Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

A szabadság szaga

A szabadság szaga. A szabadság szagát hamar megszerettem. Az mindig egy tavaszi délelőtt jelenik meg nekem, amikor azt csinálok, amit akarok.
Talán negyedikes lehettem, amikor legelőször lógtam meg a suliból. Emlékszem, elindultam egy tavaszi gyönyörű reggel iskolába, és ahogy mentem a Brassai Sámuel iskola bejárati kapuja felé, az a bazi nagy bestelen, faragott kapuja felé, amit sosem értettem meg, miért kell olyan nagyok, magasak legyenek, olyan érzéssel közeledtem a kitárt félkapu felé, amilyen érzésre másnak rögtön másra terelődik a figyelme, hogy nehogy kísértésbe essen, mert ez az érzés egy olyan kísértés, ami sosem vezet jóra, se társadalmilag, se szociális szempontból. Mégis, azon a reggelen én kísértésbe estem és úgy mentem el az iskola kapuja mellett, mintha soha ebben az életben arra felé sem jártam volna, nem is tudnám mi az az épület. Betértem jobbra azon a kis utcán, ahol két boltív köti össze a templomot és az épületet, annak a templomnak az udvara mellett mentem el, ahol laktunk egy pár évet, az alagsorban. Illetve a pincében. Onnan meg balra mentem az üvegbegyűjtő felé, a Sora üzletház háta mögött. Emlékszem arra az érzésre, amikor láttam a tejes embert a szekerével vitte a tejet és letette a tejes üvegeket a kapu elé, senkinek eszébe nem jutott volna azokat elvenni, az üres üvegesnél már volt egy kis sor, várták, hogy bevegyék az üres üvegeket, a Sora üzletbe meg árut pakoltak le, úgy éreztem, hogy az az élet, a munkás élet. Egy ember létrával ment valahova. Sütött az a reggeli tavaszi nap, zajlott az élet, az emberek dolgoztak, én meg lógtam az iskolából.
Egész délelőtt sétáltam az utcákon. Elmentem egyik nagymamámhoz a Párizs utcába, de nem mentem be hozzá. Tudtam, hogy rögtön megijedne, hogy mit keresek én ott? Elmentem a másik nagytatámhoz, de oda sem mentem be, mert mit mondanának, mit keresek ott? Lézengtem a sétatéren. Apámnak sosem mondtam el, hogy én szabadságot szagoltam és lógtam a suliból.
Ma mikor nézem a fiamat, látom rajta, hogy orrlyukjai tágulnak a szabadság szagára. Elgondoltam, hogy jó lett volna megbeszélni a nagymamákkal, nagytatákkal a szabadságot, apámmal is jó lett volna. De nem mertem, mert mit mondtak volna? Tudom, hogy rossz úton vagyok. Azt mondták volna. És mivel tudtam, hogy mit mondtak volna, nem hozakodtam elő ezekkel a dolgokkal.
Ma látom a fiamon, hogy ő is szabadságra született. Repülhet mellette a sok törvény, a rend, a rendszer, nem is pislog, úgy elrepülnek mellette.
De meg szeretném vele beszélni a szabadság lógásait. És elgondoltam, hogy azért mennyire előnyösebb helyzetben vagyok, mint apám volt, mert saját házam, saját műhelyem van, ha akarnék, most hajnali kettőkor akár dolgozhatnék, de írni van kedvem és írok. Mert szabad vagyok. Szabad vagyok a korlátaimat bevállalni. És ezzel vagyok előnyben apámmal szemben. Hogy a fiamnak meg tudom alapítani a szabad élethez való feltételeket.

Hát elmentünk cserkész táborba. A fiam és én. Nem akart egyedül ott maradni. Igaz, nem voltak kicsi gyerekek, ő volt a legkisebb, és volt egy pár idétlen gyermek, akik azon élvezkedtek, hogy a fiam nem mer egyedül aludni éjjel, hogy fél a darazsaktól és mindenért könnyen sír.
Első és utolsó hajnalban ilyen katonaság fílingben indult a nap, hogy reggel hét előtt sorakozó, mert valami elfek meg manók rohanták le a gyűrűk nemzettségét, a fiam mellettem az ágyban elkezdett pityeregni, hogy mi van itt, harcra edzenek ezek? Nevetni akartam, de elkapott az az érzés, mint a katonaság első napjaiban, amikor nem láttam semmilyen értelmét az egész katonásdinak, az egész arra ment ki, hogy megalázzanak, betörjenek. Taktikából megjátszottam a katonát, de egy szempillantásig sem gondoltam komolyan a dolgot, nem hittem benne. Ma sem hiszem a kötelező katonaságot. Ellenzem.
Hazajöttünk este a tábortűz után. Itthon aludtunk. Hiába, még kicsi az én fiam, de hova is gondoltam, mire fel szerettem volna, hogy egyedül ott maradjon? Legyek komoly és őszinte. Idegen ágyban, szúnyogok, legyek, ilyen szar vaságyakban, mosdás lavórban, már ha van az embernek kedve hozzá, a budi ilyen pottyantós, a lyukja teljesen rosszul kivágva, büdös, nincs villany, vízért messze kell menni, és sorolhatnám. Egy adott pillanatban feltettem magamban a kérdést, hogy mi ebben a menő, a frankó, a tuti? Mi benne az egzotikus? Értem én, hogy egy fajta nevelés ez, hogy ha majd egyszer egyedül maradsz, mert hálistennek egyszer csak beáll a világvége és akkor mi lesz egyedül az erdőben? Elgondolkoztam ezen egy sort. Mert szép és romantikus az a gondolat, hogy őseink a tábortűz mellett énekeltek és a múltakról regéket regéltek a tátott szájú lurkóknak, akik majdnem el is hitték, de egyik nagyanyám sem igyekezett nemcsak megérteni engem, de azt a lakást is veszni hagyták, ami menthető lett volna. Így a múlt dicsőségére és az eljövendő reményében. De mindig aggódtak miattam, hogy jaj Atika, ugye nem csinálsz te semmi rosszat? Sosem értettem, miféle rosszra gondoltak? Később rájöttem, hogy csak blöff volt az egész, mert mit mondhattak mást, ha éppen lelkiismeretük zenélgetett, ha unokát láttak? Csak az érdekelte őket, az egyik, hogy ne menjünk a nyakára egy percig se, a másik, hogy de eléggé jól kiporoltam a szőnyegét? Innen is? Onnan is?
Úgyhogy az eleinkről nem hinnék el semmiféle regét, sem tábortűz romantikája hatása alatt, sem máskor. Sehol.
Meg aztán ha jön a világvéges energiahiány, meg vagyok győződve, hogy nem leszünk egyedül az erdőben. Mert okos emberek mindig akadnak. Nekem inkább az a meggyőződésem, hogy egy nap előjön a napenergia hasznosítás, amit majd mindenki házilag fog tudni alakítani, mint valamikor az összeszerelhetős tranzisztoros rádiókat.
Biztos jó foglalkozás a cserkészet azoknak akik szeretik. De én úgy éreztem a fiam lelkében, hogy sok ez neki. Barátra van szüksége, nem cserkészetre. Van néha egy egy beköpése, hogy kiakadok tőle. Mondta egy két gyerekre, hogy olyan bunkók, hogy aranyérmet nyernének a bunkóság olimpián. És megfigyeltem, a mosolygó cserkészből tényleg kiéreztem én is az aranyéremre jelőlt bunkóságát.
Finomra hangolt lelkünk nem tűr meg semmiféle falcsot. Bírjuk a viszontagságokat, de harcolunk.
Elnéztem, a feleségemet letörte, hogy elvették az autót a cégtől. Most levágtak a fizetéséből is. Mert járt a szája. Pedig a cég érdekében járt a szája. Mert mit mondjak? Nemcsak a papok s politikusok mocskosak. Nemcsak az asztalosok hazugok és részegesek és gájnerek. A gyógyszerészek is tudnak alantasak lenni. De nem gyűrték igába a feleségemet. Nem szaladt kegyelemért. Nem kért bocsánatot. Mint én sem, amikor Csaba előtt bemocskoltak a fekete földig engem, nem mentem tisztázni semmit.
Mit tisztázzon az ember annyit? Hogy igazán nincs mégis szükséged rám? Nem. Ha nincs, nincs.
A fontos szerintem az, hogy holnaptól hogy mész tovább.
És ha belegondolok ezekbe a dolgokba, veszek egy friss szippantást abból a szabadság szagból és megpróbálom a dolgok jobb oldalát látni. És eljutni oda, hogy ezeket a dolgokat feltétlenül meg tudjam beszélni a fiammal, és nemcsak a vállát veregessem, hanem házat, műhelyt s valamennyi készpénzt is hagyjak rá, ha a csontok útjára lépek...mert a többi az csak duma, mese, hanta.