Tündérkert

Hazaér az ember a tengerről, másnap hajnalban mi a dolga? Beleveti magát a kertbe. És látom, hogy a kert amióta nem láttam, teljesen érintetlen. Mint a szűz természet. A burjánok meghaladták a paprikát, vinettát.
Mikor elmentem ennek a Józsiknak a lelkére kötöttem, hogy gyomlálja ki szépen a paprikát s a vinettát. Egy napot számoltam neki erre. Gondolván, hogy ne szakadjon meg fiatal teste s lelke. Nekem öregesen elég lett volna négy óra. Mert élvezem csinálni és nem sietem el a dolgokat. Nyugodtan tudok elmélkedni a csendben, a hűvös reggelen, mert akinek nincsenek a világ dolgai lerendezve a fejében, annak sok ilyen hűvös reggeli csendre van szüksége, ahol önfeledten tud gyomot kitépegetni a friss földből.
Tehát elkönyveltem, hogy Józsiknak egy napja elment, mert a kertet érintetlen hagyta. Nincs harag a szívemben, mert őszintén akkor lepődtem volna meg, ha ez a Józsik valamiért kigyomlálta volna a paprikát és vinettát.
Nosza átfutottam a murkot s petrezselymet, persze, hogy az arankákat sem szedte össze a murokból, amit kiemelten a lelkére kötöttem, hogy ne szaporodjanak el egyik napról a másikra. Mert öt perc lehajolni és kibogozni minden nap azokat a gyilkos indákat, melyek a murokra támadnak nap mint nap. Kigyomláltam a murkot s petrezselymet, s meglepett a murok mennyit nőtt egy hét alatt, rendes nagy murkok lettek.
Egy kicsit a paprikából is kigyomláltam, gondolván majd másnap reggel folytatom, hisz egyéb tennivaló is sürget.
Megnéztem a fürjeket, rendben vannak, de a víz sem volt napjában cserélve, látom a lerakódott kajamaradékból. Az asztalon ott van a doboz, benne majdnem száz tojás. Mondtam ennek az alultáplált Józsiknak a telefonon, hogy kérje meg a szomszédot, főzze fel neki a tojást, mert nagyon egészséges és tápláló. Ott volt az összes tojás. Nem ette meg.
Felvertem én reggelire, félreállt a hasunk tőle, úgy jóllaktunk.
Elmegyek vásárolni, miegymás, délben mondom, megyek s vágok pár szál kardvirágot, mert szépen kinyílt egy pár kardvirág.
Nagy volt a csudálatom, amikor látom, hogy a paprika és a vinetta ki van gyomlálva, annak módja szerint kikapálva szépen. Nézem és nem hiszek a szememnek. Pár órára hagytam itt a kertet, s most ukmukkfukk egy csapásra meglett magától.
Nézem a szerszámokat, úgy van, ahogy hagytam. Nem az én szerszámaimmal volt felkapálva a paprika és vinetta. Itt csoda történt, gondoltam magamban. Vakargatom a fejem tövét, nem tudok rájönni a csudára. Mert ha mondjuk ezt a Józsikot elkapta volna valamiféle lelkiismereti dolog, akkor sem csinálhatta meg egyedül két óra alatt és nem ilyen profin.
Na mondom, lám ilyen a tündérkert. Az ember elmegy vásárolni, mire visszajön virágot tépni a vázába, láss csudát, a tündérek szépen kikapálták a paprikát s vinettát annak módja szerint.
Megsajnálták ezek a tündérek ezt a Józsit? Mert aztán belémnyillalt a természetes gyanakvás és konspirációs lélek, hogy miféle tündérek azok, akik erre hajlandóak voltak? Miféle dolgot akarnak ezzel a Józsikkal eltakarni? És aztán a legfájdalmasabb felismerés, hogy ezt a kertet úgy nézik ezek a tündérek, mint az én egóm legszánalmasabb szenvedélyét? Egy nagy gyermek játéka, adjuk meg neki ezt az élvezetet?
Hogy ezek a tündérek mennyire balfaszok, mert ha nem tesznek semmit, bennem csend és nyugalom maradt volna, hogy természetesen ilyenek ezek a Józsik, de hogy ezek a tündérek beleszóltak a természet folyásába, ez felettébb aggodalomra konkrét ok. Mert mire lehet még képes ez a Józsi? Most már csak azt kell kiderítenem, hogy mit adott cserébe ez a Józsi azért a kétórás kalákáért? Szét kell nézzek mim hiányzik a birodalomból, mert hogy kik voltak a kalákatündérek azt a mellényzsebemből kivágom, de hogy ezeket a brown kalákatündéreket mivel tudta motiválni és időzíteni, pont arra az időre mire elmegyek bevásárolni, az egy nagyon de nagyon értelmes stratégára utal?
Mégsem lenne egy hülye ez a Józsi?
Miközben a murkot gyomláltam s az arankákat bogoztam, elgondoltam, hogy ha mind murkot vetnék a földembe meg petrezselymet, talán még meg is érné, valakit ezzel foglalkoztatni.
De ki akar ma foglalkozást?
Ez itt a tündérlánd. Itt mindenki csak spekulál, mint a román közmondás mondja: „bármit megteszek csak ne dolgozzak”.
Szomorú. Szomorú. Mert azt hittem csak egy genetikai ürülékkel van dolgom, de ezek szerint egy mutáns egyeddel van dolgom, egy mutáns egyedekkel tele világban.
Na így a tündérkertről.

Tengerszint

Az is igaz, ha az ember mind a földön szaglászik, a föld szintjén keresi a dolgokat, csakis a földszinti dolgokat fogja megtalálni.
Mert elnéztem ezeket a fiatal gyerekeket, akik összeszedik a tányérokat, a poharakat, meg ilyeneket a kantinból, ahol itt eszünk. A tengeren. Ahányszor elvisznek egy egy üres tányért az asztalunkról, megköszönöm. Hirtelen azt mondja, hogy szívesen, de aztán meglepődik, mert végül is mit köszönök meg? Azt, hogy jóllaktam és elviszi a mocskos tányéromat? De minek? Neki ez a dolga. Ő egy senki néger, aki most elviszi a szennyes tányérokat. Nem ad semmit nekem, hisz rögtön tovább is állok. Legfeljebb a főnöke kéne azt mondja neki, hogy köszönöm, de az biztos nem fogja neki megköszönni. Minek is? Hisz fizetve van.
Még a végén jogos nekem lehúzni két pofont, hogy megint kurkálom itt az élet dolgait. Mert itt a földszinten nézem, hogy senki nem köszön meg itt semmit. Mert mindent kifizettünk, mondhatja a sok jóhiszemű turista, kik kipihenni jöttek az elmúlt évadot, hogy az új évadra készüljenek.
A fáradságos munkával kigürcölt, októberben 40 százalékos árengedménnyel kifizetett tengerjegyet most igenis élvezheti a munkássa.
Elgondolkodtam itt ezen, hogy akkor ez lenne az elmúlt huszonöt év demokráciájának a gyümölcse. Hogy kigürcölhetünk egy árleszállítós tengerjegyet, a fiataljaink meg mehetnek semmipénzért edényeket összeszedni és mosni, és senki meg sem köszöni legalább. És tudom, hogy ez is csak némelyek kiváltsága, mert nem minden demokráciát megélt ember vehet tengerjegyet, vagy mehet mosogatni a kantinba. Mi speciel azon réteg vagyunk, akik hitelkártyára megvesszük a tengerjegyet, mert kevesebb kamatot fizetünk rá, mint az a negyven százalékos árengedmény. Lavírozunk.


Eltévesztettem a házszámot, amikor a magamfajtákat akarom megszólítani gondolataimmal. Mert a magamfajtái vagy régen befeküdtek, lefeküdtek valahová, vagy sosem voltak ilyen gondolataik, hogy oldjuk meg az erdélyi magyarság reális gazdasági életét.
Mi már lefektettük a magunk alapjait. Olyat, amilyet. Itt volt nekünk ez a huszonöt év olyan amilyen demokrácia. Egy lehetőség, mint a facebook, amit nem tudtunk kihasználni, kezelni. Egyrészt butítva voltunk, másrészt nem volt rá igényünk. Elmentünk mellette.
A mostani generációnak fogalma sincs mi a demokrácia. Annyi sem, mint nekünk. Ők a tökéletes konzum emberek. Mi adtuk alájuk a szőnyeget a konzumember kialakulásához, hisz semmit sem tettünk ellene. Frakció alakításhoz szoktattuk őket, hogy mindegy miben hiszel, neked közösülni kell az erősekkel. Bármi áron. Ugyanezt tanítja a jobb oldal is, meg a bal oldal is. Mert nincs különbség jobb és bal között.

Sosem hittem volna, hogy demokráciánk csúcsát és gazdasági életünk csúcsát a kilencvenes években éljük meg, amikor még semmi sem volt tiszta, csak vakon tapogatóztunk a sötétben, sosem hittem volna, hogy ha világosságról beszélhetünk, akkor a kilencvenes évek voltak a fénykor.
Hogy, hogy nem, de lám itt a tiszta európaságban, a tiszta demokráciában, rabok vagyunk és nem szabadok.

Talán nem véletlen az sem, hogy az erdélyi online médiából háttérbe szorulnak az okos emberek, az indulatos emberek terpeszkednek mindenre, széttaposnak mindent amiben van némi okosság, értelem, ami valamiféle párbeszédre ösztönöz. Nem véletlen, hogy noha rengeteg modern felület van, ahol simán le lehet folytatni a párbeszédeket, csöstől, mint megannyi disznónyáj szabadul rá a sok vadbunkó s mindent szarrá tapos.
Mert elnézem ezeket a nemzeties „törekvéseket”, semmit nem beszélnek a gazdasági életről, kizárólag arról beszélnek, hogy kihez menjen az adó vagy ne menjen az adó. Mintha nemzeti kérdésünk egyetlen problémája lenne az adó kezelése. Arról senki nem beszél, hogy ez a majdani nemzeti nép, miféle módon termeli ki azt a felesleget, amiből majd a jó gazda szerű vezetőink okosságuk ás bölcsességük révén „tündérkertté” fogják varázsolni az utcáinkat, iskoláinkat és így tovább?
Tehát minden adott, minden fasza, csak az a bajunk, hogy mi lesz az adónkkal.
Én meg azt mondom, hogy semmi se fasza, mert minden úgymond vállalkozásunk majdnem kizárólag az állami gépezet vagy a multik körül forognak, nincs nekünk egy erős gazdaságunk, hanem hulladékokból csipegetünk. Magyarán, kivágjuk a fáinkat, odaadjuk az Ikeának, hogy Kínában gyártasson nekünk székeket. A fáinkért pedig háromszorosan fizetünk majd a székekben.
Na ilyen a mi perspektívánk. És egyetlen kérdés az, hogy a fából kitermelt adóval mit kezdjünk.
A tisztaságunk, az erkölcsünk, az eszünk olyan lett, mint a marketing: ha nem vagy képes bármilyen eszközzel becsapni másokat, szégyelld magad, megérdemled a rossz sorsodat...

Napraforgók

Elnézem ezeket a napraforgó táblákat, amíg a szem ellát csak mind napraforgó, napraforgó. Olyan, mint egy napraforgó tenger. Ezeket a táblákat kézzel lehetetlen megművelni. Szerek nélkül, lehetetlen gyomírtani. Génmódosított magok nélkül, nem gazdaságos foglalkozni vele.
A felduzzasztott városok napjainkban is egyre csak duzzadnak, duzzadnak. Semmi jele nincs annak, hogy az emberiség észhez térne vagy a jobb útra szeretne legalább térni.
A termékvilág árassza magából a nulla értelmet. Annyira bunkó a termékvilág, hogy csak mint a buta madár csipegetjük, oszt vagy megfulladunk tőle, vagy nem.
Nem számít, hogy egészségtelen a táplálékunk, a munkahelyünk, a fő, hogy mindenből tudjunk egy kicsit csipegetni. A jólét címén.
Hogy emiatt a dolgok miatt életünk lerövidült, statisztikailag nem gond, hisz az imádott kelet pótolja dögivel fogyásunkat. Helyünkbe három születik hirtelen. Ők is hullanak, nem gond, hisz ők sem kapták meg a hosszú élet titkát, hacsak az a a fajtája, kik munka nélkül is elvannak. Ezek a natív bölcseknek csak a magukhoz való eszük van, és fix ez a tömeg az, akihez szól a fent említett napraforgó tenger. De meg kell adni, életerősebbek, szaporábbak.
A kérdés ugye az, hogy nemzenék e magam köré nyolc purdét, mint az orgonasípokat sorba rakván, és amék nem úgy sípol, azt nyakon csapnám e? Mert nem. Nem szeretnék magam köré nyolc ismeretlen purdét nemzeni, csakhogy meglegyen a fölényes szám.
Elég nekem a Józsik világára néznem, s elkap a mennyországos honvágy. Mert ha Józsikat nem lehet egy kicsit felemelni, nem hiszem, hogy nekem alá kell mennem az ő szintjére. És itt nem az emberi alázat készségéről beszélek, vagy a felebaráti szeretet hiányáról.
El kell fogadjuk, hogy egyre kevesebbet és rosszabbul fogunk élni. Ebbe kell beletörődni értelmesen. Ez lesz a boldogság titka.
Próbáltam beszélgetni ezzel a Józsival, hogy azért annak a tehéncsorda tulajdonosának is mennyi kiadása lehet. Mert hogy a tehenész ember nagyon kevés pénzt adott neki egy napra. Pedig lett volna honnan. Kérdeztem is, te honnan lenne neki több? Szépen felsorolta, hogy ott a tej, ott a borjú, ott a trágya, a szubvenciók...van honnan. Kérdeztem ettől a Józsitól, hogy ugyanígy fel tudná e sorakoztatni a kiadásait ennek a tehenésznek? Hogy annak nincs semmi kiadása. Szóval az a sok bevétel mind profit, ugye Józsi? Ugye, mondja ez a Józsi.
Éppen hallottam egy felénk is híres és imádott európai miniszterelnököt Józsihoz hasonlóan fogalmazni, hogy külön adót szabnak meg egy üzletágnak, mert „van honnan”, hogy pontosan idézzek. És sorra fognak jönni a „van honnan” -féle egyéb üzletágak is.
Szerintem is abszurd a reklámipar hatalmas profitja. Azért is, mert nem rólam szól ez a reklámipar. A nyolcpurdésnak szólnak a reklámok, mert ők a potenciális vásárlóerő.
Itt a Józsik beszélnek a Józsikról.
Csak az a baj, persze szerintem, hogy az én egyedi asztalos műhelyem is ugyanabba a kategóriába van sorolva mint ezek a van honnan-os cégek, ugyanaz a törvény van rám is kiszabva. Józsik ezt nem érzékelik ezt a bajt, ők azt látják, hogy nő a fűrészport halom, tehát van honnan, neki ne meséljenek.
Megmondom hogy lesz ezzel a van honnanos világnézettel, hogy csak a purdé hátán fog nyomot hagyni az ostor, mert a pénzvilágnak mihelyt leapad pár százalékot a vanhonnanja, tovább áll és nem jön helyébe a megváltás, hanem a helyi banditák fognak még nagyobb orvgazdaságba vágni. És mint az etetett kóbor kutyák mikor elszaporodnak fogják a purdizmust zabálni.
Értem én a katarzis logikáját, hogy mikor az ember végre felébred szabad magyar mivoltára, fel fog lázadni és ki fogja űzni (vagyis erre biztatnak a katarzis generálók) a vanhonnanos vadkapitalistákat és onnan (ama ígéret szerint) minden rózsás lesz, ezeket a nagy napraforgó tengereket majd kézzel fogják kapálni a nyolcasok képletében és nem lesz csak egy nagy Mag, egy szép nagy katolikus Mag, és ez a Mag tele lesz boldogsággal és nemtommivel.
Aztán majd az orosz tankokkal lóról fogunk viaskodni, de lehet, hogy az amerikai repülőket fogjuk parittyázni, attól függ, hogy a Mag egyetlen és örök királya mit fog mondani.
Ez ama katarzis, amit meg kellene élni, hisz rabszolgák kellenek az új piramisok megépítéséhez.
A magyar sors mindig is hajlott a nagy tragédiákhoz. Pedig egy dolgos faj vagyunk, szorgalmasak, eszesek. De a virtusunk az öngyilkosságunk.
Ahhoz, hogy mi egy életképes magyar gazdaságot tudjunk felépíteni, főképpen itt Erdélyben, azt kellene csinálnunk, mint itt a tengerparti székely kürtös kalácsos, hogy főhelyre nyitotta a sütödéjét, esténként sorok vannak a pult előtt, az ember nehezen jut egy kürtös kalácshoz.
De kérdem én, hány magyar egyházember, politikus, pénzes ember szállna be egy részvénytársaságba, mely az erdélyi magyar termelőknek nyitna üzletet? Mert ha csak egy ilyen kis megmozdulás lenne, a helyi magyarság követné a mintát.
De mit várjak el attól a dévai nagy eremdéeszestől, aki unzsenír elémbe vág a behemót benzinfalójával a stoppnál a jobbra vezető sávról, a kereszteződés közepén elvágja a balra vezető utamat? És rendszeresen minden reggel? Miféle törvénytisztelő az ilyen ember? Fog e ez az ember egy közös projektbe beszállni? Csak azért mert ő egy katarzist megélő nagy magyar?
Nem fog.
Egyik sem fog. De elhitetik velem, hogy menjek fel a dombra katarzist megélni előbb. Ahogy a baptisták mondták minden tervemre: „imádkoztál? Megkérdezted az urat? Nem? Na kérdezd meg az urat...” és láss csodát, hiába szólt hozzám az úr bárhogyan, nekik az úr nem üzent semmit, csak azt, hogy rothadt alma vagyok a szép piros, egészséges almák közt.
Na, most egyelőre a tengeren imádom a nap istenét, a víz istenét, és arra gondolok, ha keveset is, de jól akarok élni...én már nem hiszem, hogy lovagolni fogok, legfeljebb az örök vadászmezőkön...
Nesztek hullám nektek is: ~~~~~~~~~~~~....

Túszmentés a tehén farkától

Hogy a Józsi -féle krónika teljes legyen.
Most egyezzünk meg, ki ír még ezekről a Józsikról ilyen krónikákat? Pedig írni kéne ezekről a Józsikról is, nemcsak az indiai bölcseknek az élet hiábavalóságáról vallott bölcsességeiről. Mert lehet egy fürj élete szar, akár az én növelt komfortos ketreceimben is, ahol az étel a víz mindig bőséggel van tálalva, de talán nem tudja a fürj, hogy élete lehet százszorta pokolibb egy kisebb ketrecben, egy éppen akkora ketrecben, ahol csak úgy tud megfordulni, ha vezényszóra fordul meg mind a negyven fürj egyszerre, és ételt meg vizet csak rátióra kapnak, ezek az indiai bölcsek számára a komfortos ketreces fürj élete nem különb a vezényszóra fordulós fürjtől.
Ezeknek a bölcseknek mindegy. Mert őket nem a fürj magánélete érdeklik, hanem csak maga a tiszta bölcselet. A szent formula, ami első hallásra nem oszt, nem szoroz, enni sem ad, nem is öl, jól hangzik. A nesze semmi, fogd meg jól marketingje.
Ennek a partikuláris Józsinak, aki valamiért úgy érezte ott a hegyekben, hogy mégsem egy a sok Józsiból, valami megérintette, hogy elkezdett fészkelődni. Ugyanis írt nekem a volt nevelőnője, kivel volt nekem egy még plátóinak sem nevezhető balszerencsés afférom, ami miatt nekem még szimpatizálni sem szabad velem ellentétes nemű emberfajjal, miszerint a vád rám az, hogy mindent intenzívebben élek meg, noha nekem nem kellene kardot helyezni az ágyba éjszaka határátkelő hálótársnak, mert intenzitásos megélésem nem kifejezetten fűzfavessző jellegű, szóval írt nekem többezres kilométeres távlatból, hogy ez a Józsi ki akar menni hozzá, és mit szólok hozzá? Én őszintén megírtam neki, hogy ha nincs jódolga, akkor ezzel a Józsival még a lehetőségét is elzárja a jódolgától, mert ez a Józsi nagyon munkaellenes egy fickó. Mert egy az, hogy valaki bölcs és sok bölcseletet tud mondani, de mikor meg kell fogni a munka végét, hirtelen semminek sincs értelme. Mert a munka direkt eredménye a pénz, a pénz meg a világ megrontója, emiatt egyenesen bűn eme pénzes mánia üldözése. De mivel szaros gatyában leledzik az ilyen életbölcs, úgy érzi a munkás gazdagoknak kutya kötelessége őket támogatni, mert van honnan.
Mert a Józsit ismerem régről. Volt vele egy pár köröm, ilyen ember foglalkoztatásilag. Jó gyerek ez a Józsi, de a munka eredményben van neki egy kis deformációja, azt hiszi magáról, hogy a kézlengetése is aranyat ér, akár egy mérnök kézlengetése, hisz mindketten kezet lengetnek, az egyik lapátot tart, a másik pixet a kezében. És mondjuk a sebességet sem érzékeli jól, mert van neki egy ilyen kiforrott paraszt lengetése, ahol az egyensúly mindennél fontosabb, csak ehhez hozzá kell számítani egy ötszörösen lassúbb tempót.
De nem gondoltam, hogy ennek direkt következménye az lesz, hogy a Józsi akkor engem fog felkeresni, mint potenciális túsz menekítőt. Én két szóból megértettem, hogy ennek a Józsinak a szabadságának a megvételéhez az a mocsok pénz kell, ami minden bölcsnek a rémálma, mindaddig amíg nem ejtik túszul. És ki a faszom az ebben a kemény, szívtelen világban, aki csak kiránt hanyag, elegáns mozdulattal a belső zsebéből egy százast és elküldi ennek a túszul ejtett munkavezérnek a váltsákdíjat: a vonatjegyet és a hozzájáró csomag szivarat? Mert hogy ennek a Józsinak a kalkulációját idézzem: „mikorra gyűl össze nekem annyi pénz, hogy vonatra elegendő legyen, ha naponta kapok annyi pénzt, hogy éppen egy pakk cigit vehetek rá?” Mert ugye egy pakk cigi napjában jár, abból nem vehet el, mert életében egyetlen egy jó dolog van, az a cigi, azt csak nem áldozhatja fel. Tehát ments meg ha akarsz, de nekem az ne fájjon egy cseppet sem.
Azt mondta egyszer egy asztalosmester, hogy a munkapad és a munkás viszonya olyan, hogy az okosabb enged, a szamár szenved, azaz ha a munkás egy vadszamár, a munkapad fog szétesni.
Így vagyok én az okosabb Józsi szenvedése ügyében.
Feladatnak tűztem ki ennek a Józsinak, hogy valahogy erőltesse meg magát és jusson el Brassóig. Ha Brassóig eljut, hívjon fel. Csoda történt, mert eljutott ez a Józsi Brassóig, felhívott, hogy akkor Brassóban van. Megkapja a pénzt egy óra alatt, estére már be is ért Dévára.
Mosdatlan, büdös volt, mint egy igazi román tehenész.
Azt mondta majdnem sírva, hogy végre lát blokkokat. Mert hogy ott a hegyekben csak mind zöld, állat, házak, de se egy rendes blokk, meghatódott ettől a sok blokk látványától.
Meg is lepődött, mikor harmadnapra megmutattam neki a kertet s benne a méteres gazt, még nem fehéredett ki teljesen, még mindig áradt belőle a pisiszag, de nem kommentált, elkezdte azzal a józsisan sajátos parasztlengetésben kihúzogatni a gazt.
Persze adagolom neki közben a motivációs dumát, de úgy érzem sok lesz ez neki, a napi ciginél tovább nem igényel több motivációt.
Annyira kértem csak, könyörögve, hogy tudatosodjon benne az a dolog, hogy ne többet, de amit megeszik, elszív, elfogyaszt, azt valahogy dolgozza le, mert otthonról nem teszek többet a világ kasszába pénzt.
Azt mondta jó.
Persze én sem hiszem.

Hogyan lesz a gyarmat

Azt mondják, hogy ha valakin segíteni akarsz, ne ingyen kenyeret adj neki, hanem tanítsd meg halászni, hogy képes legyen saját maga kenyerét megkeresni.
Ez egy jó mondás. Én ezt aztán magamra vettem és önképző módon tanítottam magam halászni, mivel ez életemben nem volt sok olyan alkalom, ahol az ingyen kenyér besétált volna csak úgy a számba.
Éppen azért bármiféle adománynak nagyon örvendtem, értékelni tudtam minden falatot, minden szerszámot, minden megrendelést, ha néha nézeteimmel is ellenkezett, a jó szándékot sosem vetettem el. Jó, bevallom, egyszer kétszer, mikor az élet sarokba szorított, és letettem az utolsó előtti kártyámat: a hetest, és pirosat kértem, holott tököm volt, mert tudtam, hogy a partner bármennyire szamaritánus, de ha kipakolom, hogy tökre van szükségem, fix, hogy mást tesz le, csak ne győzzek. És úgy is volt. Piros helyett tököt rakott le, csak ne győzzek.
De mondom, ritkán tettem ezt.
Mert elgondolkodtam ezeknek a Józsiknak, Istvánoknak, Jocóknak stb. életein, hogy csak várják a sült galambot a szájukba, és úgy tesznek, mintha életképtelenek lennének. Árad belőlük egy szent balfaszság, eredeti Adidas-ban (kínai nem jó), amit furcsa mód ez a nyugati világ most ebben az ázsiai profilban kezdett el csodálni, hogy: lám az egyszerű butaság, ama életet adó szent butaság. Mert akár el is repülhet a sült galamb mellettük, legfeljebb csak nézik amint repül, ha nem fix a szájukba landol.
Sarkítva persze, de elgondoltam ezeket a szerencsétlen afrikai helyeket, ahol még mindig ez a szent butaság az egyetlen emberi mérvadó, sok ilyen nyugati embert hallottam, hogy ha segíteni akarsz, menj Afrikába segíteni, mert sok ott a kötözni való seb a sok törzs meg polgárháború miatt.
Elgondoltam, hogy jó, de mi van akkor, ha valaki halászatra akarná megtanítani azokat a szerencsétlen afrikai elnyomottakat és nem európai pénzeket értelmetlenül elkölteni, örökös sültgalamb formájában? Mert nehéz mindig fix egy szájat eltalálni, ha az ember sült galambokkal dobálózik, legtöbbje a zsarnokok szájába repül, kiknek talán a hadgyakorlat többre vitte az eszüket, legalább a magukhoz való eszüket.
Tegyük fel elmegy egy becsületes vállalkozó afrikai szerencsétleneket halászatra tanítani. Tegyük fel nem lopják szét a felszerelést, hanem elkezdenek szakmát tanulni, elkezdenek termelni, a vállalkozó piacot is visz, hogy a csórónak ne kelljen kínlódni, legyen piaca. Bekapcsolódik több nyugati vállalkozó, utakra, vízcsövekre pénzt szereznek, persze hitelből, és így tovább. A sok szerencsétlennek kezd kialakulni valami.
Igen ám, de jön egy pár nagyokos, sültgalambtól jóllakottan, és elkezdi kiabálni, hogy: gyarmat lettünk, és ezek a rohadt kapitalisták azért jöttek, hogy minket kihasználjanak.
A végén az ember megint oda jut vissza, hogy elég lett volna a sült galambot küldeni, nem halászbotokat. És egyébként, ha felszámolod ezeket a törzsi viszálykodásokat, a nyugati társadalom unatkozó rétege mivel fog foglalkozni?
Mert hiába adtam a Csabiknak, a Gigiknek kicsempézett fürdőszobát és külön szobát, miután elfogyott az adomány sampon, nem vettek újat, mondván nem fektetnek közös samponba. Így lett aztán a közös gázbutéliával, nem töltik fel, mert az egyik kétszer főz fel rajta kávévizet napjában, többet használ, ami viszont testvériesen közös volt, az a kosz a csempén és az ujjnyi zsír az aragázkályhán. De nem tudom mitől, mert sosem főztek, sosem sütöttek rajta.
A kis hűtő is a vasasban landolt, mert örökké tele volt rohadt szalámi végekkel, félig nyitott pátékkal, sosem volt kimosva, miután beleköltözött a hullabűz, nem használták, de ki sem kapcsolták, mert akkor kijött belőle a hullabűz. És sorolni lehetne az balfaszságnak szentségeit és akkor szidni lehet a civilizációt, aki mégiscsak szeretne nem büdös házban, legalább egyszer lemosdva egy nap élni.
De hát nehéz, mert ezek a hátrányos helyzetű emberek nagyon érzékenyek is, rögtön felszisszennek a gyarmatosításra vagy rabszolgaságra utaló bármilyen áttetsző felhőcske árnyékára. És mikor hátrányos helyzetű emberekre gondolok, nem a cigányokra értem, hanem a hófehér, sápadtarcú szálmagas magyarra, és most teljesen mindegy, hogy székely vagy nem székely.
Én nem tudom azért. Mennyire örvendtem volna, ha lett volna valaki akire legalább felnézzek az asztalos szakmában, akitől ellophattam volna a szakmát. Ha dolgozhattam volna egy civilizáltan felszerelt műhelyben. Eszembe sem jutott volna a gyarmatosítás gondolata. De nem volt. Improvizált műhelyekben dolgoztam, legtöbbször spekulánsok voltak a vállalkozók, amíg rájöttem, hogy ennyi kínnal a sajátomat is csinálhatom. Nem kellett engem az orromtól vezetni a halászat iskolájában, hanem mentem mint a pisztráng az árral szemben.
Én ezt a borzalmas haragot sem értem, amit most a nyugati emberek felé tanúsítunk, hogy jönnek és felesznek minket, gyarmatosítanak minket. Talán így van. Ez a dolgok velejárója. De egy pár dolgot azért tanulhatnánk tőlük. Például azt, hogy ha valamit el akarsz adni, akkor egy Metro és egy Auchan mögé építenek egy Praktikert. Miért nem építünk mi ezek mellé egy Pacsirtát? Például egy híres magyar termékeket forgalmazó nagy üzletházat? Ne azon keseregjünk, hogy számítógépes szalagon fut a vásárlás, hanem azon legyünk, hogy nekünk is legyen olyan.
De hát ez is tipikusan magyar.
Pedig még mindig vannak lehetőségek, erőforrások, ötletek, csak ami nincs: akarat. Inkább mindent kimagyarázunk, semmint leüljünk stratégiázni, tervezni, dolgozni.
Hogy spóroljuk a semmit, az nem stratégia, nem terv, nem munka.
De hát amint ezek a Józsik meg a többiek, ha valami nem megy magától, ha a seggre nincs slag kötve, felőlünk maradhat akár szarosan is...a lényeg, hogy nem leszünk gyarmat.