Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Bye bye Michelangelo

Na. Azt mondták ezek az ezosok, hogy idén kinyílik valami szeretetkapu, mint valami fekete likon fog áradni a jóság és a gonoszok szörnyet halnak. Úgy néz ki ez a szeretet áradat elmarad. Nem szerelemből építkeznek ma Tadzs Mahalokat, hanem beton és vas kerítéseket.
Mondom a fiamnak, hogy mit mondanak ezek, hogy a negatív gondolatok negatív dolgokat vonzanak és a pozitív gondolatok meg pozitív dolgokat vonzanak. Persze, mondja a fiam, mint a fizikában, a pozitív gondolatokra gyűlnek a negatívok, hogy kinyírjanak...
A jó a gonoszt hergeli. Lásd liberalizmus. Tehát csak az a kurva liberalizmus a hibás, meg a kurva kapitalizmus.
Ilyenek, hogy szabadság, szabad vállalkozás, ez manapság már nem igény. Mindegy mit hoz a holnap, csak tessék kinyírni mindent ami szabad, köréje jó nagy falakat építeni és tetejére szögesdrótot is tessenek húzni. Három rétegbe, árammal.
Szevasz Michelangelo de Buonarotti, akkor se vitted jól, de ma bizti éhen pusztulnál. Titkos szerelmek sem emésztenék halavány és érzékeny lelked, mert ma nem szokás a szerelem. Ma inkább ilyen “arta poora” a divat, sima beton, szegecses drót. Hogy megvédjük bennünk mindazt ami jó: a gyűlölet, a rettegés, az irtózat, a reménytelenség. És némi holt isteneket. Mert a krisztusokat már keresztre feszítettük. Hiába jön vissza negyven nap múlva, elcsípjük fülét és nyomban szegre verjük.

Azt hiszem azt a szeretet kaput mint megannyi fekete likas áradat az ördöng érte el hamarább, a mifajta angyalok elbóbiskoltunk a sok filótól és szentlelkes repdeséstől, és most zuhog lefele a sok setét árnyék s borul az emberek agya mint a pestis.

Két héja

Egyedem begyedem édes kis galambom,
ironizál két héja a levegőben,
jóllakottan, csúfondáros galambrepülésben
ejtőzve vijjogatnak.

Nézd ott van egy csarnok, vijjogja egyik
a másiknak, ezer lik rajta, mint megannyi
csillag az égen, s mint időkapun a galambok
ki s bé repkednek rajtuk.

Ott a kopasz kövér, ki néha kijön
s a beton oszlopot lehugyozza,
vizelés közben a meggyfát nézi,
hogy azt hagyja e még?

Senki földje mégsem senkié,
az odaültetett rózsatövek útban vannak,
tehén paták majd letapossák, öreg kopasz
így fontolá: átültetem.

Cseresznyefát, s körtét s almát, s tuját,
s valami kétzöldes bokrocskákat, s persze a két
orgonabokrot, azok se maradnak.
Majd odaát jó lesz nekik, amék túléli.

Ellenség jő, nemzetbeli, nem migréc,
körbefonna mint inda s kanál vízbe megfojtana,
csak éppen az nem tudja,
a legdrágább csarnok a kopaszé lesz.
Az, amire az élet azt mondaná, mindről egyél csak arról ne.
De ki tud gátat dagasztani ily mérhetetlen irigység
és telhetetlenségnek? Még az Isten se.

Két héja hujjog örömében, kopasz tere
kis gerlicékkel tele,
csak úgy sétálnak le s fel gondtalan,

az élet szép ott lent, alant.


Játsszuk el újra

Most már lassan rá vagyok kényszerülve a szemlélet váltásra. Eddig csak filóztam, hogy jó lenne egy kicsit drágábban dógozni, maradjak is valamivel, ne csak a benzin s áram s ilyenek. De lassan eltűnik az a kategória munka és piaci szegmens, mely ezt a benzin s áram költséget kihozta. Kérik az árajánlatot, s eltűnnek, elhallgatnak. Nyolcból egy munka ha befut. Az is a legszarabb.
Éppen elgondolkodtam, hogy feleségecském azt bevállalta, hogy eltart, de bónuszba a műhely eltartásról nem volt szó. Tehát meg kell jól gondoljam miért teszem be a műhelykulcsot a zárba kinyitás végett.
Elkezdtünk mi ezzel az Ildikóval egy közös projektet, hogy régi bútorokat dobjunk fel, alakítsuk át, tegyünk hozzá egyéb meglátást és lépjünk be a dizájn bizniszbe. Mert amint Ildikó mondta (nem én) ő megálmodja és én megalkotom. Ezt még a tavasszal mondta, de közben odaállt mellém csiszolni, vágni, festéket leégetni, hogy meg is akarja tanulni az alap dolgokat.
Be kellett lássam, hogy minden liberalizmusom ellenére eléggé fenntartásosan fogadtam Ildikó konkrét dolgozás vágyát. Mert egy véznácska nő, tele színekkel a feje, olyan route 66 nézéssel. Na gondoltam, szánalmas lesz neki szembesülni a tényekkel, hogy meglátása van, de a kézi asztalosság az más. A kellemesen csalódás sorozata jött rám aztán, amikor látom egyre másra úgy kezeli a kézi szerszámokat, mintha született asztalos lenne. Hogy sok férfi ember megirigyelhetné azt a kéztartást. Arról nem is beszélve, hogy megállás nélkül csinál mindent, nem kell noszogatni, rászólni. Legfeljebb azért szóltam rá, hogy nem kergeti a tatár. De hogy ő szereti.

In this days”, ahogy olvastam valahol és ez a kifejezés bennem maradt, Ildikó olyan mint egy kicsike szoftver a nagy hardverben. Mert a Dinó kihalóban van, nincs elég fű. De arra nem gondolt a Dinó, hogy táplálkozási szokás megváltoztatásával eltolható a kihalás. Jó, mondjuk eléggé sarkított hasonlat, de végül is ilyen sarkított az én műhely kérdésem is.

Furcsa az én hozzáállásom is, mert eddig mindig én húztam magam után mindenkit. Most mint egy vakvágányra húzatott öreg gőzmozdony puffogok semmi jót nem sejtve. Mondtam Ildikónak, őszintén, ebben az átalakítós projekt gazdaságosságában nem hiszek, kétlem, hogy lenne erre piac, de hiszek benne, meglátásában, mert valamiben hinnem kell, és csináljuk amit ő mond. Habár nem lennék meglepve ha mégis lenne rá piac, mert valamikor szentül meg voltam győződve, hogy a mobil telefon hülyeség, senki nem fogja venni. Ennyit az én biznisz érzékemről.

Hiába, én a munkás vagyok. Szorgalmam vitt valamire, nem a nagy eszem. Addig csináltam, jól-rosszul, amíg valami csak lett. Sokat dolgoztam. Akinek nincs esze és tehetsége, az sokat dolgozik. Ennyi.

A zenében is talán a szorgalommal mennék valamire, de szerteágazó tevékenység skálám miatt elmaradnak a gyakorlatozások. Igaz, hogy a stúdió projektre szánt időm egy kicsit indokolatlanul sok, de úgy vagyok a munkával, hogy amíg be nem fejezek egy fejezetet, mind oda jár az eszem. Igaz több fegyelmet kéne bevigyek életembe, és minimum a napi öt perc gyakorlást be kéne tartsam.
Lassan kialakul a mix&keys szoba lezárása. Mint mondottam, a dob bunker mellé kell a keverő és billentyűs szoba. A dob bunkerbe nem férek mindkettővel. De már azt is kiagyaltam, hogy hogy a dob bunkerből is kezelhetem a számítógépet egy másod billentyűzettel és plusz képernyővel. Fontos a felvételeknél.
Ha lezárom a mix szobát, hőszigetelést, falakat beburkolom, egy darabig megnyugszom. Majd az akusztika alakítást időben fogom csinálni, de az már nem lesz ilyen hej rukkos, mint maga a szoba kialakítása.
Azért is kell, nekem ez a szoba, mert jön a hideg, kell egy fűthető kisebb szobácska, ahol majd tovább művelem elektronikai bütyköléseimet. A Thomas orgona, a csöves gitárerősítő és a házi monitor hangfalak.
A házilag készített monitor hangfalak minden szaki szerint egy totál failed hozzáállás. Meg kell venni a drága monitort. Minél drágább, annál jobb. Akár kétezer juróra is felrúg egy jó monitor, állítja egy stúdiós ismerősöm, ő olyat használ. Sajnos nincs lehetőségem élőben meghallgatni egy ilyen monitorozást, de megfogadtam, hogy addig nem veszek, amíg nem hallom a saját füleimmel. Mert az olcsó kategória aszondják nem jó, a drága az igazi.
Hogy lineárisan közvetítik a frekvenciákat, nem a fülnek tetszetően, mint a házi hifik. Ok, ezt értem. De amikor olvasom a hyperszuper stúdió monitorok leírását, ott olvasom, hogy kacifántos szűrőkkel van tele meg egyéb facilitásokkal, s akkor kérdem én, hol itt a linearitás? Na de mindegy. Nem értek hozzá, ezt belátom. De nem adok ki több száz eurót valamire amiről nem tudom mi. Ha majd meggyőződöm róla, akkor viszem a vasat a Dákba hogy monitorra gyűjtsek. De addig csinálok még egy szett ládát.
Vettem egy napszámosbér erejével egy pár régi Pioneer hifi hangfalat, ilyen vintázs az is, nekem tetszik a hangja, mert nem hifire van gyúrva, azaz nem döng, nem sziszeg feleslegesen, hanem ugyancsak lineárisnak hallom, csak a ládája van ramatyra verve. Meg az egyik mély hangszóró nem szólt, leszakadt a tekercstől kivezető szála, elég nehezen forrasztottam össze, le kellett operáljam azt a kis védő kobakot a tölcsér aljáról. De megreperálva ugyanúgy szól mint a másik. Persze egy szaki már ettől is köhögne, hogy biztos fertőzött már, irány a kukába vele. De nem. Mert ha stúdió monitornak nem fog beválni, jó lesz a műhelybe nekem zenét hallgatni. Nálam semmi se vész el, csak átalakul.

Tulajdonképpen a mixes szoba is mind újrahasznosított anyagokból van összerakva, amiket a pénzes asztalosság nem tűr el, például régi bútorok oldalaiból, iskola padok asztal lapjaiból, csomagoló polisztirének, plafon szigetelésnek régi, használhatatlan matracok, megmaradt huzalok, foglalatok, üveg, ajtó, zár, göcsös fa, használt deszka újra legyalulva, ömlesztett facsavarok, bontott gipszkarton és mindezt egy lepukkant csarnokban... Ne hazudjak, vettem három kapcsolós dugaszt és egy kapcsolót újan, mert az nem volt nekem.
De a továbbiakban a helyiség akusztikai kezelését kizárólag megmaradt, hulladék, illetve újrahasznosított anyagokból lesz kialakítva.
Hát így...vasárnap hajnaliban, mert aztán megyek dolgozni egyet...

Mint a zenebanda: játsszuk el újra...

A Thomas, a Pergő és az amerikai álom

Mondom, hogy csak éppen megnézem, de még nem nyúlok hozzá. Jó munkához idő kell. Csak nyugalom. De aztán lecsavartam a négy anyát, ami tartja a pedál blokkot. Első fázisként fel akarom mérni a károkat és stratégiát készíteni, hogy milyen szerszámokat készítsek elő, esetleg milyeneket vegyek, hogy folyamatosan ott legyen a készlet.
Az is kérdéses volt, hogy hol végezzem a restaurálást? A műhelyben nem jó. Ott mindig por van. Így a legalkalmasabb a stúdió. Igaz, hogy télen hideg van a stúdió be nem épített részén. De majd viszek be valami kályhát. Vagy tavaszig beköltözöm a Mix&Klavi szobába, melyet most készítek, a dob bunker tő szomszédságában.

Hadd írjak egy intermezzot, mert elszáll a gondolat és az emberiségre nézve fontos.
A női egyenjogúság harca egy eléggé szánalmas harc. Az emberiség szégyene, hogy a nőnek ki kell harcolnia független státusát. Mondjuk, hogy igen, a női jogok, de valójában mi férfiak nem tudjuk elfogadni. Nekünk is időbe telik elfogadni, hogy ez a szabadságharc végül is szétzülleszt bennünket. A szabadság címszó alatt szétverjük a család fogalmát. Az elnyomott nők problémája nem az, hogy ők is képesek egy 36-os csavart meghúzni, hanem egyes barom férfi nemzedék rohadéksága, érzéketlensége. Mert a normális férfi mindig is külön figyelemmel adózott a nőnek és élete értelme a nő körül forgott.
Nos, a női egyenjogúsági per versus férfiak folyamatában néha a nő oda kerül, mint a kis kutya, mely először ugat egy nagyot, meglepődik, és kérdő képet vág: “láttad mekkorát ugattam?” Mindennek van mellékhatása (szándékosan nem írtam ellenreakciót). A férfi hirtelen egyedül érzi magát aktív, pörgő asszonytársa mellett, néha igen súrolva a mellőzhetőséget. A férfi is megváltozik. Ösztönösen, törvényszerűen. Szükségszerűen. Ha nincs rá szüksége, keres valami értelmet az életben. A nő ugyan lubickol frissen szerzett szabadságában, de azt nem veszi számba, hogy ez a szabadság nem valami 3 az egyben csomag, ahol bónuszba jár az úgy nevezett szabadság. Beleharapva, olyanná válik mint ama gyimelcs, mely az emberiség nyomorúságába hajt.
Igen, eljuthatunk oda, hogy külön, közös elhatározás szerint együtt él férfi és nő egy fedél alatt, biológiai és gazdasági ésszerűségből, de mi lesz az érzelmekkel? Kontrollálni fogjuk őket?
Kérdések, melyekre nekem nincs válaszom, valami mégis azt súgja nekem, hogy a szerelmet nem kéne kihagyni az életből, mint ahogy sok mindent kihagytunk már. És csak bambuljuk a neonfény világát leszokva arról is, hogy valamikor reménykedhettünk valamiben. Idáig az intermezzo.

Hadd írjak egy kis politikát is. Röviden. Sosem gondoltam volna, hogy eljön még egy idő, amikor mi erdélyi magyarok egy Orbán Viktor kijelentett gondolatából vallást csinálunk. Azt mondta, hogy a Trump, ez az amerikai nagy seggfej az igen, az egy fasza gyerek. Erre minden transzmagyar elkezdi isteníteni Trumpot. Ha ObéViki azt mondja ez a Soros maga a Sátán, akkor minden Magmagyar gyűlöli Sorost. Semmi kérdőjel, semmi megfontolás. Instant. Mi ez, ha nem a gondolat diktatúrája? Rémisztő ez, még akkor is, ha igaza lenne ennek az Ovének.
De elnéztem ezt az amerikai hejehuját az a szánalmas, buta Hilary és vadbarom Trump között. Amerika el kéne süllyedjen az Atlantisz alá szégyenében, hogy két ilyen torz karikatúra kezébe tette a sorsát, ideálját. Borzalmasat csalódtam az amerikai álomban.
Harag ne legyen, én úgy érzem a magyarságom katarzisát megéltem a kommunista elnyomásban, amikor hittem egy magyar feltámadásban, örökké szólt mellettem a Kossuth rádió, egyetlen fogható magyar rádió adó volt, az is zúgott búgott, ablakba kellett tenni, hogy halljunk valamit, mert nem minden embernek volt lehetősége a rádiók atyaúristenit a Vef-et megvenni. Néha rákattintok az M1-es hírcsatornára és a hányinger környékez tőle. Olyan képet fest a világról, mint a Brad Pitt játszotta Apokalipszisben, ahol mindenfelé csak zombi, zombi meg zombi. Ellepte a mocsok migráns mocsadék egész Európát. Olyan hangleejtéssel tudósít, mintha minden el lenne veszve. Hát mit mondjak? Asszem rövidesen Magyarország valóban mindent elveszt. Elmegy az esze, mint Amerikának.
Idáig a bréking nyúz.

Kellemesen meglepett, hogy a pedál háza tulajdonképpen a tápot és a végfokot tartalmazza. Úgy néz ki csak a kábeleket vágta le a vandálja. Meglehet a hangszórón kívül és a pedál klaviatúra drójain kívül nem hiányzik róla több. Ez jó. A nyomtatott áramkörös lapokat ezek szerint nem volt érdemes letépni, illetve nem jött le könnyen, nem érte meg, de elég volt ahhoz, hogy eltörje. Leszedtem a ritmus elektronikáját is. Hiányzik az összekötő drótozat, nehéz lesz kisilabizálni pontosan hány dróttal és hova volt kötve. De nem lehetetlen.
A következő lépés a tápot és végfokot felébreszteni. Van még egy 12 colos hangszóróm, a gitár ládához vettem három darabot, de oda csak kettőt fogok bekötni, mert nemsokára megjön a házi készítésű csöves erősítő Marosvásárhelyről és ahhoz az ellenállás miatt csak kettőt ésszerű bekötni, de nem is kell több. Stúdióhoz bőven sok lesz a hangereje.
Így a harmadikat az orgonába fogom betenni. Már csak azért is, mert ezeket a vintázs orgonákat is mikrofonnal veszik fel, mint a gitárokat.

Közben a dob felvételével ügyködöm. Eltart még, amíg megtalálom a megfelelő megoldást és hangzást. Ezek a próbálkozások is megérnek néhány bejegyzést.
Első körben a pergőről le kellett vegyem a klippes mikrofon illesztőt, mert nagyon berezonált a kávás ütésre, mintha a mikrofont is ütném. Külön állványra tettem a pergő mikrofonját. Így jobb, de meg kell találjam a legjobb pozícióját is, hangzásilag és biztonságilag is. Ne inhibáljon a dobolásban és ne is csapjak rá véletlenül.
A lábdobot két mikivel veszem fel. De felesleges lesz. Mikor elkészül a mix szobám, megnő a dob bunker tere és majd be tudom dugni a lábdobba a mikrofont, ahol felveszi az attackot is meg a szelet is. Most az attackot felveszem egy improvizált, de tökös, hosszabbított bilincsre szerelt mikivel és a szelet egy lézeres vízmérték állványára szerelve a lábdob hátsó membránján levő bassreflex lyukra irányítva.
A koppantós cinekre is tettem egy mikrofont, de az egy busted mythosz, rossz a miki is, nem arra való, meg nincs szükség rá.
Igen, kéne egy szett overhead, tér mikrofon, de azok méreg drágák. Egyelőre a vokál mikikkel boldogulok.

Volna még írni való, de dolgozni es kéne valamit...

Dunsztba Kraftwerkkel

Na buun...Kinyögtem a Kraftwerk Neonlights Coverjét. Egy kicsit (na jó: teljesen...majdnem..) átírtam midiben a zenét, lehoztam az abszolút robot és elektronikusból egy kicsit a klub hangzásra, tökösebb basszus, házi dobolás (nemcsak lekvár van házilag), minimalizált csilivili, habár így is tele van. Szeretnék inkább akusztikus hangszerekkel dolgozni, de hát hol vannak a vitézek (legfeljebb gyász verzióban)?
Asszem kábé 187-szer hallgattam végig miközben mixeltem és kerestem a hangzásokat, már tiszta dilló vagyok tőle, hulla fáradtan ma ledoboltam, üsse kő, tegyem már félre, mert vannak más projektjeim is.
Szóval ez demo verzió féle, majd egyszer valamikor kábé így kéne hangzania.
Fel se raktam és máris jöttek az ötletek, hogy miket kéne még rajta igazítani, meg esetleg a dobokat egy teljesen más koncepcióba keverni...De ahogy a Tom és Jerry rajzfilm végén a felirat volt: "sziasztok srácok, jó volt és majd még jövünk", úgy még visszatérek rá más dalokba.
Ezt betesszük egyelőre a dunsztba, oszt ha tetszik amit csinálok és kedvet kaptok hozzá, akár furulyával, hegedával, zongorüllel jertek s dobjuk fel a szupergrouppot...ahhahha...



Kraftwerk Neonlights Cover ezen a linken elérhető.

Tamás

Az utóbbi időben sikerült sok mindenről lemondani. Politikáról, világmentésről, vallásról, társadalmi problémák megértéséről. Szándékosan másba fogtam. Elkezdtem dobolni, stúdiózgatni, átgondolni az asztalos műhelyem körüli dolgokat.
Szemlélet váltásra szorultam, mert úgy éreztem bedilizek, ha nem teszem.
Nos ez nem valamiféle közösség felé fordulásos szemléletváltás, hanem leginkább a magamba fordulás. A magamból merítés féle projekt. Nem a nagyokat hallgatás, kifele semmit se közlés, hanem a saját készletem kibontakoztatása. Hallám mit rejt magában ez a húsrengeteg. S ha találok benne valamit azt ki is kotyogom. Miért ne? Legalább a jó részeket...hahha..

Kidobtak egy orgonát. Egy régi Thomas orgonát, mert túl sokat nem használták, aztán raktárba került, ott kivandalizálták belőle az erősítő részt, így már ingyen sem vitte el senki. Majdnem én sem. Mikor belenéztem, - nem volt nehéz, mert a hátát letépték- észrevettem benne egy rugós reverbet, ami megtetszett. Csináltam olyat én is, amikor a digitális világ még csak kísérletezett a visszhangosítókkal, nagyon szerettem a rugós reverbet. Zengetőt. Az elve nagyon egyszerű. Akkoriban úgy oldottam meg, hogy ilyen telefonos kapszulára, melyek membránja még fémből voltak, ráforrasztottam egy egy mini horgot, elég macerás volt, szerencsémre sok kidobott kapszulám volt, apám hozta a munkahelyéről, és két ilyen horgos kapszulát kifeszítettem egy spirálos ellenállással. Az egyik kapszula volt a leadó, a másik a felvevő. A jel szépen elkezdett a rugón sétálni, ebből lett a zengetés. Hihetetlen szépen tudott szólni. A rugó minősége adta a zengetett hang minőségét. De clear elektromos gitár eszement jól szólt vele. Éppen nézegettem a hiper reverbes pluginomat a keverő programomban, de sajnos nincs ilyen rugós reverb hangzás a készletben. 
Amikor belenéztem a Thomas roncsaiba, megláttam a reverbet és azt mondtam ok, a reverbet én is kigyilkolom belőle. Mert orgona kinek kell? Ezer számba állnak az orgona tónusok gépemben. Dinamikus billentyűzettel rendelkező Yamaha zongorám bármelyiket megszólaltatja. Pláne, hogy láttam, a kábelek kigyilkolva belőle, egy nyáklap tele cuccal feltörve.
De aztán pur kényelemből inkább elhoztam az egész orgonát. Majd eltüzelem a vázat, gondoltam. Már az is undort keltő volt, hogy valami olajféle ráömölhetett valamikor, tiszta ragacs az egész orgona. Hát öregségére eléggé tiszteletlenül bántak vele.

Már fél éve ott van az emeleten ez az orgona és minden nap elmentem mellette. Mert a lépcső mellé tettem. Nem tudom miért. Talán azért, hogy majd kigyilkolom belőle a reverbet. De el is felejtettem a reverbet. Eszembe jutott párszor, és gondolkoztam is, hogy vajon hova tettem azt a kigyilkolt reverebet? Elfelejtettem, hogy nem gyilkoltam ki, hanem elhoztam orgonástól. És ott volt az orrom előtt minden nap háromszor.
Igaz, ahányszor elmentem mellette, mindig megsajnáltam az orgonát, hogy jó lenne ha valaki megcsinálná. De senki nem csinálta. Csak ott szomorkodott az orgona ujjnyi olajjal rajta, hogy a billentyűk is elkezdtek elszíneződni.

Meg kéne nézzem, mondogattam magamban. De mikor?
A tegnap elfordítottam és belenéztem komolyabban. Az elektronikája emlékeztetett az én fiatalságomra, hogy mennyi órát, éjszakát, évet töltöttem el elektronikázva. Elkapott egy ilyen nosztalgia. Hogy talán ez az utolsó tranzisztoros orgona, amit látok.
Eldöntöttem, hogy megszólaltatom.

Kerestem is fórumokat rá. Gondoltam megkapom az elektronikai rajzát valahol, de csalódtam kissé. Lehet nem tudok rákeresni helyesen. Fórumokon is csak olyan kommenteket olvastam, hogy “hej guys, is just a fokin' Thomas organ...give up...” Pedig ott csak három billentyű nem szólt egy pacáknak.
De nekem pont az ilyen biztatás kell. Mert én a lúzer dolgok atyja, apostola vagyok.

Hogy mikor? Mikor szánok rá időt?
Meg is találtam az időt rá. Délben muszáj ennem valamit és fél órát ülni. (Cukor, zsír, szív). Olyankor is rámegyek a fészbukkra egy fél órát. Nos ezt az időt a Thomasra fogom áldozni. Bassza meg.

Az igazság az, hogy hiába a tízezer tónus, ilyen régi orgona hangzások nincsenek. Legalább is a tiszta formájában nincs. Ahogy az akusztikus hangszer utánozhatatlan, így a tranzisztorost sem tudja felváltani a digitális.
Hogy nincs erősítője, még nem érdekel, mert van min hangosítsam. És a reverbet is leválaszthatom, hogy máshoz is használhassam.

Valamiért úgy érzem, hogy egyik kedvenc orgelem lesz.

Csak tartson bennem a lelkesedés.

The Zakuszka's

Volt itt a közelben egy jó kis három napos rock fesztivál. Nem mentem el, mert nem volt kivel. Egyedül nem szeretek menni koncertre. Így esett, hogy akkor inkább zakuszkáztam a hétvégén és befejeztem a Kraftwerk Neonlight dalának az átkeverését.
Már a dobot is kigondoltam hozzá, de azt majd magam szeretném lekalapálni valamikor. Egyszer. (update: Kraftwerk Neonlights remix and drum cover)
Előkerült a régi húsdaráló is. Száműztük már vagy tíz éve. Még jó, hogy megtaláltam az összes alkatrészeit. A húsdarálóval daráltuk össze a gogost, a vinettát és a hagymát is. A paradicsomot turmixeltük. A kápiát is.
Valahogy nem szeretem a turmixolt vinettát. Olyan pasztás lesz tőle. Más az íze. Szeretem ha darabosabb egy kicsit. A fiam is segíteni akart, eszembe jutott a régi húsdarálónk. Azzal el is volt jó sokáig. És valóban nagyon jó lett ledarálva. Meg hamarabb is ment mint turmixolva.
Két nap csináltuk. Első nap lesütöttük a vinettát, kápiát, este szépen megpucoltam a hajától őket. Másnap felvágtuk, daráltuk a többit és üstben összefőztük. Majd borkányokba tettük s szépen pokrócokba csomagoltuk dinsztelődni.
Közben jó sokat beszélgettünk.
Megállapítottuk, hogy jobb lenne az igazi emberi kapcsolat, mint a virtuális, mert az csak nem száll el a bitekkel. Csak sajnos ma az emberek nem akarnak barátkozni, közösen alkotni valamit, önfeledten diskurálni.
Gazdaságilag nem éri meg a zakuszka házi elkészítése. Viszont üzletben nem kapsz jót, csak ilyen mű ízűt. De az igaz, hogy olcsóbb. Viszont bónuszba jött a sok beszélgetés, emberi kapcsolat, ami lassan már furcsaságba megy.
Úgyhogy úri tevékenységet műveltünk, ilyen csirkefarm kúriás, lerobbant sosemvolt gróf stílusban. Tök ráérősen. Üstben az udvaron. Jó móka volt. Mindketten tiszta füstösek lettünk. De jó volt. Azt mondta az elhivatott gamer fiam, hogy még jól jönnek az ilyen alkalmak.
Nem titkolt vágyam a studióval kapcsolatban, hogy a fiatalok számára valami inger gerjesztő hellyé tegyem, ahol ismerkedhetnek az élő zenével, hangszerekkel. Mert hely lenne. Még egy hatalmas klubbot is létre lehetne hozni, ahova havereiket meghívhatják, viríthatják virtuozitásukat ingyen s égésmentesen.
Mert hiszem, hogy előbb utóbb megundorodnak néhányan a fiatalok közül is az online, virtuális világ nyújtotta délibábjától. Persze, egy jó eszköz, szerszám az internet s a kütyük, de az emberi kapcsolatokat semmi sem helyettesíti. Ha az nincs, olyan, mintha valamilyen hátrányos helyzetbe születnénk.
Elkezdtem Bercinek is a fenyő lapokat ragasztani. Spéci szorítókat csináltam vas profilból, ami a vasasba készült, de még jó lehet valamire alapon nem vittem a vasba. Lám igazam volt.
Ilyen merevítő fákat is bele kellett kombináljak, lévén nagy lapok, a tágulás, zsugorodás végett. Kézi felső maróval szépen, kínai türelemmel kimardosom azokat az árkokat...
Az igazság az is, hogy mi felnőttek szépen belesétáltunk mit sem sejtve ebbe a gépesített életmódba és úgy néz ki belebénultunk. Köpködjük, szidjuk a fiatalokat, mintha hibásak lennének, de részünkről sincs semmiféle cselekvő szándék a kitörésre.
Facebook ismerőseimnek az is nehezére esik, hogy tetszikeljék a stúdiós aktivitásomat, megosztásra egyáltalán nem számíthatok, fizikális segítségre még úgy sem remélhetek.
Igen, nem szolnék semmit, ha környezetemben hemzsegnének a tevékenységek, de senki nem csinál semmit. Szidjuk nyugatot, szidunk mindent (ebben kurva jók vagyunk), de semmit az ég adta világon senki nem csinál semmit. Emiatt nehéz lájkolni ha más csinálni akar valamit, mert sztrájktörőnek nézik. Mert akkor az egész szidásos kesergés értelmetlenné válna.

De én leszarom. Ha az értelmesek nyuvadásra hivatottak, ám legyen. Hívom majd a nem hivatalosokat a nagy mennyegzőre.

Én fel tudok mutatni valamit. Azzal amim van, segítettem a Stonecropsnak egy saját albumot létrehozniuk. Jót, rosszat, de a semmihez képest valamit. Már van visszajelzés, hogy elkészült két újabb szerzeményük. Hiszem, hogy ha a dobok felvételével is egyenesbe jövök, még az idén fogok segíteni más dobosnak felvételt készíteni. Már a következő bunkernek is nekifogtam. Az lesz a keverő és billentyűs szoba. Ha az meglesz, már szerény körülmények közt egy kis együttest is fel tudok venni.
Itt nem arról van szó, hogy helyettesíteni akarom a nagy stúdiókat, hanem amint a szlogenben is megfogalmaztam: átmenet a semmi és valami közt.

A cukrom lement, de még nincs a normál küszöbön, gyógyszerrel egyengetem valamennyire. Viszont a diétára nagyon oda kell figyeljek. Nincs megalkuvás. Sajnos. Valahogy megpróbálom betartani. Semmi cukrost nem eszem, nem iszom, kenyeret keveset s abból is azt a rozskenyeret. Az rosszabb a bűnnél is. Próbálkozom ezzel azzal.
De már jobb minden. Jobb a közérzetem is. Csak a fáradság nem múlik. Asszonyember szívre gyanakszik. Lesz megvizsgálás ez ügyben is. Aztán szemüveg. És fogsor. Ebben a sorrendben.


Hirtelen ennyi.