A torma az agyamra ment


Asszondja, egyszer megkérdez engem. Ne adja másnak, idegennek. Jól van, köszi, mondom neki. Majdnem el is hittem. Elmentem megnéztem, letettem az előleget. Aztán nézegettük, méregettük, mekkora kocsira fér fel? Hát olyanéra, mint Izének, nem fér fel, ejsze csak háromszor, mert hogyishíjják, mikor megnézte vót, montta vót, hogy csak háromszor fér fel. És annak az izéjére sem fér fel egyszerre, mondjad na, annak a vulkánizárésnak, mert annak sem kellett. Pedig nézte. Na dutyé-n fránc, gondoltam magamban, szóltál te nekem elsőnek! Miután mindenkit szétszaglásztál, jössz hozzám és két kézzel fogdosol. Anyád p…. gondoltam magamban. Néztem, a nagyobbik fia a fűben alszik. Kérdem tőle, nem fázik meg? Legyint az apja. Gondolom az volt a válasz, hogy nem. Vagy nem érdekli. Mindegy. Elvittem három Passat fát, holnap megyek a többiért egy kis teherautóval. Karácsony is kijön abból a tűzifából. Nedves még, de megmondom mit csinálok vele. Keverem. A szárazzal. Jól kiegészítik egymást. A száraz lobog, a nedves visszafogja egy kicsit és többet ég. A kandallóba jó az ilyen megoldás, mert ha nem hamar leég, oszt szevasz, fűtöm az atmoszférát vele. Találtam köztük olyan vékonyabb ágakat. Girbe gurba mindenféle ágakat. Gondoltam, hej de jó, a háncsolóval szépen megpucolom, oszt lesz belőle görbeág bútor. Szeretem az ilyet. Leszek én is olyan fontos pofájú mint azok az amerikai nagy görbeág bútorosok, hátul befont hajakkal, szakállal. Egy hónapig „kreálnak”, azaz vakarnak egy egy ágat, oszt osszák az alkotásokat sok lóvéért. Hoppá. Eszembe jutott, nem láttam rég a háncsolót. Vajon hová lett? Kettő is volt. Egy sincs meg? Nem igaz. Az a két bitang elvitte. Ezeket is ellopták. Nem igaz. Minek is kellett nekik? Magyarországról hozta nekem egy barátom, mert itt nem lehet kapni. Az egyik a nagyapjáé volt. A faszba. És még kérte tőlem a cirkulát, hogy van egy munkája, nem adtam oda, mondtam neki, Gigi a létrát nem hoztad vissza. Melyiket, kérdezte. Egyiket sem, mondtam neki. Sem a Péter bácsi csinálta létrát, sem amit én csináltam. Hallom lelépett valami előleggel. Minek is tanítani valakit valamire? Nem volt igaza annak, aki pénzt kért a tanításért? A tudást meg kell fizetni. Amíg ingyen van, nem is lesz annak értéke. Gondolkoztam. Miért kell örökké hazudni? Miért kell zsarolva eladni valamit? Mert nem azért vettem a fát, mert nekem szólt elsőnek. Azért vettem a fát, mert kell. És elfogadható áron volt. Mert nem kell még egy láncfűrészes hazug, piás hozzá, hogy felvágassam, mert Csabi leégette a villanyos láncfűrészemet. Brutális egy fazon. Semmi érzéke az ilyesmihez. Ég minden, mi kezébe kerül. Jó a fa. Megvettem. De nem kellett volna mondja, hogy nekem szólt elsőnek. És tudom, hogy miért adja el a téli tűzifáját. Mert arra számít, hogy idén is rezsózni fog. Mert úgyis közösbe megy az áram és őt úgysem érdekli, mert úgysem fizet. Úgyis az egész az asztalosnak számítódik fel. Ebben egy kicsit téved. De ha mondok valamit, pattog. S akkor inkább ne adja másnak, adja nekem a fát.
A műhelyt lassan vissza foglaltam. A megmaradt szerszámok új helyekre kerültek. Új polcokat csináltam.
Közben matekozok a másodikos fiammal. Azt mondja a másodikos matek példa, hogy valamiből kivonunk nyolcat és lesz tizenhárom. Hát ahogy a dal mondja: „itt a károm, nem csótány…” Ismeretlenes egyenleteket tolni a másodikos gyerekek fejébe? Azt kívánom annak, aki ezt kitalálta, hogy csak egy mustármagnyi rák legyen benne, de az aztán dinnye nagyságúra nőjön benne. Hogy nem fordul fel az ilyen időnap előtt? Hogy nem megy neki a román? Há kérem szépen, magyar fiamnak a román legalább olyannyira idegen nyelv, mint az angol, japán vagy bármi más. Ezt vajon hogy nem lehet megérteni?
Tormát reszeltem. Anyu finom almás tésztát sütött. A fiam azt mondta nem érti mi az a valami. Majd holnap. Azt mondta majd holnap. Meg azt is mondta, hogy az ember mind hülyeségekkel foglalkozik és unalmas dolgokkal. Mért nem foglalkozik az ember egyszer a jó dolgokkal és csak azután a hülyeségekkel? Mint például, ostorfonás, foci, kirándulás, biciklizés. A hülyeség és az unalmas az a valami -féle matekpéldák. Tudom, én is elakadtam az ad abszurdumnál valamikor és attól kezdve egyre szebbnek tűnt nekem a munkás élet. És ha újra kellene kezdenem, el sem jutnék az ad abszurdumos nyavalyáig. Hogy én mit le szenvedtem amíg az esti sulit lejártam. Minek? Soha sehol nem kérték az érettségi papírt.
Hívott Gábor. Hogy köszi azokat a polcokat. És mégis jó lenne a szakiskola, mert ezek a gyerekek nem fognak leérettségizni. Mondtam neki, segítek bármiben, de nem veszek át projekteket. Mert tegyük fel faszkalap volt az asztalos, vagyis én, lecseréljük bazmeg az asztalost, de nem rúgunk szét egy szakiskolát. Tudod, ezek kiabálnak, oszt mi is itthon a kutyába rúgunk, mert kibe másba? Ej Gábor, gondoltam magamba, lettél volna ezelőtt öt évvel mellettem, biza nem fajultak volna el a dolgok. Mert nehéz úgy harcolni, hogy mindenki ellened és senki se veled. Mondjad bazmeg, mikor hova menjek, megyek, de mondom, senki vagyok, semmit nem vállalok a szervezésből. Niemand Lajos leszek a woodpecker. Jó, mondja, gyere dobjuk össze azt a kutat, itt leszünk, legfeljebb bográcsozunk egyet. Na jó, ez ígéretes, de ne legyen neked túl drága ez a haverkodás. Ez utóbbit csak magamban gondoltam. Mert ez itt olyan, mint a néma revolverek városa, ahol valaki mindig átver valakit. Azaz valakik valakiket. De mindig.
Eszembe jutott a birsalmás pacák mondta egyszer a hegytetőn és közben valami szénát forgató emberekre mutatott: te, ezek itt élik le az életüket, és soha nem mennek városra. Szar lehet. Nem?
Én röviden: Ha boldogok?

Birs alma

http://www.fruits.hostzi.com/index_elemei/Hazai.htm
Jött egy régi megrendelőm, lakás felújításokkal foglalkozik. Hozzám szokott jönni, ha különböző méretű lécek, kiegészítők kellenek, ajtó vagy ablak tokokhoz. Szó szót hozott, hogy segít az autó műszaki vizsgáztatásában, segítsem ki őt is, van két ajtó, elég szarul van megoldva a tokozat kiegészítése, más lenne, ha személyesen csinálnám meg. Benne vagyok, mondtam. El is vitt aztán másnap, három óra alatt elvégeztem a dolgom, délután meg elrendeztük a műszakit. Kéz kezet mosott. Mikor elváltunk, adott vagy tíz jó nagy birs almát. Azt mondta egy néni adta, mindig szoktak adni neki mindenfélét, mert főállásban buszozik, van egy kis busza, bevállalt napi három falusi utat.
Ezen elgondolkodtam, hogy valószínű a néni már mindenkinek adott a rengeteg birs almájából, gondolván, hogy ne menjen kárba. Inkább elosztogatja. De egyébként is, a románoknál eléggé elterjedt szokás, hogy mind adogatnak egymásnak. Mikor egyszerű román embereknek dolgoztam, otthon a lakásukban szereltem valamit, minimum kávét és szendvicset készítettek. És vérig sértés lett volna nem elfogadni. Olyan is volt, hogy jött egy néni tanácsért és hozott tojást. Furcsa volt nekem, nem értettem a lényeget. Minek hoz nekem ingyen tojást? Mondjuk azt el tudom képzelni, hogy annyit mind adogatnak egymásnak ezt azt, hogy egy szabályos árú csere forgalom jön létre, és igyekeznek megszabadulni attól, ami plusz. És bizonyára így épül a kisember kapcsolat rendszere. Azt észrevettem, hogy egy faluban mindenki mindenkit ismer. Egyszer rá voltam szorulva egy fuvarra, volt egy öreg, aki szokott vinni embereket, olcsón ide oda. Ez az öreg aztán ideadta a telefon számát, ha baj van, hívhatom nyugodtan. És biza jól fogott néha a segítsége. Már az első alkalommal olyan hangulatban történt a megismerkedés, hogy mindketten tudtuk, még szükségünk lehet egymásra. Ahányszor találkozunk az úton az autónkkal, integetünk egymásnak. Egyszer ez az öreg eljött hozzám, és hozott egy ajtó kilincset az autómhoz. Hogy sosem tudom mikor lesz rá szükségem. Nem akart elfogadni érte semmit. Nem azért hozta. Mikor meglátta, rögtön én jutottam eszébe, mondta. Kis apróságok, figyelmességek, amik összetartják a nagy egészet. Persze ennek megvan az a része is, hogy néha megkérnek erre, arra. De mindig olyant kérnek, ami nekem sem kerül pénzbe.
Az este megvillant az agyamban egy olyan gondolat, hogy úgy vagyunk mi magyarok a szórványban, mint ahogy megszállt emberek régmúlt vitézi rangokat elevenítenek fel. Amik voltak, vagy sem. Lassan egy képzelet világban fogunk élni, ahol a magyarságunkat szeszben fogjuk csodálni, mert a mindennapi élet nem kedvez magyarságunknak. És persze mi sem teszünk többet érte, mint a gyerekek iskoláztatása, templomozása, szóval az egész magyarságunk egy ilyen elvont kulturális szinten van konzerválva, nem osztogatunk egymásnak birs almákat, ajtó kilincseket, mert nem akarunk függni egymástól, tartózni egymásnak még egy fogpiszkálóval sem.
Befagytunk. Mikor? Hogyan? Ilyenek vagyunk? Lehet ezen változtatni?