatni kívánó emberek legtöbbje alkalmazott, függőségi viszonyban keresik a kenyerüket és szeretnének önállóak lenni. Az önállósághoz csakis a kapitalista rendszer vezet. Mert ma kell egy véső, holnap egy ütvefúró, holnapután egy lapszabász gép és aztán hozzá egy csarnok. Ehhez ma minden elvi kérdés adott, csak el kell kezdeni. Vannak motivációs filmek, szakmai filmek, ki se kell találni a spanyol viaszt. Vannak pénzügyi rendszerek, amikkel létrehozod az álmodott műhelyedet, nem kell három generációt gürcölni egy fészerért. Persze ennek ára van. Mint ahogy minden saját vállalkozásnak, legyen az egy pár négyzetméteres nájlon széra.
A mai polgármester, ha holnaptól felszámoljuk a kapitalista rendszert, megváltozik? Hirtelen a közösség felé fog fordulni? Felszámolódik a korrupció?
Sajnálom, de nem tudok arra építeni, hogy a geci kapitalisták. Legalábbis ezzel a haraggal leszámoltam 2004-ben, amikor megértettem, hogy nekem nem a kapitalista kurvákkal van bajom, hanem a saját népem kurváival.
Értem én Tibort, tisztelem amit csinál, biztos jól is csinálja. Olyan szempontból elgondolkoztat, hogy én is a magam módján elkészíthetném a saját asztalos videóimat, ahogy ő mondja, hogy valamit hagyjunk örökbe. Mert sosem tudhatjuk melyik gyerekünk fordul vissza ahhoz, amit mi itt hagytunk félkészen. De úgy belül még nem érzem ennek az igazi értelmét. Szeretném ezt élőben átadni. Ha lennének ezek az Istvánkák, de ezeknek is az agyukat telebaszták a nyugati mosogatással. És nekik kell jönni, hogy Attila bácsi, ezt szeretném megtanulni. Én hiába csípem el a füleiket és rántom őket magam mellé.
Valószínű lesz annak egy külön öröme, amikor a fiam rájön, hogy ha apró fával megtölti a kazánt és meggyújtja azt, lesz meleg vize. Ezt csak saját akaratból megtapasztalni ér valamit. És ehhez valószínű nekem el kell múlni. És ez így van rendjén. Az én dolgom a kazánt ürükbe hagyni. Aztán neki van két opciója: befűt vele, vagy elviszi a vasba.

Egy dolog mindennél fontosabb: Bármit csinál, szeretem a fiamat, a feleségemet, a családomat. Ehhez nem kell nekem sem liberális, sem hagyományos diskurzus.

A példakép

Jártomban keltében a neten feliratkoztam minden félére. Többek közt a magyarországi férfi klubra is. Szoktam ilyen info emilt kapni tőlük, legtöbbjüket marhaságnak tartom. Egyértelmű a politikai hovatartozásuk. Mint a kultkreatívok (kulturális kreatívok) pártatlan politikai hovatartozásuk is. A kultokról leiratkoztam, mert az se több mint egy vad szekta társaság, hiába burkolóznak ilyen kulturális, kreatív burokba. A férfi klub is ilyen túllelkesedett, valóságtól elrugaszkodott társaság. Ezek a társaságok általában egy egy személy (alapító) körül forognak, akikhez csatlakoznak vagy se a rajongók. Nem demokratikus csoportok ezek, igen meghatározott törvényekkel és behatárolt szemléletben kezelik a dolgokat. Ezért kellő távolságból figyelgetem őket, legalábbis egy darabig, amíg nem fajulnak el egyfelé.
Reggel kaptam tőlük egy ilyen tucatemilt, hogy nevezzünk meg a környezetünkben egy példaértékű embert, hogy bocsássuk szavazatra, ki legyen a szuperértékű példa. Ezeket mind marhaságoknak tartom. Viszont elgondolkodtam más szempontból.
Hogy valóban, ismerőseim közül ki az, akire felnézhetnék?
Egész nap ezen járt az agyam, Ildikóval is megbeszéltem, neki az a véleménye, hogy nincs szükség példaképre, minden ember merítsen önmagából, jobb lenne a világ tőle. Valami ilyesmire utalt. Nekem ez nem elég, vetettem ellen, mert szerettem volna valakitől eltanulni egyet s mást az életben, amiért nagy árat fizettem önképzőileg.
Kezdjem onnan, hogy szüleimet imádtam, mivel eléggé nélkülözők voltunk, emiatt a boldogságunk is olyan keresztény lelkületű volt, hogy de majd eccer csak jó lesz, ami eccer valahogy mindig késett. Míg mások vígan mentek előre. Már akkor lestem, hogy ki hogyan tudott boldogulni. És biza azok mentek előre, akik nem csak istenbe vetették hitüket, hanem egyéb fondorlatos emberi praktikák elsajátításába is. Hiába kerestem azt a mintát, ami felemelt fejjel és becsületes, kétkezi munkával kikaparta magának a nyomor plusz állapotot. A mindenkori csórók mindenkor csórok is maradtak. Ez borzalmasan bántott engem. Nem vádoltam istent, de egyértelműen tisztában voltam vele, hogy igazságtétel sem lesz ebben az életben. Az ítélet gazdagra, kövérre pont úgy jön el, mint szegényre, soványra. Ha lett volna követni való példaképem, az az lett volna, aki ebből a nyomorból valahogy tiszta képpel kilép. De nem jött ez a példakép.
Szüleim becsülettel szenvedték a csórizmust, imádtam őket, de nem lehettek példaképeim. Apámban volt is egy fajta nyomor kultusz, ami engem kifejezetten idegesített, sokat is vitatkoztunk emiatt.
Ötödik osztályban ismertem meg Kiss Lajos magyar tanárt, ki osztályfőnököm volt aztán. Ő volt az egyenesség példaképe nekem, aki viszont nyomorgott. Aztán jött Nagy István a dobos, akivel egy évet töltöttem el minden szabad időmet, amíg katonának nem mentem. Ő volt nekem a dobos példakép, de nyomorban teljesen kompatibilisek voltunk. Néha szalmakrumplit sütött a felesége gyermekeinek, noha szárazon nyeltem, azt hazudtam, hogy nem vagyok éhes. És már tudtomon kívül akkor cukros voltam, sokszor remegtem úgymond éhségemben. Nem volt ami leesett cukromat felvigye. 
Nagyjából velük kiapadt a példakép sora.
Megemlíthetném a Nyikulica bácsit, akitől bizonyos dolgokat eltanultam, de nem tudnám példaképnek nevezni, mert vagyonát a kommunizmussal harácsolta össze.
Aztán nekem az olyan példaképek nem kellettek, akik gürcöltek mint az állat reggeltől estig, hidegben, keveset ettek, hogy élére rakjanak minden garast, sorakoztatták a gyerekeket mint az orgona sípokat, nevelési eszközük a dominó effektes pofonozás volt, kenetteljes templomozások közepette, na azoktól mindig is hánytam.
Fiatalságomat azért meghatározta Jézus személyisége, sokszor elgondoltam, hogy a benne való hitem vitt engem előre minden küzdelmemben, ami ép ésszel nem volt más, mint az ildikóista önmerítés, egy képzelt személy árnyékában. Ezt is el tudom képzelni és hinni, viszont nekem tényleg sok erőt adott.
A vállalkozásaim évtizedeiben viszont nem volt semmiféle mintám. A körülmények vittek mint dióhéjat a folyó. Csak cápák ólálkodtak körülöttem és sok fogú piranhák. Pedig hogy örvendtem volna egy élethű példaképnek. Legalább tudjam, hogy igen, van útja a szarból való kimászásnak, tisztességes megoldással.
Ilyen nincs. Valamilyen más szarba bele kell mászni, hogy az előbbi szarból kimásszon az ember. Úgyhogy nem fogok példaképet megnevezni, mert nincs.

Szomorú. Mert elgondolkodtam, hogy én sem jelentek példaképet másnak. Nem is tudnám mit mondjak az Istvánoknak? Hogyan kell csinálni? Fogalmam sincs. Csúszómászónak kell lenni. Nincs más út. Ha árva, hidegtől kicsípett seggel indulsz az életbe, nincs becsületes kiút a nyomorból. Illetve van, elmész Angliába, beállsz mosogatni, elfogadsz egy ágyat valahol, és addig addig mosogatsz, amíg egy jobb albérletbe mehetsz és így tovább a következő huszonharminc év. Ha ezt következetesen műveled, talán van esélyed, hogy valamikor jobb lesz neked. De hogy te itthon valamihez kezdjél, egy vállalkozásba, amit csóré seggel elkezdesz és felemelt fejjel meg tudsz felelni a piacnak, az államnak, a társadalomnak, hogy emellett legyen egy kiegyensúlyozott családi életed, szerintem kizárt. Ha valaki nekem bebizonyítja ellenkezőjét, felveszem a példaképek listájára és jelöltetem.

Ikeás zenélés

Az asztalos munkálatokban is van egy fajta ritmika, dallam és hangszerelés. Itt nem a dolgok magasztosító oldalára gondolok, hanem arra, hogy egy egy munka kötésről kötésre épül, amíg kialakul azzá ami.
A végső kinézet elképzelésből, gondolatban lebontani elemeire az asztalos készítményt és azt a valóságban megalkotni, ez az asztalos dolga. Lehet ebben gagyiság is, vagy májsztróság is. A májsztróizmus az amikor minden csapolva van. A gagyiság amikor minden csavarozva van. Viszont a piac ma inkább a gagyi alapú asztalosságot tűri meg. A zenében is így van, a szintetizált hangokat könnyebben meg lehet szólaltatni és teljesebbnek hatnak, mint egy gitárhúr hangja. Egy szintetizált hangban lehet ötven hegedűnyi hang. Sosem fog úgy szólni, mint ötven hegedű, de szól. És olcsó.
Az adaptálódás kérdésén múlik, hogy túlélem a mát, vagy korán kihalok. Ezért csavarozok. Más világnézetre kényszerít, de ha csapolnék, nem értenék, mirefel, csak azt tudnák konkrétan felfogni, hogy drágább. Ágy ez is, ágy az is, mondják. És tényleg. A baj a belém idegződött szokásokkal van.
Szeretem Santanat. Igaz, csak egy pár dalát. Az ami mögötte van, az a latinos csindaratta, na azt kifejezetten utálom. Amikor pereg, ropog cincog mindenféle ütős, ilyen Rio féle karneválista hangulatra emlékeztet engem, ami az én Bachos, egzaktra törekedő lelkem nem tud rezonálni. Próbálom Santana Európáját midiben megérteni, és nagyon nehezen megy. Nem vagyok zenész, de azt amit midiben eddig úgymond kidolgoztam, megértettem. Nincs is baj nálam az egyszerű nótákkal. Esetleg addig van egy kis töprengés, amíg megértem a szerkezetet és a dallam vonalát. Például a Woman in love-ban, ezzel a Barbrával, két helyen a verset megtoldották egy egy ütemmel. Elég volt hozzá, hogy emiatt szét kellett szedjem a dalt, hogy megértsem, mitől nem folyékony a dal. Olyan ez, mintha egy fát valamiért hosszabbra hagynék valahol. Kevesen értenék, hogy miért is. Azt értem, hogy ebben a dalban ez a plusz kellett, de egyértelműen pluszba kell tenni, ahhoz, hogy egyben legyen. Egy kicsit nézegettem, hogyan lehetne kiiktatni, avagy a dalt visszavinni a szokásos kereteibe, de rájöttem, hogy vissza kéne bontani a Világ eredetéig a dolgokat. Nincs rá idő. Megtanulom így, hogy ott azoknál a résznél kiáll két decka.
Első körben a Santana Európája egyszerűnek tűnik, tésztaszelet, gondoltam. De nem az.
Nagyon szépek a motívumok, nem hiába örökzöld sláger, de annyira latin a gitárjáték, hogy borzalmas. Valószínű nemzeti vérmérsékletből fakad a néha tiszta, érthető gondolat, érzelem, a hirtelenkedő, kapkodó, durva kötő elemekkel. Miután már száznyócaccor meghallgattam, egyszerűen nem értem, mikor, honnan vesz ki egy egy ütemet, illetve ad hozzá egyet. Ami megtévesztő, hogy a basszus és orgona hajszál precizitással követi a világ rendjét, viszont a gitározás olyan, mintha most találná ki a dolgokat, avagy valamikor kitalálta és ezt azóta hangról hangra betanulta, újrajátssza. Szerintem a Santana Európáját meg kell tanulni kívülről. Noha nagyon szépek a motívumok, nincsenek rendbe rakva. De lehet ez a latin gondolkodás.
Még dolgozom rajta egy keveset, ha úgy érzem, hogy megszencségtelenítem, legfeljebb majd nem teszem fel az albumba. De át szeretném rendezni a dolgokat. Megpróbálom, na.
Azt tudni érdemes rólam, hogy a szimfonikus zenétől elalszom. Azok a vonósok rám altató hatással vannak. Ilyen vagyok, bunkó. Viszont James Last feldolgozásai beloptak életembe némi klasszikus hangszer iránti érdeklődést is. Valahogy úgy tudta hangszerelni a klasszikusokat, hogy élénkebb lett tőle a dal. Nem a nyomdokaiban lépek, erről szó sincs, azon a szinten vagyok, hogy senkinek a nyomdokait nem vehetem még célba sem, de azon vettem észre magam, hogy a midis keveréseimbe ugyancsak belopok klasszikus hangszert is, illetve hangszerelést is. Az egyik James Last feldolgozását én is, inkább le dolgoztam, mint fel, négy, öt hangszerre írtam át a dalt, noha ebben az esetben írásról sem beszélhetek.
Magyarán összecsavaroztam pár deckát és büszkélkedek vele, mint a bankár az első rusztikus székével, amit ő csavarozott össze. Úgy tekintek rá, mint amikor valaki összeszerel egy ikeás bútort és jól érzi magát, hogy képes volt rá.

Az öregedés szánalmas napjai.