Kipufogó blues

Azt mondják, hogy az ember cselekedeteit a tudat vezérli. Tudatosan kigondol valamit, tudatosan csinál valamit és azt kellő tudatossággal követi majd, hogy eléggé betartotta e a tudatosság vezérelvét. S akkor mint ama úr, kinek lelke a vizek felett lebeg vala, nyugtával dicséri a napot, hogy igen, mindent amit aznap teremtett, igen jó.
Ebben a tudatban él a gyilkos, a hazug, a kezeletlen skizofrén, az ámító, a hullákon átgázoló törtető és így tovább.
Némi bizonytalanságot a nagy tudatossági vetélkedőn ezekben szoktam látni, akik valami másért élnek, mint a tudatos ember. Soha nem fogjuk kitalálni az ilyen miért nem törtet egy más világ érdekében. Egy más világ, mely nincs se a mesékben, se sehol sincs, még talán a nem törtető, másvilágos fejében sincs semmi erről a másvilágról.
Noha az emberi természet adta tudattól az ilyen embernek legitim akár az öngyilkosság gondolata is, hisz ki akar örökké élni egy ilyen féreg tanyán? Mégis, ez a nem törtető másvilág reményű ember, ha meg is fordul gondolatában valami gonosz, rögtön visszalép és örök penitenciára képes.
Azt mondja, nem más, de amíg van olyan aki reménykedik, legyen utánpótlás a felvilágosításra, hogy ne siessen azzal a reménnyel.

Azt is mondják, hogy az embert olyan más ember kell megihlesse, aki valamit letett az asztalra. A minta család tagjai, a prédikátor karizmája zsebében a frigyláda kulccsal, a sikeres vállalkozó, a jótanuló, a beérkező maraton futó és így tovább. Mert mi ihletet tud támasztani a nyomor, az elesettség, a mocsok, a sár, az emberi tökéletlenkedés, kínlódás, a szánalmas álmodozás, a kiút nélküli reménykedés, a sötét alagút, melynek végén szó sincs megváltó fényről?

Megkérdeztem egy pléhes embert, hogy kipufogót gyárt e? Elmondta, hogy ritkán hegesztett oxigénessel, nem éri meg neki azt tartani s ilyenek. De elvisz egy öreghez, hogy ő majd biztos megoldja. Hogyhogy Antit nem ösmered? Hát nem.
Sáros, szűk udvaron egy kopott autóemelő mint Villám Mcqueenben a Döncié. Roggyant garázsajtó, mellette roskadó eresz. Gerendán lógó szíjak s szanaszét millió kiszuperált autó alkatrész. Mondom is ennek a Csabinak, hogy ez az ember nem ad két pénzt a szakmájára, sokat elmond ez a sáros udvar, az önbecsülésről ennyit.
Megvártuk amíg olajat cserélt egy Dácsiában, felfújta kerekeit, aztán felemelte az én kis...mit mondjak, sáros udvarhoz tökéletesen illő trotyomobilomat. Magamban már meg is fogalmaztam, hogy lám, ez meg az én önmegbecsülésem.
Az aki javíttatott már reménytelen eseteket, tudja, hogy a magukat megbecsülő szakemberek általában a felső tízezer undorával nézik a rothadó kipufogó csöveket, s ha az ember odafigyel, látja, hogy a kezét rá sem teszi, csak tisztes távolból, hogy ragályként ne érje a nyomort árasztó rozsda s rothadás.
Anti bácsi úgy fogdosta a csövet alulról, mintha család tagja lenne. Ezzel rögtön meg is bocsátottam neki az ön nem megbecsülést, és szívembe fogadtam. Mert olyan volt ez nekem, mint egy parola, egy kód, hogy egy hullámhosszon kommunikálunk. Abban a pillanatban tudtam, hogy ha ezen a világon valaki megoldja a kipufogó csövemet, akkor ez az Anti bácsi. Nem részletezem, de a reménytelen kipufogó csövet félóra alatt meghegesztette az autó alatt, s kérésemre leflexelt valami csavarokat, amikkel kínlódott megmenteni, mert ő ilyen, ha egy esély van rá, megmenti a rozsdás csavart is.
Közben egy ember átöntötte a fáradt olajakat, elvitte tüzelni, ingyen odaadta.
Kért ez az Anti harminc lejt a munkájáért. Adtam negyvenet. Meg se számolta, bevágta a zsebébe.
Na így lett ebből a kipufogó blues.
Hogy nem a minta család tagjai, a prédikátor karizmája zsebében a frigyláda kulccsal, a sikeres vállalkozó, a jótanuló, a beérkező maraton futó és így tovább ihletett meg ma engem, hanem ez az öreg Anti bácsi. Akit nem ismertem, de most már igen.