Futólag
bekukkantottam a fészre, hallám röviden a megosztott okosságokat,
és lám forrongott a drót, egyesek hogy mennyi mindent adott nekünk
Amerika, kettesek, hogy Amerika maga a Sátán. Elszörnyülködtem,
mert ráeszméltem, hogy talán az én ítélőképességem is ilyen
végletes lehet. Ha ilyen, akkor szánalmas. De van mit tenni? A
kliens anyagából ki kell jöjjön a munka, nem lehet válogatni,
mert adott a négyzetméter. Nem lehetek más, mint ami vagyok. A fa
is vagy nemes vagy nem, gyalulástól nem lesz nemesebb. És mi
vagyok én? Egy country style woodworker, cörán tümplár, falusi
asztalos.
Mondom
magamban nem nyitom ki Pandora ajtaját, mert megint odaragadok. De
csak két három uborkát szakítok le, győzködöm magam. És
kinyitottam a Pandora ajtót és odaragadtam két órára, mert lám
azt az uborkát is fel kéne kötni, és ha már itt vagyok a vinetta
körül is hamar egy kicsit kitépni a gyomot, mely nagyobb a
palántánál, és hogy hagyhatom azt a paradicsomot is
metszetlenül? S akkor szitkozódva, kapkodva fogadkozom, hogy
többet nem agrikultúrázok, mert vagy asztalosság, vagy
agrikultúra, döntsem el. Erre ír Gábor, ki végül megbánta vagy
se, de nem akart felmondani a barátságunknak, esemesben ír, hogy
vigyem a nyulakat, ketreceket, mindent, mert ő megy.
Elmentem
a nyulakért, ketrecekért meg mindenért, mert tudtam, hogy ha nem,
azok ott éhenhalnak mint mikor sok a bába egy gyerek körül. És
kérdeztem, hova megy? Hogy messze innen. Afrikába, Indiába. Ahol
nagy a szegénység. És minek mennél te Afrikába, Indiába?
Kérdeztem. Azért, hogy ott ne csak éhenhaljanak a nyulaid,
ketreceid s a minden, hanem éjszaka megegyék őket, a ketreceid
eladják és reggel meg maranatha nátházzanak neked? Mondom neki,
nem volt elég a lecke? Mondom neki, oda kell menni, ahol a munka nem
szégyen, ahol az ember nem bujkálva és szégyenkezve dolgozik.
Mert nem jöttél rá te Gábor, hogy amíg egy nép minél
vallásosabb, annál lustább és tolvajabb? Hogy hol van ez? Hát a
kurva kapitalistáknál, mondom. És még mondtam neki valamit, de
azt most nem teszem nyilvánossá. De még eljöhet az ideje.
Jellemző
térségünkre, hogy ha egy csurgyellán berúg egy ajtót, akkor
kerül egy alapítvány, aki megcsináltatja neki azt az ajtót. És
az is jellemző, hogy aki dolgozik és azt az ajtót megcsinálhatja,
nyakig el van adósodva, mert nem akart csurgyellán lenni, hanem az
akart lenni, aki csurgyellánok berúgott ajtait javíthassa de ezért
eladósodott, az atyaúristentől kezdve mindenkinek, így az
alapítványnak is, így lekötelezve érzi magát az asztalos
csurgyellán berúgott ajtaival is ledolgozni a mérhetetlen
adósságot. Hogy aztán öregségre ledolgozva a műhelyt, jöjjön
a csurgyellán népség, újra felfedezvén Marxot, és mindent
elkobozzon a nép nevében. De addig még remélem van.
Nézem
a csurgyellán lábán az ápolt körmöket, a tiszta sarkát, vékony
strandpapucsban jár, jelezvén jólétét, könnyen élését, hisz
nem bakancsban, szakadt ruhában lötyög, hanem sietősen mutogatja
a berúgott ajtót. Csak azon csodálkozom, hogy azokkal az ápolt
lábaival, hogy tudja berúgni azt az ajtót?
Csak
így eszembe jutott, miközben hazafelé vezettem, lazán, ötvenes
sebességgel, élvezni akartam Vangelis zenéjét és a csokis fagyit
míg hazaérek és gondoltam, hogy őszintén sajnálom
ellenségeimet, hogy kénytelenek alantas módon élni. A tragédia
annál nagyobb számukra, hogy erről nekik halvány fing fogalmuk
sincs...és ha úgy élnének mint én, talán szörnyet halnának.
És
hogy mennyire kurvák a kapitalisták, nem tudom, de ha szép
asztalos munkákat akarok látni, akkor amerikai asztalos műhelyeket
keresek a neten. Ázsiában, Afrikában csak rabszolgákat lehet
látni a nagy gyárakban.
Gondold
meg Gábor, hova mész.