Azt
mondják, hogy ha valakin segíteni akarsz, ne ingyen kenyeret adj
neki, hanem tanítsd meg halászni, hogy képes legyen saját maga
kenyerét megkeresni.
Ez
egy jó mondás. Én ezt aztán magamra vettem és önképző módon
tanítottam magam halászni, mivel ez életemben nem volt sok olyan
alkalom, ahol az ingyen kenyér besétált volna csak úgy a számba.
Éppen
azért bármiféle adománynak nagyon örvendtem, értékelni tudtam
minden falatot, minden szerszámot, minden megrendelést, ha néha
nézeteimmel is ellenkezett, a jó szándékot sosem vetettem el. Jó,
bevallom, egyszer kétszer, mikor az élet sarokba szorított, és
letettem az utolsó előtti kártyámat: a hetest, és pirosat
kértem, holott tököm volt, mert tudtam, hogy a partner bármennyire
szamaritánus, de ha kipakolom, hogy tökre van szükségem, fix, hogy
mást tesz le, csak ne győzzek. És úgy is volt. Piros helyett
tököt rakott le, csak ne győzzek.
De
mondom, ritkán tettem ezt.
Mert
elgondolkodtam ezeknek a Józsiknak, Istvánoknak, Jocóknak stb.
életein, hogy csak várják a sült galambot a szájukba, és úgy
tesznek, mintha életképtelenek lennének. Árad belőlük egy szent
balfaszság, eredeti Adidas-ban (kínai nem jó), amit furcsa mód ez
a nyugati világ most ebben az ázsiai profilban kezdett el
csodálni, hogy: lám az egyszerű butaság, ama életet adó szent
butaság. Mert akár el is repülhet a sült galamb mellettük,
legfeljebb csak nézik amint repül, ha nem fix a szájukba landol.
Sarkítva
persze, de elgondoltam ezeket a szerencsétlen afrikai helyeket, ahol
még mindig ez a szent butaság az egyetlen emberi mérvadó, sok
ilyen nyugati embert hallottam, hogy ha segíteni akarsz, menj
Afrikába segíteni, mert sok ott a kötözni való seb a sok törzs
meg polgárháború miatt.
Elgondoltam,
hogy jó, de mi van akkor, ha valaki halászatra akarná megtanítani
azokat a szerencsétlen afrikai elnyomottakat és nem európai
pénzeket értelmetlenül elkölteni, örökös sültgalamb
formájában? Mert nehéz mindig fix egy szájat eltalálni, ha az
ember sült galambokkal dobálózik, legtöbbje a zsarnokok szájába
repül, kiknek talán a hadgyakorlat többre vitte az eszüket,
legalább a magukhoz való eszüket.
Tegyük
fel elmegy egy becsületes vállalkozó afrikai szerencsétleneket
halászatra tanítani. Tegyük fel nem lopják szét a felszerelést,
hanem elkezdenek szakmát tanulni, elkezdenek termelni, a vállalkozó
piacot is visz, hogy a csórónak ne kelljen kínlódni, legyen piaca.
Bekapcsolódik több nyugati vállalkozó, utakra, vízcsövekre
pénzt szereznek, persze hitelből, és így tovább. A sok
szerencsétlennek kezd kialakulni valami.
Igen
ám, de jön egy pár nagyokos, sültgalambtól jóllakottan, és
elkezdi kiabálni, hogy: gyarmat lettünk, és ezek a rohadt
kapitalisták azért jöttek, hogy minket kihasználjanak.
A
végén az ember megint oda jut vissza, hogy elég lett volna a sült
galambot küldeni, nem halászbotokat. És egyébként, ha
felszámolod ezeket a törzsi viszálykodásokat, a nyugati
társadalom unatkozó rétege mivel fog foglalkozni?
Mert
hiába adtam a Csabiknak, a Gigiknek kicsempézett fürdőszobát és
külön szobát, miután elfogyott az adomány sampon, nem vettek
újat, mondván nem fektetnek közös samponba. Így lett aztán a
közös gázbutéliával, nem töltik fel, mert az egyik kétszer főz
fel rajta kávévizet napjában, többet használ, ami viszont
testvériesen közös volt, az a kosz a csempén és az ujjnyi zsír
az aragázkályhán. De nem tudom mitől, mert sosem főztek, sosem
sütöttek rajta.
A
kis hűtő is a vasasban landolt, mert örökké tele volt rohadt
szalámi végekkel, félig nyitott pátékkal, sosem volt kimosva,
miután beleköltözött a hullabűz, nem használták, de ki sem
kapcsolták, mert akkor kijött belőle a hullabűz. És sorolni
lehetne az balfaszságnak szentségeit és akkor szidni lehet a
civilizációt, aki mégiscsak szeretne nem büdös házban, legalább
egyszer lemosdva egy nap élni.
De
hát nehéz, mert ezek a hátrányos helyzetű emberek nagyon
érzékenyek is, rögtön felszisszennek a gyarmatosításra vagy
rabszolgaságra utaló bármilyen áttetsző felhőcske árnyékára.
És mikor hátrányos helyzetű emberekre gondolok, nem a cigányokra
értem, hanem a hófehér, sápadtarcú szálmagas magyarra, és
most teljesen mindegy, hogy székely vagy nem székely.
Én
nem tudom azért. Mennyire örvendtem volna, ha lett volna valaki
akire legalább felnézzek az asztalos szakmában, akitől
ellophattam volna a szakmát. Ha dolgozhattam volna egy civilizáltan
felszerelt műhelyben. Eszembe sem jutott volna a gyarmatosítás
gondolata. De nem volt. Improvizált műhelyekben dolgoztam,
legtöbbször spekulánsok voltak a vállalkozók, amíg rájöttem,
hogy ennyi kínnal a sajátomat is csinálhatom. Nem kellett engem az
orromtól vezetni a halászat iskolájában, hanem mentem mint a
pisztráng az árral szemben.
Én
ezt a borzalmas haragot sem értem, amit most a nyugati emberek felé
tanúsítunk, hogy jönnek és felesznek minket, gyarmatosítanak
minket. Talán így van. Ez a dolgok velejárója. De egy pár dolgot
azért tanulhatnánk tőlük. Például azt, hogy ha valamit el
akarsz adni, akkor egy Metro és egy Auchan mögé építenek egy
Praktikert. Miért nem építünk mi ezek mellé egy Pacsirtát?
Például egy híres magyar termékeket forgalmazó nagy üzletházat?
Ne azon keseregjünk, hogy számítógépes szalagon fut a vásárlás,
hanem azon legyünk, hogy nekünk is legyen olyan.
De
hát ez is tipikusan magyar.
Pedig
még mindig vannak lehetőségek, erőforrások, ötletek, csak ami
nincs: akarat. Inkább mindent kimagyarázunk, semmint leüljünk
stratégiázni, tervezni, dolgozni.
Hogy
spóroljuk a semmit, az nem stratégia, nem terv, nem munka.
De
hát amint ezek a Józsik meg a többiek, ha valami nem megy magától,
ha a seggre nincs slag kötve, felőlünk maradhat akár szarosan
is...a lényeg, hogy nem leszünk gyarmat.