Az elmúlt napok eseményei
ezzel a Charlie dologgal rávezettek engem egy újabb szemlélet
módra. Éspedig, ha életünkben nincs meg a humorérzék, semmi sem
segít rajtunk. Hogy a dolgokat lazán vegyük. Mert ha valaki akár
karikatúrával gúnyol ki engem, és nem tudom röhögve levonni a
tanulságot belőle, nem értettem meg semmit.
Van ugye ez a szerelmi
csalódás dolga. Ha az embert kikosarazzák, az első reakciója az,
hogy megcsalták. Sok idő kell ahhoz, amíg rájön az ember, hogy
ez is milyen marhaság. Hisz ha a partner már nem szereti vagy nem
lát benne jövőt, folytatni a kapcsolatot egyenesen röhejes, de
legalább beteges hajlam. Tovább mentem ebben a gondolatmenetben és
rájöttem, hogy a jövőben a családok alapja nem a hűség esküje
lesz, hanem a szabad akaratból való akár ideig óráig való
egyesülés, kiegyezés.
Nem valami gúnyból,
iróniából mondom ezt. Ez az élet perspektívája ránk nézve,
emberekre. Mondhatjuk bátran, liberális világnézet mocska ez,
mely mindent felborít ami szent az ember életében. Legalábbis mi
szentnek gondoljuk azt amiben vagyunk. De én látom, hogy a legfanatikusabb konzervatív is benzines autóban járkál, üzleti
csirkehúst eszik, nem legel a mezőn és nem áztatja bőrét a
viharban.
És akkor miért nem
örvend az ember, hogy lám ideig óráig, de szerelmes voltam, engem
is szerettek. Eddig tartott. Nem a világ vége. Viszont egy szép
kép, ami örökre megmarad. Le lehet vonni a tanulságokat belőle
és tovább keresni a kalandokat. Amíg az élet ad erre lehetőséget.
És ha valaki mégis úgy látja, hogy érdemes veled többet lenni,
az már az isten lába dolog. De ne kösse eskü, hanem csak a
szeretet, a vágy. Semmi más.
Ez a humor az életben.
Derűsen fogadni a drámai helyzeteket.
Volt olyan, hogy
gondolataimmal megsértettem embereket. Éppen kalasnyikovokkal nem
estek nekem, de a szavak erejéből kivettem, hogy jobb lett volna
nem megírni azt a gondolatot. Igaz, ha lett volna bennünk több
humor érzék, kidumálhattuk volna a dolgok vastagját. De mi erre
vagyunk beállva, hogy egymást sértegessük és egymást lehordjuk.
Én mindig levontam a tanulságokat a történtekből, remélem azok
is, akiket megsértettem. Nem tudom, mert nem tudtunk egy jót
nevetni a végén. Nem tudtuk egymást torz rajzokkal kigúnyolni,
hogy röhögjünk egymáson.
Statisztikailag az egykés
szülők nem számítanak a nemzet szempontjából. Mert manapság a
nemzet is egy ilyen haragra gerjedt arcú öregúr, ki összevont
szemöldök alól, rosszalló tekintettel nézi egykés polgárait és
így dorgál: egy gyerek nem gyerek, kettő gyerek az még csak
nektek van, de igazán a harmadik a nemzeté. Mint egykés
megharagudtam. Mert nemzetben gondolkodónak tartottam mindig
magamat. De ez a nemzet öregúr azt mondja, hogy nem, te ebből a
zárt körű rendezvényből ki vagy zárva.
De hogy én is Charlie
lettem, humorosan fogtam fel a dolgot. Rendben, kösz a feloldozást,
hogy szabad lehetek és nem kell állandóan zárt körű
rendezvények ajtajain kopogni. De a dolgok vicces része, hogy nem
ezek a morcos emberek mondják meg nekem, hogy mennyire vagyok
nemzeti, liberális, hívő meg hitetlen.
Szerintem fontos, hogy az
embernek legyen egy adott érzéke a humorhoz, akkor is ha néha nem
humorosak a helyzetek. Mert mint ahogy egy ismerősöm mondta: a
végén úgyis az számít, hogy mennyit szerettünk.