Egy
olyannak, aki váltig megvan győződve arról, hogy a lottózás az
ördög műve, az az érzése, hogy ha va eccer húz egy lottó
szelvényt, egy: eladta lelkét az ördögnek, kettő: ha már
eladta, biztos meg is nyeri a fő nyereményt. Mert aszondják, hogy
az ördög kápéban fizet.
Na
de nem olyan egyszerű a dolog. Mert az ember még eladhatja a lelkét
az ördögnek, de attól nem biztos, hogy az fizet is.
Sanyival
tárgyaltuk, hogy mit is kezdenénk egy millió euróval? Hát
rájöttünk, hogy nem sokat, mert egy: balfaszok vagyunk, nem értünk
a pénzhez, kettő: nem elég ahhoz, amit kezdenénk vele.
Rájöttünk,
hogy nincs mihez úgy kezdeni azzal a millával, hogy az generációkra
maradandó legyen. És most nem sorolom a variációkat, amik
eszünkbe jutottak.
Na
de nagy megkönnyebbülésünkre nem nyertünk semmit, hiába
gyújtottunk gyertyát az ördögnek. Valószínű ez sem megy olyan
egyszerűen, réteges a dolog mint a kereszténység, vagy a
nintendo, hogy több szintet kell elérni, többször meg kell halni,
hogy az ember be legyen annyira avatva, hogy valamelyik úr számba
vegyen. A tingli tanglik olyanok mint a piaci legyek, ma itt, holnap
ott, semmiért sem lelkesednek, lám azért sem, ha millákat lehetne
nyerni. Miféle ember az, aki lottózik egyszer az életében és
megkönnyebbül, ha nem nyer? Talán annyira független akar lenni
farkas magányában, hogy egy úrnak sem akar szolgálni?
Csak
a butyi marad, állapítjuk meg Sanyival. Az értelmetlen butyi. Mert
bármennyit butyizik az ember, nem elég. Highlander élete sem elég
a sok adósságot kifizetni, és az a szar, hogy nem vihetnek el
semmit, mert nem kell senkinek csarnok (a csarnok mire jó? Csak
munkára. Az meg ki a francnak kell?). S akkor vagy türelem, türelem
rózsát terem, vagy irány Kuba. Kilimandzsáró. Hova is menekült
volna egy exbarátom barátja? Ja: Nicaraguába. De hát ő azt mondja
Nicaragua itt van Kismuncselen. Nem kell elmenni Nicaraguába, mert
Kismuncsel már az. Én hiszek neki. De azt nem hiszem, hogy a nyomor
fokozása bármilyen megoldást ad.
Elnézem
ennek a román asztalosnak a munkáit. Nagyon arra utazik, hogy a fa
kiadja magát és nem a kidolgozott részletek számítanak. És nyer
a pasas. Mert valóban, az embereket nem a kidolgozott részletek
érdeklik. A sok fa, a sok teak vagy wenge pác megdobja a dizájnt.
Kaszálja a sok lóvét a gyerek. Lám életemben erről is
lemaradtam. Hogy blöfföljek a fával, rakjam a hajam a szakmával.
Én marha illesztéseken törtem a fejem, kidolgozott részleteken,
holott az emberek nem ezt várták tőlem. Mert ezzel magyarázható,
hogy picsa munkákba is beleadtam azért, mint ahogy egy ingatlan
ügynök mondta nekem: ebbe a csarnokba túl sokat fektetsz, nem éri
meg, a zóna miatt nem szabad annyit befektetni. Mert ma csak olyan
dolgot érdemes csinálni, alkotni, amit holnap nyereségesen el
tudsz adni. Hát kérem, nemcsak hogy hiányzik belőlem teljességgel
ez az adottság, de még fix fordítva van, megvan minden adottságom
ahhoz, hogy olyanokba másszak, ami előre látszik, hogy lúzerség.
Csak
a butyi marad. Csak a butyi marad. Ez akár egy dal refrénje is
lehet.
Maradok
Fricivel a gyöngéd szálak blogjából unisonban a kisebbség
érzésben, és abban, hogy ...na jó, maradjunk ennyiben...