Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

A Gaia projekt

Nem hiába mondják, hogy kell valamiféle kémia egy kapcsolathoz, legyen az bármilyen. A közreműködés vegyületnek lehettem lelkes tagja az utóbbi hónapban.
A történet röviden annyi, hogy Ildikó aki dizájneres megkeresett, hogy egy barátja ajándékboltot nyitna s ő dizájnolja ki. Fabútor s ilyenek. Letisztított vonalak, formák, ilyenek kellenek. De hamar. Nem hagyhattam ki ezt stressz termelte adrenalint. Fárasztó és gyilkoló, mindig megesküszöm, hogy utolsó, aztán mégis mint ilyen függő iszom e pohárból.
Irtó késztetést éreztem nem figyelembe venni Ildikó formai elgondolásait, mert rengeteg asztalost megrázó megoldást kellett kitalálnom, hogy azok a polcok, s bútorok olyan egyszerűknek, letisztítottaknak hassanak. Indokolatlan sok rajzot készítettem, amíg megkapták végső formájukat a bútorok. Csak egy technikai dolgot említsek, az esztergált lábakat rendszerint utólag illesztik a bútorba, ki kellett találnom egy megoldást a két méteres oszlopok esztergálásához, másként a lábak egyszerűen kiszakadnak a legkisebb mozgatásnál. Sok dizájnos részletre, például az oszlopok, lapelemek 45 fokos illesztéseinek nem igazán tulajdonítottam fontosságot, de megértettem, hogy Ildikó meglátásában minden részletnek létbeli fontossága van, így kénytelen voltam fatalista hozzáállásomból engedni, s úgy csinálni, ahogy kigondolta. Nem bántam meg, mert így utólag igazat adtam neki. Fontosak a részletek.
Ami belőlem a teljesség igényével hiányzik, Ildikóban megvan: a nyugati trendiség transzlációja a mi balkáni világunkba. Hogy valami bődületes okosságot mondjak én is. De tetszett nekem ez a helyzet, hogy valaki a részletekig mindent kigondol. Bíztam a meglátásban. És legfőképpen bíztam a meglátó megrendelőjében is akit akkor ismertem meg, amikor már a helyszínen kipakoltuk a bútorokat. Nem utolsó sorban egy jól sikerült munka a megrendelő dicsősége, mert ha nincs A megrendelő, nincs se meglátás, se transzláció, se semmi.
Nem is szaporítom itt a szót tovább, mondják el a képek amit leírni nem tudok, mert vár engem a műhelyben két nyúlketrec, ilyen szakmai kulturális robbanás után jól jön egy kis bokalazító gyakorlatozás. A nyúlketrec pont jó erre.
A vitrin és a megvilágító lámpa
vitrin sor
nagyjából berendezve, középen a festett kisasztalokkal

a megrendelők: Ildikó és Zoli
számomra a legszebb pillanat: a megrendelő elégedett mosolya

pult belső, a letisztított vonalak címén
átfestett régi komcsi hatású bútor..hihetetlenül megváltozik

tipikus komcsi bútor szétvágva, átalakítva s lefestve...

az asztalos töpreng

az asztalos mér

Kötelesség

Azt élvezem ebben a mai nagy nemzeti ébredéses hajnalon, hogy bizonyos szövegekben tudatosan történik a nyelv kiMAGozása. Mikor ezt meglátom így, mint egy kódféle mintha megcsapná valaki a fejemet, mint egykor azok a fene ritka pedagógiáról híres tanárok: látod fiam, ezt sem tudod...s akkor plaszk egyet a fejemre. Persze mit sem sejtettem én akkor mi az a pedagógia és pláne hogy híres pedagógia, aminek a nosztalgiájától ma mindenki odavan, arra emlékszem, hogy a vérnyomásom mindig felment ilyenkor és egyetlen egy dolog akadályozott meg abban, hogy visszamondjak, visszaüssek, hogy ezek a fene híres pedagógiától öntelt emberek kétszer akkorák voltak mint én.
Elgondoltam, hogy azért mennyire hatással van az emberre a médium, amiben felnő. A feleségem például vasfegyelmes neoprotestantizmusban nőtt fel, azóta benne van ez, hogy: kötelesség. Én például liberális közegben nőttem fel, ezért van az bennem, hogy: kedvtelésből. Nálam a kötelesség kiveri a biztosítékot. Akkor is ha nekem kell KÖTődnöm, vagy valaki elKÖTeleződik nálam.
Tehát ez az a kód. Magolok, azaz magyar vagyok. NEOmagyar.
Olvasom ezeket a neomagyar piszológus kifejtéseket, miszerint a gyermeki kötelesség, a szülőkkel szemben, az iskolával szemben, a tanárokkal, társadalommal, és persze a kormánnyal szemben. Ezek a MÉZes MÁZas kifejtések szmájlikkal kitapétázott utakon akar engem elvezetni az életben csupa KÖTelességekhez lebilincselve.
Elkezdtem magamban ízlelgetni ezt a kötelesség szót, hogy sokat hallom mostanság és az az érzésem, hogy valahol ezt a szót belénk égették valahol, van aki felfigyel rá és zavarja, mint engem elkezdett az estétől hirtelen zavarni, de meglehet sokan sosem fognak ezen elgondolkodni. Mert ez a kötelesség dolog minden iránt, olyan mint egy nekikeseredett, fogcsikorgattató, zsarolt státus, szoktam is hallani: ez van, ezt kell szeretni...ez van, más nincs...vagy megszoksz, vagy megszöksz...stb.
A gyermekek előtt szokták ezt mostanság lobogtatni: kötelesség. KÖTelesség. Tehát nem KEDVtelésből, SZERetetből, hanem kiBASZott búbánatos muszájból, mert ha nem kivetett leszel.
Ami Magyarországon történik mostanság, az ennek az elkeseredett állapotnak a hivatalosítása, törvénybe és történelembe iktatása. Eddig láttam a faj gyűlöletet, de ma látom a család gyűlöletet. Szülő a gyermeke ellen és persze kölcsönkenyér visszajár alapon a gyermek a szülő ellen. Egymásnak esnek ebben a fene nagy kötelesség tudatban és tiszta hagyomány ápolás címén szapulják egymást. Annyira, hogy ez a családgyűlölet nemzeti szintre emelkedett.
Mondtam is ennek a Csabinak itt, hogy te ez a magyar nyelv azért fejlődött ki ennyire szerteágazóan és gazdagon, hogy lehessen jó hosszasan és kacskaringósan mellé beszélni, félre értetni dolgokat. Mert lám itt van ez a kötelesség dolga, hogy az elménkbe van égetve, hogy kutya kötelességem nekem ezt és ezt, így és így csinálni, de lassan kezdem elfelejteni ezeket a szavakat, mint: élvezetből, kedvtelésből, szeretetből. Hogyne, mondja a neopiszológus: élvezetből, kedvtelésből hajtsd végre a kötelességedet.
Lám, így ki lehet ezt forgatni...

Kert pikcserek

bal oldalt az ingatlan befektetés: új kerítés, hulladék műanyag csövekből
pár hagymából szaporított sárga nárcisz

ez a két szép jácint tulipángyanús nárciszként kerültek ide

a jácint gyűjteményem, a kövérek régiek, a kicsikéket a múlt ősszel vettem


Happy end fíling

Attila vasárnap reggeli levele Annához

"Gondolom, hogy ebbe a happy end fílingbe keseredünk bele...néha az az érzésem, hogy az igazi pihenőnk és megnyugvásunk az örök csend, hallgatás lesz valahol az ibolyák gyökere szintje alatt.
Valahogy úgy vagyunk mi, mint az örökké befektető gazda, magától minden falatot megtagad, hogy még egy nadrágszíj földet megvegyen, gondolván attól jobb lesz. Közben pedig végesedik életünk.
Elnézem a fiamat, te, az egy olyan jó érzésű gyermek, hogy kitalálni sem lehet jobbat. Kérdem én, az istennek mi kell több egy embertől, hogy örökké dilemmában és homályban tartsa? Minek ez a csoda, mint a Föld? Annyira csoda, hogy nem lehet csak véletlen műve, ilyet egy szuper intelligencia nem tud létrehozni. Ez az ősi létforma, ez a csoda nekem többet elárul, mint mindenféle okos írástudó mindenféle hókuszpókusz kitalációja a hitről. Hogy hit által s ilyen baromságok. S kiderül a hit a gyengék önámítása, drogja. Mert ebbe a hitbe belepréselnek mindenféle ideológiát, amit a hívők vakon hisznek.
Nem akarok hinni, nem akarok kételkedni, hanem érezni a pillanatot. És ezt a pillanatot amennyire csak lehet, többet érezni.
Ezért van az, hogy más szemmel nézem a bútorokat amiket készítek, ki akarom iktatni a gagyi megoldásokat, és főképpen méreg drágává akarom tenni kezem munkáját.
Lehet, hogy mélyen kezdek belenyúlni az isten tagadásba, de egy biztos, ha igen, akkor ezt az ember istenképének köszönhetem. Kösz, az az isten nem kell. Az nem az, aki ezt a világot létrehozta, fenntartja és igazságot tesz majd. Ebből az igazság szolgáltatásból sem kérek. Az nem igaz, hogy szeretetből bünteted azt akit szeretsz. Ez egy perverz, pitiáner, bunkó falusi mentalitás, mely aztán a szeretlek szót elfelejti kimondani mielőtt szemhéja végleg lemered. Várhatod, mert nem lesz. Magával viszi az örökkévalóságba.
Lehet, hogy elkeseredésünk jogos, mert egy nem létező rózsaszínű happy endben reménykedünk, holott nekünk csak egyszerűen mást kellene lépni.
De lehet, hogy tévedek..."

A Világ lekönyvelése

Sokan azt hiszik, a virágoskert akkor szép, amikor minden ki van virágozva, színekben úszik minden és mennyei illatok áradnak mindenfelé. Sokáig így hittem én is. Amióta a virágok rendre átvették a kertem zöldséges részeit, másként vélekedek erről is. Mint mindenről általában amit saját bőrömön tapasztalok meg, nem könyvekből vagy netről olvasok.
Észre vettem, hogy valamiért az ember nem szereti a folyamatot, csak a kész terméket. Mikor lesz már kész? Mikor fejezed be? Akkorra meglesz? Elkészülsz a határidőre? Hamar, hamar, mert lemaradok. Vágj ki egy részt a combodból, hogy a griff madár elvigyen a finish-ig. A dedline-ig. Valahogy így. Fogcsikorgatva, szenvedve kinyögni a kész terméket.
A virágoknak, bokroknak, fáknak mind prédikálhatsz. Azaz teletömheted mindenféle csodaszerrel, becsaphatod mindenféle trükkel, hogy idő előtt hajtson s virágozzon, de az természet ellenes. A természetesen élő világnak megvan a sajátos ritmusa. Mi ettől a természetestől tértünk el. Tunningoljuk magunkat idegen energiákkal, hogy többet, gyorsabban termeljünk.
Amire tanít engem a virágos kertem, hogy mindaz a rend, amiben hiszek, az egy nagy lószart sem ér. Mert elnézem minden nap, pár percre, bármennyire közeledik a halálidő, határidő, kimegyek a kertembe, ha nem más pisilni, vagy valakivel mobilozni egyet, kapok rá alkalmat, és szeretem nézni, ahogy minden nap hoz valami újat a virágos társadalom. Egy kis növést, egy új hajtást, egy kövéredést, egy rügyet, egy virágot, nini, ott is kibújt valami, pedig el is felejtettem mit dugtam oda. Minden nap megnézem a jácintok hogy robbannak szét rendre. Olyan mint egy kézi gránát a virága, mielőtt kirobbannának a kis virágok belőle, mint megannyi repesz. Minden nap új repeszek szakadnak szét. Az illat már sejteti magát. A megfogant kis rózsabotok is szépen rügyeznek. A rengeteg nárcisz mint egy félelmetes hadsereg dugja ki lándzsáit a földből, a sárga nárciszok már vígan dalolnak nagy hetykén, bontogatják bólogató fejeiket. Ezek a krókuszok, ezeknek már kezd lejárni az idő, mint a koraérett fiatal lányoknak, kik hamar siettek fiúk ölébe, nehogy lemaradjanak valami jóról. Elkápráztatják ugyan az embert ezek a gyors, friss tavaszi virágocskák, gyors előjátéknak elmennek.
A tulipánok még csak leveleiket illegetik billegetik, mint a keleti éjben a lány csak kéjelgő táncot jár, de még messze az a pillanat, amikor az örömért ki kell fizetni a négy kecskét. De a tánc sem rossz. Mert nem egyformák a tulipán levelek sem.
Lesem a folyamatot, és örömöm telik benne. Ezelőtt pár éve lestem a virágzást, de ma inkább érdekel a folyamat. Hogyan jutunk oda? Miből mi lesz?
Mikor elkezdtem virágokkal is foglalkozni, így gondolkodtam: ez az ágyás ilyen virág lesz, a másik meg olyan. Csak elfelejtettem könyvelni a dolgokat. Vettem halomra a hagymákat, dugicsáltam is őket serényen, minden, de mára a közel százféle tulipán úgy össze keveredett az őszi kiültetéskor, hogy elvesztettem a rend vonalát. Na de nem baj, majd most könyvelni fogom. Így biztattam magam. Csak éppen nem tudtam rájönni, miféle módszerrel könyveljem a több ezer szanaszét hagymát? Még mindig a módszer tanulmányozásánál tartok.
Így töprengve miközben a kertem fejlődésében gyönyörködtem, elgondoltam, hogy például itt van a nyelvtan dolga. Egy rendszerező módszer, egy filozofikus eszköz, egy könyvelési rendszer, mely meg akarja magyarázni a beszéd nyelvünket. Azaz meg akarja húzni a határokat, innen odáig a nyelv magyar, onnan már nem az. Vagy csak részben az, helytelen magyar. Ha valamit ez a tudomány nem ért, hogy például a harangvirágnak miért lett sötétebb árnyalatú a levele, mint a lejegyzetté, lekönyveltté, kitalálja azt, hogy tájszólás. Ez van, az emberi tudomány, mely nem más mint módszeres könyvelés az élő és holtnak vélt világról, véges, és ha valamire nem talál magyarázatot, csinál egy „egyéb” rubrikát a hosszú lajstrom végére. Ami aztán a továbbiakban bekérezkedik valahova, attól függ, ez a fajta könyökölés mekkora büzsét kap a kormánytól és mennyi álszent nyelvőr jelenik meg a piacon. Azaz a politikumnak mennyire eszköz ez a tudomány. Mert ezt a tudományt, mint a fegyverezés tudományát is, emberek önbizalmának a gyengítésére használják, mint kémiai fegyvert bevetik a lázongó tömegre, hogy veszítsen lázadó hangulatából.
Néztem ezeket a virág csokrokat, amiket feleségem születés napjára kapott a megannyi patikákból, micsa pompás csomagolásokban voltak, pazar díszítésekkel, azok a csodás, mesebeli színek, olyan bordó rózsák, hogy a színpalettán nincs olyan bordó. Aztán mikor elkezdtek elszáradni, a szelektív hulladékosztásnál bontom a csokrokat, hát elcsodálkoztam miféle trükköket alkalmaznak manapság a csokorkészítők. A virág egy kémcsőbe van szúrva és egy teljesen más növény szárára drótozva, meg ilyenek, műanyag katicabogár szilikonnal ragasztva a levélre. Ilyen a nyelvtan is, gondoltam, egy kicicomázott csokor, ami előtt nincs pardon, aki azt lebegteti, hatást tud vele gyakorolni. A nyelvtan egy eszköz az entellektuel rétegnek, mint a migrénes ájulás a középkori nőknek: ha valami nem odaillő, rögtön alél a nyelvőr. Rögtön jön a nyelv mátrixxal, s bizonygatja neked, hogy mennyire helytelen ahogy írsz, ahogy beszélsz.
Jó, oké, legyen egy tudomány erről, mint a zöld emberkékről a Nasa-nal legyen egy iroda, ha a népnek szükséges azt finanszírozni, de ne csessze nekem a pihent agyamat senki ezzel a tudománnyal. Vagy a délutáni pihenő alkalmával, elmélázhat bárki, könyvelheti a nyelv csodálatosságait, de lám, hiába van kottára írva az öröm óda, mégis ahány, annyiféleképpen énekli el, s nincs abban hiba egyben sem, amíg örömből van.
De hogy az iskolában a gyermekeket kelljen gyötörni ezzel az unalmas és néha érthetetlen tudománnyal, melynek se eleje se vége, se széle se hossza, csak vég nélküli könyvelés, hogy már több a könyvelés, mint ahány szó a nyelvben, egy nyelv, ami beszéd által marad fenn, nem bankba zárva, őrizve, és főképp nem megutáltatva a fiatal generációkkal. Nem kell ide bilderberges illumináció, vagyunk mi annyira önbuzgók, hogy megutáltatjuk gyermekeinkkel a saját nyelvünket.
Elnézem itt a kertemet s közben ez jutott eszembe. Persze ez is csak saját vélemény. Nem fogok én emiatt alkotmány módosítást kérni. De felmerült bennem a kérdés, ha papírra vetem, melyik virág hol van, ha rendszerezem majd, nehéz, értelmetlen munkával, hogy a virágok nemük és fajuk szerint katonásan sorban álljanak, mit is értem el vele?

Felszállt a Fürj

Hogy is mondjam, nincs rá szó,
eljött az idő, belátni és elgondolni,
játszódtam az istent s a fürjtartót,
itt az ideje abbahagyni.

Erőm véges, nem kétséges,
el kell döntenem mi végre,
lessem s gondozzam a madarakat,
vagy esztergáljak s csapoljak?

Nem egy vesztett harc az önfenntartásért,
inkább egy kitanult, lejegyzett tudás,
ha jön a világcsőd, padlásomban
miként fogdossam a galambokat.

Nagy ketrecet s a fürjeket két itatóval
odaadtam másnak, kinek nem probléma
fürj nyakat kitekerni s nyárson megsütve,
jól megenni.

Tény és való, parasztból is megbuktam,
extrémbe vittem a fürji jólétet,
Vivaldit éppen nem tettem nekik,
de cserepes növényeket igen.

Mint egy úri allűrt levetettem:
a fürjtartásról lemondtam,
pedig már majdnem leszoktattam őket,
hogy ivóvizükbe ne szarjanak.

Fürj iskolát kitanultam, vizsgánál elbuktam,
meleg fürjnek nyakát szegni nem tudtam,
inkább lemondok a pettyes tojásról,
mit mondjak? Iskolának drága volt.

Szép madár a fürj, büszke és harcias,
nem buta mint a tyúk, s mindenbe belekotyogó,
ha valaha madarat tartok majd,
biztos a fürj lesz az. Így a fürjről.

Mumus

Kijövök az üzletből, s látom az autóm ablakai ragyognak. Rájöttem, hogy az ablakmosó srác tehette, mert ki más? Szoktam adni neki néhány lejt. Mert rendesnek néz ki, nem iszik, nem drogos, nem agresszív. Mindig megköszöni az adományt. Volt, hogy többet adtam, volt hogy hitelbe mosott. Ma jól esett, hogy előlegbe lemosta az autóm ablakait, melyek egyébként mindig piszkosak. Kotorásztam a bukszámban, s nem volt apróm, adok neki egy tízest, mondtam neki szerencsés napod van. Nembaj tata, nyugtatott, számon tartom. Ez is jól esett, hogy az ablakmosóval bizalmi kapcsolatban vagyok. Mert így szép a világ, hogy egymásnak munkát adunk. Ez lenne ama nagy gazdasági koncepcióm, amit mind rágok itt.
Na de eszembe jutott ez a „Litera” pályázat, hogy abban az arany budhaszoborban talált múmiáról írjanak novellákat vagy miket s majd osztanak ki dicséreteket. Mert anno, amikor nem hittem az ilyesmiben, mármint hogy élő ember önmagát mumifikálja és hála az internetnek hamar olvashattam róla, hogy igenis, irányzat volt ez ilyen budhaféle szerzetesek körében, hogy valamilyen speciel indíttatásból barlangba vonultak, s előre kigondoltan, előkészítve önmaguk mumifikálásába kezdtek, amíg kinyuvadtak persze. Akkoriban írtam is róla, de ez ma megint eszembe jutott. És ma is az a véleményem, hogy a magyarázat rá nagyon egyszerű: mély alázatban ágyazódó istent kísérlő hiúság. Te kiszárítod magad, hogy majd ezer évig csodálják a kiszáradt testedet. Ennél nagyobb emberi butaságot nem is tudok elképzelni.
Nevettem, amikor a fiam előállt, hogy barátja a Mihály irodalmi pályázatot hirdetett meg: „A zombik apokalipszise” címen, és benevezett. Végre, mondom a fiamat is érdekli az irodalom világa, persze mondtam ezt halvány öniróniával, mert ha valami engem nem érdekel, az akkor a hivatalos irodalom az. De hova tovább az iróniával, mikor olvasom a „Litera” pályázatát a bezombult szerzetes titkáról, hirtelen rejtői fílinget éreztem, hogy netán az irodalomnak is megjött a humoros kedve? Mert nagyon rá férne erre a magyar népre egy kis humor, mindazok után, amiket a március 15 alkalmával leműveltek az entellektuelek nemzeti felszabadulás címen.
Ma reggel mondtam az asszonyomnak, mától én „Vitéz de la Mintia el Muzsi” vagyok, úgy tekintsen rám. Hogy mi a bajom? Kérdezte. Semmi, mondom, csak megnéztem a vitéz Tolcsvainak a beszédét és a hatása alatt vagyok még. És főképpen a tegnap elfelejtettem kávét venni, s reggelre nincs kávé...de egyet még kiporszívóztam a kávés dobozból, s mint ereklye átnyújtottam a nőmnek. A mumifikálás glóriájáról is referáltam volna, de láttam nem tudtam figyelmét lekötni ilyen zombi hulla reggel.
De az egészben a poén, hogy mikor láttam a lemosott ablakomat a parkolóban, egy irtó sajnálkozás kente lelkemet, hogy az az önmagát mumifikáló örökszent talán sosem érezte át annak az örömét, amikor neked valaki valamit megelőlegez, hisz benned, kiszolgál. Az öröme annak, hogy át tudtam nyújtani egy tízest annak a srácnak, anélkül, hogy lelki önmarcangolásaim legyenek, meg fösvénységi pánikrohamjaim, hogy egyáltalán volt mit adnom, és amint a srác mosolya fülig reped, s vállamat megveregetve megköszönte a viszont hitelt. Ezt az az örökre elkeseredett mumifikálódó talán sosem érezte át, mert biztos átgondolta volna még ezt a zombisodás folyamatot.
És olyan csodásan verte vissza ezt a tavaszi napfényt az a tiszta szélvédő.
Kár meghalni s ilyet nem látni.

A helyem

Az ember helyét a társadalomban ugyancsak a gazdasági entitása határozza meg. Hiába szépítjük itt, hogy katarzis, meg ilyenek, kultúra, vallás s ezekhez hasonlók, az embernek van egy karizmája, ami meghatározza egy társadalmi közösségben a helyét. Az embernek van egy láthatatlan aurája, ilyen őt körülvevő, láthatatlan kozmikus, misztikus hullám egyveleg, mint egy transzformátor körül ahogy lebegnek a nemtom mik, amik végül is működtetik s néha idegesítően rezegtetik, nos ez az aura is képes indukcióba hozni embereket, ha nem más felidegesíteni őket.
Mert biza van nekem aurám, egy ilyen Leila -féle asszony mondta nekem évekkel ezelőtt, a fejem fölé nézett és azt mondta nekem, hogy „maga egy angyal”. Hiszek neki, mert nem kért semmit tőlem. Nem is magyarázkodott. Tovább ment. Az ilyennek hiszek, ha őrült is. Ha meg nem, akkor úgyis őrült, mert nem kért semmit tőlem.Csak azt nem tisztáztuk, hogy miféle angyal vagyok, mert önismeretem szerint egy bukásra álló angyalféle lehetek. De ennek tisztázása valószínű nem fért volna bele az ingyenes félórába. Lehet, hogy ez a Leila utána csalódott volt, hogy nem kezdtem el utána menni s követni meg tisztáztatni angyalságomat.
Van így, hogy elszúrják velem a dolgokat. Nagy transzformátor vagyok, de kevés árammal szolgálok. Nagynak látszom, de valójában kicsi vagyok.
Ha megfigyeljük a társadalmi rétegződéseket, valójában nagyon vastag ceruzákkal vannak körbe rajzolva és körül írva. Nem nagyon vannak át meg bejárások a szintek közt. Kényelmetlen harmad fokú találkozások olykor jönnek létre, mikor valakinek kell valami. Például az eladónak a fogorvos, vagy egyetemi tanárnak az asztalos. De például az egyetemi tanárnak nagyon kevés lehetősége van harmadfokúlag szemetessel találkozni. Állítólag a társadalmi rétegződés úgy emelkedik felfele, ahogy nő, meg csiszolódik az ember intellektuális entitása, mely állítólag természetszerűen magával hozza az anyagi gazdagságot is, mert pénzhez, vagyonhoz ész is kell, meg a hozzá való döntő és cselekvő erő is.
A társadalmi rétegződés nem hiába van úgy kitalálva, hogy szintekként burkok övezik, melyek áthatolhatósága csak beavatásos szertartásokon keresztül mehetnek végbe. Például diploma megszerzése. De ez csak egyik feltétele. Mert sok más feltétele is van még.
Mi sem bizonyítaná jobban feltevéseimet, mint az, ha egy magasabb szintű, tanultabb, erősebb karakterű ember egyik napról a másikra asztalos szeretne lenni. Könnyebb átmenni a tevének a tű fokán, mint hogy valaki ilyen asztalossá váljék.
Hamvas Bélából lett malterhordozó, állítólag önként vállalta ezt a sorsot, minden esetre a mai hívei valahogy szörnyülködve gondolnak erre a malterhordásra és nem igazán tudják hova tenni, tiszteljék vagy sajnálják ezért, abban mindenki egyet ért viszont, hogy a móranátha bodza dolgait nála senki sem írta meg csodálatosabban. És hogy mégis csak egy álruhás szent volt, az is bizonyítja, hogy nem átallott belerúgni a falusi giccses faragóba, amikor ez a bodzanélküli nátha megihlette. Érdekes, a létrán feltápászkodó inthelligencziáknak vannak ilyen egzotikus allűrjeik, miszerint a szegénységet felvállalókban valamiféle szenteket látnak. Lásd Terézanya, dalai láma, budha és elvétve ez a Jézus. És lehet benne valami, mert ezek üvöltenek aztán a legjobban, ha a szegénységbe ütköznek. Ezeknek jut aztán eszükbe az ilyen, hogy egyenlőség, nemzeti katarzis, közösség, isten s ilyenek. Na de nem annyira fáj ez nekik, hogy a tudatlan szegénységben élőnek hozzá méltóan nyújtson abból a mennyei aurájából valamit, mondjuk többet annál a tanácsnál, hogy ha izmos akarsz lenni, akkor gyúrj. És follow your dream. A reality szegénységben nem katarzisokra van szükség, hanem gazdasági koncepcióra. Valójában van gazdasági koncepció a szegényekre nézve, de ez érdekes valamiért nem jó nekik. Valamiért nem kedvez nekik. Miért nem jó nekik, ha valaki fentről irányítja és meghatározza a létminimumát? Még egy kicsiszolt intelligenciának is magas.

Mostanság igen látom a helyem a társadalomban. Azaz kint. Nem mint outsider-es futóbolond lóként, hanem mint asztalos. Olyan szépen helyre rak engem ez a társadalom, szinte organikusan rávezet arra, te kicsi hülye, neked itt a helyed, csücsülj le, és nem lesz bántódásod.
Sokáig nem értettem magam sem, hogy miért nem rittyentek honlapot munkáimból, mint minden rendesen hazudó vállalkozó asztalos én is írjam köré munkáimat mindenféle mennyei aurával? Hát valószínű azért, mert noha dünnyögök itt a pajta végéből, de valójában nagyon is tudom a helyemet. Nem fogcsikorgatva csinálom amit csinálok, hanem majdnem örömből.
Az igaz, hogy mostanság nem igen látszik rajtam a lelkesedés, mert súroltam a kiégés határát. De helyre jövök, helyre kerülök.
Segít rajtam az is, hogy megmondják: így illeszd. Valamikor rám bízták. De ma részletesen megmondják. És rájöttem, igazuk van. A társadalom krémje jobban tudja mi a jó. Ha azt mondja így illeszd össze, mert így néz ki jobban, biztos igaza van. Mert neki rafinálódott az intelligenciája, nem nekem.
Én vagyok a jó csapoló. Honlapot ha csinálok, csapokat kell feltegyek. Rendelésre csapolok. Hogy jól nézzen ki. Menő legyen. A csapolás.
Ez az én helyem. Ez az én sorsom. Ebben fakking jó vagyok.

Szuszik

Milyen az a szegénység, mely napibér
negyedét szivarra nem költi,
s a többit fogadásra nem köti?

Jön a dizájner, felborítja az egyensúlyt,
az egyeneseket, görbéket s a fengsujt.

Hosszú lábú megelégedettség

Az asztalosságban vannak bizonyos írt és iratlan kötő megoldások, a szegtől a csavaron át a csapos illesztésig, színes a paletta. A dolog akkor kezd nem egyértelművé válni, amikor a dizájner köti az ebet a karóhoz, hogy valami hogy nézzen ki. És innen kezdődnek az asztalos migrénjei, hogy mindenféle asztalos elvet felhagyva ki kell találjon valami okos, eddig nem használatos kötést, vagy legalábbis történetünk főhősének agytárában -iskola hiányában- nincs ilyenről információja, de könnyen meglehet, hogy minden más kezdő asztalos már rég használja ezt. Azaz a mintiai asztalos újra feltalálja a spanyol viaszt.
De la Mancha”-ról is ment valaki óriásokkal balhézni, miért ne küzdene meg ilyen kihívásokkal egy valaki „de la Mintia”?
Csak aztán a kötésekből kiindulva, megannyi rajz elkészítése után, jön rá az ember, hogy mennyi problémába ütközik. Mert például ott van a feszt költöztetés dolga, hogy egy üzletben egy vitrint annyit mind tolatnak jobbra balra, persze mind nem profi bútor költöztetők, hogy rendszerint az első ami törik, az a láb szokott lenni. És persze ki a hibás? A rohadt asztalos.
S akkor innen az ötlet, hogy a letisztított vonalak dizájn jegyében az oszlop vége esztergált lábban végződjön, azaz egy anyagból alakuljon az oszlop és láb, elkerülvén az illesztést. Gyakorlatilag a lábtörést ezennel kiküszöböltem.
Igenám, csak ehhez egy olyan eszterga kell, amibe befér a 185 cm hosszú oszlop. Ilyen meg ritka mint a fehér holló. Vagy még annál is ritkább. Mert a szakma általában ilyet nem csinál csak extrém esetben és nonkonform esetben, mert általában a szakma is tud ebet a karóhoz kötni minden áron.
A dolgok legelején úgy volt, hogy esztergált lábat kerestem az interneten. Icipici tíz centis lábakat. Hogy azokat hip-hop a bútor aljába fúrom s szevasz tavasz. Igenám, de sehol nem találtam olyan esztergályos ajánlatot, hogy hip-hop itt az ötven lábacska. S akkor irány a Praktiker, hogy majd nyiszitelünk a lépcső korlátot tartó esztergált lábakból. De mikor megláttam a cingár, jellemtelen lábakat, elment a kedvem tőle...a dizájner elájul, ha ezeket meglátja, mindjárt ez jutott eszembe. És nekem egy kedves személy ez a dizájner, nem célom, hogy elájuljon.
Így változtattam meg a kereső szót a gugliban, hogy már nem esztergált lábat keresek, hanem magát az esztergát. Láss csudát, ritka „ilyen helyzettel már találkoztam” érzésem támadt, amikor tőlem 10 km-re találtam egy árban is megfelelő, igaz házi készítésű, de jópofa esztergát. Fa esztergát, hogy ne kezdjenek itt a profik ájulni...
Lőn lelkesedés, némi átalakítás a motor miatt, a muki azért adta el, mert azt mondta gyenge a motra, nem viszi a fát, de nem a motorral volt baj, hanem azzal, hogy három fázisú motorra tett kondenzátort és kettőhúszra kötötte, persze, hogy nem megy, ezek csak ilyen házi gyártású legendák, viszont az eszterga alkatrészeit sikerült valahonnan összelopkodnia, mert elemeire bontva, profi minden rajta. Persze ezt éles szemem rögtön kiszúrta még a homályos internetes képről is.
Az meg már részlet kérdés, hogy a hosszú lábú megoldáshoz én is tákoltam egy hosszabbítást fából, mert igaz, hogy a régi tulaj is azt mondta, ha már hosszú vasat lopott, minek vágja le, nem kér enni, úgy hagyta, de nekem az sem volt elég hosszú. Nekem mindig ilyen bajaim vannak, semmi sincs diszkrécionális méretre. És mennyiségre.
De alapjába véve büszke vagyok magamra, hogy ezt a dolgot, ha már minden mást rosszul menedzseltem, de ezt a helyzetet viszont jól.
Kocsis bácsira emlékszem, aki mindig azt mondta, az a fontos, hogy te legyél megelégedve a munkáddal, a többi nem fontos.
Nos, ebben a helyzetben én meg vagyok elégedve a munkámmal.
Kocsis bácsit idézzem: „meg vagyok elégedve a mai munkámmal...”

Kedves Asszonyom

Valami nyomja a lelkemet,
most ez egyszer kiöntöm,
dilemmáimmal ne legyek
egyedül, amiről tudnia kell.

Nem elég, hogy krízises időket élünk,
a kertnek semmi értelme, a virágnak
még annyi sem, mégis ingatlanba
vertem fejem, a kerítést újra csináltuk.

Tudom, hogy az asztalosságban nincs jövő,
a fináncos ugyan másként vélekedik,
bukszámon én csak látom, mégis
megvettem egy faesztergát.

Családi költségvetésünkben,
Ezen kiadások nem voltak tervben,
Úgy érzem, mintha ön lenne a Laborfalvi,
én meg az egyszál szőlővel a Jókai.

Bár mondanám, hogy megbántam,
De mily nagy tragédia lelkemen,
Nem, érzem bűnösnek magamat,
csak a lelkiismeret furdalásomat.

Kérjetek...

Hosszasan is lehetne erről írni,
de szorít az idő, sok az esztergálni való.
Két modern versszakba sűrítem hát,
amiről hosszan is lehetne írni.

Megláttam egy öreg nénit az út szélén,
Két nagy szatyorral valakire várt,
csak nézett a messzeségbe, rám se bagózott,
pedig az állomásig bevihettem volna.

Fiammal visszafelé látom a néni gyalog baktat lefelé,
két nagy szatyorral a kezében, szemében
a büszkeség lángol, őt senki nem veszi számba.
Csak ha intett volna félkézzel, felveszem.

De aztán elöntött a meleg, magamra ismertem,
ugyanígy büszkén hordom szatyraim,
nincs szükség segítségre, majd magam
elbaktatok gyalog s fájós lábaimmal.

Fa és virág

Szárad a fa. Ez a Muzsi féle fa szárító prodzsekt pilot akciója.
Két ilyen fűtőtest nyomja a meleget a deszka közepére.


a szivarfa technológia....amíg elszívsz egy cigit, én összeragasztok egy ilyen lapot hulladékból...
a kardvirág óvoda. Nagyot néztem, hogy kihajtottak...
földbe szúrt rózsatő hajtása...
a jácintok kidugják fejüket.
a híres hóvirág, melyet versbe öntöttem..
tavaszi hetykélők...
tulipán oskola...
proli konyhabútor
szivarfa panókból vannak a betétek...

Mi lesz Bangladessel?

Vitatjuk itt a nemzeti boldogulásunkat, lassan annyira kihegyezzük a gerendát, hogy fogpiszkálónak sem lesz jó. Mert nagyon bele lehet zavarodni ebbe a nemzeti dologba. Egy adott pillanatban magamra kérdeztem, hogy jó, de akkor a bengálokkal mi lesz? Az egyetemes békével, az emberrel mi lesz? Mert legyen világos a magunk fajtájának, hogy fajtiszta nemzeti sosem lesz semmiféle nemzetben. Ördögi körben futkározik, aki ilyesmiben hajszolja magát. És mi most nemzetileg ebben hajszoljuk magunkat. Sőt, az egész világot elkapta hirtelen ez a nemzeti láz. Mindenki itt volt a Földön még az isten előtt, ami nem is annyira lehetetlen, ha figyelembe vesszük azt a sereg istent, amit az ember talált ki itt végtelen unalmában.
Az én kisudvaros gazdaságos agyammal, ilyen blogparasztosan meg merem nevezni a Világ mai problémáját: a Világ problémája, a pénz kérdésén múlik. Pontosabban a gazdasági vízió hiányában szenved mindenki. Gazdasági terror uralkodik legtöbb elszegényedett országban vagy a szegénység felé haladó országokban. És mikor két kutya egy csonton vitatkozik, előbb utóbb az egyiknek meg kell halnia. És ezen múlik a világbéke feladása. A mindannyian egyformák vagyunk ideálja így hullik a porba és lészen neve: összetaposott.
A mérleg másik oldalán viszont húz nagyon a gazdasági terrorizmus által összeharácsolt vagyon, néhány mindenre elvetemült ember birtokában.
Valójában az a néhány elvetemült ember nem csinált mást, mint táplálta a tömegek képmutatásra kiéhezett falánkságát és éltette benne a sikeres ember lehetőség délibábját: te is lehetsz gazdag. Egy kis gonosz vírus, mely elég gonosz volt ahhoz, hogy megbolygassa az agyakat és lesiklassza a figyelmet a lényeges problémákról.
A nagy vagyonok majdhogynem legálisan gyűltek össze, elég volt mindent megadózni. Egy irdatlan adópolitika borult a Földre, egy kegyetlen adóbehajtó zsihád indult az állami apparátus részéről a saját lakossága felé. A lakosság viszont el van vakítva mindenféle magyarázattal, el van foglalva mindenféle elmélettel, pártoskodással, s nem igazán veszi észre, hogy földileg bajban van.
Vegyük csak az aktuális romániai helyzetet. Pár napja feszültséget érzek az eladókban, hogy éppen nem vágják a zsebedbe azt a fiskális bont. Mert ugye elindult ez a bonvadász zsihád az állam részéről. De úgy állította be ez az állami gépezet ezt a hajtó vadászatot, mintha lakossági közkívánat kezdeményezte volna, mondván: ezért nincs nekünk, mert sokan feketéznek, nem adnak számlát. A finánc miniszter ezt mondta: aki nem képes legálisan működni, szabadítsa fel a piacot.” Mi ez a kijelentés, ha nem egy zsihádüvöltés? Szabad ilyen kijelentést tennie egy finánc miniszternek? Honnan ez a gyűlölet? Mire jó ez? Attól én több adót fogok fizetni, azt hiszi ez a terrorista műpolgár?
Azt látom, mindenféle megszorításon túl, hogy rendszeresen és kitartóan zajlik egy fajta megosztási politika, egészen a legkisebb közösségekig befészkeli magát a züllesztés lelke. Mindenki mindenki ellen. Egyén egyén ellen.
Azt reméltem, hogy ez a Johánnisz, ha nem más, de egy jó diplomata lesz, majd ő elsimítja a mérges kedélyeket. De látom nem. És nem hiszem, hogy csak úgy meggondolatlanul kotyog össze vissza a ritka megszólalásaiban. Szerinte Romániában a kisebbségek pozitívan vannak diszkriminálva. És lám ezzel még bennem is kiverte a biztosítékot, a nagy pacifistában. Mert legalább hallgatna az ebugattáját. Mert lám így züllesztenek engem is, aki eddig kitartottam. Aki kitartásra buzdított mindenkit. Hogy kell vállalkozni, higgadtan kell kezelni a nemzeti dolgokat, mert minek feleslegesen háborúzni?
Ebben a hihetetlen zsihádban, ami minden oldalról és mindenkit támad, mi lesz velünk? Mi lesz az emberi boldogulással? Ennyire kikoptak belőlünk az emberi értékek?
Megoldja a háború a dolgainkat? Mitől lesz más a gazdasági víziónk? Azon túl, hogy az asztalosok hihetetlen mennyiségű koporsót fognak gyártani, lesz más haszna is a háború utáni világnak?
Mi lesz Bangladessel, a szegénység felszámolásával?

Teadélután Édenben

Egy hűvös alkonyatkor jára vala az Úr az Éden kertjében. És látá, hogy minden amit alkotott az jó, az élet fájáról és a tudás fájáról nem evett senki. Mint a jó gazda gyönyörködék fáiban, itt, ott igazítván még rajtuk egy egy ágat.
Aztán szívébe hasít vala a gondolat, hogy de minek is, kinek is csinálta ezt az édeni állapotot? Mert mi lesz, ha éppen valami rakoncátlan kölykek fogják dézsmálni az élet és a tudás fáját? Mi lesz akkor, ha ezek a rakoncátlan kölykek megvilágosodnak mint ő?
Így elmélkedvén az Úr hűvös alkonyatkor az Éden kertjében, közben megjöve egy idegen fiú egy ilyen egy lejes neccel a kezében, mint valami árvaféle. Látván az Úr dilemmáját, felajánlja magát, hogy ezentúl ezen a problémán ketten aggódjanak. Tetszett a gondolat az Úrnak, hogy az árvaféle alázattal van iránta és hajlandó beépülni mindennapos életébe, osztózni a mindenféle gondokon.
Időközben lőn aztán az Úrnak egy egyszülött fia is, akkoriban még nem használták az egyke fogalmat, örvendett a Világ Ura, hogy az is lett. Nőttön nőtt a fiú, lassan úgy nézett ki, hogy ketten uralkodnak az Úr oldalán az Éden kert fölött.
Igenám, de az árvaféle jöttment nem tudta ezt lenyelni, hogy most már több szemszögből tekintenek az élet illetve a tudás fájára. Mennyivel egyszerűbb volt az örökség kérdése az egyszülött előtt.
Az árvaféle meggyőzte az Urat, hogy fia liberális nézete felborítja az évezredes életfa verzusz tudásfa misztikus disputát és nem tesz jót a birtokra, ha kiderül mindkét fa egyforma, nincs köztük semmiféle különbség, hacsak nem az odaképzelt.
Az Úr és fia közé beékelődött az elvi vita. Az Úr kifogya pedig az argumentumokból, erejére támaszkodván pedig kizavarta a fiát az Éden kertjéből, mondván szükség neked ujjá születni, amíg nem jösz te is egy üres egylejes neccel vissza teljes alázatban, nincs miről tárgyaljunk.
Így lön aztán, hogy erről a fiúról nevezték el a tékozló fiút, aki fogta vagyonrészét és elment, eltékozolta.
Valójában a fiú üres kézzel kiűzetett a paradicsomból.
De az emberek és írástudók hisznek inkább a hatalomnak semmint az igazságnak. Ezért nem értették ennek a fiúnak a hallgatását, mikor az igazság kérdéséről feszegették. Furcsa mód szabadon társalogni egy összedrótozott, megsebzett emberrel az élet ama nagy igazságairól, melyen amúgy is rajta van a pecsét.
Mert mint kivetettet üldözték vala a fiút mindenfelé.
Volt pedig egy Júdás nevezetű ember, aki egy vacsora alkalmával valamit a tékozló fiú fülébe súgott. Reggelre lógva találták ezt a Júdást egy fa ágán, estére pedig a tékozló fiút is keresztre feszítették vala.

Júdás pedig ezeket a szavakat súgta vala a tékozló fiú fülébe: „ne hagyd magad provokáltatva az igazság kérdése felől, mert az aki most Atyád oldalán van, ama egylejes neccű, ki árvafélének mutatja magát, az a te szavaiddal akar megölni téged és örökre kivettetni az Éden birodalmából, hogy az Atyádat is megölvén majd, hogy legyen majd egyedüli uralkodó örökkön örökké mindenek felett.”

Újjászületvén és feltámadván halottságából, alázattal bekérezkedett az atyjának kertjébe, hogy megvívja majd minden idők legnagyobb harcát a gonosszal, ki az igazság, a jóság képében van jelen mindenhol, és ezen erényekkel felvértezve álnok módon akarja azokat felszámolni s megszüntetni, mondván a semmiből jöttem s lettem nagy hatalom, és enyém minden fa ezen a világon ami van.

És zajlik pedig vala ez a dilemma napjainkban is, hogy ki a valódi tékozló ezen a világon, az e aki őrzi a fákat, vagy az e aki eszik róluk?

Nap

Azon gondolkodtam ma, hogy valamikor nem lesz Nap, s bánni fogja az emberiség, hogy nem tudta kihasználni a Napot, amíg volt....persze ha lesz aki emlékszik rá majd..

Téma lezárva

Hallgatom mit beszél a fiam szkájpin a magyarországi minecraftos havereivel, egyszer nagy nyugodtan ezt mondja:
- Figyelj, ha román lennék, egy kukkot sem értenék magyarul, mert a románok egy kukkot sem értenek magyarul, téma lezárva: magyar vagyok!
Arra gondoltam, hogy mennyi applikációra van szüksége a mai magyarnak, hogy így ki tudná jelenteni magáról, hogy ő igenis magyar? Magyar igazolvány, kettős állampolgárság, a románok elismerése, zászló lengetés, elkergetné az atyaúristent is maga mellől, ha képében sárgább színt vélne felfedezni.
Sosem tanítottam a fiamat arra, hogy ő nagy magyar.
Sosem féltem attól, hogy magyarságomat bármiféle izmus vagy hatalom elvenné.
Ha az emberben magyar vér csörgedez, nincs mitől félnie. Nincs szüksége bizonyítékokra és nincs szüksége mások előtt sem bizonyítani.
Téma lezárva.
Masszív arany ez a gyerek...

Atomizálódás

Amikor ilyen kifejezéseket hallok, mint például a társadalom atomizálódása, az az érzésem, hogy szakszavak mögé bujtatnak a specialisták komoly, emberre nézve tragikus valóságokat. Mert ez nem azt jelenti, hogy az emberiség lila esőköpenyről halvány rózsaszínűre tért. Ez az atomizálódás nem más, mint a család szétzüllesztése, az egyén és a közösség eltiltása a boldogságtól.
Hogy valakik csinálják ezt. Hogy balllib, jobblib s zsidó világuralom, ilyen hülyeségekről is olvasok. Ez is fix olyan dolog, mint az atomizálódás szakszó. Egy félrevezető fogalom.
Persze, hogy vannak mindig akik csinálnak dolgokat. Rossz és gonosz dolgokat. De nem kell mindjárt kútba ugrani, ha ezek azt mondják, ugorjunk a kútba.
De ha már van ilyen szakszótár a társadalmi, közösségi életünkről figyelem lesikkasztó eszköz, mely egyben bagatellizál minden egyszerűnek, banálisnak tűnő közösségi elgondolást, meg merem nevezni a periférikus foglalkozásokat. Mert nincsenek már központi foglalkozások, csak periférikus foglalkozások vannak. A társadalom úgy atomizálódott, hogy szakosodott a periférikus foglalkozásokban. Magyarán mindent megtesz, hogy értelmetlen legyen a munkája. Mondván ez is munka, oszt ha éppen káros emberre, társadalomra, természetre, azt mondhatja, hogy csak egy az állások közül. Neki is élni kell. Pont jókor jön az atomizálodás mindennek az alátámasztására. Micsináljunk, áttértünk a lila esőkabátról a halvány rózsaszínűre.
Én tudom, nagyon kevés ember teszi fel így a problémát. Nekem ez a központi létproblémám. Hogy értelmetlen dolgokat vagyok kénytelen csinálni ebben a szétzüllött világban. Nem életfunkciókat betöltő asztalos munkákat, hanem flancolásra hivatott termékeket. Egy egyébként életfunkciókat betölthető hivatásos munka az értelmetlenség zónájába atomizálódott.
Számomra a foglalkozások, a munka alapja a föld művelésnél kezdődik. Nagyon fontos, hogy miként dolgozzuk meg a termő földet. Azután jönnek a földművelés körüli tevékenységek, mint állat tartás, eszköz gyártások. Nem mindegy, hogy ezt hogy szervezzük meg, hozunk idegen gépeket, melyeknek újra idegen alkatrészek kellenek, idegenből hozott üzemanyagra, idegenből hozott használati tudást, és nem utolsó sorban függőséget az idegentől, vagy megoldjuk magunk saját erőből, saját tehetségünket és leleményességünket felhasználva?
A háztartás dolga. Az otthoni kiskert. A konyha, a főzés, a takarítás. A lakberendezés. Mind családot, közösséget összetartásra hivatott elvégre létszükségletet biztosító foglalkozások. Ezzel szemben az ingázás egy szemering elosztó irodába, vagy kábelgyárba drótnak, kocsmárosnak egy pizzázóba, s ilyenek, mind értelmetlen, családot megviselő foglalkozások. Nincs időnk egymásra, elmegyünk egymás mellett, beépülünk egy társadalmi életbe, ami nem vezet sehova, nem hozza a boldogságot, csak az illúziót, hogy a miénk lehet minden színes esőkabát.
Erről szól az életre idomító iskola. A gyerekeket eltávolodásra tanítja az iskola, az egymással szembeni örök versengés által, a számozott értékeléssel, mely nem hozzáállás, tehetség, alkat, képesség szerint értékel, hanem ki a legjobb és ki a legrosszabb elvén. A legjobb az aki képes leghamarabb elsajátítani az atomizálódást, a kiemelkedést, az eltávolodást. A legrosszabb az, aki nem tud beilleszkedni, megtörni. Az ilyenre azt mondja a társadalom tudomány, hogy kiközösítéstől kezdve a börtönig a jutalma. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a kötelező iskoláztatás?
Egyetlen problémája a modern tanügyi rendszernek, hogy nem verhetik a gyerekeket nevelés szempontjából. Mert egyébként a tanügyi rendszert fenntartó atom zsoldosok mindent a legnagyobb rendben találnak. Hogy értelmetlen, periférikus foglalkozásokra ösztönzik, hajtják a gyermekek figyelmét, egyáltalán nem okoz nekik alvás zavarokat éjszaka.
Groteszk és aljas képmutató módon viszont behozza az európai pénzt és hagyomány ápoló rock koncertet szervez két tehetségtelen mezei ornyikálás és hegedű vinnyogtatás között, hogy egyértelmű legyen a házi zene banalitása.
Azt mondja ez a társadalom tudomány, hogy sajnos atomizálódott a társadalom és sajnos mindenki egyénileg kell megvívja a saját harcát, a boldogulást mindenki maga dönti el, használja ki, saját tehetségére, adaptálódó készségére támaszkodva, ezért van szüksége ezeknek az elsajátítására.
És innen ágazik ki aztán a magány, a magára maradt független ember, a mű élelem, a mű élet, a mű zene. Mű a virág, a gyümölcs, mű a foglalkozás is.
Mert ugye, amikor a család maga gondoskodott az élelem előállításáról, az együttlét mellett megvoltak a finom sütemények, szörpök, megannyi virág a ház körül, az alkonyatkori megpihenések közti beszélgetések, melyek már csak képzeletben élnek. Ennek a valós verziója a klikktávolságra lévő kék képernyő, mely mögött talán van egy másik személy, de lehet, hogy nem az, akinek képzeljük, és az is egy klikkel eltűnhet egyik pillanatról a másikra. Hisz végtelen a választék, sosem jó az, ami van, mindig más kell.
Ez az atomizálódás a saját akaratunkból, a saját költségünkre zajlik, önként mondunk le a közösség, család fogalmáról, s nem utolsó sorban magunkról.

Piszok idők

Piszok idők jönnek. Most se tiszta, de lesz ennél komiszabb.
Mondhatnám úgy is, hogy ennek a Johánnisznak most jön napvilágra az úgymond gazdasági terve, amit megválasztásakor is megkérdőjeleztem. Sőt, nem csak, hanem egyenesen kritizáltam. Mind amellett, hogy megválasztottam.
Kihoztak ezek egy fenomenális törvényt. A besúgás törvényét. Azaz a feljelentés törvényét. Ha bandita vagy és másokat feljelentesz, felére csökkentik a büntetésedet. Az „ANAF” ezek a fináncos verőosztagok pedig kihoztak egy törvényt, hogy ha nem adsz bont egy palacsintára és persze a figyelmes, hazafi polgár feljelent ez ügyben, kifizethetetlen pénzbüntetés mellett láncokkal, lakatokkal bezárhatják az üzleted és lejáratos szövegekkel papírokat ragasztanak ki az ajtódra.
Persze, az ilyen kérdéseket most nem teszem fel, hogy egy banditának miféle szava lehet még a továbbiakban, és az államnak mire jó és honnan ez a hatalmas gyűlölet az eltartóival, a vállalkozó réteggel szemben? Nem teszem fel, mert az az érzésem, hogy jelen írásom már ma egy illegális írás, egy manifeszt a jelen fiskális terrorral szemben.
Ennek a Johánnisznak nagyon súlyosak a szavai. Már többen felfigyeltek erre, hogy sajnos nem vesszük komolyan amiket mond. Mert megszoktuk, hogy a politikusok mindig össze vissza beszélnek. De nem, ez a Johánnisz nem beszél össze vissza. Mert a kampányharcban egyetlen egy újságíró merte fel tenni a kérdést neki, hogy az a gazdasági terve Romániára nézve, mi is lenne? Ő pedig a stílusos szűkszavúságával csak ennyit mondott: hatékonyabb adóbehajtás. Többet senki nem kérdezte őt erről. Talán nem volt illő megismételni a kérdést, melyre gyakorlatilag nem kaptunk választ, mint ahogy nem illő templomban a bibliai és vallásos kérdéseket túlontúl feszegetni.
Valójában én sem hittem a fülemnek, maradva bennem a feszültséggel és gyanakvóságommal, reméltem, hogy ez is csak egy ki nem merített téma, amire a közel jövőben konkrétabb választ fogunk kapni.
Nos a válasz elég hamar bejött: feljelentés törvény és számla terrorizmus a lelkes, hű nemzeti érdekeket védő lakosság bevonásával, zsákmány osztás ígéretével. És mit mondjak? Megéltem azt, hogy a romániai ember, független anyanyelvtől, nagyon hamar fel tudja venni ezt a stílust, sőt, a többségnek az élet elemét jelenti. Mert mondjuk ki, a kommunizmus nem mindenkinek volt rossz. És érdekes, akkoriban nem voltam illegalitásban, hacsak lelkemben nem volt a lázadás, de ma így teljes egészében a mai rendszerrel szemben minden oldalról illegalitásban élek.
És nem fogok beköpni másokat.
Basszátok meg. (Ennyit kibírtok ti, kik mindentől beájultok, kik betartjátok az észak-dél tengelyt alvásilag...)

Ezért mondtam, hogy piszok idők vannak és lesz ennél mocskosabb.
Mert ha ezt a belső „gazdasági” koncepciót kivetítjük a geopolitikára, ahol most már egyre nyilvánvalóbb a mindenkinél fontosabb a saját pecsenyénk sütése történet, széthullik piece by piece az európai (rém)álom, és minden nép a sajátos vérmérséklete szerint fogja szétszaggatni magát. Mi, erdélyi magyarok vagyunk irtó fasza helyzetben, magyar tragikumban megélni a balkáni balfaszságot.

Könyörgöm, mi olyan nehéz egy gazdasági tervben?
Vannak szükségleteink, vannak termelőink, kell egy összehangoló fórum, mely összehozza a szükséget és a terméket, ha kell átszakosodunk, ha kell lemondunk dolgokról, csak hogy a sajátunkat megvédjük.
Biztos vagyok benne, hogy a lakosság zöme receptív lenne erre a tervre.
De senki nem tesz fel ilyen terveket. Még csak nem is beszélnek róla. Senki meg sem említi legalább. A pap azt mondja majd az isten, a politikus meg azt mondja majd az únió. És mi csak állunk bambán és mennénk is meg nem is, nem értjük az összefüggéseket, erőnk sincs már ezen agyalni, mert olyannak néz ki, mint egy öngyilkossági gondolat.

Nem csoda, hogy hátra megyek küszöb anyagot nézni és kilyukadok a kertben, piszkálom a virágjaimat.
Mert piszok idők elé nézek.
Újból.
S kibaszottul kifáradtam már ezekből a piszok időkből.