Egy
október végi, kellemes őszi délután, Muskóczi az édesapjával
a kolozsvári Házsongárd temetőbe mentek. Gondolták, hogy mire
eljön a halottak napja, addig a nagymama családi sírja körül
takarítsanak egy picit. Így is tették, kitépegették a száraz
növényeket, kicsit a sír körül összeszedték a fákról lehulló
száraz gallyakat. Nem volt nagy munka, de édesapja azért gondolta,
hogy jobb előbb kitakarítani, hogy a halottak napján, amikor
nagymamát is kihozzák, ne kelljen piszkolódni.
De
hogy a dolog köztünk maradjon, később Muskóczi rájött, hogy
édesapja vállalta magára a sír rendben tartását, mert ahányszor
mentek a nagymamához, mindig kérdezte: „A sír rendben van
Bandika?”. „Persze anyukám, rendben van, most voltam ott
nemrég”. De ez a dolog semmit sem változtatott a lényegen. Arra
a bizonyos napra mindig rendben volt a sír.
Már
csak azért is szerette Muskóczi az ilyen ritka kirándulásokat,
mert hogy, hogy nem, de ilyenkor hazafele tartva, be szoktak ülni a
„Március 6” utcai „Caffe Bar” ba, és amíg édesapja
megivott egy kávét és elszívott néhány szivarat, addig Muskóczi
bevágott egy szavarint és egy cukormázas dobos torta szeletet.
Ezt
a „hogy,hogy nem” kifejezést azért fontos kiemelni, mert
tudvalevő Muskócziék szegények voltak, és nem mindig tudták
megengedni maguknak, hogy cukrászdában finomságokat egyenek.
Ezen
a délutánon is azt remélte Muskóczi, hogy a temető után
betérnek a Káfébárba.
Ahogy
ott takarítottak a sír körül, Muskóczi párszor elolvasta a sír
kőre vésett neveket. Azért olvasta el többször, mert sajnos nem
tudta észben tartani azokat a neveket. Amiket ő észben tudott
tartani, azok sosem azok a dolgok voltak, amire apukája azt
mondhatta volna, hogy a hasznos dolgok. Volt is benne egy állandó
bizonyítani akarás, hogy nem olyan buta és hülye ő, meg
haszontalan, mint azt apukája gondolja róla. Az is bántotta
Muskóczit, hogy apukáját sokszor szégyenbe hozta. Főleg az
iskolában. Ezért égett a vágytól, hogy apukájának bizonyítson
mindenképp.
A
sírkő alján volt egy szám: 219. Muskóczi kérdezte, hogy mi
lehet az a szám? Az a szám, mondta apukája az a sírnak a
táblázási száma. Minden sírnak van egy táblázási száma egy
hatalmas térképen, hogy adott esetben megtalálják azt.
Érdekes,
mondta Muskóczi. Mi benne az érdekes? Kérdezte apukája.
Hát
az az érdekes, gondolt egyet Muskóczi, hogy a múltkorjában
megszámolt egy tasak pufarint (felfújt, glazurált búzaszemek), és fix 219 pufarin volt benne.
Hogy
miért lódított ekkorát Muskóczi, talán sosem lehet kideríteni.
Lehet, hogy a piszológusok találnának rá magyarázatot, hogy
mivel nagyon bizonyítani szeretett volna apukájának, és mivel
sajnos nem volt semmi amivel tudna, mert hisz iskolában nem tanult,
munkára sem igen adta magát, örökké csak játszott volna és
örökké csak buta dolgokban járt, a felnőttek szerint
hülyeségekkel foglalkozott, amik az embert nem viszik semmire, hogy
valamiben kitüntesse magát, azért lódíthatott ekkorát.
A
lódítás hatására, apukája egy percig csendben volt, aztán
nyugodtan azt mondta, hogy nem hiszi el.
Muskóczi
már el is szégyellte magát, nem is tudta felfogni miért mondott
ekkora marhaságot, de hogy tetézze igazát, avagy butaságát,
erősítette, hogy de igen, megszámolta, és annyi volt.
Apukája
csak annyit mondott, hogy ő mégsem hiszi el.
Hazafele
aztán, ahogy mentek a város főtere felé, Muskóczi úgy érezte,
hogy a feje hatalmasra dagadt és szíve erősen vert, verejtékezett
és lábai, kezei reszkettek, borzasztóan szégyellte magát amiért
hazudott, és pillanatok alatt átfutott lelkében az összes róla
tett megjegyzése az apukájának. Sokszor mondta neki apukája, hogy
nem tud sem írni, sem olvasni rendesen, nincs kétszáz szó a
beszéd kincstárában, nem tud számolni, nem képes a szorzó
táblát megtanulni, hogy semmiben sem kitartó, mindennek nekifog és
abba hagyja, semmivel nem foglalkozik rendesen, rosszak a jegyei, nem
tanul semmit, nem zavarja őt, hogy milyen buta, trehány, és még
nem is köszön senkinek, csak néz ki fejéből, mint egy buta
teknős béka.
Ez
mind egy szempillantás alatt átfutott elméjében és szégyellte
magát. Apja mögött ment szomorúan, és hogy, hogy nem, de nem a
Március hat utca felé kanyarodtak, hanem elmentek a Bánnfy palota
előtt, ott kanyarodtak a Lenin utcára, tehát elmaradt a szavarin
és a cukormázas dobostorta szelet, elmaradt a beszélgetés.
Sosem
esett szó aztán erről a lódításról többet. Talán azért is,
mert sajnos ezzel nem fejeződtek be Muskóczi bizonyító
próbálkozásai. Valahogy azt remélte, hogy megtalálja a maga
módján a bizonygatást, hogy mennyire szereti apukáját és
mennyire meg szeretne neki felelni.
A
halottak napján, aztán elmentek az egész család a temetőbe,
nagymama elégedetten vette számon, hogy fia, Bandika eleget tett
igéretének, kitakarította a sírt. De ezen felül nem mondott
senki semmit. Váza szerepben konzerves dobozokba köveket raktak,
hogy fel ne borítsa a szél, a virágokkal együtt.
Muskóczi
megfigyelte, hogy nagymama pontosan úgy tekintett apukájára, mint
aki sokat lódított neki az életben, ugyanaz a szomorúság volt
nagymama arcán, mint apukáján, mikor azt hazudta, hogy 219 pufarin
volt a pufarinos tasakban.
Lassan
szürkült aztán, lement a nap, a temetőben már nagyon sokan
voltak, majdnem minden sír körül családok álltak, mindenki
gyertyát gyújtott, sokan azt suttogták, hogy milyen szép, megható
az a sok gyertya, egy fajta ünnepélyesség áradt az emberekből,
de Muskócziban más érzelmek szabadultak fel.
Úgy
érezte, hogy az egész egy hazugság. Sehogy sem akarják megérteni
a szeretettek, hogy szeretik őket. Nem használ sem az őszinte, sem
a lódított vallomás. Olyan volt Muskóczi számára az a sok égő
gyertya, mintha aznap a szeretetet temették volna el.
A
világítós megemlékezés után, mindenki haza igyekezett, csupán
azok az emberek tűntek kissé boldogabbaknak, akik jól
bepálinkáztak az ünnepség alatt, a többiek csak szomorúan
mentek a tömegen át.
A
Nagymama nem akarta, hogy haza kísérjék, Muskóczi apukája
szerette volna haza kísérni, de erősködött Ilonka nagymama, hogy
nem és nem. Szomorúan mentek be a sötét, boltíves kapun
Muskócziék, a szegényes lakrészükbe.
Másnap
Muskóczi vett azért egy tasak pufarint a kiflire szánt
uzsonnapénzén és csupán kíváncsiságból elkezdte megszámolni a
benne levő pufarinokat. Még az egy negyedénél sem járt a
számolással és meglett a 219 pufarin. Ezek szerint azzal a kevés
számtan tudásával is rájött, hogy valószínű ezer pufarin is
lehet egy tasakban, de semmiképp sem 219. Töprengett, hogy
megmondja e ezt apukájának? Végül úgy döntött, hogy nem mondja
el, ne szomorítsa tovább. Attól félt, hogy még szomorúbb lesz,
ha megtudja, hogy képes volt pufarint számolni, és bezzeg a
hasznos dolgokkal nem foglalkozik.