A ki nem mutatható haszonról...

Lehet, hogy az is a bajunk nekünk, hogy a lét idejét beparcelláztuk, felosztottuk, időben határoztuk meg. Napi nyolc óra munka, heti öt nap, havi fizetés, években mért munkaviszony, aztán nyugdíj, s utána a kámpec. Túl sok felelősséget vettünk magunkra. Mert órára kimutatható teljesítményt kell nekünk felmutatni. Mennyit termelek egy óra alatt? Az órára mért bejövetel, profit mennyi? Szerintem innen ez a stressz az emberben, ha eltelnek napok s nincs kimutatható haszon.
Meg aztán vannak a kimutatható hasznok és a nem kimutatható hasznok. A kimutatható, az ugye, a pénz. Az asztalra letett pénznél nagyobb igazság s isten nincs. A nem kimutatható hasznok azok...jó, most rövidítsek: azok amiket most éppen én is termelek.
Előbb hadd dramatizáljam, készítsem elő a terepet az én hasznom kimagyarázására pár valós szituval, melyek a közvetlen baráti és ismeretségi körömben van. Van egy nő ismerősöm két gyerekkel, elmentek külföldre, mert otthon nem voltak olyan lehetőségek. Hogy a feleség egész nap semmit se csinál, nem dolgozik, azon a címen, hogy a gyerekek. Feszültség otthon. Akkor jöjjenek nagyiék, hogy legyenek a gyerekekkel, hogy a feleség tudjon legális, kimutatható jövedelmet felmutatni, elmenvén a butyilov gyárba fényezőnek. Közben nagyiékban is felébredt az önérzet, és felváltva munkát vállaltak, hogy már senki nem tudta kinek a dolga a gyerekeket lefüröszteni, etetni, megölelni. S akkor elvész a gyerek a sok bába közt. S akkor vajon mi a bajuk ezeknek a gyerekeknek? Mindent megkapnak, mégsem boldogok? Persze a családi cirkusz folytatódik, mert ki tud több kimutatható jövedelmet keresni, az nem viszi ki a szemetet.
Egy másik példában majdnem indigóval van lemásolva a modell, ott annyival színesebb a dolog, hogy a srác szülei “tibiék” szerint szívják ki a saját fiúk életerejét, drámai méretű hideg háborút fertőzve a fiatalok közt, a csaj pedig jó mély vallásos traumával viseli sorsát, hogy a gyermeknek apa kell, a feleség meg hallgat a férjére, mert a Krisztus alatt ő van. De lélek háború ide, meg oda, a lány is kötelesnek tartja magát felmutatni a kimutatható hasznot és elmegy éjjeli műszakba a butyilov gyárba fényezni. Hogy közben nappal a gyermekkel tudjon lenni. Persze három nap után kibukik, erre mi a megoldás? Jöjjenek a nagyiék. Jöjjenek a tibiékesek. Milyenek ezek a tibiék? Ezek a Tibiék olyanok voltak mint a féreg: rágnak, rágnak, pusztítják a fát, amikor már porrá van rágva, odébb állnak és semmit sem termelnek csak piszkot, kárt a fában és sok rohadt legyet s egyéb csúszómászó férget. Ilyenek a Tibiék, és erről neveztem el ezt a tibiékizmust.
A harmadik példám az egyik barát féle ismerősöm, akinél van persze gyerek, az asszony modern hitvallás szerint jó állami melóba fúrta magát, ahonnan napjában hússzor is felhívhatja a pasit, lévén az enyhe átlagon felül féltékeny, nos ez a srác sem igen tud felmutatni pekuniáris konkrét hasznot, mert ott a gyerek. Mert jó, hogy óvoda, de néha nem tartják délutánig, néha megbetegszik, meg aztán a legális ünnepek. Meg a vallásos ünnepek. Munkát sem tud vállalni, ide küldik, oda küldik, aztán idegesek, hogy nem tud kimutatható jövedelmet kimutatni, veszekedés, hogy akkor basszák meg, megy külföldre dolgozni, s akkor jöjjön a nagyi ügyeljen a gyermekre. Nagyi mintha Drakulát látta volna élőben s teljes dicsőségében a hír hallatára, ígér fűt fát, csak nem menjen a veje külföldre, mert a család sínyli a dolgot, meg a gyerek. És igaza van, mert nagyi ide, meg oda, hasonlatos a több a bába mint a gyerek példájához. S akkor állnak az óvoda ajtójában, hogy csak tátával megy be. Csak tátá. Tátá le meg tátá fel. Na bassza meg, mondja a barát féle ismerősöm, hogy menjek én külföldre dolgozni? Kire bízzam a gyereket?
S akkor őőőrlőődik a nagy fasirtgép.
S akkor jöjjek haza.
De Isten bizony, látja füstös lelkem, nem sírhatok. Mert női emancipáció ide, vagy oda, bennem meleg ágyra talált. Persze, a férfiúi büszkeségemen vannak karcok, ápolásra szoruló sebecskék, hogy nem én vagyok az aki az asztalra tudja perkálni a csengő érceket, csak néha holmi piculákat, azokat is néha, mert én az életben két nagy princípiumot fektettem le. Az egyik, hogy köztünk és nagyiék közt, jó nagy fizikális távolság legyen. Nem is igyekeznek ezt rövidíteni ők sem. A másik, a gyermek. Nem hagyom bábákra a fiamat.
S akkor a lényeg. A fiam száján kiütött ez az afta. Ilyen fehér pattanások. Mint kiderítettem az internetes orvos által, mert gyógyszerész feleségem tanácsára, hogy orvoshoz csak akkor megyünk, ha operálni kell, mert azoknál nagyobb tekergők nincsenek (csak ismerheti őket), sőt...több internetes orvos szakvéleményét “kikérdeztem” az aftával kapcsolatban, visszavezettem a dolog alakulását a múlt hét elejére, amikor még nem volt semmi a fiam száján, de volt valami sztori az iskola társaival, már nemigen akart órák után ott maradni egy kicsit játszani a pályán, feltűnt nekem, de nem álltak még össze a dolgok a fejemben. Pénteken már sírt, hosszas faggatás után, hogy a barátai önzőek. De szerda tájékától már nem volt étvágya. Vasárnap este kiütöttek az első pattanások. Nehéz hét volt. Persze iskolába nem mentünk, láttam a fiamon, hogy a búbok mellett a lelke is beteg. A feleség la-la-la..., hogy elmarad az iskola. Mondom neki tudod mit? Fuck the school! Amíg a fiam nem jön teljesen helyre nincs iskola! Jó na, jó, van neki elég baja a patikában...
Negyedik nap egy kicsit bepánikoltam, hogy nem akar enni, mondom neki, hogy fiam, ebből kórház meg perfúzió lesz, ha valamit nem eszel. Fájt a szája, tudom. De én éreztem, hogy ennél több van mint a fizikai fájdalom. A tegnap reggel elmentem és vettem két legót. Na azzal kiszedtem valahogy az ágyból és abból az apatikus tekintetéből. Evett is egy kicsit, későig játszott. Elnéztem, hogy mennyire gyermek még, de mekkora lélek van benne, és mi ezzel a kibaszott iskolával s társadalmi dresszírozással kiöljük a kreativitását, alkotó vágyát és tehetségét. S akkor olvasok egy ilyen kínai dolgot, hogy a betegségek lelki okairól, és mint egy horoszkóp, tökéletesen ráhúzható a fiam esetére, hogy miért az afta ütött ki és miért pont most.
Persze, lehet a véletlenek sorozata, de itt nem olyan dolgokkal állok szemben, amit nem ismerek, hanem a fiamról van szó. Akit addig kísérek a nézésemmel, amíg be nem megy az iskolába és az osztály ablakán keresztül nem látom bemenni az osztályba. És szoktam nézni az iskolásokat, ki, hogy viselkedik, ki mennyire agresszív, hogy tudjam miféle gonosz erők leselkednek a fiamra, esetleg kivel állok szemben, ha valakit falra kell ragasztani, szétvágni, kályhában elégetni. Mint Steven Seagal, kifejezéstelen arccal mindent nézek és bekalkulálok.
Persze, a kimutatható haszon problémája attól még fennáll. De az embernek kell legyenek prioritásai. Ha egy szerzetes a büszkeségét leveti akkor, amikor leveti magáról a család, társadalom terhét, felvévén egy zsákot magára szentség gyanánt, én a büszkeségemért eszem magam. De cselekszem ahogy a helyzet kéri.
Ha nem órára, hanem hétre bontom a hasznot, még ha nem is csilingel mint a lovetta, minden nyavalya mellett, meghosszabbítottam a csiszoló gépemet egy méterrel, már majdnem három méteres ajtókat is tudok hosszában csiszolni. Előkészítettem tíz ilyen falra akasztható kis polcot, melyet adósságba kell csináljak, elkészítettem Gábor három szintes fürj ketrecét és nekifogtam a magam három szintes ketrecének is, mely minden előrejelzés szerint a “tökéletes” fürjketrec lesz. Meg a héten bejött egy nemvárt kis pénz, egy régi kliensemnek csináltam volt két éjjeli szekrényt, akkoriban nem tudta kifizetni, el is felejtettem, jól esett, mikor jelentkezett. Hogy mondjam? A szokásos mélyponton voltam zséileg (pénzileg). Innen a legó s benzin s ezekhez hasonló gyarló megélhetési gondok hirtelen megoldása. S hogy a jó ne csak magányosan jöjjön, jött ez a román asztalos fiú, hogy bevállalt olyan székeket, aminek a két oldala stilizált szekérkerék, de ő leblokkolt szakmailag. Kiegyeztünk a zsében, és jövő hétre kijön a benzin, kaja s ezekhez hasonló gyarlóságok. S ha minden igaz, befejezem a tökéletes fürj ketrecet is. Ja, persze, kell egy kis éjszakázás is, de mint a feleségem szokta mondani az elégedetlenkedő munkatársainak: eljön az idő, amikor imádkozni fogunk minden betegért aki bejön a patikába gyógyszert venni...