A kis hólyag himlős

Na, gondoltam a hétvégén végre dolgozhatom. Feleség itthon, mehetek a műhelybe. A kisfiam hólyagos himlős, a héten szinte semmit nem tudtam dolgozni, zsimbi volt szegény, kenegettem a viszkető búbjait. Meg kell valljam, hogy nagyon derekasan viselte a betegséget. Pedig elég sokszor volt lázas.
Na igen, de közben reggel le kellett mérjek egy munkát. Aztán ha már bemegyek a városba, akkor vigyek el valami gyógyszer alapanyagokat Hunyadra, hozzam el az uborkát, paradicsomot, és hazajövet bemehetek a piacra és a Billába. Lista, miegymás, dél elmúlt, mire visszatértem. Na, gondoltam pihenek egy pár percet, aztán estig de jó, dolgozhatom. Lett két óra, mire lementem a műhelybe. Mondom a kisfiamnak, na fent leszel anyával, jó? Peeersze, mondja a fiam és pacsiztunk egyet. Olyan hét nyolc műveletest. Viszem le magammal a kávét, az erőitalt, hogy namostaztán estig nyomom. Lehúzok tíz deszkát, látom a kisfiam vigyorgó, tiszta búbos pofikáját, kacagva üdvözöl, hogy helló apa, lejöttem! És már tekeri a műhelyben a biciklivel. Na jó, gondoltam, úgyis hamar megunja, majd felmegy, addig takarítok, elkezdem rendezni a szanaszét dobált tűzifát. A fiam nem unta meg. A valóság az, hogy egész héten zsimbi volt, ma jobban érezte magát. Aztán kosarazott egyet a műhely előtt, gondoltam utána felmegy. Közben még lehúztam egy pár deszkát. Lelki szemeimmel már láttam, hogy estig aztán mit is tudok megcsinálni, és elégedetten könyveltem el a dolgokat. Aztán megint megjelent a vigyorgó búbos pofika, hogy adjak neki egy darab fát, ami nem kell nekem. Adtam. Kérdeztem, mire kell? Azt mondta, hogy faragni akar. Na jó, mondom neki, ott az asztal, faragj. Gondoltam két perc alatt megunja. Látom kegyetlenül püföl egy rémesen elkopott vésővel. Mondom neki, na állj meg. Adok egy rendes fát és rendes vésőt, ha faragni akarsz, és befogjuk azt a fát rendesen, hogy ne mozogjon. Na, de hogy ne menjek üres kézzel az emeleti műhelybe vésőért, megraktam két necc tűzifát, mert kigondoltam, hogy ahányszor felmegyek valamiért, viszek két necc tűzifát, télire felkerül a kandallóba és kazánba való fa. Szépen kirajzolom a fiam nevét egy cseresznyefa darabkára és megmutatom neki, hogyan vésse ki. Gondoltam, tíz perc múlva biztos felmegy. Közben el kellett mondjon egy mesét. Hosszú volt a mese. Akkor találta ki. Nem akartak már meghalni a gonoszok és nehezen kerekedtek dióhéjba a jók. Aztán nekifogott faragni. És így fellengzett be az én egész napi nagy melóm. Mert hogy gépelhetek, ha ő vígan püföli a fát? Takarítottam legalább. Elkezdtem rakosgatni a fákat, na még ezt is elrendeztem, azt is, szóval mindennel foglalkoztam, csak a pénzes munkával nem.
Néha nézegettem a kis himlős fiacskámat. Ahogy faragás közben megpihent, kinézett az ablakon. Láttam rajta, hogy gondolkodik. És öt percenként meg kellett nézzem hogy halad a faragással.
Emlékszem, mikor akkora lehettem, mint most a fiam, apámnak volt egy bérelt pincerésze az udvaron, ahol laktunk. Ott volt esténként és faricskált, festett. Teljesen hobbyból. Nekem is volt egy asztalkám, szerszámokkal. Ugyanazt csináltam, mint apám.
Lám a történet ismétlődik.
Igen ám, de fent van egy polc, tele van mindenféle kémiai kémcsövekkel, mindenféle üvegecskékkel, gömbölyűek is hosszúkások is, henger alakúak is, meg egy mérleg is. Azokkal szokott gyógyszert preparálni. Sokszor kérdi a fiam, apa, melyik térded fáj? Ez, mutatom neki, a jobb térdem. Jó, mondja, mert akkor egy jobbos gyógyszert készítek. És akkor kever, csurgat, ráz, lemér, majd „beönti” olyan kis műanyag üvegecskébe, pontosan, mint a gyógyszertárban, és ideadja, hogy igyam meg. Azt mondja, vigyázz, mert keserű, de jót tesz, meglátod. Azt mondta egyszer nekem, te apa, ha akarok mehetek gyógyszerésznek? Jaj, kisfiam, hálát adnék az Úrnak, ha te meg tudnád szeretni a gyógyszerészetet, mondtam neki. Elmondtam neki, hogy nem annyira fárasztó és mocskos szakma, mint az asztalosság.
Aztán máskor azt mondta, te apa, úgy fogom csinálni, hogy gyógyszerész is leszek és asztalos is, jó? Jó, kisfiam, az is nagyon jó. Biztattam.
Néha megáll az eszem, hogy milyen pragmatikus következtetéseket tud levonni magának. Ebben az anyjára üt. De én ezért is sűrűn hálát adok az Úrnak, hogy nem lesz olyan balfasz, mint én vagyok.
Hétkor felmentünk, mutatta a faragását anyunak, anyu elájult. Ebédvacsiztunk, paszuly levest és olyan kolbászos káposztát, aztán, mint aki jól végezte dolgát, azt mondta az én kis pattanásos prikulicsom, hogy na ma jó napja volt és lefeküdt. Most is alszik, talán reggelig meg sem ébred.
Na de aztán majd holnap egész nap dolgozhatom….