A
szabadság szaga. A szabadság szagát hamar megszerettem. Az mindig
egy tavaszi délelőtt jelenik meg nekem, amikor azt csinálok, amit
akarok.
Talán
negyedikes lehettem, amikor legelőször lógtam meg a suliból.
Emlékszem, elindultam egy tavaszi gyönyörű reggel iskolába, és
ahogy mentem a Brassai Sámuel iskola bejárati kapuja felé, az a
bazi nagy bestelen, faragott kapuja felé, amit sosem értettem meg,
miért kell olyan nagyok, magasak legyenek, olyan érzéssel
közeledtem a kitárt félkapu felé, amilyen érzésre másnak
rögtön másra terelődik a figyelme, hogy nehogy kísértésbe
essen, mert ez az érzés egy olyan kísértés, ami sosem vezet
jóra, se társadalmilag, se szociális szempontból. Mégis, azon a
reggelen én kísértésbe estem és úgy mentem el az iskola kapuja
mellett, mintha soha ebben az életben arra felé sem jártam volna,
nem is tudnám mi az az épület. Betértem jobbra azon a kis utcán,
ahol két boltív köti össze a templomot és az épületet, annak a
templomnak az udvara mellett mentem el, ahol laktunk egy pár évet, az
alagsorban. Illetve a pincében. Onnan meg balra mentem az
üvegbegyűjtő felé, a Sora üzletház háta mögött. Emlékszem
arra az érzésre, amikor láttam a tejes embert a szekerével vitte
a tejet és letette a tejes üvegeket a kapu elé, senkinek eszébe
nem jutott volna azokat elvenni, az üres üvegesnél már volt egy
kis sor, várták, hogy bevegyék az üres üvegeket, a Sora üzletbe
meg árut pakoltak le, úgy éreztem, hogy az az élet, a munkás
élet. Egy ember létrával ment valahova. Sütött az a reggeli
tavaszi nap, zajlott az élet, az emberek dolgoztak, én meg lógtam
az iskolából.
Egész
délelőtt sétáltam az utcákon. Elmentem egyik nagymamámhoz a
Párizs utcába, de nem mentem be hozzá. Tudtam, hogy rögtön
megijedne, hogy mit keresek én ott? Elmentem a másik nagytatámhoz,
de oda sem mentem be, mert mit mondanának, mit keresek ott?
Lézengtem a sétatéren. Apámnak sosem mondtam el, hogy én
szabadságot szagoltam és lógtam a suliból.
Ma
mikor nézem a fiamat, látom rajta, hogy orrlyukjai tágulnak a
szabadság szagára. Elgondoltam, hogy jó lett volna megbeszélni a
nagymamákkal, nagytatákkal a szabadságot, apámmal is jó lett
volna. De nem mertem, mert mit mondtak volna? Tudom, hogy rossz úton
vagyok. Azt mondták volna. És mivel tudtam, hogy mit mondtak volna,
nem hozakodtam elő ezekkel a dolgokkal.
Ma
látom a fiamon, hogy ő is szabadságra született. Repülhet
mellette a sok törvény, a rend, a rendszer, nem is pislog, úgy
elrepülnek mellette.
De
meg szeretném vele beszélni a szabadság lógásait. És
elgondoltam, hogy azért mennyire előnyösebb helyzetben vagyok,
mint apám volt, mert saját házam, saját műhelyem van, ha
akarnék, most hajnali kettőkor akár dolgozhatnék, de írni van
kedvem és írok. Mert szabad vagyok. Szabad vagyok a korlátaimat
bevállalni. És ezzel vagyok előnyben apámmal szemben. Hogy a
fiamnak meg tudom alapítani a szabad élethez való feltételeket.
Hát
elmentünk cserkész táborba. A fiam és én. Nem akart egyedül ott
maradni. Igaz, nem voltak kicsi gyerekek, ő volt a legkisebb, és
volt egy pár idétlen gyermek, akik azon élvezkedtek, hogy a fiam
nem mer egyedül aludni éjjel, hogy fél a darazsaktól és
mindenért könnyen sír.
Első
és utolsó hajnalban ilyen katonaság fílingben indult a nap, hogy
reggel hét előtt sorakozó, mert valami elfek meg manók rohanták
le a gyűrűk nemzettségét, a fiam mellettem az ágyban elkezdett
pityeregni, hogy mi van itt, harcra edzenek ezek? Nevetni akartam, de
elkapott az az érzés, mint a katonaság első napjaiban, amikor nem
láttam semmilyen értelmét az egész katonásdinak, az egész arra
ment ki, hogy megalázzanak, betörjenek. Taktikából megjátszottam
a katonát, de egy szempillantásig sem gondoltam komolyan a dolgot,
nem hittem benne. Ma sem hiszem a kötelező katonaságot. Ellenzem.
Hazajöttünk
este a tábortűz után. Itthon aludtunk. Hiába, még kicsi az én
fiam, de hova is gondoltam, mire fel szerettem volna, hogy egyedül
ott maradjon? Legyek komoly és őszinte. Idegen ágyban, szúnyogok,
legyek, ilyen szar vaságyakban, mosdás lavórban, már ha van az
embernek kedve hozzá, a budi ilyen pottyantós, a lyukja teljesen
rosszul kivágva, büdös, nincs villany, vízért messze kell menni,
és sorolhatnám. Egy adott pillanatban feltettem magamban a kérdést,
hogy mi ebben a menő, a frankó, a tuti? Mi benne az egzotikus?
Értem én, hogy egy fajta nevelés ez, hogy ha majd egyszer egyedül
maradsz, mert hálistennek egyszer csak beáll a világvége és
akkor mi lesz egyedül az erdőben? Elgondolkoztam ezen egy sort.
Mert szép és romantikus az a gondolat, hogy őseink a tábortűz
mellett énekeltek és a múltakról regéket regéltek a tátott
szájú lurkóknak, akik majdnem el is hitték, de egyik nagyanyám
sem igyekezett nemcsak megérteni engem, de azt a lakást is veszni
hagyták, ami menthető lett volna. Így a múlt dicsőségére és
az eljövendő reményében. De mindig aggódtak miattam, hogy jaj
Atika, ugye nem csinálsz te semmi rosszat? Sosem értettem, miféle
rosszra gondoltak? Később rájöttem, hogy csak blöff volt az
egész, mert mit mondhattak mást, ha éppen lelkiismeretük
zenélgetett, ha unokát láttak? Csak az érdekelte őket, az egyik,
hogy ne menjünk a nyakára egy percig se, a másik, hogy de eléggé
jól kiporoltam a szőnyegét? Innen is? Onnan is?
Úgyhogy
az eleinkről nem hinnék el semmiféle regét, sem tábortűz
romantikája hatása alatt, sem máskor. Sehol.
Meg
aztán ha jön a világvéges energiahiány, meg vagyok győződve,
hogy nem leszünk egyedül az erdőben. Mert okos emberek mindig
akadnak. Nekem inkább az a meggyőződésem, hogy egy nap előjön a
napenergia hasznosítás, amit majd mindenki házilag fog tudni
alakítani, mint valamikor az összeszerelhetős tranzisztoros
rádiókat.
Biztos
jó foglalkozás a cserkészet azoknak akik szeretik. De én úgy
éreztem a fiam lelkében, hogy sok ez neki. Barátra van szüksége,
nem cserkészetre. Van néha egy egy beköpése, hogy kiakadok tőle.
Mondta egy két gyerekre, hogy olyan bunkók, hogy aranyérmet
nyernének a bunkóság olimpián. És megfigyeltem, a mosolygó
cserkészből tényleg kiéreztem én is az aranyéremre jelőlt
bunkóságát.
Finomra
hangolt lelkünk nem tűr meg semmiféle falcsot. Bírjuk a
viszontagságokat, de harcolunk.
Elnéztem,
a feleségemet letörte, hogy elvették az autót a cégtől. Most
levágtak a fizetéséből is. Mert járt a szája. Pedig a cég
érdekében járt a szája. Mert mit mondjak? Nemcsak a papok s
politikusok mocskosak. Nemcsak az asztalosok hazugok és részegesek
és gájnerek. A gyógyszerészek is tudnak alantasak lenni. De nem
gyűrték igába a feleségemet. Nem szaladt kegyelemért. Nem kért
bocsánatot. Mint én sem, amikor Csaba előtt bemocskoltak a fekete
földig engem, nem mentem tisztázni semmit.
Mit
tisztázzon az ember annyit? Hogy igazán nincs mégis szükséged
rám? Nem. Ha nincs, nincs.
A
fontos szerintem az, hogy holnaptól hogy mész tovább.
És
ha belegondolok ezekbe a dolgokba, veszek egy friss szippantást
abból a szabadság szagból és megpróbálom a dolgok jobb oldalát
látni. És eljutni oda, hogy ezeket a dolgokat feltétlenül meg
tudjam beszélni a fiammal, és nemcsak a vállát veregessem, hanem
házat, műhelyt s valamennyi készpénzt is hagyjak rá, ha a
csontok útjára lépek...mert a többi az csak duma, mese, hanta.