Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Csurgyellán TéeSz

Csurgyellán termelőszövetkezet. A csurgyellán a csurdéból, a nincstelenből lett. Itt mind töröm az agyam, hogyan tudnék én üzletet nyitni? Első nekiugrásból ez lehetetlen. Nagyok a bérek, de ha tegyük fel meg is érné, nincs tőkém legyártani egy üzletre való asztalos munkát. Több ezer euróra lenne szükségem, hogy csak azt a néhány bemutató terméket legyártsam és raktárra is egy két példányt, hogy ha valami eladódik, hirtelen pótolni lehessen. Az első gondolatkört futva, ez lehetetlen, irreális. Mert ha jönne is valaki a tőkével, nem samaritánusként jönne, hanem haszon élvezés céljából, lehetőleg nagyobbért mint a termelőé. És ezt az állítólagos hasznot nem termeli ki egy asztalos műhely. Aki azt állítja, hogy egy kisiparos a maga haszna mellett kamatot is ki tud dolgozni az csaló, vagy még sosem járta meg. Nem, ezekben a mesterségekben csak rendre, apró lépésekben lehet építkezni, hatalmas türelemmel és kitartással, néha ráfizetéssel a jövő érdekében.
Egy második gondolatkört futva, hogy jó, akkor valakikkel összetársulva nyitni egy üzletet, esetleg egy másik ilyen valamilyen rokon szakmás mesterrel, mesterekkel, de mindegyik ezzel a dologgal néz szembe, hogy a jelen rendeléséhez is alig szedi össze a hozzávalót. Előleg – elszámolás, ez az egyedüli kerék vagy ciklus ami viszi az ilyesféle meszeriákat állítólag előre. S ha ebből pottyan valami a konyhaasztalra jó, ha nem, nem. Ez van. Néha pottyan, néha nem. Hihetetlen, de a valóság ez. Mert nem minden munkát lehet pontosan előre kiszámolni, például azt sem, hogy akkor most három vagy négy napot fog dolgozni rajta az ember, vagy ötöt. S akkor még erre rájön a stressz faktor, hogy megígérted szerdára, de közben jött a pap, hogy le kell vágni a segély oltár asztalából húsz-húsz centit, igenám de az húsz centi vastag anyagból van és csak száz kilós az asztallap, egyedül nehezen forgatja az ember a cirkulán, no meg a cirkula lapja csak nyolc centit fog, megforgatva is csak tizenhat centi, a többi négyet az ember szépen kézi fűrésszel elboldogtalanítja, nótázva vagy káromkodva, attól függ, hogy kinek mit hazudott szerdára. Mert az ember is olyan, addig nem teszi le a kagylót, amíg nem hazudsz valamit szerdára. Addig addig cseszeget, amíg kimondod a boldogító hazugságot, hogy jó, akkor szerdára meglesz. És lesz egy lófaszt szerdára. Mert vittem én hétfő reggel azzal, hogy na csak odateszem az asztallapot az oltár lábaira és uzsgyi szerdára befejezni a hazugságot, mert közben letettek pár Rába sódert a temetőre vezető útra, és száz métert gyalog kellett cipelni azt a kurva asztallapot még három négerrel, kerülgetve a gyümölcsfákat és a sírokat, mert az úton nyakig volt a sár. S akkor elkapott egy migrén az erőlködéstől, hogy félóráig szorongattam a fejem. S kívántam, ó bazmeg de tiszta szívemből kívántam, hogy meglegyen az az üzlet, ahova beviszem a bútraimat, hogy végre ahhoz a közönséghez jussak el, akik szeretik a fa bútort, viszont túl jóérzésűek, hogy a „mester” agyát csesszék, s akkor inkább megveszik azt amit máshol kapni lehet.
Persze akikkel beszélem ezt az üzletet, fiatalabbak nálam, még nem reszket úgy a térdük, mint nekem, ők még remélik, hogy a mesebeli jó tündér létezik és egy pillanat alatt megváltozhat az életed. Igen, mondtam, megváltozhat. Megtudod, hogy rákos vagy. Erre van esélyünk. De hogy a szerencse csak úgy besétál az ember életébe, az horror mese. Hogy majd a fészbukk. Ó hagyjatok engem békén ezzel a fészbukkal is, mert nem jó semmire az. Mint a virtuális üzlet. Mind nézed s nem tudod mit veszel meg. Hát kösz, de nem. Hogy miért nem nyitok virtuális üzletet? Azért mert hülyeség. Mert hogy jut el az a bútor az emberhez haza? Az üzlet az más. Onnan elviheti ilyen szállító kocsival. Vannak ilyenek. Városban megoldható.
Ebben a Csurgyellán termelőszövetkezetben elképzelhető, hogy vannak egy páran mindenféle lakberendezéssel rokon szakmájú tagok és elképzeljük, hogy együtt nyitunk egy üzletet. Nos, egy üzlet költségei, ha mondjuk tíz felé oszlik, már mindjárt másképpen néz ki. Akkor nem egy embernek ezer euró, hanem tíznek száz. És ha mind a tízen valamit termelünk abba az üzletbe, hirtelen választékkal tud beindulni. Ennek a következő lépcsője az lenne, hogy több városban lehetne nyitni, ami tulajdonképpen azt jelentené, hogy az esélyek a termelőre nézve megnőnének. Például, én ha egy városban nyitok mondjuk egy ezresért egyedül üzletet, max pár ezren látják. De ha ebben a Csétéeszben vagyok mondjuk, ugyanazért az ezresért tíz helyen jelentetem meg a bútraimat. Ugyanazért a pénzért megtízszerezem a lehetőségeimet. És ehhez még az is hozzájárul, hogy egy üzlet sokoldalúsága még több érdeklődőt vonz. Lásd Ikea.
Persze így elviekben ez szép és jó. És itt van az a csekély különbség köztünk, akik csak álmodozunk de sosem lépünk és azok között akik mindent beletesznek, hogy a gyermekeink is gyarmatként, hitelkártyásan fognak élni, vagy önálló, saját életet fognak élni. Ez a picike vacillálás az a diffrensz, ami építi a genetikai kódunkat, vagy tovább szolgásítja. Rabok vagy szabadok? Az ilyesmi dönti el, nem a himnusz, a táncház és a megemlékezés. A gondolatot követő cselekvés az ami hozza a pénzt, vagy viszi.
Nem kezdem el itt sorolni, hogy miért nem lehet ezt az üzletet létrehozni, mert a lényeg egyszerű. Minden szakember fosik mikor áldozatról van szó, inkább benyal politikusnak, papnak, uzsorásnak, csakhogy ilyen felpumpált munkákat kapjanak, s nem is tudják, hogy tulajdonképpen a saját nemzetük gyilkosai, mert irreális gazdaságot promoválnak, noha számláznak és újjal mutogatnak a piacról élő csurgyellán tákolókra, mondván, hogy a fekete gazdaságot képezik ezek a csurgyellánok, pontosan a szopós nyalósok azok akik a magas áraikkal lehetetlenítik el a magán iparost, kényszerítik a fekete zónába. Mert sosem fog tudni egy csurgyellán egy százmilkós lépcsőért háromszázat kérni, mert nem fogják neki adni a piramidális kapcsolat hiánya miatt. Mert nincs akit rugdossanak, mert neki sincs akit rugdosson, magyarán egy csurgyellán nincs benne a zsarolható és zsaroló rendszerben. Elnyomásban lehet, de nincs hatalma viszont zsarolni. S akkor vagy a hulladékokból él, vagy üzletet nyit.
Ha valaki érdekelt velem társulva üzletet nyitni, nyitott vagyok. Beszéljünk róla. Befektető nem érdekel. Csurgyellán kistermelővel szeretnék tárgyalni.
Azt sem szeretném, hogy elkezdjünk ezen konferenciázni, nem szeretnék oda kilyukadni, hogy valójában az út a kulturális kreatívokon keresztűl vezet, majd Orbán Viktorhoz. Nem, itt egyszerű, kiszámolható, kis lépésekről van szó, amit együtt megtehetünk. A többi az mind félreduma.

Parasztlázadás

 Líbucnál, "Ezeréves prófécia" bejegyzését olvasva, megjegyzést hagytam:
"Nekem ezt tetszik: "És a jobbágyok, a parasztok és a szegények, akiknek még tüzük sincs, ezerszer megpróbálnak majd fellázadni, felgyújtják a termést, a várakat és a városokat, amíg elevenen megnyúzzák őket, és az életben maradottakat visszakényszerítik búvóhelyükre. Királyoknak hiszik majd magukat (gondolom ezekre a parasztokra értette...)".
Mit gondolt magában ez a jómag Jani? Azt a kutya piculáját a parasztjainak.
Átvergődtem magam a versén, "próféciáján", végig sajnálja, hogy ama keresztes hadjárat előbb utóbb megtalálja ellenfelét, de sebaj, mert lesz még szőlő s lágy kenyér.
Szeretem amikor ilyeneket osztasz meg, mert kellenek nekem az ilyenek a helyes adrenalin működéshez, mert egyben idegesítenek is de szórakoztatnak.
Nem mondom, hogy nincs benne tanulság, de azt merem tagadni, hogy volt valaha emberi életünkben olyan kor, ahol mindazok a bűnök, amiket ez a János felsorolt, mint az eljövendők szörnyű bűneiként, ne lettek volna. Nem kezdem itt sorolni őket, de azt is ki merem jelenteni, hogy meg vagyok győződve róla, hogy voltak sokkal sötétebb korai is emberi létünknek.
Tudod, nekem mindig az van az eszemben, amikor ezekről a dolgokról beszélünk, írunk, olvasunk, hogy holt vágányon keressük az élet értelmét. Noha tudom, de nem tudok én sem leszokni erről, viszont tudatosan szűkítem a kereső kérdéseket és lassan arra jövök rá, hogy a válaszok ott vannak a kezeinkben, a család tagjainkban, a házunkban, a kertünkben. És van az Idő, ami végtelen meg van az időnk, ami véges, és a lényeg az lenne, hogy egymásnak ebben az időben mennyi örömöt okoztunk. Nna...látod, kezdek gerjedni..."

Kaalidzs

A napokban bókot kaptam. Hogy én milyen egy rendes fickó vagyok. Nincs is nálam rendesebb itt Déván. „Nem végeztél egyetemet, de nagyon rendes és megbízható ember vagy”. Ez fasza volt. Mert képzeld el, gondoltam magamban, micsa tehetséggel vagyok én megáldva, hogy mindamellett, hogy nem végeztem egyetemet, mégis rendes vagyok. És megbízható. Szerintem ritka az olyan egyetemet nem végzett ember, aki emellett még rendes is. Hiába, mindig is éreztem, hogy több ecet van bennem az átlagnál. Több mindennel zesztrált fel engem ez a Természet, hogy lám egyetem nélkül is boldogulok. Lehet, hogy pofátlanság egyébként egy embertől, hogy egyetem nélkül is mer rendes és megbízható lenni, mert valószínű eme jellemvonások inkább az egyetemet végzett embereknél jellemző, diplomás emberek kiváltsága.
By the way, olvastam is valamikor még fiatal koromban, hogy a szexuális élete is más egy egyetemet végzett, diplomás embernek, mint egy átlag munkásé. Ez is fasza, hogy átlag munkásé. Az ilyen átlag munkásé. Ezek az átlag munkások. Én ezen sokat töprengtem, hogy vajon miért? Mutatnak valami baszási stikákat az egyetemen, hogy jobb ezeknek az egyetemet végzett, diplomás embereknek a szexuális életük? Nem jöttem rá sosem. Igaz, nem volt hogy rájöjjek, mert nem végeztem egyetemet.
Volt nekem az első szerelmem, az is ezt mondta, hogy rém rendes fickó vagyok, meg sem érdemel engem, de sajnos nem élheti le mellettem az életet, mert nincs bennem jövő. Nem veszem észre, hogy milyen rongyosan járok? Hogy mindig ugyanabban a pulcsiban? Ez a fajta mentalitás sosem fog változni bennem, mondta az első nagy szerelmem. (pontosítás: az első nagy szerelmem, amely számba vett...mert volt azért több nagy szerelmem, akik nem vettek számba, azok nu szé punyé..) Hogy rendes vagyok, rém rendes, meg sem érdemelnek engem, annyira rendes vagyok, de ha nem akarok egyetemre menni, mi akarok lenni? Utcaseprő? Mit mondhattam volna egyebet akkor, mint hogy nem tudom? Honnan tudjam, hogy mi akarok lenni, ha nagy leszek? Az egy kicsit furcsának hangzott nekem, hogy nyix egyetem egyenlő utcaseprő. De nem volt ezen mit vitatkozni, mert úgy szokták mondani, hogy valaki azért erősebb kell legyen egy kapcsolatban, és az én első nagy szerelmem, aki számba vett, úgy döntött, hogy noha rendes vagyok, nem érdemel meg engem.
Egyébként igaza volt az én kedves Isabellémnek, aki többnyire plátói módon volt az én kedvesem -hja, én az a fajta vagyok, aki ilyen plátói kapcsolatokba bonyolódik...sajnos a pénzzel is- hogy sosem változom meg és nem fogok egyetemre menni, mert valóban nem mentem.
Röhej volt már számomra a társasági buli, ahova mindig úgy mentem, hogy azelőtt egy órával ragasztottam meg prenádezzel a szakadt cipőmet, és ha adekváltan tartottam a lépést, ki is bírta a buli végéig, egyébként nem voltam egy táncos fickó, hamarább belemerültem ilyen ufós társalgásokba, mint a táncoló fekete lakkcipős akkordokba, így elég sok esélye volt annak a ragasztásnak kibírni a buli végét, de azért volt aggodalomra ok, mert a talpa műanyagból volt és mindig elrepedt. Ha csak rendesen kilyukadt volna, attól a szélén még tartotta volna a ragasztást, de amikor a talp szabályosan ketté törik, a ragasztő nem tartja össze a vinilin felsőt. De nem ez volt a röhej, mert ha talán észrevették a cipőm állapotát, sosem hozták szóba, a röhej nekem az volt, hogy ha új lánnyal kellett táncoljak, megkérdezte, hogy melyik egyetemre járok? Szerintem ez volt az oka, hogy nem vettek számba engem a nagy szerelmek. Rájöttek, hogy nem vagyok egyetemes gyerek.
Most akkor azért jól esik, hogy közel az ötvenhez, jön valaki és azt mondja, hogy te ugyan nem végeztél egyetemet, de attól rém rendes fickó vagy.
Azon meg aztán később gondolkodtam, hogy de vajon honnan tudja, hogy nem végeztem egyetemet? Mert sosem mondtam neki, hogy nem végeztem egyetemet. Hűha! Talán meglátszik rajtam? Ezek szerint.
Azt viszont észrevettem, hogy másokon meglátszik, hogy egyetemet végeztek. És ha netán valakivel elbeszélgetek, kábé öt percen belül tudtomra adja, hogy ő egyetemet végzett. Szóval csak a tisztánlátás érdekében.
Szóval, ha mérlegre tesszük a dolgokat, igazuk van ezeknek az egyetemet végzetteknek. Mert mi lett belőlem? Egy agroipari övezetben lakok egy lepukkant csarnokban, semmi érdemlegest nem hoztam létre, mindenhonnan kilógok, még a Hamvas Béla bácsi outsideres pályájáról is kilógok, mert tolta ő a taligát, de nem San Chirkistanoban. Csak egy asztalos, egy átlag munkás vagyok.
Pedig rendes vagyok. Kár értem.

Szifonbéke

Hallom most ezt a kibékülést. Hogy ne mind szidjuk egymást, marjuk, mocskoljuk egymást, hanem üljünk le egy sörre együtt és béküljünk ki. Hosszasan beszéljük meg. Mert a gyűlölet nem vezet semmire.
Ez így elképzelve szép. Viszont idióta elképzelés, hogy a szót se szaporítsam túl sokat, mert jó, hogy hajnali négy óra van, de még sok munka vár rám.
Ezeket a szlogeneket hallom mostanában, olvasom a neten is, valószínű néhány jóérzésű ember belefáradt a sok gyűlöletbe és már nagyon szeretne egy zöld nagy kerekasztalhoz leülni a gonosszal és egy sör mellett kibékülni.
S akkor elgondolkoztam, noha eretnek volnék, de azért Jézussal szimpatizáló, mint valamilyen önvizsgálatként, hogy akkor nekem kivel kéne kibékülni, kivel kéne sörözzek, hogy ebben a nagyVelágban a magam porcióját kivegyem ebből a zöldasztalos megbékélésből? És nem csak úgy kutya futtában gondolkodtam el ezen, hanem napok, hacsak nem hetek óta ezen is töröm a fejem a többek között (adósságok, s hidroforos cső újbóli kilyukadása s ezekhez hasonló semmiségek).
Több napos agymunkámat most nem kezdem itt részletezni, mert akkor azt mondanák a rossz nyelvek, hogy mit akar ez az asztalos itt, hogy ezzel az Emánuel Kanttal akar vetekedni? A végkonklúzióra végül is ez a két hülye, fűnyíróval örökségbe kapott kutya vezetett rá, hogy mit jelent az ellenséggel egy nagy kerek zöld asztalhoz ülni kibékülés és sörözés végett. Mert ez a két kutya is, amikor jól van lakva, nyalják falják egymást, az ember látná, rögtön nyomna egy pps-es zenés képgörgetőst szerte a dróthálón, mondván, lám még az állatok is tudják mi a kibékülés, a szeretet s szimbiózis -féle dolgok. Idióta öröm nézni, amint játszadozva széttépnek egy valahonnan ellopott plüss macit és az egész udvar tele van vattával s szakadt macidarabkákkal. Viszont érdemes megnézni, hogy egy szelet kenyérért egy szempillantás alatt élet halálra tudják marni egymást.
Most kérdem én, egy galamb mikor fog leülni sörözni egyet Pufival? Kibékülés végett? Egy őz, mikor tud leülni a farkassal egy sörre? Nincs az a galamb vagy őz, aki egyenesen ostobaságnak nem tekintené az ilyen dumákat, hogy Pufival vagy a farkassal le lehet ülni sörözni a nagy zöld kerekasztalhoz. Csak a hülye, idióta embernek vannak ilyen balfasz elképzelései. Azt hiszi az ember, hogy a benne levő megbékélés vágy az ugyanúgy benne van a fáradhatatlan gonoszban is.
Nem. Ez a jobbkéz odanyújtásos dolog nálam már nem megy. És ahányan jönnek hozzám és ez a Pufi odasomfordál és hízeleg és teszi oda a buksiját az új hülye kezéhez, mindig mondom, hogy semmi pénzért ne simogassa meg, mert egy alattomos kutya ez a Pufi, a harmadik simogatásnál belemar az ember kezébe. Legtöbben nem fogadják meg a tanácsomat, mondván, nem látod milyen cuki ez a kutya? Lehet, hogy cuki, alázatos a képe, de ismerem, egy alattomos, sunyi és mérges kutya. És emellé hülye is. Úgy néz az emberre, mintha az egy nagy darab kolbász lenne.
Mikor pedig odakap az újdonsült idióta béketeremtő kezéhez, egy kicsit elcsodálkozik, de az idióta béketeremtőknek az a berögzött szokásuk, hogy nem tudnak leszokni az idiótaságról. Elkezdik analizálni, hogy vajon mit rontottak el az ő kutya relációjukban? És ezek a béketeremtők mindig itt cseszik el, hogy annyit analizálják önmagukat, amíg a másik fél elveszi mindenüket és felfalják mindenestől.
Kenny Rogers is azt mondja egy dalában, hogy don't count your money, amikor a kocsmában vagy a többiekkel egy asztalnál.
Aztán érdemes megnézni azt is, kik mind mondják azt, hogy ki kell békülni? Valóban, arra nincs amit kontrázz, ha valaki így jön ilyen alázatos és örömkiáltással, hogy ki kell már békülni, mert a gyűlölet nem vezet semmire. S amikor azt mondja, hogy gyűűűűlölet, akkor rád néz vádlón, hogy igen, igen rólad van szó, te aki gyűűűűlölöd az ellenségedet. Azt az ellenségedet, aki seperc alatt kirakna a házadból, elvenné mindenedet, bemocskolna a sárga földig, azt az embert te gyűűűlölöd és az bizony vétek és arról neked le kell mondanod.
Ezek az emberek, akik így jönnek és figuráznak, azok általában a megfeküdt emberek. Van házuk, jó munkahelyük, van pénzük, templomba járnak, jól élnek. Ezeknek van idejük ilyesmikkel foglalkozni. Valahogy ezek az emberek az életben megúszták, hogy nincs ellenségük. Mert vagy ügyesek voltak, hogy elkerülték a konfliktusos zónákat, vagy voltak ügyes szüleik, akik elkerülték a gonoszokat. Vagy netán ők az ellenség? Egy kis baribőrbe bújt kis ellenségecskék? Akik néha odakapnak az ember jobb kezéhez?
Egy másik ismertető jelük ezeknek az idióta megbékéléses mániákusoknak, hogy rettenetesen intelligensek. Sosem értettem meg, hogy egy intelligens emberbe hogyan költözhet annyi idiótizmus? Na de legyen bennük bármi, de ott a lovetta a hátuk mögött. A könnyen élés.
Mondhatná valaki, hogy igen, de látod, hogy a kibéküléses, megbéküléses gondolkodásával előbbre jutott, mint te. Igen előbbre jutott, mert szerinte a kibékülés és a megbékélés az egyenlő a nyalással s minden egyébbel, ami ehhez az életformához jár.
A Biblia hosszú ódákat ír a gonoszról, hogy a gonosz nem alszik s ilyenek. De ezeket a fejezeteket nem ismerik a papok. Csak mindig a lepkeszárnyú kenyérosztásról beszélnek, a hegyibeszédekről és a dicsőséges mennybemenetelről. A gonoszról nem beszélnek, holott a Biblia tele van a gonoszokról írt versekkel. Végig ott a gonosz, végigsepri az összes könyveket. Az egész élet egy harc a gonosszal. S akkor hogy jöhet valaki ilyennel, hogy béküljek én ki a gonosszal? Hát hülye vagyok? Lehet, de önként nem megyek a vágóhídra!
Notá binyé öregem: egy kibaszottul kegyetlen harc az élet a fáradhatatlan és ötletekben kimeríthetetlen gonosszal. Olyan a gonosszal a harc, mint a hidroforos szifon vas redukciója: akkor lyukad ki amikor nem is számítod.

Fiftisziksz

"Szabad Gondolat:’56-os megemlékezés másképp"

(megjegyzés)

 "Sosem fogom elfelejteni apám frusztráltságát öregségére, nem mondta ki kerek perec, de én éreztem, hogy mi zajlik benne: csalódott kortársaiban. Nem mondhatnám, hogy megbánta örökös lázadó, ellenkező hozzáállását, mert az ember nem tehet másként, mint lelkiismerete diktálja. De ha meg lehetett volna húzni egy vonalat, s mérlegre tenni, hogy megérte e a sok meghurcoltatás, börtön, s örök megfigyelés, talán azt mondta volna, hogy nem. Nem érte meg. Senki nem merte feltenni neki ezt a kérdést, mert mindenki tudta, hogy nem érte meg. Apám egy becsületes, tehetséges, dolgos ember volt, Amerikában valószínű hülyére kereste volna magát.
Ma amikor ilyen “szellemi” megújulásokról hallok, meg “nemzeti” ébredésekről, mindig apámnak azt a frusztrált tekintetét látom. Vajon miért? Talán mert előre látta, hogy ez az egész maskarádé nem több mint egy ízléstelen maszkabál.
És ennél durvább az, hogy a mai fiatalok, noha rengeteg “megemlékezés” történik mindenfele, csak a felszínt értik és látják, és talán az sem véletlen, hogy ezek a megemlékezések táncházas sörözésekben zárulnak itt Erdélyben. Ezek a megemlékezések nem új gazdasági terveket, nem új vállalkozási közösségeket szülnek, hanem bevételt a Prodvinálkoloknak."

A legdrágább sóhaj

-Margit!
-Igen, Uram!
-Hányszor voltál az unokádnál?
-Ó, sokszor Uram.
-Utoljára azt kérdezted tőle, hogy mikor lesz matekból is csillagos fartyébinyéje, ugye?
-Igen, Uram.
-Nem vetted észre, hogy a gyermek mondani szeretett volna valamit?
-De, észrevettem.
-Miért nem hagytad, hogy elmondja amit akart?
-Hát nem láttad, Uram, hogy aztán elfoglalta magát, nem találta érdemesnek elmondani? Meg kell tanulja, hogy egyedül oldja meg a problémáit.
-Te Margit!
-Igen, Uram!
-Ahogy az a gyermek átsiklott a problémáján, így siklanak el a családi kötelékek. Egy pillanat alatt. Mint a halál. Egy pillanat műve.

Magyar Polgárné Margit-Katalin hosszas pereskedések után visszakapta az államtól azon ingatlanokat, melyeket a nagyszüleitől a hajdani kommunista párt elkobzott. Kétszáz ezer pulovicsért el is adta aztán, sőt már az ítélet előtt megvolt a vevő, csak a papírokra vártak. Ennek a Margit-Katalinnak van két lánya. Azt mondta egy családi konzílium alkalmával, hogy a kétszáz ezer pulovicsot a következőképpen osztják el: A kisebbik lány, mivel még nincs férjnél, viszont már közel a harminchoz, kap ötvenezer pulovicsot, abból vegyen magának lakást és kezdjen önálló életet, mert ő Magyar Polgárné Margit-Katalin ezennel nem főz rá többet. A nagyobbik lány, mivel úgy ment férjhez, hogy nem volt szívük ügye a választottja, és Margit-Katalin szerint bármikor megtörténhet, hogy elválhatnak, vagy még az is megeshet, hogy a lányuk balesetben meghal, és akkor az ötvenezer pulovics annak a kopasz, kövér istentelen kezébe kerül, ezért az ötven ezer pulovicsot beteszik a bangba, hogy majd mikor a Robertke megnő és tizennyolc éves lesz, akkor kiveheti azt a pénzt. A többi százezret pedig beteszik a bangba a saját nevükre, hogy a kamataiból kipótolják a nyugdíjukat, aztán haláluk után osztóznak a pénzen is, a házon is.
A kisebbik lány nem kommentált, elfogadta a feltételeket. A nagyobbik lány kezdte mesélni, hogy de anya nézd, mi most albérletben lakunk, mi itt Romenkoviában nem tudjuk fizetni az albérletet, annyira kevés a fizetés. Férjem elment Angheléziába, ott mosogat egy éjjeli bárba, hogy nekünk itt legyen egy fedél a fejünk felett és legyen mit együnk. Miért nem adod ide ezt a pénzt most nekünk, hogy vegyünk rá egy lakást, hisz ez Robertkének is jó lenne, talán a férjem is haza jöhetne....nem szólsz semmit....hallgatsz....tudd meg, mi úgy döntöttünk, hogy mi is kimegyünk a férjemhez Angheléziába. Nem tudjuk mikor fogunk onnan haza jönni.

-Margit!
-Igen, Uram!
-Emlékszel még erre a családi konzíliumra?
-Igen, Uram.
-Mi is lett aztán a vége?
-A kisebbik lányom vett egy garzont, azt aztán kiadta bérbe és visszaköltözött hozzánk, vett egy autót, tönkreverte egy hét alatt, kidobták a munkahelyéről, abból a rongyos száz pulovicsból, a bér pénzből tengette életét, az volt a költő pénze, aztán halálunkig én főztem neki. A nagyobbik lányom kiment Angheléziába, beállt egy fodrászathoz takarítónőnek, Robertke aztán elment Amerekába és beállt a tengerészeti hadseregbe, sosem láttam azóta, hogy rákérdeztem a fartyébinyéjéről. Sosem jelentkezett a bangnál azért az ötvenezer pulovicsért. De nem sokat vesztett, mert ahol van az az ötven ezer, ott van a mi százezresünk is, pénzváltás volt, hatalmas infláció, elértéktelenedett a pénz évről évre, az a kamat amit adtak nem érte fel az értékét. A ház ott maradt üresen, a kisebbik lányomnak, de az annyira tökéletlen, hogy nincs mit kezdjen vele.
-Te Margit!
-Igen, Uram?
-Nem jól csináltad. Százezer pulovicsot oda kellett volna adjál a nagyobbik lányodnak, annak a férje már tárgyalásban volt egy Jim nevű asztalossal, aki csarnokából el akart nekik adni ötvenezer pulovicsért egy hatalmas részt. Tízezer pulovicsért csináltak volna maguknak lakást az emeleten, és tízezer pulovicsért a vejed autó festő szerszámokat vett volna, hogy létrehozza álmodott autó festő garázsát. Harmincezer pulovicsot meg egyéb dolgokba fektették volna, mert volt ennek a Jimnek sok jó ötlete, amiből ha nem is sokat, de hasznot lehetett hajtani. A család itthon lett volna, a pénz nem vész el, értéke nem évődik el...a kisebbik lányodat meg hagynod kellett volna a színire menni, mert örökké színésznő akart lenni, de te mindig lebeszélted. A neki jutó ötvenezer pulovics bőven elég lett volna, hogy kitartson amíg a pályán eljut valameddig. És még mindig maradt volna ötvenezer pulovicsotok, ha azt beosztottátok volna, huszonöt évi élhettetek volna belőle fejedelmien, de hát nem éltetek tíz évet sem, s az egész pénz a semmibe veszett. Se pénz, se gyerekek. Egy pillanat alatt elszállt egy több generációs fáradozás, az a pillanat az, amikor Robertke lenyelte a mondanivalóját. Elszállt, mint egy sóhaj. A legdrágább sóhaj.

"Stádium"

Ezt a megjegyzést Elekes Ferenc mai bejegyzésén hagytam:
"Ez jól jött nekem kedves Frici. Mert már azon kezdtem el búsulni, hogy velem van a baj, hogy sötétnek látom a Világot s a jövőt.
Mind mondtam magamban, dolgozzak s ne törődjek a Világ bajaival, de hát biza a dolgok összefüggenek, mert manapság ahogy a földművelő sem tarthat csak úgy disznót s tehenet a maga kedvére, az asztalosok sem dolgozhatnak csak úgy a maguk kedvére. Annyi a törvény és a taksa, hogy nem lehet csak feketén kitriblizni (tudom, hogy nem szereted az ilyen szavakat, de van amikor nekem így jön, hátha érthetőbb..)
Nem olyan régről olvaslak, mint kötelező vagy illett volna nekem, de most úgy érzem, jól megnyomtad a ceruzát."

Hit által

Egy nyár végén ott ültünk a fűben, a tó partján, a lemenő Nappal szemben, néztük a víz alá bukó vad kacsákat és közben beszélgettünk. A hit dolgairól beszélgettünk. Noha mint emberek jól megvoltunk egymással, a hit dolgaiban nem értettünk egyet. A hit dolgai miatt mindegyikünk másképpen értelmezte az egész életet, azt az életet, amit tulajdonképpen nem érinthetjük, nem foghatjuk, csak beszélünk róla, álmodozunk róla egy nyár végén a tóparton, a kacsákat figyelve, amint alábukva halásznak. S ameddig ezeken a dolgokon hitbelileg nem értettünk egyet, beszélgetéseinkből sem lett semmi. Mert ha hit által nem értjük egymást, nem ér semmit a kézzel fogható élet. Magyarán ilyenkor az ember elszalassza a kezéből a galambot, a kerítésen illegő billegő énekes madárért. Ami tudva levő, hogy lehetetlen megfogni.
Hit által van bennünk vagy nincs Isten. Állítólag Isten is hajlandó egy nyári estén egy tópartján beszélgetni az emberrel az dolgokról, és ugyanarra a következtetésre juttatja az embert, hogy ha eltérő a hitünk, nem lesz közös konyha. Nincs egymáshoz közünk, ha hitben nem ugyanazon a húron pendülünk. Magyarán vita a semmiről, illetve hogyan fogjuk meg a semmit.
És amíg mi ezeket a hiteket osszuk, mert semmi sem bizonyos csak amit megfogunk, viszont hit által az ami megfogható, az mind szennyes és tisztátalan, tehát isten előtt bűn. És a bűn zsoldja a halál.
Én hiszek abban, hogy a közvetlen környezetem éltet engem, ha vigyázok rá. Ha szeretem a helyet ahol és amiben élek, tárgyakkal, emberekkel, állatokkal, növényekkel, ők viszont szeretnek engem. Ha fedelet építek a fejem fölé, az eső azt mondja, na végre rájöttél, hogy nem tudlak kikerülni, amikor esek, amikor pedig a szél ellen falat építek, a szél azt mondja, na végre rájöttél, hogy amikor fújok nem tudlak kikerülni. Amikor látja Isten, hogy műhelyért összehazudtam a fél világot és eladósodtam mindenki felé, csakhogy dolgozhassak, azt mondhatja, na végre rájöttél, hogy másoknak termelve valami hasznosat, tudsz te is az élethez hozzáférni. Így jut a hit a valamibe, a kézzel foghatóhoz. A hit egy majdani elképzelt akármiről, egyenesen ostobaság, az emberi jólétnek a kárára találtatott ki, illetve egy kis dologkerülő egyébként értelmes emberi csoportnak az invenciója, hogy hit által, persze emberfeletti erőkre hivatkozva, maga alá gyűrjön népeket. És hit által megosztván őket, egymásnak ugrasztani.
Meg kell szokjuk a halál gondolatát, az elmúlást, és vigaszt kaphatunk abban, hogy bomló testünk majd trágyának jó lesz. És lelkünk ne nagyon kószáljon majd az űrben kórusokban zengedezve, hanem költözzön gyermekeinkbe, hogy még több lelki ereje legyen, hogy még többet és jobbat alkosson úgy a maga, mint a környezete gyönyörűségére.

Emberfaragás

Jött Szpániából az apa, nézegette tavasz óta nem látott gyermekének az ellenőrzőjét, hümmög jobbra, hümmög balra, egyszer csak azt mondja, látom, mindenből csillagos fartyébinyéd van, csak matekből nem.
A gyerek csillogó arca elfakul, pillanatnyi meglepődés után azt mondja apjának, jól van ne izgulj, matekből is lesz csillagos fébém.
És elfoglalja magát a gyermek, amiket még szeretett volna mondani az apjának, nem mondta el, úgy érezte mindezek után már teljesen tárgytalan.
Az apa elégedetten nyugtázza magában, – arckifejezéséből ítélve – hogy fiából embert farag.

Kell ott fenn egy ország...

Szabad Gondolat mai  bejegyzéséhez fűztem egy gondolatot:
"A lét kérdéseit illetően?" Szerintem e köré csavarodnak örökké az ilyenféle túlvilági vágyakozások, spekulációk, látomások, álmok. Ahelyett, hogy családunkkal minél többet lennénk kézen fogva és élvezzük az életet addig ameddig csak lehet.
"kell ott fenn egy ország" mondja Zorán, kell biza, mert ha nem dugába megy az egész emberiség igyekezete, fáradsága. És nem igazság, ha nincs egy ország ott fenn, ahol mindent visszafizetnek majd nekünk.
Addig is, míg ez kiderül, én azt mondom, nem baj, ha egy kicsit a húsba vájunk és szépen a vagyonkáinkat a gyerekeinkre hagyjuk, hogy bennük visszaköszönjön az a sok szenvedés, gürcölés, stb.
A lét kérdéseit sok szempontból mi alakítjuk. Vagyis alakíthatnánk. Csak túl elkomplikáljuk mi ezt az életet.

Nemernicus szalonna

Vannak munkák, melyeket örömmel végzek. És vannak munkák, amiket utálok. Például most csináltam egy Ikeás szekrényt. Nem azért utáltam ezt az Ikeás szekrényt elkészíteni, mert ikeás, hanem azért, mert megint csőbe húztam magam. (apropó na cső..)
A magam módján megvastagítottam az ikeás karcsúságokat, mert elvileg nem tudok olyan szerkezeteket kiadni a kezemből, amik szétesnek (apropó szétesett tablóráma...), ami már messze nem az az ikeás finomság a dezájn, de most nem ez a lényeg.
Jött ez a nemernicus szalonna, illetve ez egy összevont fogalom, mert ez a nemernicus szalonna áll abból, hogy vannak ezek a nemernicus natívok, a született alávalók, akik nem tudják inocentájukban, hogy miféle nemernicusok, azt hiszik, hogy valamiféle szent szerzetesek emberi kényszer zubbonyban, és nekik valamilyen isteni hatalmas küldetésből muszáj elszenvedni például a világi, földi, disznó asztalosok pancserságait, azaz ezek szerint kutyából mégis készülhet szalonna, így az ilyennek egyszerűen azt a nevet adtam, hogy nemernicus szalonna. Mert mit mind kelljen magyarázkodni, hogy ezek a nemernicus nativok tulajdonképpen kutyából lett szalonnák, nem, ők a nemernicus szalonnák. Nos, jött ez a nemernicus szalonna -egyik a sok közűl- és azt mondta, ha te olcsóbb vagy mint az ikea és persze jobban megcsinálod, nálad rendelek.
Én, a nativus balfasius for ever, büszkén azt mondtam, persze, hogy vagyok olyan macsó, hogy olcsóbb és jobb vagyok az ikeánál. Nem az a balfaszság bennem, hogy valóban az vagyok, hanem az, hogy én ebbe a játékba belementem.
No de mielőtt elkezdeném pszichonyálazni a dolgokat, azt még el kell mondjam, hogy természetesen késtem a határidővel, erre mikor látom a nemernicusz szalonna savanyú képét, mivel az egyezség úgy volt, hogy ő festi le a szekrényt, olcsóbban vállalom, azt mondtam neki nagybalfaszulag, hogy akkor a késedelem fejében le is festem.
Adta áldását és mikor meglett, még itt ott talált korrigálni való észrevennivalót, amit hozzám ragadt alázattal meg is valósítottam, mondván, a kliens akarata nekem parancs.
Tehát. Hogy mi ebben az egészben a cső?
Az egyik, ha te olcsóbb és jobb vagy mint az ikea. Me ha nem mi? Mész és megveszed az ikeától? A másik, hogy elfogadta egy jóérzésű embertől a leghallatlanabb uzsora kamatot, hogy lefestem ingyen, mert három hetet késtem. Hol is tartunk? Van itt Chirkisztánban egy majom asztalos, aki önként bevállal ilyen sorozatos megaláztatásokat. A dolog érdekessége, hogy kitől? Egy bankembertől? Nem. Egy zsidó uzsorástól? Nem. Egy szabadkőművestől? Nem. Még egy romántól sem. (de mit beszélek??).
Nem öcsém, egy magyartól. Egy senkitől. Egy paraszttól, aki nem azért paraszt, mert földet művel, hanem azért, mert alapjában műveletlen, de mivel olyan körökben járkál, ahol az intellektuális mívoltát csiklandozzák, azt hiszi magáról, hogy istenes küldetésben lebeg a sok hülye reménytelen, boldogtalan között. Egy magyartól, aki úgy érzi neki jár olcsón ikea bútor és neki dukál, hogy kamatba fessenek.
Persze nem az a balfasz, aki kér, hanem az, aki ad. Ez világos, és talán már ideje balfasziusz for everségemben erre rájönni.
Ha első, egyedi helyzet lenne, szégyenemben elhallgatnám ezt a nemernicusi esetet. De én itt egy sokkal nagyobb bajra jöttem rá. Arra jöttem rá (sorozatos balfaszságaim során), hogy tulajdonképpen mi, a magyar nemzet azért szenvedünk, kínlódunk, mert örökké rajtunk lógnak ezek a nemernicusz-cusz szalonnák és folyton zsarolnak, mi meg kisemberi jóérzésünkből eredően azt hisszük, hogy isteni jót cselekszünk, ami majd vissza fizetődik.
Hadd találjam ki: nem fizetődik vissza. Hanem megtörténhet a következő: elkeseredésében, hogy a szín, vagy a hangnem nem tetszik ennek a nemernicusnak, elmondja egy fináncosnak, hogy nem azért mondja, hogy adókedvezményt kapjon, csak civikus önszorgalomból, hogy ez és ez a disznó asztalos nem tépett számlát. És így a zsarolásos kör egy művészi formát ölt fel, melytől tök boldog tud lenni egy nemzet.
Mi a teendő? Sorompó előtt állunk. A fogyasztás az a vonat. A termelő az aki áll a sorompónál, hogy felemelkedjen, miután a fogyasztó elment. Ilyen a reláció a megrendelő és a termelő között. Kutyafuttás. De ha beteszem az én vastagított, elvégre ikeához semmi köze szekrényemet egy üzletházba és azt megvilágítom ilyen aranyszínű spot lámpákkal, mikor ez a nemernicusz szalonna bemegy, eltátja a száját, és mindegy, hogy vesz vagy sem -inkább nem- de térdre kényszerül. Mert ott nem a balfasz mesterrel beszél, akinek a cipő orráig sem érne fel, hanem egy mosolygós idióta, de szép lábú hölggyel, aki nem tud csak igennel vagy nemmel bólogatni és mű körmeivel lovettát számolni.
De mondom én ezt ennek, mondom annak, kik hasonló helyzetben vagyunk, csak néznek rám mint a birka. Hogy de minek is akarom én ezt az üzletet, ha így is van megrendelő? Te balfasz, mondom, hát azt akarod, hogy a te gyereked is ugyanezt csinálja? Hogy itt a sötétben a praktikeri papír ajtókkal konkuráljon? Hogy örökké feketézzen? Azért mert te bunkó paraszt nem érted mire kell az üzlet? Mert a te bunkó agyaddal nem tudod felfogni, hogy sokkal nagyobbak az esélyek, ha kidobod magad a placcra? Mert ki a faszom tudja, látja a te munkádat, ha nem ezek a nemernicusz szalonnák? Mert az igazi piac az nem megy rendelni. Az megveszi a készt. És nem azt kell nézni, hogy ott lenn Bukarestben van egy Ikea, ami lefedi a piacot, hanem azt, hogy van egy Ikea, amely megadja a hangot.
Lassan én is kezdem hinni, hogy mi magyarok genetikailag alattvalók vagyunk, szolganépek, nem tudunk csak meghajolni és minden jöttment nemernicusznak bókolni. Miért? Mert nála van az a rongyos néhány százas.
Há bassza meg a százasait. És basszátok meg az ilyen etalonokat, akik a társadalmunk élén járnak és disznó, geci asztalosokat ilyen csendesen zsarolnak...

Kihűl a kávé...

kép forrása: csanalosi.net
Nekünk magyaroknak lehetne egy teljesen sajátos lelki és gondolat világunk, amihez ne legyen köze idegen kultúráknak. De ma a más az india, nepál s ezek a sok degenerált hülye buddhista hülyeségek, meg túloldalt a Vatikán. Azért nem szeretem ezt a Hamvas gárdát sem, mert kiszedték tőle ezeket a zen-es dolgait és azon lovagolnak.
Továbbra is állítom, hogy a mi vallásunk egy erős és szabad gazdasági koncepció és összefogás kéne legyen, nem elvont, megfoghatatlan teóriák a létezésről. Független vállalkozókból összeállított, világtól független gazdasági rendszert kéne felépítsünk, ehhez viszont kell a nemzetben gondolkodás, az erős hit, aztán a terv, az akarat és a munka.
Egyszerű. A nemzet az a család, a hit az az önbizalom, hogy életre születtem, nem szolgának meg isten barmának, a terv az megint egyszerű, mert olyat kell kitalálni ami nekünk jó, aztán az akarat, az a motiváció, hogy akarjuk mi ezt a magyar családot, ha mindez megvan, csak neki kell fogni dolgozni. Hogy ezt mitől lehetett így elbeszélni meg mellé beszélni, nem tudom, nem értem és nem is akarom megérteni.
Csinálom a dolgom, megint az a geci komolytalan asztalos lettem, mert nem tudok semmiféle határidőt betartani, mindenki ideges, de leszarom. Amikor jönnek, mondom, hogy majd decemberben. Akkor sírnak, aztán mondom, jó, megígérem novemberre, kirinyálják októberre. Mondom, nem tudom megcsinálni októberre. Erre, hogy de próbáljam meg. Persze, hogy nem tudom megcsinálni.
Abban gondolkodom, hogy fele csarnokomat cseréljem el egy kisebb üzletre vagy telekre, ami útba esik. Szeretném a saját elképzeléseimet létrehozni és azokat árulni. Ahhoz saját, bérmentes üzlet kell. Lassan ez az új terv kezd kirajzolódni bennem.

Tanyáskodás



Adriéknál hagytam ezt a hozzászólást:
 "Valahogy úgy néz ki ez az önellátásos falusi élet, amiben több a falusi mint az önellátás, mint az én asztalos vállalkozásom: elmehetnék több fizetésért, gyárat vezetni, csak parancsolgatnék, meg kiabálhatnék, ehelyett itthon vívódom a hülye kispénzű kliensekkel, a fűrészporral, az egerekkel és a hülye kutyákkal, sokszor éjfél után is elkap a meló, mondhatni semmi pénzért, mégis egy dolog az amit semmilyen más életforma nem ad, hogy ezeket magam vállalhatom be és nem kényszerít rá senki.
Az én életem mozgató rugója ez. Azt hiszem valahol minden civilizációból kimászni akaró embernek ez a mozgató rugója, hogy bár nehéz életbe mászik, de maga, önként vállalja. Nem utasításként jön nap mint nap a velejáró megaláztatásokkal.
Persze ennek megvan a maga haszna is. Ahogy írod, az elején az a kis kert is nyűg volt, de aztán rájöttél hogyan lehet nagyobb részt kevesebb energiával megművelni. Nincs két egyforma kert, két egyforma művelő, olyan ez mint egy zenedarab, elő lehet adni többféle stílusban, kinek hogy tetszik. Az biztos, hogy amennyi paradicsomot ettem az idén, elég egészen jövő nyárig. Nem túlzok, ott van még vagy öt kiló paradicsom a kertben, várja, hogy leszedjem.
Egy barátom a nyáron Belgiumban paradicsomos szérában dolgozott, azt mondta, hogy mi itthon bármivel kezeljük a paradicsomot, attól még bio. Mert azt mondja, hogy fűrészporban nevelik a növényeket, valamiféle savakkal táplálják őket, elképzelhető, hogy az a paradicsom mennyire bio. És mennyi mindenről nem tudunk. Erről a profit orientált világról kell nekünk leszállni, bármilyen közhelyesnek hangzik már. Nehéz, de ha mi megtesszük a megfelelő lépéseket, a gyerekeinknek talán könnyebb lesz.
Azért kell ezekről beszélni, írni, vitatkozni."

S akkor...

San Chirkiscoban él egy ember, kinek neve Jim. Ez a Jim történetesen asztalos. Bútor asztalos. Éppen másfél éves depressziójából kezd kijózanodni. Mélyen benne volt a tehetetlen búbánatban. Egyrészt azért esett ez a Jim egy tehetetlen búbánatba, mert a munkatársai feladták az élettel a harcot, ki pókerbe, ki piába menekült, kinek felment az agyára a dicsőség és nagyobb babérokra vadászva eladta a forradalmat, melyben egy pillanat erejéig hitt ez a Jim. Mert ez a Jim egy olyan ember, hogy nehezen jön lendületbe, viszont nagyon jól tartja a lendkerékben a mozgató erőt.
Ez a San chirkiscói Jim másfél éves depressziójában átgondolta az egész életét és eszébe jutott annak a Zolinak* a mondása, aki azt mondta, hogy a férfi negyven évesen vagy feleséget cserél, vagy vesz egy piros kocsit. Hogy miért jutott ez eszébe Jimnek? Egyrészt azért, mert elmúlt negyven, lassan negyvenhét és mivel nem fenyegeti feleség csere, nagyon ráférne egy piros kocsi. De azelőtt még volna egy két rendezni való aprósága. Például eldönteni, hogy akkor megy tovább mint asztalos, vagy mi legyen?
A sors mindig technikailag szól bele az életekbe. Jön valamivel. Jim esetében jött egy pap (nem az a pap, egy másik...) és letett egy marék pénzt, hogy kell neki ilyen imapad. Akkora volt az összeg, hogy Jim azt mondta, azzal akár új életet is kezdhet. És kezdett is. Pedig nem volt az nagy összeg.
Megtörtént Jim életében a ki tudja hányadik csoda, hogy a lendkerék újra elkezdett forogni. És pörög két hónapja San Chirkiscoban az asztalosság gyalu kereke. És nemcsak a gyalukések vágnak, hanem az eszek, agyak is elkezdtek vágni. És támadnak fel mint az éhes zombik a megrendelők, hogy hamar hamar, amíg a mester megint dolgozik, hadd részesedjenek ama mennyei famannából, ha lehet minél közelebb az ingyenhez.
És így jött a gondolat, hogy a Sanelt vissza kéne hívni. Talán a Csabit is, de csak rezerva gondolatban létezik még.
Hogy feltámad a Jim csapata? Ki tudja? Habár már Zsülien is ólálkodik, azt mondta a katalán partnere most már személyesen implikálódik, hátha bevállal pár fa vityillót.
Így filózott Jim magában, mikor elment és abból a marék pénzből kifizette a kétéves deszka tartózását a deszkásnak: „ha még egyszer beindítom a lendkereket, többé nem állítom le. Jöjjenek a stresszes napok, a határidők, az egészséges káromkodások, a reszkettető fáradságok, mert nem jó az embernek lelkileg beleafundálni a nepálizmusba meg hasonló semmittevő lelki putypuruttyokba. Mert a sok lelkizés a fizikai ember halála...”
Két hónapja ez a Jim nem ismer szombatot, vasárnapot, sem fészbukkot. Nyomja, tekeri a melót, és újra tervez, újra alkot. Farkasszemet néz az adósságaival.
Back in bussines...” ahogy szokta mondani Jim.
Természetesen Jimnek nem volt ideje ezt leírni, azért írtam meg én.

(*Aztán az a Zoli elhagyta feleségét, nem vett másat, sem piros autót, utoljára azt mondták látták kéregetni, pisisen, berúgva... )

Ubul

Ubul. Nem egy Ős-MAGjar vitéz volt. Egy alázatos kutyakölyök volt. Volt, mert már nincs. Eltemettem ma. Ama Rexi ágazatból való volt, a kidobott, öreg rottweiler volt a nagyapja, akit ugyancsak itt csürkefalván temettünk el, Ubul anyja meg ez a Pufi, akit ezek a fűnyírósék hagytak ránk. A Pufi névből is látszik, hogy mennyire idióták lehetek ezek a fűnyíróék, hogy egy Rexi ágazatból való kutyát te Pufinak nevezel. Mert csak a hülyék tesznek Pufi kutyanevet egy kutyának. Valójában a Pufi is olyan hülye, mint a fűnyíróék.
Ubulnak az volt a hibája, hogy eme korcs családból származott. Láttam én, hogy tőbb értelem van benne, mint testvérében Számiban, meg anyjában a Pufiban, de a létszám miatt neki el kellett kárhoznia. Mondhatnám úgy is, hogy Ubul az indifferencia áldozata volt. Pedig sorsa úgy indult, hogy szarba esett és emiatt menekült meg, mert aznap vittem az erdőbe a többi hat testvérét. Mivel őt nem tudtam kiszedni hajnalban a szarból, visszamaradt. De hát így, szerencsésen is az élete tragikusan végződött, elvitte az a zsigodia, kutyabetegség. Láttam pár napja, hogy szomorúan néz, és már ismerem ezt a szomorú kutya tekintetet. Mondtam is magamban, ennek vége.
Tulajdonképpen az én állatfarm prodzsektem e miatt nem indult be, mert képtelen vagyok egy állatot levágni. Minden rohadt beragadt egér vádolja a lelkiismeretemet, de az ember ha élni akar, be kell vállaljon dolgokat. De azt már nem vállaltam be, hogy neveljek állatokat a legyilkolás végett. Persze, ha tudnám, hogy a parizer nem parizerhúsból van, hanem állatokat vágnak le érte, nem ennék parizert.
Fene érti ezt a Világot. Ubul már érti. Azt hiszem, mi is akkor fogjuk megérteni, amikor mint Ubul, alulról szagoljuk az ibolyát. Akkor hirtelen meg fogjuk érteni, hogy gyerekek, ennyi volt. Eddig és nem tovább. Jön az a mélységes, fekete csend. Örökre. Baj ez? 
 

A Gârboviták nemzettsége

Ezt az â betűt úgy kell kiejteni mintha egy dobverés lenne. Kiejtése, olyan mint egy megnyomott kín. Az az érzésem, hogy ez a legősibb hang, amit az ősember talán először kezdett kinyögni, miután megunta a makogást mint majom. Az ü, ő, ă, azok már dalok az â-hez képest. Amikor keményen sittol az ember, olyankor adhat ki ilyen hangokat.
A gârbovita, gürbovita, görbült nemzettség az a fajta emberiség, aki meg van görbülve, kissé féloldalasan, merthogy félig azért mindig felnéz, hogy ki is az aki beszél hozzá? De annyira leszarja azt aki szól hozzá, hogy csak félig fordítja fel fejét, ami miatt olyan görbehátúnak néz ki. Nem a munkától roskadt elfelé a teste, hanem a munka kínos undorától. Előre irtózván a munkától, ettől a félelemtől belefáradva, összeroskadva hajol össze, és ez az összeroskadás aztán beleépül a genetikai kódba és idővel aztán nemzettséggé fejlődik, a gârboviták nemzettségévé. Biztos van ennek változata más népeknél is, de itt Erdélyben ez egy külön specimen, ehhez hasonlót nehéz találni, mert ehhez kell egy erős magyar illetve egy erős román egyed, mely összekeverve adja az ideális gârbovitát. Egy vadbunkó magyar és egy vadbunkó román. Egy mélykatolikus és egy mélyortodox. Én mondom, ennél faszább vegyület nincs. És higgyétek el, nincs bennem semmiféle rosszindulatú utalás egyik nemzet felé sem. Ezt csak akkor érti meg az ember, ha megtapasztalja ezt a gürbovitaságot.

Elnéztem ezt az Attila székely gyereket. Most kilencedikes. Legelőször Szovátán láttam ezt a gyereket, éppen ebédelt, csúnya képe volt ennek a gyereknek, olyan gyűrött, kiszenvedett arca volt, korafáradt tekintettel. Éppen ebédelt. Taknyos is volt. Furcsán hatott rám. Mintha egy ilyen harrypotteres figura lett volna. Akkor rám nézett vizes tekintettel és azt mondta, ő is asztalos akar lenni. Persze persze, hagytam rá. Magamban arra gondoltam, hogy minden ember egyszer űrhajós aztán rendőr akart lenni, de pókember egyszer biztos.
Telt az idő, a gyermek ide Dévára került, talán problémás volt viselkedésileg, de megjegyzem, akkoriban az a nevelő, akinél volt, annál én is problémás lettem volna, mert vannak olyan nevelők, aki ők maguk a probléma. De egy mély vallásos közegben nem a kompetencia számít, hanem a képmutatás legmagasabb foka, vagyis az én értékrendem szerint ennél alábbvaló kategória talán nincs is, legfeljebb a szándékosan kezeletlen szkizofrénia.
Elnéztem aztán az idők folyamán, hogy ennek az Attilának az arcvonásai elkezdtek kisimulni, de ott maradtak a halvány erezetek, melyek az éles szemet nem tévesztik meg. Elnéztem a múlt pénteken, ahogy tett vett a csarnok körűl másik két társával, akik ugyanúgy megérnének egy körülírást, de nem most. Fix ilyenformán nézett ki ez a Gigi (dzsidzsi, zsizsi), akire azt mondta apám, vedd magad mellé ezt a fiút, mert árva szegény, nem rossz gyerek. És mellettem volt tizenöt évig, putyultam, mint a sajátomat. Semmi de semmi nem ragadt rá. Csak a pálinka, szivar és pókergép. Ezekből egyiket sem tőlem tanulta. Hozta magával, a gürbovita nemzettség átkaként.
Mert hiába jön ez az Attila gyerek, hogy ő asztalos akar lenni, mint én, habár erről most nem beszélt, igaz én sem kérdeztem rá, mert a szándék nem elég. Nem elég romantikusan elképzelni az asztalosságot, mint amikor az ember legelőször leteszi a lábát egy messzi bolygón, vagy megmenti a lakosságot a banditáktól. Van ezeknek a szakmáknak egy hátterük, ha tetszik, ahogy a gürbovizmust örökölni lehet, úgy a nem gürbovizmust is örökölni kéne. Van még más lehetőség is, kitörni az eleve elrendeltségből, a fatalizmusból, de ehhez sajnos nem segít a gürbovizmus. Akarni kell, kurvára akarni kell. De ehhez fel kellene ismernie önmagában a gürbovizmust. De ahhoz túl büszke a srác. Mert a gürbovizmusnak a büszkeség az egyik lételeme. Kíntól szenvedő arccal felnézni és nem engedni a huszonegyből.
Mert tegyük fel, ha fel is kel egy megfelelő hajnalon ez az Attila és elindul levedleni a gürboviták átkát, egy szép borús napon megjelenik a gürboviták sátánja egy fehérnép formájában tízszer több elszánással és hatalommal mint az Attilában eltökélt változás és a maga kínos, eltorzult arcával a fájdalom hangján fogja keseríteni a gyereket, hogy ne foglalkozz te a változással, milyen jó itt nekünk jó büdösen, mosdatlanul, hetente átforgatni a zoknit a lábunkon ésatöbbi. És hiába a bevezetett víz a házba, az elvezetett szennyvíz, mert a gürboviták hagyományai, kultúrája erősebb minden józan észnél. Mondván: minek kínlódni, nem elég kín az élet? Minek még ezen felül kínlódni? És találni fog ez az Attila még bibliai hivatkozást is a semmit csinálásra, mondván, hogy ő mennyei kincset gyűjt, igaz gürbovita módra, de ne legyünk már kényesek, lám sok fejlett nyugati gazdag kiossza vagyonát indiai nyomorultaknak, mert azok a nyomorban is boldogabbak, mint ő a vagyonával. És mi van, ha egerek, bogarak szántják a gürbovita stílusban berendezett házát?
Már látom is Attilát kikászálni szürke paplana alól, mosdatlan retkes lábaival, szakadt alsó gatyában, hamar rágyújt egy szivarra, és csak azután kapirgál a dániel kályhában valami tűzrevaló után. A gürbovita, természetesen dologtalan felesége meg kínosan dünnyög valami rosszindulatút a felpúpozott paplana alatt.
Ezért a vízióért nem kérdeztem rá Attilára, hogy akkor hogy is állunk az asztalossággal? Nem. Soha többé nem ajánlom senkinek a megváltást. Jöjjön, ha akar. De nem hívom. Jöjjön ha akar, beszélgessünk. Hadd lám mennyire akar legelőször a Holdra lépni, megmenteni a Világot a gonoszoktól? Mennyire akar megválni a gürbovizmustól? Mert fájdalmas és nehéz leszokni a gürboviták átkát. És semmi kedvem nekem az Attilákon, a Gigiken keresztül a Gârboviták nagy Szellemével harcolni, harcolja ki mindenki a maga rémálmait.
Az is igaz, hogy a gürbovita a maga szemtelen nihilizmusában abban biztos, hogy előbb utóbb szükség van rá a nem gürboviták világában kétkezi napszámosnak, és akkorra tartja mérges fullánkját, hogy jó nagyot döfjön a munkaadójába, a disznó kizsákmányolójába.
Most az egyszer tévedett velem a Gürboviták Atyja. Nincs rá szükségem. Ha Attilának szüksége van rám, jöjjön. Én nem megyek.
Mára ennyit a gürbovitaságról. (De nincs vége)

Egyedül?

Líbuc bejegyzésére bátorkodtam leírni miken jár az eszem...

"Munka közben utazgattam a gondolatok között, hogy akik ezt a világvégét hirdetik, nekik majdnem jó ez, mintha azt mondanák, de jó, hogy összeomlik ez a civilizáció...és kárörvendenek minden összeomlott családon, helyzeten, mert valós összefogás nincs, nem lesz, mert mint ahogy te is írod, csak magunk vagyunk egyedül. Talán ezt lenne célszerűbb elfogadni, hogy igenis egyedül vagyunk és ez nem baj. Mert jelenleg attól sírunk, hogy ezt bajnak látjuk.
Valójában a kereszténység tömte tele az agyunk ezekkel a közösségi dolgokkal, holott a kereszténység nem tud közösségeket alkotni, csak ilyen egy hitben látó fanatikusok gyülekezetét. A kereszténység az egyik legrasszistább koncepció, miszerint nemcsak azt veti ki a "közösségből" aki nem hisz, hanem azt is, aki nem úgy hisz. Közösség pedig, mely csak egy bizonyos lelki síkon mozog és azt mondja, hogy nem piszkítja kezét a testi problémákkal, az legfeljebb egy fajta lelki és idegbeteg emberek gyüledéke, de nem Isten országa, ahogy magukról jogtalanul állítják.
Mi volna, ha nem sírnánk annyit és álljunk a sarkunkra, mondván, nem, nem lesz vége a civilizációnak, akkor sem ha ezt egy pár mezítlábas álmodja meg szeretné? Igen, fogjuk vissza magunkat, de attól, hogy a kőolaj fogy, nem esek kétségbe, nem fogok a benti mosdóról lemondani, nem fogok az energia hasznáról lemondani. Gondolkodom és dolgozom, nem akarok igénytelen, büdös erdőlakó lenni.
Engem kezd idegesíteni ez az imádkozó sereg, lassan valóban az emberiség ellenségei lesznek a keresztények...
Van abban is jó, hogy egyedül vagyunk és mindenki egyedül kell megoldja a dolgait, mert azt jelenti, hogy szabadok vagyunk, nem kell nekünk tömegek hisztériáit kövessük, van egyéni út és egyéni választási lehetőség. Azt hiszem, ez a mindenkori civilizációnak az alap feltétele."

És kivágok egy szakaszt a mai levelezésemből:

"Veled, velünk van a baj az biztos. Nem adaptáltuk a hozzáállásunkat és nézeteinket a jelen helyzetekhez. Ha jön a jégkorszak, talán jó lenne megtanulni fázni egy kicsit.
Talán jó lenne más kiinduló pontokat keresni. Például, egész életemben egy közösségről álmodoztam és kerestem minden valómmal. Ráfizettem, ráfáztam, letörtem, elgyengültem. Abból kell kiindulnom, hogy nem "normális" dolog a közösségi törekvés, az a "normális", hogy nem törekszünk közösségre. Külön kis szigetek vagyunk, akik csak úgy élünk, ki hogy bírja és marja, a mai nagy mesterek világa és tanítása szerint, hogy az őz haljon meg, éljen a farkas, mert ez a dolgok rendje. Ez a világnézet tökéletesen beleillik a napjainkba."

A mesteri csapda

bexby.hu
Hasonlatos a poklok országa az egér csapdához. Belekerül rendes egér, gazfickó egér, jó egér, rosszcsont egér, mert melyik egér nem rág, nem pisil és kakál össze mindent?

Hogy rajtam lóg a gyerek. Hát kin lógjon? Valami jézusarcú szélhámoson vagy alkoholista messiáson? Lógjon rajtam amíg lóghat és tetszik neki rajtam lógni, mert ha elmegyek akkor már csak lógna, de nem lesz kin. S akkor jól jön egy kis lógási emlék. Mert kire emlékezzen majd, kiből merítsen majd? Egy jézusarcú szélhámosra, egy alkoholista messiásra emlékezzen majd? Lustaság, dögség és lelki bénaság legyen az a kút amiből merítsen majd? Miért ne emlékezzen arra, hogy van itt egy műhely és ki lehet majd seperni ha gondfelhők gomolyognak? Lógjon csak rajtam az a gyerek. Miattam nem kell búsulni.

És vala egy mesternek két követője, és mondá a mester magában, nosza csinálok egy szigetet a két követőmnek, hogy lakják be és sokasodjanak rajta. És adá a sziget egy hatodát a csendesebbnek, a két hatodát pedig a nyugtalanabbnak, mondván így korrektebb. Mert a csendesnek annyi is elég, a nyugtalanabbnak genetikailag több jár. És monda magában titokban a mester, nosza legyen a nyugtalannak a csendes az, aki visszafogja, mérsékeli, és legyen a csendesnek a nyugtalan az aki rugdossa, ha kevesebbel beéri.
Lőn, hogy ez az oszd meg és uralkodj elv felborula, mert a csendes nem megy bele a játékba, megy vala az ő feje szerint, nem fogja vissza a nyugtalant, a nyugtalan pedig rugdosá a csendest, de nem a kevesebbel beérés miatt, hanem az egyhatodáért rugdosa vala, mondván a mesternek, hogy azt is adja neki, rúgja ki a csendest.
Megbáná azért a mester, hogy a csendest félre ismerte, meg is fenyegette vala a csendest, hogy az ordasok eledeléül dobja a pusztába, ahol nem vala a csendeseknek semmiféle fórum, ahol elpanaszolná baját, vagy hogy segítsen rajta bárki. A csendes pedig megmakacsolá magát és betette vala a lábát az ajtó közé mondván, hogy csak a hulláján keresztül ha nem viszik végbe ördögi tervüket.
Azóta van az, hogy a farkas addig addig ólálkodik az áldozata körül, amíg elfárad az és bekaphatja. 
Így lőn pedig, hogy az ember sem több mint az az egér, mely a csapdába ragad: csak rág, rág és rág....Legyen az mester, legyen az nyugtalan, vagy csendes. Mind a pokolra kerülünk.
(Hacsak meg nem neszeljük a csapdát)

Never say never

Mert sosem lehet tudni.
Mondtam már sokszor, hogy soha többet, aztán mégis. Miféle az ilyen ember? Tékozló or something? A fiú aki először azt mondja, hogy nem, aztán mégis nekifog? Én, aki nemet nem tudok mondani? Vagy inkább rosszkor mondom, hogy: nem!?
Az is igaz, hogy amikor azt mondom, hogy igen, akkor bele lovalom magam nyakig az igenbe. Aztán beletörök a kínlódásba. S akkor jön a kárinkodás. Hogy soha többé. Aztán kipihenve mégis. Igaz, hogy kipihenve mégis, de már másképp. És az is igaz, hogy noha a saját káromon ugye, de tanulok. És amikor megint mégis, akkor már egy centivel okosabb vagyok. Mert lőn a tapasztalat, nemde?
Most belegondolva, nem azon csodálkozom, mint a tavasszal, hogy mit nem szeretnek a hagymás virágjaim a kút mellett, hanem azon csodálkozom, mindazok után hogy agyagos földbe ültettem őket, nemcsak kivirágoztak, hanem szaporodtak is. Igaz, egy pár hagyma elrothadt. Belefőtt az agyagba. Mert a kút körül agyagos a föld, hisz akkoriban nem hordtam el az egész földet, amit a kútásó kiásott.
Azt mondtam, nem kertészkedek többet. De már nézem, hova ültessem el a hagymákat. Sőt vettem még néhány hagymát. Imádom a hagymás virágokat. Néztem a kertet, hogy kevés energiával ki tudom tisztítani, nincs már annyi gaz, hogy műveltem az idén. Jövőre kevesebb paradicsomot teszek. Elég húsz tő egy családnak. Nem kell negyven.
Azt mondtam az asztalosságra is, hogy soha többé. Mégis nyakig vagyok a munkában. Azt mondtam a blogolásra, soha többé. Mégis írok. Csak persze, már mindent másképp. Mérsékelten. Átgondolva. Ahogy Frici mondta: nyugodtan kikotolva. Jó, nem így mondta, de ez a lényeg.
Azt gondolná az ember, hogy az ötven felé már lerendezte a dolgait és innen már csak vegetál és várja a halált. Mert ez a praktika, ez a modell. Én meg nem tudom mire tegyem először a kezem, azt hittem rossz ez. Egy pohár bór egészség, több pohár már alkoholizmus. Ha jól beosztom a kertet, a hagymás virágjaim is elférnek ott, nem kell új helyen betörnöm a földet és a derekam, mert már ezt is be kell számoljam egy egy vállalkozásomba. Összébb vonom a birtokot, ugyanazzal a haszonnal. Ez a lényeg. Így talán még kedvet kapok.