-Jó
napot!!! - tört be Koebber úr a műhelybe.. jó kívánságának
ellent mondó piros arca arra utal, hogy valójában haragszik arra, akinek ez a nap
jó lenne.
-Viszont,
Koebber úr! - így Pine úr, az asztalos. És tekintetét nem vette
le a fiókról, amit éppen állított egy bútoron, jelezve ezzel,
hogy mi sem érdektelenebb számára, mint hogy ki mit gondol arról,
kinek milyen ez a nap. Főleg, mikor hangjából az indulat cseng ki.
-Pine
úr! Mondja meg kérem, hozzám mikor ér el? - így a Koebber úr,
az elején még parancsolón, de aztán már kevésbé agresszíven,
inkább kérlelőn.
-Nézze,
Koebber úr – mondja Pine úr s le nem venné a szemeit a fiókról,
közben ceruzával megjegyzi honnan kell levágni még belőle, hogy
passzent legyen benyomáskor, de ne szoruljon azért, - van még két
munkám: Tordai úrnak a lépcsője és Lester asszonyságnak a
kerítése, utána az Öné vagyok!
-Rendben,
Pine úr! - s kicsit megigazítja nyakán az ingét, a nyakkendője
és a hőség miatt kissé szorítja, a nyaka fészkelődésében az
alsó állkapcsa is segít egy ide -oda mozgatással...tettet
nyugalommal esdekelve: - de kérem, azt mondja meg nekem, hogy miért
élvez mindig ez a Lester asszonyság előnyt magánál, velem
szemben?
Pine
úr ekkor felnéz Koebber úrra és látja, hogy önérzetében
nagyon sértett, hogy megemlítette neki a Lester asszonyságot. Nem
ez volt Pine úr célja, azt hitte, ha bizalmasan feltárja
prioritásait, Koebber úr elnézőbb lesz a folytonos halasztás
miatt.
-Nézze
Koebber úr, - próbált leereszkedően magyarázkodni Pine úr - az
életem nem egyszerű. Szeretném venni a kuncsaftjaimat abban a
sorrendben, ahogy jönnek, de sajnos az élet nem ilyen egyszerű...
- bár nem kötné Koebber úrra a részleteket, de most Pine úr, ha
már nevén nevezte a dolgokat, ki kell tisztázza magát, így
tovább folytatta... - Amikor belementem a műhely megvásárlásába,
idegen voltam itt, és több ellenségre találtam, mint támogatóra.
Akkoriban volt egy magasságos úr, aki pártomat vette és segített
megvenni ezt a műhelyt. De időközben az egyik ellenséges irigyem
összehordott hetet-havat rólam a pártfogóm előtt és az
megharagudott. De én nem tudtam, mitől haragudott meg, sosem került
tisztázásra a dolog, elég volt az hozzá, hogy ezentúl ő is
ellenségesen bánt velem, bár igaz, csak fenyegetett, tettre sosem
került sor, de ez nekem így is elég fájdalmas volt, mert benne
egy barátot vesztettem el.
Teltek
az évek – folytatta Pine úr... - és ennek a magasságos úrnak
volt egy bizalmasa, maga biztos nem ismeri, de ennek a Lester
asszonyságnak az édesanyja volt, és hasonlóan ő is neheztelt rám
valamiért. Aztán hogy, hogy nem, de szüksége volt rám
asztalosilag ennek a Lester asszonynak, hisz mint maga is tudja, sok
asztalos műhely bezárt a gazdasági krízis után, én magam is úgy
vészeltem át, hogy valójában asztalos volnék és nem vállalkozó.
Így magamra maradva, bár veszteséggel dolgozva, évről évre a
szorgalom átvitt a hídon.
Aztán
kiszolgáltam párszor Lester asszonyságot, - folytatta bizalmasan
Pine úr - így az édes anyja is kezdett megpuhulni irántam, őt is
kiszolgáltam párszor és a magasságos úr is abba hagyta a
fenyegetéseket, bár igaz a barátság nem újult meg. Így aztán,
ahányszor engem hívott Lester asszonyság, mindenkinél előbb őt
szolgáltam ki. Nevezze ezt gyengeségnek Koebber úr, vagy
gyávaságnak, magával szemben igazságtalanságnak, de az én
alázatos és túlélő ösztönöm erre utasított mindig.
-Értem
én a maga prioritásait uram- szólt közbe Koebber úr, már nem
olyan vádlón – de nekem ez sérti az önérzetemet, mert az én
relációm a Lester asszonysággal más, ő nincs felettem, sőt,
társadalmi pozíciónk szerint inkább alant egy fokkal, és ezért
esik ez nekem rosszul! És mondja, - folytatta Koebber úr – ez a
Tordai is hogy jön ide? Én magának egy sokkal régebbi kuncsaftja
volnék, mint ez a Tordai úr is például!
-Nézze...
Koebber úr, - mondta Pine úr leereszkedőn, bár igaz, hogy régi
kuncsaftom, és nagyon sajnálom, hogy nem tudom gyorsabban
kiszolgálni, de nézze... ez a Tordai úr, mikor már mindenki
cserben hagyott, inkluzív maga is Koebber úr, mikor a házát
csinálta, abban a nyomorult állapotomban jól fogott volna a fa
munka, de maga máshoz ment, mert akkoriban hitt az én
lejáratásomban, akkor ez a Tordai úr felkarolt engem.
Megtanultam
az évek alatt – próbálta summázni a vallomást Pine úr,
megbánva őszinteségét – hogy a jóakaró az egy értékes
kincs, és mindenkivel szemben előnyt élvez.
Mondja
Koebber úr – zárja le beszédét Pine úr – Nincs igazam?
-Igaza
van, Pine úr – felelt engedékenyebben Koebber úr – de attól
mégis sértve érzem magam.
-Nézze
Koebber úr – ajánlotta pillanatnyi fontolás után Pine úr –
játszuk el újra ezt a jelenetet. Menjen ki és jöjjön be újra a
műhelybe.
Koebber
úr értetlenül állt Pine úr előtt, meglepődése ellenére
engedelmeskedett, kiment a műhely ajtón és vissza jött. Már arra
is el volt szánva, hogy most jól odapörköl ennek a Pine úrnak,
ki elvégre csak egy asztalos, és vele Koebber úrral nem lehet
mindenféle játékot űzni. De hogy a dramatizációnak veleje
legyen, indulatosabban tört be a műhely ajtón:
-Jó
napot! Mondja Pine úr, mégis, mikor szándékszik hozzám is
eljönni?! Régóta mind hiteget!
-Jó
napot Koebber úr!... - kissé elgondolkodik Pine úr, aztán így
válaszol: - Augusztus első hetében a magáé leszek Koebber úr!
Koebber úr láthatóan meghökkent, nem számított erre a cseles húzásra, megadóan megfordult és miközben a kijárat felé ment, dünnyögve mondta:
-Rendben
van, Pine úr! Ennyit akartam tudni! Alászolgája! -
-Alászolgája
Koebber úr! - így Pine úr.
Bár
sértve önérzetében, de Koebber úr megnyugodva ment el.
Pine
úr pedig a tanulságot levonva, hogy „ne szólj szám, nem fáj
fejem”, századszorra ígértette meg magával, hogy soha többé
nem köt senki orrára semmi olyat, ami arra nem aggatható.