Az "élő múmiához" kávézó

 Kipakoltam jól a tékozló fiúban. Kell egy kis regeneráló szünet, ezért most másokat olvasva hagyok náluk megjegyzést. Kornélia írt pár napja, ma újra elolvastam, és ezt írtam megjegyzésként a "Küldetés" bejegyzésére:
"Túlélni. Talán az én bajom is az, hogy csak túlélni akarok, azért nem könyökölök. Észrevettem, hogy a törtető emberekre felnéznek, modellnek tekintik, mondván: nézd, hogy animálja az életét, jer és kövessük. És addig követik, míg küldetés tudata lesz a törtetőnek, gondolván, ha ennyien követik, biztos akar valamit vele és tőle az Isten.
A szemetesnek hiába akarsz tiszta lakást adni, és egy nem kotorászó életformát, olyan, mintha hozzám jönnének, hogy közpénzű munkákat adjanak, ahol nagyokat lehetne kaszálni, csak éppen bele kell mássz egy két nem éppen tiszta megoldásba. Nem menne nekem, mint ahogy a kukás ember sem tudna megváltozni. Talán az a bajunk, hogy nincs küldetés érzetünk. Ami viszont megérné, hogy legyen, mert ezt készpénzben mérik. Ezért van nálunk ebből rettenetesen nagy hiány."

Megtalálni a helyed.

Követem Andrea "Boldogszer" blogját is, mint több olyan blogot, melyeknek írói lelki és megélhetési vívódásokkal küzdenek, mivel magam is egy örök kereső és küzdő vagyok, noha a küzdelmem mára csak a cyberszférában nyilvánul meg, az is eléggé lehangoltan és kevés reménnyel, gondoltam közzéteszem legfrissebb hozzászólásomat, amit Andreánál hagytam.
Íme a hozzászólás a "Válság - vagy próbatétel?" című bejegyzéséhez:
"A húsz év házasságunk alatt már elvesztettük a fonalát annak, hogy hányszor költöztünk, utoljára a tizenhetediknél tartottunk, amikor még számoltuk. Ha ez próbatétel volt számunkra, akkor elég kemény volt, viszont mi a tizedik után elvesztettük a humorérzékünket ami a hercehurcákat illeti. Arra viszont jó volt, hogy felismerjük a leghalványabb lehetőséget is bármibe, megtanultunk rászagolni a lehetőségre. Persze, mi is szerettünk volna sokmindent, hegyet, patakot, fákat, kertet, odáig aszfaltos utat, mindezt harminc éves kibírható kölcsönnel. Lassan rájöttünk, hogy ez csak a mesékben van és a pozitív szemléletben, mert a valóságban nem ez van. A valóságban az volt, hogy mint derült égből a villámcsapás jött ez a csarnok lehetőség, messze nem az volt amit akartunk, de megtanultunk már elfogadni bármit és noha minden ismerősünk irtózott a gondolatától is, mi rávetettük magunkat, mint a macska az egérre.
Mi nem azt láttuk benne, hogy agróipari övezetben csarnokok közt fogunk élni, hanem van hely műhelynek, lakásnak és mellette van egy icipici kert, és ami a legfontosabb, a miénk, még akkor is, ha ezt húsz évig kell fizessük. Most mit mondjak erre? Szerencse? Jutalom? Vagy kiderül tíz év múlva, hogy rossz döntés volt? Minden esetre, eltelt már öt év, hogy elkezdtük tisztítani, szelídíteni a helyet és noha nem az amire álmodtunk, mindig jön valami ötletünk, hogy mivel lehetne még feldobni a helyet, ami azt jelentheti, hogy elfogadtuk és próbáljuk belakni.
Látom, hogy fontos neked a közösség, csak annyit mondanék, ha nem veszed sértésnek, hogy sajnos a közösség nem fog neked abban segíteni, hogy saját helyed legyen. Egy közösség arra van, hogy felzabálja a bejövetelt, nem arra, hogy életteret adjon másoknak is. Ti már egy nagy család, egy nagy közösség vagytok, szerintem ebben kell gondolkodjatok, hogy ti és az Isten, és ehhez a relációhoz kell nektek egy léttér, mindegy, hogy egy elrejtett faluban vagy éppen New York központjában. Tévedhetek, de egyet mondhatok, mi mindig ott szúrtuk el, amikor nagy naivan számítottunk közösségre vagy abban bíztunk, hogy fontosak leszünk egy közösségnek. Nem. Bármilyen volt az a közösség, addig voltunk jók, amíg adtunk. Amikor nem tudtunk már adni, akkor nem voltunk jók. Ennyiről szól az egész.
Persze, mindenkinek megvan a szabadsága azt álmodni és látni amit akar.
Kívánom, hogy mihamarabb megtaláljátok amit kerestek."