Dagadó lélekbuborék


A lapos Föld elmélet, a Nimród reinkarnálódása, a Nő isten és sok ilyen elmélet csupán felületes elolvasása után az emberben meginog az a csekély hite is amije van az emberi ésszerűségben. Ennyi mindenre az intelligens virtuális világ elkezdett nekem összehordani még több ilyen dolgot. Többek közt előhozta nekem a Felházat is.
Megnéztem figyelmesen a rajongó fiatalokat, az egyébként szemlélődésre hajlamos humanoidot, ahogy ki tud vetkőzni magából. Szorult a szívem, ahogy olyan dolgokba bódul bele a fiatalság, ami valahogy alkatához nem normális.
Amint a drog megbolondít, úgy a léleknek a vallás a narkó.
Szeretném ezeknek a fiataloknak a homlokát megpuszilni és elhessegtetni azt a sok sületlenséget, melyet magába szív. Ki testileg, ki lelkileg.

Elgondolkodtam, hogy miért van ez? Miért van szüksége az embernek ezekre az éles dolgokra? Egyesek leugranak magasról, és kötelen lengenek. Azt mondják jó az adrenalin. Mások beleugranak egy szektába és azt hiszik jó a léleknek.
Sajnos láttam ezeket élőben, mikor fiatalon Isten keresési hiábavalóságaimat űztem. Ezek a rajongások nem valódiak. Amint a drogok sem adnak valódi érzelmeket. Ezek azok az emberek, akik nem csinálnak semmit, amíg nem emelkedik megfelelő szintre az adrenalin. Valahonnan ezt a mintát tanulták el.
Ugyanabban a társadalomban nőttünk fel. Én nem lettem se rajongó, se alkoholista. Ha csodára vagyok kíváncsi, meglesem tavasszal a tulipánjaimat. Eszem a barackomból.
Tudom, unalmasnak tűnik ez a moderált életforma. De valamiért, semmint imádkozzam Bárkihez, inkább dolgoztam valamit.
A lelket, ha elereszti az ember, szálldogál amerre csak lát. Azt mondják el kell engedni a lelket. Lehet, de a lélek is olyan, mint az eregetős papírsárkány, nem tudja felemelni a testet. Hacsak nem szakad el a cérna és mint egy gázzal felfújt balon elköszön a testtől és száll és száll a magasba, ki tudja hova.
A másikban a lélek beragad a testiségbe. És ott dühöng.
Nem tudom, csak gondolom, hogy a zabolátlan lélek olyan mint az alkotástól dagadó tehetség, aki képtelen annyi türelmet parancsolni magára, hogy ecsettel nyugodtan megfessen bármit, s akkor pancsol és elnevezi ritka víziónak művét.

Azt tapasztalom, hogy csupán az élet az embernek nem elég.
Az alkotásnak egy fura, hyper dimenziót hoz létre.
Szeretni, szeretkezni sem tud az ember, ha nincs a lélekbuborék majdnem szakadó cérnával kifeszítve a Föld és az Ég között.

Nézem amint az útszélen pisilnek a külföldről pár napra hazautazó munkaturisták, ki tudja hány hónapja elszakadva feleségtől, gyermektől, a képükre van ragadva, hogy jól csinálják, megéri nekik ez. Ez is egy hyper fíling. Mert nem volna muszáj nekik feltétlenül menni, ha szeretnék a családjukat. De mennek. Hívja az adrenalin őket.
Talán a család is ludas ebben. Ha meglátják a hazajövőt, megkérdik: mit hoztál?