A
lapos Föld elmélet, a Nimród reinkarnálódása, a Nő isten és sok
ilyen elmélet csupán felületes elolvasása után az emberben
meginog az a csekély hite is amije van az emberi ésszerűségben.
Ennyi mindenre az intelligens virtuális világ elkezdett nekem
összehordani még több ilyen dolgot. Többek közt előhozta nekem
a Felházat is.
Megnéztem
figyelmesen a rajongó fiatalokat, az egyébként szemlélődésre
hajlamos humanoidot, ahogy ki tud vetkőzni magából. Szorult a
szívem, ahogy olyan dolgokba bódul bele a fiatalság, ami valahogy
alkatához nem normális.
Amint
a drog megbolondít, úgy a léleknek a vallás a narkó.
Szeretném
ezeknek a fiataloknak a homlokát megpuszilni és elhessegtetni azt a
sok sületlenséget, melyet magába szív. Ki testileg, ki lelkileg.
Elgondolkodtam,
hogy miért van ez? Miért van szüksége az embernek ezekre az éles
dolgokra? Egyesek leugranak magasról, és kötelen lengenek. Azt
mondják jó az adrenalin. Mások beleugranak egy szektába és azt
hiszik jó a léleknek.
Sajnos
láttam ezeket élőben, mikor fiatalon Isten keresési
hiábavalóságaimat űztem. Ezek a rajongások nem valódiak. Amint
a drogok sem adnak valódi érzelmeket. Ezek azok az emberek, akik
nem csinálnak semmit, amíg nem emelkedik megfelelő szintre az
adrenalin. Valahonnan ezt a mintát tanulták el.
Ugyanabban
a társadalomban nőttünk fel. Én nem lettem se rajongó, se
alkoholista. Ha csodára vagyok kíváncsi, meglesem tavasszal a
tulipánjaimat. Eszem a barackomból.
Tudom,
unalmasnak tűnik ez a moderált életforma. De valamiért, semmint
imádkozzam Bárkihez, inkább dolgoztam valamit.
A
lelket, ha elereszti az ember, szálldogál amerre csak lát. Azt
mondják el kell engedni a lelket. Lehet, de a lélek is olyan, mint
az eregetős papírsárkány, nem tudja felemelni a testet. Hacsak nem
szakad el a cérna és mint egy gázzal felfújt balon elköszön a
testtől és száll és száll a magasba, ki tudja hova.
A
másikban a lélek beragad a testiségbe. És ott dühöng.
Nem
tudom, csak gondolom, hogy a zabolátlan lélek olyan mint az
alkotástól dagadó tehetség, aki képtelen annyi türelmet
parancsolni magára, hogy ecsettel nyugodtan megfessen bármit, s
akkor pancsol és elnevezi ritka víziónak művét.
Azt
tapasztalom, hogy csupán az élet az embernek nem elég.
Az
alkotásnak egy fura, hyper dimenziót hoz létre.
Szeretni,
szeretkezni sem tud az ember, ha nincs a lélekbuborék majdnem
szakadó cérnával kifeszítve a Föld és az Ég között.
Nézem
amint az útszélen pisilnek a külföldről pár napra hazautazó
munkaturisták, ki tudja hány hónapja elszakadva feleségtől,
gyermektől, a képükre van ragadva, hogy jól csinálják, megéri
nekik ez. Ez is egy hyper fíling. Mert nem volna muszáj nekik
feltétlenül menni, ha szeretnék a családjukat. De mennek. Hívja
az adrenalin őket.
Talán
a család is ludas ebben. Ha meglátják a hazajövőt, megkérdik:
mit hoztál?
