Háztetőn álmodozva


Végre átadtam a negyedik szekrényt is. Nagyjából a tervezett határidőben voltam. Úgy, hogy még nyolc ajtót is beszereltem, egy tévét és pár képet is falra szereltem.
Most meg úgy pislogok ki a fejemből, hogy megerőltető volt, de mivel túléltem, talán nem is volt olyan nagy katasztrófa. Ismerem ezt az érzést, az ember ilyenkor kezdi el a nosztalgiázást a nem is olyan csúf múltról. Mit csúf? Végül is, ha jól belegondolunk még jó is volt.
Az nem vitás, ha a helyzet megkéri, folytatni lehet. Elvégre nem is olyan biztos, hogy az a sok projekt ami az agyamban megszületett, az életképes is lesz. Így beszéli le magát folyton az ember. Aztán elkezd újra belemászni abba, ami jön, amit a legjobban tud csinálni: kínlódni, szarozni, embereket kiszolgálni. Aztán ha már belemászott, sóhajt, hogy de szívás az élet. Az ember nem csinálhatja azt amit szeret.


Azt álmodtam (vén hülye öregember), hogy egy háztetőn szeretkeztem egy fiatal (+18!!), barna spanyol lánnyal, és alant az utcán meg háború van. Mondom a lánynak, te ez normális, hogy ott lent háborúznak és mi itt enyelgünk, fanyalgunk? És közben a fekete, apró melleinek a bimbóit fogdosom. Erre forrón megölel, és azt mondta, ez nem a mi háborúnk, most mit akarsz, te is háborúzni? Hát nem, válaszoltam egyszer az életben engedelmesen és én is forrón visszaöleltem, ahogy csak álomban lehetséges. De a lelkiismeretem álmomban is zaklatott, hogy na jó, de ez helyes?


Nagyon sok időm nem maradt elmélázni az álmokon és a mit is szeretnék igazánon, mert neki kell fogjak a karácsonyi vásár polc projektnek. Görbe lábakkal, fityfirittyes szélekkel, zöldre festve. Érdekes lesz. És közben bejelentkezett Zsülien, hogy az asszonya kirendelte, új ágy kell nekik. Az elején, hogy csak tódani... aztán lett belőle új ágy. Természetesen Khrisztmeszig. Ez azt jelenti, hogy december közepéig.
Az utolsó szekrénynél, mint szokás szerint, nem figyeltem csak a technikai megoldásokra, illesztésekre, aztán mikor látta a kliens oda volt, hogy milyen jól megoldottam. Mert mindenféle kiálló falak és gerendák voltak, nehéz volt bekombinálni úgy, hogy ne legyen egy franky (frankenstein) szekrény. Utólag bántam, hogy nem csináltam előtte és utána fotót. De ezzel is úgy voltam, hogy nem akarom ezt folytatni, minek akkor róla dicsekedni?
Jó, ilyenkor jól esik, ha látom, hogy elégedettek. Talán igaza van Katinak, arra kéne fókuszáljak, ami belőlem árad mások fele. De jó lenne, ha valahogy valóban jól is esne nekem ez, de sajnos nem érzek viszont. Nekem nem jön úgy vissza örömként a dolog. Lehet, hogy belefásultam, vagy deformálódott ez az érzékem.
Jgen, kéne örvendjek, hogy még megvan ez a képességem, hogy tudok örömet okozni.
De az nem járja, hogy nekem bele kell látni a kliens életébe, és őt nem érdekli én mi és ki vagyok, mik a gondolataim, elképzeléseim. Örvend, persze hogy örvend, kitaláltam a gondolatait, hogy mit szeretne, megértettem, hogy a lánya a fehéret szereti a feketével, hogy több az akasztós ruhája, mint a fiókos. Én beviszem a lelkem, aztán megkapom a dicséretet, de nem kíváncsi rám. Magyarán én vagyok a rendes kibaszott asztalos.


Tiszta röhej. Jött ez a pók (a „pocait” szó -ejtsd: poköjit- folklór magyarosítása, jelentése: megtért, hívő) csávó, hogy kéne pár dísz elem a fotó stúdiójukba. Találtak valami apróságokat, hogy mennyi? Mondtam egy jelentéktelen összeget, elkezdett a zsebében kapirgálni és hát nem volt annyi sem a zsebében. Mondom neki, hagyjad...legközelebb. De nem ez a lényeg. Az a lényeg, hogy beszélgettünk, mutogatta a fiát ahogy dobol, jutub s ilyenek, s kérdezte én dobolok e még. Hát mondom, inkább stúdiózgatok, és elkezdtem nagyon, de nagyon dióhéjba magyarázni a 8.2-es rendszerem kialakítását és addig jutottam, hogy a kvadróra ráteszek még egy kvadrót. Valamit kérdezett a felesége, azután már tárgytalanná vált a témám, új dicsekvésbe hajtott. Én meg csak szeretetteljesen és hálásan bólogattam, hogy milyen jól elbeszélgettünk.
Nem annyit mint a háztetőn a hispánikus csajjal, igaz, de már addig eljutottunk, hogy elmondtam a kvadró a négyzetent. A mixeimet soha nem hallgatta meg. Ja hát arra nem fog vetemedni. Sokszor elgondolom, akkor ismeretségünk ennyi? Megúszta fizetés nélkül az apróságokat? Egy kézfogás és mosoly jól hozott neki.
És engem még nem is ez zavart. Hanem az, hogy nem is érdekli mi az a 8.2-ős projektem. Ha egy zenész prédikátort sem érdekel, akkor nem csoda, ha lelkesen magyarázok Ildikónak róla, noha nem ért semmit belőle, de viszont lelkesedik. Ilyen olcsó vagyok. Ilyen szánalmas.
Rájöttem, egy harmadfokú találkozásom alkalmával, egy felső kategóriás politikussal, hogy a kisemberben hiába vannak Széchenyis gondolatok, ott fent, ahol a döntések történnek, ott nem játszik közre a kisember gondolat világa. Ergo, teljesen hasztalanok és értelmetlenek.
A 8.2-es projektem messze értelmesebb, mint bármilyen nemzetmentő projektem. Ha nem lépek a politikába, jobb, ha lesütöm az ilyen gondolataimat, mert a háztetőn egy hispánikus barna lány finom kis mellbimbóinak a fogdosása sokkal reálisabb álom, semmint a nemzetpolitikába lentről felüzenni. A politikába belépni meg pont olyan lehetetlen, mint ezt a hispánikus csajt az Eiffel toronyba vinni fogdosás végett. Habár, szerintem az se kizárt.
Így nyer egyre nagyobb előteret az a stúdiós projektem, ami csak itt és csakis itt realizálható. Nem osztható, nem vihető. Hacsak nem jön létre egy új renderizálható forma, ami másolható, lejátszható, de kétes, hogy bárki befektetne egy tíz hangszórós rendszerbe, ma, amikor zenét a medzsoriti szmárton hallgat.
Lassan alakul a végső kép. A Sony DE375 modelje jön öt darab 50w-os végfokkal. Már kinéztem a második gépet is. Kettő darab viszi majd a tíz hangszórót. A két kvadró rendszert, az alsót (subbas) a fenekem alatt és a felsőt a fejem felett. A kvadró rendszerek a fülemhez képest 30 fokos szöget fognak bezárni. Az Auro3D fejlesztője erre a szettre jutott a kísérletei folyamán. Mivel ők filmet hangosítanak, használják a szemközti hangfalat is, de nekem az nem kell. Nekem a tér kell.
Egy este próbálkoztam, sajnos szoftverileg nem szeretem a hangszínezést, muszáj átvigyem a hangkártyából kijövő vonal jelet a keverő sávjain keresztül a Sony végerősítőkbe. Így viszont tökéletes és alakítható. Úgy látszik nem minden jó digitálisan. Az ember azt hinné, hogy szoftverileg bármi elképzelhető. Lehet, próbáltam, de nagyon nem tetszik. Az utóbbi időben nagyon megfontoltan használtam a hangszínelést a keveréseimben.
Jönnek a részlet kidolgozások. Új hangládák kellenek. A sokféle hangszórót valahogy össze párosítani. Ki akarok emelni több középsávot is, de nem hangszínben, hanem hangszóróból. Ehhez közép hangszórókat kell keressek. Nem sokat, csak párat, mert van már eleve néhány.
Hatalmas előnyben vagyok, hogy nem kell valami világrendszerhez kalibráljak, hanem az ízlésemre van bízva. Mi az, ami nekem jó. És erre fogok koncentrálni, nem arra, mit tartanak jónak. Mert lám jónak tartják a cigit, piát, én meg homlok egyenes más véleményen vagyok. Én követem Jézust vallás nélkül, más nem képzeli el vallás nélkül „a” Jézust. Nem vagyok híve a méregdrága stúdió monitoroknak, ha egy nyamvadt régi tévé hangszóró nekem jobban tetszik.
Már ki is gondoltam az első projektem témáját, egyben beavató tanuló leckém lesz a Mugo 8.2 rendszerbe: víz csepegéseket fogok felvenni a dob stúdióban. Különféle anyagokra fogok vizet cseppenteni és azt felveszem, majd szimulálni fogom az esőzést. Ahogy elered, egészen a zuhogásig. Úgy, hogy minden esőcseppet térben fogok elhelyezni. Aztán újra feldolgozom Jean Michel Jarrenak a „Band in Rain” kompozícióját, de már a Halion Symphonic Orchestra hangarzenálját felhasználva. Kifogtam a black Friday ajánlatban, hatalmas árengedménnyel.
Kérdés: az esőcseppnek van zuhanási hangja is? Tudnék e több vízcsepp hangból virtuális szintetizátort építeni? Ezért fel fogom keresni a „GYL” magyar szintiépítőt a fecebookon. Mert akkor talán a polifonikus tulajdonságait felhasználva, midin keresztül könnyebben meg tudom szólaltatni a cseppeket. Az viszont más kérdés, hogyan osztom le midiből a tíz sávra? Talán több midisávval, amik mind más más kimenetre dolgoznak... Aha, ez menni fog. Asszem.
Lelkesedem.
Csak jót tett háborús időkben a háztetőkön mászkálni...