Hogyan lesz a gyarmat

Azt mondják, hogy ha valakin segíteni akarsz, ne ingyen kenyeret adj neki, hanem tanítsd meg halászni, hogy képes legyen saját maga kenyerét megkeresni.
Ez egy jó mondás. Én ezt aztán magamra vettem és önképző módon tanítottam magam halászni, mivel ez életemben nem volt sok olyan alkalom, ahol az ingyen kenyér besétált volna csak úgy a számba.
Éppen azért bármiféle adománynak nagyon örvendtem, értékelni tudtam minden falatot, minden szerszámot, minden megrendelést, ha néha nézeteimmel is ellenkezett, a jó szándékot sosem vetettem el. Jó, bevallom, egyszer kétszer, mikor az élet sarokba szorított, és letettem az utolsó előtti kártyámat: a hetest, és pirosat kértem, holott tököm volt, mert tudtam, hogy a partner bármennyire szamaritánus, de ha kipakolom, hogy tökre van szükségem, fix, hogy mást tesz le, csak ne győzzek. És úgy is volt. Piros helyett tököt rakott le, csak ne győzzek.
De mondom, ritkán tettem ezt.
Mert elgondolkodtam ezeknek a Józsiknak, Istvánoknak, Jocóknak stb. életein, hogy csak várják a sült galambot a szájukba, és úgy tesznek, mintha életképtelenek lennének. Árad belőlük egy szent balfaszság, eredeti Adidas-ban (kínai nem jó), amit furcsa mód ez a nyugati világ most ebben az ázsiai profilban kezdett el csodálni, hogy: lám az egyszerű butaság, ama életet adó szent butaság. Mert akár el is repülhet a sült galamb mellettük, legfeljebb csak nézik amint repül, ha nem fix a szájukba landol.
Sarkítva persze, de elgondoltam ezeket a szerencsétlen afrikai helyeket, ahol még mindig ez a szent butaság az egyetlen emberi mérvadó, sok ilyen nyugati embert hallottam, hogy ha segíteni akarsz, menj Afrikába segíteni, mert sok ott a kötözni való seb a sok törzs meg polgárháború miatt.
Elgondoltam, hogy jó, de mi van akkor, ha valaki halászatra akarná megtanítani azokat a szerencsétlen afrikai elnyomottakat és nem európai pénzeket értelmetlenül elkölteni, örökös sültgalamb formájában? Mert nehéz mindig fix egy szájat eltalálni, ha az ember sült galambokkal dobálózik, legtöbbje a zsarnokok szájába repül, kiknek talán a hadgyakorlat többre vitte az eszüket, legalább a magukhoz való eszüket.
Tegyük fel elmegy egy becsületes vállalkozó afrikai szerencsétleneket halászatra tanítani. Tegyük fel nem lopják szét a felszerelést, hanem elkezdenek szakmát tanulni, elkezdenek termelni, a vállalkozó piacot is visz, hogy a csórónak ne kelljen kínlódni, legyen piaca. Bekapcsolódik több nyugati vállalkozó, utakra, vízcsövekre pénzt szereznek, persze hitelből, és így tovább. A sok szerencsétlennek kezd kialakulni valami.
Igen ám, de jön egy pár nagyokos, sültgalambtól jóllakottan, és elkezdi kiabálni, hogy: gyarmat lettünk, és ezek a rohadt kapitalisták azért jöttek, hogy minket kihasználjanak.
A végén az ember megint oda jut vissza, hogy elég lett volna a sült galambot küldeni, nem halászbotokat. És egyébként, ha felszámolod ezeket a törzsi viszálykodásokat, a nyugati társadalom unatkozó rétege mivel fog foglalkozni?
Mert hiába adtam a Csabiknak, a Gigiknek kicsempézett fürdőszobát és külön szobát, miután elfogyott az adomány sampon, nem vettek újat, mondván nem fektetnek közös samponba. Így lett aztán a közös gázbutéliával, nem töltik fel, mert az egyik kétszer főz fel rajta kávévizet napjában, többet használ, ami viszont testvériesen közös volt, az a kosz a csempén és az ujjnyi zsír az aragázkályhán. De nem tudom mitől, mert sosem főztek, sosem sütöttek rajta.
A kis hűtő is a vasasban landolt, mert örökké tele volt rohadt szalámi végekkel, félig nyitott pátékkal, sosem volt kimosva, miután beleköltözött a hullabűz, nem használták, de ki sem kapcsolták, mert akkor kijött belőle a hullabűz. És sorolni lehetne az balfaszságnak szentségeit és akkor szidni lehet a civilizációt, aki mégiscsak szeretne nem büdös házban, legalább egyszer lemosdva egy nap élni.
De hát nehéz, mert ezek a hátrányos helyzetű emberek nagyon érzékenyek is, rögtön felszisszennek a gyarmatosításra vagy rabszolgaságra utaló bármilyen áttetsző felhőcske árnyékára. És mikor hátrányos helyzetű emberekre gondolok, nem a cigányokra értem, hanem a hófehér, sápadtarcú szálmagas magyarra, és most teljesen mindegy, hogy székely vagy nem székely.
Én nem tudom azért. Mennyire örvendtem volna, ha lett volna valaki akire legalább felnézzek az asztalos szakmában, akitől ellophattam volna a szakmát. Ha dolgozhattam volna egy civilizáltan felszerelt műhelyben. Eszembe sem jutott volna a gyarmatosítás gondolata. De nem volt. Improvizált műhelyekben dolgoztam, legtöbbször spekulánsok voltak a vállalkozók, amíg rájöttem, hogy ennyi kínnal a sajátomat is csinálhatom. Nem kellett engem az orromtól vezetni a halászat iskolájában, hanem mentem mint a pisztráng az árral szemben.
Én ezt a borzalmas haragot sem értem, amit most a nyugati emberek felé tanúsítunk, hogy jönnek és felesznek minket, gyarmatosítanak minket. Talán így van. Ez a dolgok velejárója. De egy pár dolgot azért tanulhatnánk tőlük. Például azt, hogy ha valamit el akarsz adni, akkor egy Metro és egy Auchan mögé építenek egy Praktikert. Miért nem építünk mi ezek mellé egy Pacsirtát? Például egy híres magyar termékeket forgalmazó nagy üzletházat? Ne azon keseregjünk, hogy számítógépes szalagon fut a vásárlás, hanem azon legyünk, hogy nekünk is legyen olyan.
De hát ez is tipikusan magyar.
Pedig még mindig vannak lehetőségek, erőforrások, ötletek, csak ami nincs: akarat. Inkább mindent kimagyarázunk, semmint leüljünk stratégiázni, tervezni, dolgozni.
Hogy spóroljuk a semmit, az nem stratégia, nem terv, nem munka.
De hát amint ezek a Józsik meg a többiek, ha valami nem megy magától, ha a seggre nincs slag kötve, felőlünk maradhat akár szarosan is...a lényeg, hogy nem leszünk gyarmat.