Égre nézés


Szeretem az egyszerű dolgokat. Meg vagyok győződve, hogy az élet egyszerű. Csak mindig elkomplikáljuk. Úgy voltam évekig ezzel a fa nyeséssel, hogy azt hittem egy ördöngös dolog. Van vagy három ilyen fás könyvem és belekerestem a guglin is, és nem értettem meg a fanyesés lényegét. Mint szegény fiam az Áprily Lajos verset, mely alapjában szánalmasan egyszerű és semmit mondó, de hogy ennek a semmitmondásnak feneke legyen, a szavakat úgy variálta a költő, hogy lehetetlen legyen logikusan észben tartani, mint legalább az „ej mi a kő tyúkanyó”-t. Ezért nem szeretem a verseket. Mert örökké meg kell fejteni benne a mondanivalót.
Még a híres Bálint gazda fanyesési módszerét is elolvastam legalább háromszor és nem értettem semmit belőle. Biztos nem velük van a baj, hanem velem. Én értek nehezen.
Véletlenül (vagy az Istennek elege volt, hogy semmiből sem értek) rákattintottam az országos állami tévé adóra, ami egyébként nem szokásom még véletlenül sem és éppen egy román ember magyarázta a fanyesés bonyolult technikáját. Azt mondta ez az ember, hogy a fát úgy kell nyírni, hogy az égre nézve egy tölcsért alkosson. Ezért a közepét mindig le kell vágni, hogy a mellék ágai szépen, mintha át akarnák ölelni a napot kifele növekedjenek. Hogy szellőzzön a közepe. És ennyi.
És ennyi? Igen, ennyi. Na meg az, hogy úgy nyírjam, ahogy tetszene nekem az a fa. És lám ahogy ránéztem újból a fáimra, hát látom, hogy a közepeket mint valami szent nyúlványokat őrizgettem, jó vastagok lettek, az égre nyúlnak mint valami szenteskedő emberek, de közben elveszik az életet a fa többi tagjaitól. És pont középen fontoskodik, hogy még véletlenül se tudjon a fa kitárt karokkal a napnak imádkozni.
Egyszeriből megértettem, hogyan kell fát nyírni.
Most már csak az hiányzik az életemből, hogy valahogy a komplikált verseket is megértsem. Ami nehezebb lesz megérteni szerintem, mert az iskolába belém kényszerítették a verstanulást. Utáltam örökké.
És amint az este még felástam egy részt a kertből és elültettem a petrezselyem magokat (tudom, rémesen későn), elgondolkoztam, hogy az emberiséget mégis csak egy jó kis kert fogja megmenteni. Mert nemcsak arról van szó, hogy nem lesznek ilyen non produktív állások, mint a papírok ide oda tologatása, de az embernek a váltás lelki nehézségeit jó lesz majd fizikai munkával enyhíteni. És a kert erre pont jó. Mert fel fog fedezni egy új világot. Ahol az élet történik, nemcsak beszélnek róla. Minden kihajtott növény egy ok az örömre. Ezt csak az tudja valójában értékelni, aki felásott egy kertet és elültette azt a magot. És mikor már kezd zöldülni öt hat dolog a kertecskében, olyan jó érzés. Minek hajnalban kelni és rohanni az embertelen melóba, embertelenül mindig megfelelni? Este korán lefeküdni, mert reggel kelni kell? Nem, este lehet későn lefeküdni, addig matat az ember a kertben amíg teljesen lemegy a nap, besötétül, hajnalban meg kelni még a nap felkelése előtt, mert így fasza. Nem azért mert kell. Mert aztán amikor a nap tűző lesz délben, az ember szunyókálhat az árnyékban egy két órát jó nyugodtan.
Hogy mi lesz a pénzzel? Nem tudom. De elkezdtem számolni, hogy ha az ember ledolgozza azt a napi tíz órát a kertben, gazdaságban, pontosan olyan iramban, ahogy annak a kurva kapitalistának dolgozik egyébként, nincs hogy ne legyen haszna belőle. Az ember megvesz egy plikk magot. A legdrágább ilyen incifinci Holland mag olyan öt lej. Harminc negyven paszulymagból, hány bokor paszuly jön ki? Annyi, hogy elég egy családnak egész nyáron, sőt még eltesz télire is belőle. De nem szoktam külföldi magokat venni, hanem a legszakszabb itthoni magot, olyan egy lej húszig. Mert azok is nagyon jók. Sőt, szerintem jobbak, mert azok már ismerik a klímát. Elvetsz negyven magot, ha mindegyik csak százat ad vissza, az már négyezer paszuly. Százszor adta vissza a befektetést. És mit csináltam? Elültettem és néha megkapáltam. Meg leszedtem. Akinek nincs kertje, nem tudja milyen ízű a friss paszuly. Én mindent megeszek. De én mondom, a friss zöldségnél semmi sem jobb.
És ha valamiért nem bújt ki az a paszuly, mert mittomén valami bezabálta, vagy más, de nálam ilyen sose volt. De tegyük fel. Úszik az az egy lej húsz. Nem úsznak az ezer eurók, ha egy vállalkozás bedől, vagy egyszerűen csak nem tudja eladni az ember a nyolcezer eurós befektetését.
Ezen érdemes elgondolkodni. Nemcsak azt látni, hogy milyen olcsó az uborka a piacon, azért nem érdemes hajolni. Másképpen kell kigondolni ezeket a dolgokat. És talán a válasz ott van az ilyen öreg nyanyáknál, akik ma eladnak húsz tojást, holnap egy zacskó salátát aztán két köteg retket és így tovább. Nem sok, de nekik nem is kell sok a vízen járáshoz. Mert megtanultak kevésből megélni.
Amióta beütött ez a világkatasztrófa (Istennek legyen érte hála), a családi költségvetésünk a felére esett. És ha jól meggondolom, van mit faragni belőle. Amióta a házi tojást vesszük, a tojásfogyasztás legalább ötszáz százalékkal megugrott, mert a fiam nagyon szereti a házi tojást. Az üzletit nem ette az égnek sem. És még kétségbe voltunk esve, hogy ez csipszen kívül mást nem akar enni. Amikor megérezte a házi tojásból készített rántotta szagát, neki is kellett. Azóta majdnem naponta bevág három négy tojást. Ilyen meggondolásból már érdemes tartani valami tojó madarat.
Azt hiszem lassan csak paraszt leszek. Még csak azt kell meglássam, ahogyan a csarnokom nyílik az ég felé. A lelki, testi energia felé.

Szupermúún


Na elment a világvége. Pedig volt bennem egy halvány ilyen reményféle, hogy a szegény emberekre is jön valami jó. Nem magamra értem a szegénységet. Nem vagyok szegény. Gondolok arra a sok millió éhezőre, kilátástalanra, akiknek sem emberileg sem statisztikailag nincs semmi esélyük. Hogy nekik jól jönne egy kis világvége. De elment. Noha alig volt néhány felhő az égen, éjfélkor mégis dörgött és villámlott. Mondtam, na valahogy így néz ki a vég? Néztem a Holdat, nem tűnt nagyobbnak, mint szokott lenni. Pedig azt olvastam, hogy szupermoon lesz és sose lehet tudni...
Elvetettem az uborka magokat. Mondja a feleségem, hogy csak most vetem el? Hát mikor vetettem volna el? Kérdeztem. Nem volt mikor. Nézem a kicsi plikk hátán azt írja ötödik, hatodik hónapban kell elvetni. Hú de megörvendtem, gondoltam na szkedzsben (határidőn belül) vagyok még.
És nem kell vegyünk új mosógépet. Szétszedtem azt is. Nem forgott már az a programozó ketyere, gondoltuk, na jól nézünk ki. Mert a héten elment a tévé, a hűtő szarozik, az autóból már ujjnyilag spriccel ki a víz a motorblokkból és már nincs mit szilikonozni azon, rendesen felfő a víz. Most a mosógép sincs mellettünk. Na de aztán a tévét megoldottam. Szétszedtem, kiporszívóztam, szétszedtem a kapcsolóját, szerencsére nem volt más baja. Igaz kábelek csüngenek ki belőle és a hang a számítógép hangszóróival megy, de működik a tévé. Aztán nekifogtam a mosógépnek, bevált a sejtésem, hogy víz került az a programozó ketyere tengelyére és berozsdázott a csapágya, azért forgott nehezen illetve akadozott. Sok ilyen csodaszert fújtam belé amíg aztán megengedett. Az este már volt megint mosógépünk. Nem is lett volna semmilyen pont most beköszönjön a világvége, mikor a tévé is működik meg a mosógép is.
A madárkák szeretik a paprika palántát csipegetni. Látom mind fogy. Nem tudtam rájönni, hova tűnnek el rendesen az alig pár centis paprika palánták. A fingatósokat nem csipegetik. A karalábét, a karfiolt, a káposztát nem dézsmálják. Csak azokat a szerencsétlen paprika palántákat. Mert napközben fedetlenül hagyom a melegágyat. Hadd szellőzzön.
Sok gomba nő ki nekem a melegágyon. Ilyen még sosem volt nálam. Aztán az este rájöttem miért. Mert ez a román tehenész aki adta a trágyát, mert ugye a magyar arra hivatkozott, hogy nincs traktorja mivel elhozza, habár igaza volt, mert nem volt könnyebb engem így lerázni? A román örömmel hozta a szekér trágyát és be is dobálta a melegágyat alakító fa keretbe, mondta, hogy hát nem adtam én neki vizet egy pár napig, amíg a pumpáját lecserélte? Érdekes, mert erre a magyar tehenész már nem emlékezett, pedig neki is adtam többször vizet. Mindegy. Ez a román tehenész mondta nekem, hogy meglássa maga, ez jó trágya a melegágyba. Valóban jó. Aztán az este pottyant le nekem a tantusz, hogy a trágya nemcsak tehén eredetű, hanem lószar is van benne bőven. És innen a sok gomba jelenlétének a titka. Mert az ilyen zsákos gombászok sok lószart vegyítenek abba a földbe, amiben aztán termesztik a gombát. És még az is megfutotta a fejemet, hogy netán egy kis gombászással is lehet foglalkozni. De hát minden inveszt. És ez nincs. Jelentéktelenebb problémákkal küszködünk manapság.
Puhatolóztam egy román embernél, hogy mennyi mindent lehetne csinálni a csarnokomban. Tehenet, s miegymást is lehetne tartani. Nem harapott a dologba. Az ilyen fizetésért dolgozó emberek az istennek sem vállalkoznának, hogy jobb legyen életük. Inkább éhbérért dolgoznak másnak. Az is igaz, hogy nincs miből manapság csak úgy tehenet venni. De azért a beszélgetések még nem kerülnek pénzbe. Mert meg vagyok győződve, hogy megoldások vannak, de ha le sem ülünk legalább megbeszélni, tényleg nincs még halvány lehetőség se rá. Pedig nem is a béren akadt el a dolog, hogy mit kérnék én a helyért, mert nincsenek nagy igényeim, kiegyeztünk volna tejben, sajtban. Csak látnám már, hogy van valami értelme a dolgoknak. Mert már az egerek is elkerülik a csarnokomat. Hónapok óta egy sem ragadt bele a ragasztóba. Hihetetlen.
Olvastam valahol, hogy az úgynevezett „udvar”-okat hogy alakították, hogy rendszerint egy egy földesúr több tíz családot szervezett be a gazdaságba. Gondoltam én, hogy azok a sokat említett hagyományos paraszt életformák nem arról szóltak, hogy hű de vállalkozók voltak a parasztok és mindenkinek törvényszerűen saját gazdasága volt. Nem. Szerintem az akkori parasztok fix olyanok voltak mint a mai magyar meg román tehenész szomszédom. Hogy basznak az egészre. Fut az istálló, macska nagyságú patkányok szaladgálnak a disznók, tehenek kajájában, falkákban követik a kutyák őket, nem képesek a trágyát időben értékesíteni, büdösek mindig, piálnak, hisz akkor is megkapják a fizetésüket, ha lelkesednek, ha nem. A fizetésüket úgy kerekítik felfelé, hogy vasat lopnak és eladják. Basznak ők arra, hogy bőg az állat az istállóban mert érzik a zöld szagát.
Hát az a valamikor udvar gazda valószínű ostorral kellett kordában tartsa az ilyen fajtát. És nincs kizárva, hogy az ilyen sokat említett minta gazdaság nem e a privát policiájának köszönhető. Nem hiába szólnak olyan fájdalmasan azok a szájhagyományok. És legtöbbje arról szól, hogy hej amikor a lakodalomba ittunk ettünk s dugtunk, mert a többi az a robot volt. Mert ha nem robot, akkor legszívesebben az is csak egy ivászat és szarlé lenne az egész.
Mindenki, még én is ámuldoztam, hogy bezzeg azok a szász faluk. Hogy micsa egyformák, rendezettek, hogy ésszel voltak azok építve, hogy gazda nép voltak a szászok. Aztán felvilágosítottak engem, hogy állj meg vándor, ne feledd, hogy azok a falvak mind rendelésre készültek, mert a szászokat betelepítették, nem az a legendás gazdálkodásuk vitte fel az istendolgukat. Mint ahogy Erdélyt sem a román haladó eszme töltötte fel velük, hanem az istenük, akit aztán hálátlanul kinyírtak a Cseuseszku épített nekik országot. Mert ücsöröghetnének ma is a sivatag porában ott lenn, ha az öreg nem épített volna lakónegyedeket nekik. De ugye ezeket a dolgokat hamar elfelejtik az emberek. Maradnak a legendák.
Ez van. Nem vagyunk mi az önálló életre születve. Hiába említünk fel ilyen időket a múltunkból, mert nagy a gyanúm, hogy csak a duma nagy, a valóság meg más volt. Hogy négerek vagyunk. Egy rabszolga nép. Mese habbal, hogy Attila így meg úgy forgatta a kardját. Nem még az az agyon imádott Wass Albert is megírta, hogy a magyarnak mindig mehetnéke volt és nem gondolt a télre csak ha elkezdték a fejedelmek a fejeket levágni? Mindig mindent a tönk szélén. Csak éhen ne haljunk. A mai napot bírjuk ki. Hogy holnap mi lesz? Ki tudja? Talán elvisz minket a szupermún.

Álom és gyümölcs


Egyszer egy ember meglátta a gyümölcsfáimat, azt mondta, ember, kár ezekért a fákért. Nem jók semmire, mondtam, nem teremnek semmit. Mondtam neki. Meg kell nyírni őket. Azt mondta egyszer ez az ember. De hogy? Mert fogalmam sincs, hogyan kell? Válaszoltam. Nincs ennek semmiféle stikája. Mondta az ember. Nyírd úgy, ahogy akarod, hogy kinézzen a fád. Mint a borbélynál? Mondtam nevetve. Pontosan úgy. Mert másképp csak elnőnek és nem fognak soha teremni, csak betegeskedni, kínlódni. Elvadulnak. És elment az az ember. Nem is azért jött, hogy nekem ezt elmondja. Szállítással foglalkozott ez az ember és elhozott nekem valami deszkákat. És közben meglátta a fákat.
Ez még a gazdasági világ csúcsán volt. Azon a csúcsán, ahol mindenféle prófécia a gazdaság hanyatlásáról, az üzemanyag árak felrobbanásáról mind paranoiás elképzelések, emberellenes rosszindulatok és isten elleni vétkek voltak.
Könnyű volt azt mondani, hogy nyírd úgy a fát, ahogy szeretnéd, hogy kinézzen. Mert hogy nézzen ki az a fa? Melyik ága nem odavaló? Az első évben bénáskodtam a meggyfa körül. A következő évben bátrabb voltam. A harmadikban látván, hogy nem száradt el a fa, sőt, rengeteg meggyet termelt, még bátrabb lettem. Az idén már a többi fát is jól megnyírtam. A múlt évben volt egy almafa, azt mondtam, no megállj, adok neked nyírást öcsém, levágtam róla majdnem minden ágat. Olyanná nyírtam, mint egy elkezdett grafika rajz, meghagytam a törzset, s egy pár ágkezdeményezést. Rémesen sok ágat levágtam. Mondtam is, na ennek a fának annyi. Öregem. Arról a semmi fáról, ami eddig semmit nem termelt árnyékon kívül, két Billás necc almát szüreteltem le a múlt nyáron. Felbuzdulva nekiestem a többi fának is. Addig faragtam őket, amíg tetszettek nekem. Szépen kivirágoztak, és látom megjelentek a gyümölcsök. De így egyik hétről a másikra. Hihetetlen.
Aztán vettem a fűnyírót és szépen lenyírtam a nyolcvan centis füvet, gazt a fák körül. Lenyestem a kerítésen behajló idegen fák ágait, hogy a gyümölcsfáimnak legyen levegő. Mit mondtak a gazok magukban? Végünk van. Eddig volt s netovább. Vége a két méteres égre törekvéseknek. Erre megjelentek valami énekes madarak. Eddig nem voltak csak ilyen csipogó verebek , turbékoló galambok, károgó varjak, de az idén megjelentek valami énekes madarak. Éjjel nappal trilláznak. Mintha tudnák, hogy van itt egy elkeseredett ember, nosza jer dobjuk fel a kedvét.
Álmomban összezsugorodott a világom. Egy udvarban volt Nyikulica bácsi és a többi világ. Valami anyagot vettünk tőle. Gigi felkötötte a piros Dácsiára, közben látom felkötött még valami szar vasat, mondom neki, minek gyűjtesz megint Gigi? Nem látod, hogy mindent amit gyűjtöttem elvittem a vasba? Hidd el könnyebb az élet a felhalmozott javak nélkül. Nem kell hozzá csarnokot vegyél. Rám se hederített, mondta, hogy megy kölcsön kér Nyikulica bácsitól harminc lejt, mert nincs cigije. Sanyi azt mondta, amíg kérsz, menj vegyél nekem is egy cigit és itt van vegyél egy feles olyan huszonkét fokost, majd megadod, ha kértél. Az udvaron egy lakásba egy család költözködik. Elnéztem, amint az üres petflakonokat is elhozták a régi lakásukból. Minek még azokra is autót bérelni? Éppen a nagymamám lakásába költözködtek. Hátrébb volt egy konyha az udvaron, nagymamám is oda költözött, a kis konyhában három ágy fért el, az egyikben nagymamám feküdt, boldog volt, hogy láthatott. Megölelt és mosolygott. Életében sosem tette. Mindig csak félt és rettegett. Mert nagyapámtól elvált és ötvenévesen kezdte újból nagymamám az életét. Kérdeztem tőle, hogy hát nem kapott más lakást a régi helyében? De igen, majd jövőre fogják átadni. Na gondoltam, jól átverték az öreglányt, kirakták a lakásából. Nem akartam ott a többiek előtt belebonyolódni a dolgokba, de eldöntöttem, hogy beszélek apámmal, hogy van a csarnokban elég hely, vigyük oda nagymamát. De hoppá, rájöttem, hogy álom az egész, hisz apám sincs már. De vajon miért nem tudtunk mi az életben összefogni az egész család? Így filóztam még álmomban. Miért nem mondta apám, hogy mi a baj nagymamával? Azt gondolta, hogy nem tudjuk felfogni? Aztán egy pillanat alatt visszapörgött életünk és rájöttem, hogy valószínű nem értettük volna meg akkor, amikor nagymama még élt. De nagymama sem értette meg akkor, amikor még élt. Mert sosem jött mosolyogva, hogy megöleljen. Mindig csak óvatosságra intett. Attika így vigyázz, meg úgy vigyázz. Azt a szőnyeget így meg úgy porold. Leseperted kétszer is miután kiporoltad?
Mennyi emberi kín és szenvedés, az emberhez méltó szabadság címen a családunk szanaszét nyakig szarban és magányban.
Elnéztem a jól öltözött anyát, központi pozícióban a társadalomban, szidta lányát mint a bokrot, hogy telefonál miközben találkozik az osztály főnökivel és nem köszön neki, hogy fiam lenyeled a telefonod de akkor is köszönsz neki, s nyomta a dumnyezókat, a lánya meg sem mukkanhatott...talán elmondta volna, hogy egész nap találkoznak az iskola folyosóján, röhejes lenne feszt mind köszönni neki. Talán az a baj azzal a lánnyal, hogy neve nincs rajta egy ilyen jó dinórajzoló diplomán sem az iskola folyosóin felaggatva. Mert ha meg akarod tudni kik azok a családok akik számítanak egy városban, elmész az iskolába és megnézed kik nyertek mindenféle szavaló, meg zongora meg egyéb versenyeken. És meglátod, hogy négy legfeljebb öt nevet találsz. És érthető, ha egy alapember a gyermekei nevét nem látja a falakon, milyen frusztrált lehet. És ezért büntetésből nyix cserkészet, nyix kirándulás s egyéb bilibuli. Csak zongoralecke s sok Áprily Lajos vers, meg Gaudi filozófia.
Csak nőni, nőni az égig! Felnőni az égig. Szánalmasan gyenge és vékony ágacskákkal a Nap felé nyújtózkodni, hogy aztán a leggyengébb szellő is ide oda játszódjon velünk. Nőni, és semmi gyümölcsöt sem teremni. Aztán ennek a lánynak egyszer elege lesz és elmegy. Önálló életet fog élni, messze szüleitől, a családtól. Messze fog akarni gyökeret verni. Messze fog akarni új életet kezdeni. Csak az övét, nem a másét. Messze, mert a közelben nem lehet. S akkor hódítani kell, növekedni kell, hogy elfogadják, befogadják, s akkor neki is lesz egy lánya akinek, mint az anyja fogja kiabálni, hogy bazdmeg lenyeled a telefonod de akkor is köszönsz bazmeg. Hogy bazdmeg így kell azt a kúrva dubaajtót bezárni? Hogy mit mondtál? Hogy úgy hallottad, hogy bezárult? Hát tudd meg fiam, hogy nem arra megyünk, hogy úgy hallottad bazmeg érted? Hanem megnézed, hogy bezárult e az a kurva dubaajtó érted? Na mars az osztályba, otthon még tárgyalunk erről.
Így leszünk egy örökké nyugtalan, nomád nemzet, mert örökké megyünk, örökké újat alapítunk ős örökké csak rosszul csinálunk mindent. Sosem nézünk szembe egymással. Csak aggódunk. Önállóskodunk. Vérünkben van a magány. Leütjük azt is aki közelít. Szántszándékkal keressük a maffiás gittegyleteket, a hatalom seggét, amit nyalni lehet, bárki seggét kinyalni, csak ne kelljen gyermekeinkkel szembenézni, hogy elbasztuk. Mint emberiség elbasztuk a gyermekeinkkel szemben és nincs alternatívánk. És ezt nem akarjuk belátni. Mert ha belátnánk, akkor ki kell vágjuk a gazt amiben élünk, le kell nyessük a növekedést színlelő terméketlen hajtásainkat, de akkor kiderül ugye, hogy az egész életünk egy kis csupasz, tenyérnyi föld, egy pár absztrakt vonal, nem nagy, ijesztő, suhogó lombozat. Pedig megnyernénk magunknak az énekes madaras tavaszt, az örömteli gyümölcstermést.

Milyen az ember?


Milyen az ember?
(6oookm regényrészlet)

Türelmetlen. Noha türelmes fajta vagyok, sok volt nekem egy hétig semmiféle infót nem kapni Klaudiától. Ilyenkor úgy érzem, hogy kivész a kezemből a legkisebb remény is, amit megfogni vélek. Nem voltak nekem más kapcsolataim a volt feleségemen kívül. Nem tudtam arról a jelenségről, hogy az ember az élete derekán már megfontoltabb a kapcsolataiban. Sosem voltam megfontoló. Rágódtam dolgokon. Sokáig rágódtam. De sosem latoltam józanul. Most sem cselekedtem normálisan. Megtettem azt a hülyeséget, hogy egy hét után megírtam Klaudiának mit érzek iránta. Nem írom le a levelet ide, mert azóta magam is szégyellem, hogy lehettem akkora ökör? Nem válaszolt. Eltelt egy hónap. Nem bírtam, reszketett a gyomrom az idegtől, felhívtam egy este. Mondta, hogy olvasta a levelemet, de nem is tudja, mit mondjon. Hogy ő nem...habozott kimondani valamit...hallgatott. Kínos volt a beszélgetés. Mondtam neki: „ne haragudj Klaudia, csak gondoltam jó tudnod, miben vagyok, nem várom, hogy viszont érezz...” Nem akartam végleg elveszíteni. Azért sem, mert amióta Dévára jöttem egy valóságos remete életet élek. Az ember azt hinné, hogy ha a világ összes tájairól különböző vállalkozó típusú emberekkel összejön, hű de jó csapatok jönnek össze. Valójában a legtöbb önkéntesjelölt problémás ember. Mint magam is meg Klaudia. Nálam nem volt drog probléma. Viszont sokan azzal küszködtek. Nem tudtam Klaudiának mi a sztorija. Csak azt éreztem, hogy egy nagyszerű ember, akivel szívesen unatkoznék az életben. De lám elbaltáztam ezzel a levéllel. Nem jó mindig őszintének lenni. Talán megért volna magától a dolog. Lassan de biztosan. Sürgetni akartam. Jelezni akartam, hogy mit értettem meg abból a műhelyi beszélgetésből. Hogy velem akarja azt az életformát. Ezek szerint melléfogtam. Csak általánosságban beszélt akkor róla. Mint amikor az aszfalttól megundorodott városi ember először lép mezítláb a fűre és úgy érzi hirtelen, hogy neki ott a helye. A természet lágy ölén. Mint az önkéntesek első napjai, amikor extázisban vannak attól, hogy egy egy árva gyermek viszont puszilja, simogatja. De arra egyik sem gondol, hogy a legkisebb reménykeltés ezekben a gyermekekben mélyebb sebeket hagy amikor elhagyják. Sokan nem értik meg, hogy ez nem egy mozi, amit kifizetnek és távozhatnak amikor akarnak. Sokan úgy élik meg, hogy jönnek feltöltődni, anélkül, hogy a következményekre gondolnának. S akkor a gyermekek is bezárkóznak. Vagy néha érdekből kedvesekké, barátságosakká válnak. Amíg van értelme. Mert megtanulták, hogy értelem csakis ideiglenesen létezik. És sajnos egy fecske nem csinál tavaszt. Sok önkéntes jobban összeomlott, mint volt, mikor érkezett. Meg aztán sok gyermek megérzi, hogy ha valakivel nem lehet ideiglenesen csereberélni. Bennem megérezték, hogy csakis hosszútávon lehet velem létezni. Értelmetlen módon pontosan ettől irtóztak. Megszoktam ezt a státust, hogy hosszútávon nem kérnek belőlem. Azért váltam egyféleképpen remetévé. Ez volt az érzésem amikor Klaudia hallgatott a telefonon. Amikor azt mondta, hogy ő nem...Mi nem?
Nem maradtunk semmiben.
Az ember közel a negyvenhez már nem lesz csak úgy szerelmes. Ha mégis, de jobban meggondol dolgokat. Legalábbis ezt ígéri magának. Aztán reggel úgy kel, hogy jaj isten őrizz, szó sem lehet róla, este mégis azon kapja magát, hogy álmodozik. És ezt napokig, hetekig tudja variálni. És ilyenkor jönnek a citrompótlós megoldások. Egy éppen ráérős valaki. Aki nem akar semmit csak a pillanatot. A csúcsot. Nem unatkozni akar egy életen át, hanem akár rövid ideig is, de a csúcson. Hónapok telnek el így, amíg rájön az ember, hogy jó, jó, de meddig ez az ideiglenes csúcsállapot?
Elképzeltem Klaudiát ebben az állapotban. Hol fent, hol lent. Néha pazar éjszakai mulatásokon, aztán kiábrándult magányban. Ilyenkor jön az embernek az ilyen érzés, hogy jó lenne valakivel egy életen át rendesen unatkozni. Konstans, normál boldogságban. Amíg az egyik szöszmötöl az egyik sarokban, a másik a másik sarokban. Hirtelen megugró vagy zuhanó görbék nélkül.

Teltek a hetek. Esténként vettem a kis tranzisztoros rádiót és kis kertemben gyomlálgattam. Vagy éppen füvet nyírtam. A tehenésznek ígértem a füvet, de trehány ember volt, sosem kaszálta le rendesen ahogy megegyeztünk. Volt nekem egy Dezső ismerősöm, az adott nekem egy fűnyírót, mert elment volt Németbe végleg. Sokan olyan nagy dolognak tartják a kertészkedést. Mintha lenne benne valami nemzetmegmentő misztikus erő. Pedig az egésznek a titka, hogy a gyomot időben ki kell gyomlálni. A többit elvégzi a természet.
Ez talán az életünkre is érvényes. Hogy a dolgokat hagyjuk egy kicsit a maguk természetes útján.
Aztán összejöttem egy román emberrel, aki felajánlta, hogy építsünk együtt egy házat Andorrában. Van egy faház megrendelése Andorrába. Valahol Spanyolország mellett. El voltam kenődve, hogy Klaudia begubózott. Visszakucorodott mint a tulipán szirmok éjszaka. Hetek teltek el és semmi életjelet nem adott. Elfogadtam a dolgot, hogy vége az egésznek. Ennyi volt.
Készültem a faházra Andorrába. Gondoltam sebaj, legalább kiszállok egy kicsit ebből a depresszióból. A román mérnök repülővel akart menni Andorrába, azt mondta az egészségi állapota nem bírja a több napos autókázást. Én kiegyeztem vele a végárban, magamra vállaltam a szerszámok szállítását, nem kellett nekem szállodát se foglaljon. Kifizette előre az ilyen költségeket. Én már el is döntöttem, hogy a ki nem fizetett Volkswagen Passat autómmal fogok elmenni, noha sokan próbáltak lebeszélni róla. Azt mondták oda vissza legalább hatezer kilométer az út, nem valószínű, hogy egy huszonöt éves autó kibírja az utat.
Mindent előkészítettem. Sok minden befért az autóba. Sátrat is tettem, felfújható matracot, mp3 lejátszót, napszemüveget és természetesen sok szerszámot. Közben beköszöntött a nyár. Meleg volt. Június vége.
Egy héttel az indulás előtt mégis írtam egy üzenetet telefonon Klaudiának. Gondoltam, nincs mit veszítsek már. Mibe kerül? Azt írtam, hogy megyek egy faházat építeni Andorrába, ha éppen ráér, elkísérhet. Csak másnap reggel írt vissza, hogy még meggondolja. Elöntött a melegség az üzenet olvasása közben. Talán mégis? Estig türelemmel szenvedtem, aztán felhívtam. Érdekes módon, úgy éreztem, hogy szívesen beszélget velem. Hogy rég nem hívtam. Mi van velem? Elmondtam neki, hogy mire készülök, és szeretném, ha elkísérne. Majdnem blöfföltem, mert tudtam, hogy úgysem jön el. Nekem már az is elég volt, hogy újra hallom a hangját és azóta a szerelemvallásom óta még szóba mer állni velem. Már meg is volt a válaszom a kínos visszautasításra, de roppant meglepődtem, amikor elkezdett kérdezősködni. Nagyon kacagott, amikor mondtam neki, hogy miféle expedícióra készülök a verdámmal. Mondtam neki, van rajta már lassan félmillió kilométer, mi az neki még az a hatezer? És ha netán aggódna, tudja meg, hogy csere gumi tömítőket is készítettem már, meg lesz nálam mindenféle spárga meg drót, ha éppen leszakad valami róla. Kacagott. Ilyen vidámnak sosem hallottam. Mondta, hogy hát van neki az a terepjárója, klímával, miegymás, beszáll vele az útra. Mondtam neki, most erre az útra az enyémmel megyünk, majd a következőkor a tiéddel...gondoltam, vajon hogyan reagálja le? Majdnem kínos csend következett. Mondtam neki hirtelen, hogy az a dolog, amit akkor írtam neki, ne vegye figyelembe. Ha mégis elkísérne erre az útra, kísérjen el mint barát, biztosítom róla, hogy semmiféle nyomást nem gyakorolok rá ez irányba. Érdekes módon azt mondta, hogy nem akadt ki akkor tőlem, csak nem érzi ugyanazt irántam. És azért nem hívott eddig, mert nem tudta én hogyan dolgozom ezt fel. Na látod, mondtam neki, hiába vagyunk felnőttek, mert nem beszéljük ki ezeket a dolgokat. De azért remélte, hogy felhívom még. Azért örvendett, hogy jelentkeztem. Azt mondta, hogy bízik bennem és szeretne eljönni velem Andorrába, még sosem látta hogyan építenek egy faházat. Neki tulajdonképpen az egész nyara szabadság. Hisz év közben reggeltől reggelig dolgozik. Minden áldott nap.
Van egy fajta szerelem, ami akkor is az, ha nem teljesül, nem ér célba. Másképpen ér célba. Elveszíteni valakit örökre, halálos. Csak tisztes távolságból csodálni, számolni minden szuszogását, nem halálos. Van egy fajta szerelem, ami nem kell birtokoljon ahhoz, hogy szerethessen. Ha csak egy barátságban ér véget, több mint a teljes megsemmisülés. Ahogy Klaudia kezelte a dolgokat, még jobban megszerettem. Egy új reményt éreztem, noha ott lebegett előttem az újonnan félreértett viszonyulás részéről. De már tanultam egy kicsit tőle. Hagyjuk a dolgokat lebegni, ahogy a felhőket viszi a szél, ahogy a csónakot dobálják a hullámok. Akkor is, ha csak egy rövid utazás lesz ez a közös expedíció.

A postás


Láttátok a postás című filmet? Többször láttam. Meg is vettem a filmet. Az ilyeneket vadászom. Számomra ezek azok a dávincsi kódos filmek. Egyébként az a dávincsi kódos filmsorozat marhaság. Elalszom ha nézem őket. Mert ezekben a filmekben végül mégis mindig a hatalmak a faszák és a good guys-ok. Ezek azok a félrevezető filmek, amik aztán azt sugallják a ma jó emberébe, hogy tulajdonképpen pontosan ő a tékozló fiú, nem a korrupt papsereg. Ááá, nem. Az ilyen dávincsis filmekben az van, hogy semmi sem az aminek látszik, itt né, volt egyetlen egy korrupt pap és azért volt minden baj, sőt, az a korrupt pap tulajdonképpen a gonosz Sátán volt, aki próbára tette a Templomot, de lám lám az üssten most is résen volt...bla, bla, bla...hülyeség az egész. Mint ahogy hülyeség az az egész teória, hogy Jézus a Földön maradt és Mária Magdolnával családot alapított. Jézus küldetéstudata messzebb nézett semmint egy pina mellett elsumákolja a dicsőségét. Belehalt volna frusztráltságába, hogy nem mehet velágot váltani és neki ott pecázni kelljen a gyermekeivel, meg a feleségének a házsártjait hallgassa, hogy megint máshol jár az esze és nézzen az asztalra míg eszik, mert né, úgy eszik mint a disznók, a morzsákból egy tyúkfarm is megélne. Ennél szebb halál a keresztrefeszítés. Meg aztán a megváltás művéből sem lenne semmi, ha egy hegy arany tetején kellett volna eltengesse öreg napjait. Kizárt ez a kelyhes teória.
Viszont az ilyen „postás” szcifiségben több fantáziát látok. Ebben a filmben is egy csirke ember, egy szánalmas túlélő, egy szélhámos magára veszi egy hulla postás egyenruháját és beadja magát postásnak a szerencsétlen, háborúkat túlélő közösségeknél és kezdi híresztelni, hogy visszaáll a rend, Amerikának újra van elnöke, meg ilyenek. Nem lévén áram, meg semmiféle kommunikációs eszköz, az autók csak úgy hegyekben állnak, csirkéket tartanak bennük, el is hitték a postást. Etették itatták a csórót. Aztán bármennyire menekült volna, mégis nagy hős lett belőle, ezrek követték. Hittek neki. Pedig smafu volt az egész. Semmi sem volt igaz. De elég volt ahhoz, hogy a nép belelkesedjen és mozgásba lendüljön és elkezdjen leszámolni a zsarnokoskodó diktátorral.
De kéne nekünk is egy ilyen postás fickó. Egy hiteles szélhámos, túlélő. Csak hát még nem jutottunk el arra az állapotra, hogy kelljen bujkáljunk, meg mogyorófából nyílvesszőket s miegymásokat bütyköljünk. Hogy csak úgy hegyekben álljon a technika, mi meg rongyosan, piszkosan, éhesen éljünk hordákba verődve. Mert úgy látszik reményt csak az ilyen állapot tud kigenerálni. Úgy látszik az elkeseredésnek kell egy kifejlett, végzetesen fatalista állapot, hogy elkezdjünk gondolkodni, szerveződni. Habár a film szerinti állapotok, melyek talán csak a nézőnek tűnnek borzasztóknak, a benne élők úgy látszik megkapták a lelki egyensúlyukat, mert ugye nem mindenhol fogadták szívesen a postás híreit.
Mi ma pont úgy élünk, amint Descartes megírta: az ember nem érzi, hogy a sokat viselt inge büdös...(apropó „dékárt”, csak ennyit olvastam tőle...és csak tőle...if you know what I want to say...), azaz nem vesszük észre, hogy az élet omlik ránk nap mint nap, a terhek egyre nagyobbak, nehezebbek, az ingünk már rohad rajtunk, mégsem akarunk tudomást szerezni róla. Legyintünk rá, hogy ugyan már, ne legyünk annyira finnyásak. Félreértés az egész. Csak a véletlenek sorozata az egész és gátá (kész). Minden fasza lesz. Majd az új kormány. Majd az új párt. Mi csak menjünk szépen szavazni.
Az az érdekes ezekben a „postás” -féle filmekben, hogy noha tisztára apokaliptikus időket élnek az emberek, mégis önerőből, saját lelki és szellemi készletüket felhasználva teremtik újra a nagyonis földi, testi életüket, amíg az ilyen kasszasiker dávincsi kódos szuperprodukciók mindig az isten megmentésére igyekszenek. Megmentik az isten istenségét. Egyébként a Földön a jólét, a teljes béke és harmónia uralkodik, csak az ördög nem fér a börébe. De aztán minden jó lesz. Kinyírják az örült ördögöt. Az ördögöt lehet, de a korrupt istenes embereket nem. Köszönik jól vannak, a gyertya bizniszük is virágzik.
Ezért szeretem az ilyen postás filmeket.

Együttérzés

Lejöttek az isten (jóképű) angyalai, aszonták, hogy az embereket mint a Földet tönkretevő parazitákat ki kell irtani. Adtak mégis egy esélyt az emberiségnek, ha az emberiség meg tudja mutatni az élete értelmét. Erre a célra kiválasztottak egy bérgyilkost. Hogy az mutassa meg nekik az emberi életnek az értelmét. Naplementéig sikerüljön ez neki, mert ha nem kámpec.
Hirtelen mi jutott eszébe ennek a bérgyilkosnak? Azt mondta, tud ő egy papot, az majd felvilágosítja a jóképű angyalnét az emberi élet értelméről. Na jó, akkor menjenek oda, mondta az angyalné. De közben az emberiség halálra üldözi kettőjüket, mondván, ha túszul ejtik az angyalt, az emberiség van mit az isten asztalára tegyen. A bérgyilkos szegény egyet káromkodik, hogy ki ő, hogy ilyen hülyeségeket kell neki véghez vinni, mert ő mindent tud a fegyverekről, de semmit az emberi faj életének az értelméről. Az angyalné meg egyet hajtogatja, hiába, mert ő volt kiválasztva. A paphoz soha nem jutnak el, de közben segítenek egy nőnek szülni, aki közben elvérzik, de az angyalné feltámassza és egy darabig karjaiba veszi az újszülött gyermeket. Na látod, mondja a bérgyilkos neki, ez az emberiség életének az értelme. Közben szétnéz a bérgyilkos, hogy milyen jó szellemest mondjon még, aztán kitárja a karjait tehetetlenségében és azt hebegte, hogy hát az együttérzés. Nem elég? Nem egészen értette meg az angyalné, de mivel már lement a nap, mégis kegyelmeztek az emberi fajnak.
Szeretem az ilyen filmeket. Hogy miért? Nem is tudom. Pedig sziruposak. Mégis, más kategória. Mondanak valamit. Bérgyilkos, együttérzés, angyalok. Emberiség megmenekülése. És nem jutnak el a paphoz. Hű de sokat elmondanak nekem. Egy bérgyilkosban több emberség lenne, mint a világi és nem világi vezetőkben? Miért nem landoltak a pápa udvarán direkt? Mert az rögtön elmondta volna a hiszekegyet.
Aztán elgondolkodtam, hogy az utód nemzés és az együttérzés mennyire jár kéz a kézben az ember életének az értelmében? A film szerint az emberiség életének az értelme nem az istenek dicsőítése, hanem az együttérzés. Jézus is ilyesmit mondott, hogy azt kívánd másnak is, amit magadnak kívánsz. Vagyis érezzél együtt a másikkal. Mire mondta a bérgyilkos az együttérzést? Arra, hogy a pap felé vezető rohanásukat megszakította ez a házaspár, már a nap is jócskán hanyatlóban volt, mégis ez a bérgyilkos azon volt, hogy a vajúdó fehérnépen segítsen. Az emberiség sorsát erre a pillanatra cserélte.
Hány ember volna képes erre? És nem vagyunk ilyen kritikus helyzetekben, hogy az emberiség sorsa forogna kockán. Csak oda kéne nézzünk egymásra. Sőt, nekem az az érzésem, hogy egy kis jóindulatú szervezéssel, a jelenlévő felesleges dolgainkkal is tudnánk egymáson segíteni. Egyszerűen csak aktiváljuk az inaktív javainkat. De erre képtelenek vagyunk. Képtelenek vagyunk a legegyszerűbb együttérzést gyakorolni egymás iránt. Én azt hiszem az angyalok azt mondták magukban, ne pazaroljuk az energiánkat, majd elpusztítják saját magukat. Mert az űzött bérgyilkosban volt a legtöbb együttérzés. És asszem az angyalok is értettek a matematikához.