Kérdések

“Ha csak egy éved lenne hátra, mit tennél?
Ha csak egy hónapod lenne hátra, mit tennél?
Ha csak egy heted lenne hátra, mit tennél?
Ha csak egy napod lenne hátra, mit tennél?
Ha csak egy órád lenne hátra, mit tennél?
Ha csak egy perced lenne hátra, mit tennél?”

 
Nagyon érdekes kérdés csoportokat állított össze Halmay Richard az oldalán. Ha ő tette fel azokat a kérdéseket, komoly munkára vall. Kedvem lenne mindegyikre válaszolni, de kinek van rá ideje? Biztos hasznos dolog lenne. Engem most hirtelen a fenti kérdések ragadtak meg, noha alapjában nem aggódom a jövőmért, azért sokszor felmerültek bennem kérdések, hogy mit hagyok magam után? Elgondoltam, hogy akár egy lommal tele kamra is néha gond azoknak, akik még élnek. Egyrészt azért, mert nem tudják mit dobjanak ki és mit nem, minek van értéke és minek nincs? Meg aztán lehet a lelki töltete is, hogy bezzeg az apunak ezek fontosak voltak, hogyan dobjuk ki? Szóval, ha idő előtt kipurcanok, üzenem a családomnak, hogy semmilyen kacat nem fontos. Sem ami a kamrában van, sem sehol a csarnokban szanaszét. Ami nem vas, amiért a vasasban pénzt adnak, és ég, bele a kazánba. A többit ki lehet dobni. Ha valaha ez a csarnok megmarad és bajnak van, egy vacsoráért oda kell adni. Egy kikötésem lenne. Ne a szomszédnak. Adjátok az utolsó cigánynak, az utolsó románnak, kínainak, töröknek, ha lehet magyarnak ne adjátok.
Amikor még az év elején kenyérpénz gondokkal küszködtünk és nézegettem a megmaradt bútorok vas részeit, hogy tartsam e vagy beadjam a vasasba, elgondoltam, hogy mi lesz, ha egy nap kipurcanok és ez a sok lom a családomra marad? És így döntöttem a nagytakarítás mellett.
Ezzel a kérdés csoporttal nem most foglalkozom először. Sokszor elgondolkodom ezeken. És biza nehezen tudok válaszolni rájuk. Mert ha csak egy évem lenne, nem tudom elég lenne mindent elrendezni? Tegyük fel, egy év alatt meg kell oldanom a dolgokat. Hogy megmondanám e a családomnak, hogy egy évem maradt hátra? Hirtelen nem tudom a válaszokat. De adnék magamnak egy hónapot ezeken gondolkodni. Ha egy hónapom lenne még hátra, megírnám azoknak, akiknek tartózom, hogy itt van fele csarnokom, felosztom köztetek, mindegyiknek arányosan, kinek mennyivel tartózom, és van rá egy három napotok eldönteni. Ellenkező esetben eladom semmipénzért és a sírba viszem az adósságokat. A pénzt meg a családomra hagynám. Abból a hivatalos tartózásoknak a nagyját ki lehet fizetni, a megmaradt csarnoknak másik felét meg bármikor el lehet cserélni egy tömbház lakásért. A családom ilyen szempontból biztonságban marad. Azok a tartózások meg amiket kézfogással csináltam, megadom a másvilágban, ha nem kell nekik a csarnok. Jobban járnának, ha elfogadnák, mert értékben vissza kapnák a kölcsönt, sőt ha csak pár euróért adják bérbe, akkor is egy pénz, ami jön, nem megy. Meg azért is mondom, mert a feleségem nem egy szívbajos fajta, hiába jönnének asztalt csapni a hitelezőim, hogy Attila így meg úgy, mert az első kezébe eső lapítóval kergetné ki őket, lehet az akár pap, elnök, vagy bárki. Én ettől a lapítózástól szeretném megóvni a hitelezőimet. Hogy a nevem be lesz mocskolva? Ez a legkevesebb gondom. Az én alkatom, az én génem olyan, hogy mocskos vagyok. Trágár. Ezt elfogadtam. Rájöttem, itt Déván semmi esélyem nincs tisztára mosnom magam. De nem is fogok ebbe belebetegedni. Szenvedek már mindjárt tíz éve ezért. Mondhatom az első naptól, hogy ide jöttem bekerültem egy ilyen forgatagba, ahol az embernek mindig tisztáznia kell magát. Mert mindig akadtak jóravaló szarkavarók és félrebeszélők. És fene érthetetlen módon mindig több hitelt kaptak, mint a tetteim. Itt ez egy ilyen világ, ahol a besúgás, a hamis tanúvallomás, a lejáratás az igazság mércéje, nem a tettek. Nem a konkrét tettek. Itt teljesen igazak Jézus szavai, hogy három nap alatt lebontható, az, amit évek alatt építettek. Egy szóval le lehet bontani egy ember több éves munkáját. Egy jól irányított hangleejtéssel bagatellizálni lehet egy komoly munkát és ugyanolyan módon fel lehet dicsérni a semmit. A korrupciót, a lopást, a hazugságot. Nincs az a cél, amiért érdemes tíz évet szenvedni egy pár szerencsétlen, gátlástalan gátlásos miatt, akik az egyik pillanatban a csúcson vannak, a másik pillanatban a véredben fürödnének.
Ha az ember megtudja, hogy egy hónapja van hátra, én ezt tenném. Egész nap zenét hallgatnék, és megírnám mindegyik embernek a bajomat. Azt viszont nem garantálnám, hogy nem e ők patkolnának el hamarább holmi szívrohamban vagy agyvérzésben, ha elolvassák véleményeim.
Ha egy hetem lenne, semmiféle tartozásos dologgal nem foglalkoznék. Ráhagynék mindent a lapítóra. Mondtam is volt a feleségemnek egyszer, ha velem bármi történne, ezt azt hiszem akkor mondtam, amikor Andorrába készültem a múlt évben, szóval ha bármi történne, és bárki jönne bármilyen követelőzéssel, ne vedd számba. Légy nyugodt, mondta, rendre teszem én őket. Akkor mondtam neki, ha pattog valamelyik, hívod az 112 őt, és csak annyit mondsz: erőszakos behatolás, Mintia, hármas farm. Három perc alatt itt vannak a sisakosok. Ezt onnan tudom, hogy egyszer Csabi összeverekedett valami cigókkal. Csak tíz percre jött ki a csapat, mert azt mondták, ezentúl ne a címet mondjuk, hanem ezt. Mert ugyan drága a kaput fizetni minden hónapban, de ebben benne van ez a szolgáltatás is.
Viszont ha kipurcanok, nem tudom, hogy kinek lesz kedve utánam keresgélni? Mert nem biztos, hogy azok a kölcsön adott javak mind túlórával voltak kinyögve.
Ha lenne egy napom? Egy órám? Egy percem? Erre nem gondolok. Azt sem mondom, hogy nekiállnék imádkozni. Nem. Sőt. Lehet, hogy nem is gondolnék sem istenre, sem halálra, sem másvilágra. Mert egy ilyen státusban már nem oszt vagy szoroz semmi. Mert ebben az esetben nincs más dolog, mint a család. A mega dolgokat majd osszuk odaát. Ha lesz értelme. Ha nem, nem. Az biztos, nem akarom én ott sem tisztázni magam.
Én úgy vagyok ezekkel. Vagy szeretjük egymást, vagy bassza meg az egészet. Alapjában fel vagyok készülve mindenre. És azt hiszem ez a legfontosabb. Teljesen mindegy, hogy egy év vagy egy perc van még hátra.
Amikor úgy döntöttem, hogy baptista leszek, egy másik sráccal jártunk ilyen agymosásra. Ma már tisztán látom, hogy az ilyesmi az. Nagyon érdekes dolgot mondott a srác akkor a papnak. Hogy ő annyira szereti Jézust, hogy ha a pokol főnöke is lenne, nem a mennynek, akkor is vele tart. Lehet ezt a srác már rég elfelejtette, lehet, hogy már ő is egy jól beleunt padkoptató, habár sosem lehet tudni. Bennem ez megmaradt. És azóta is gondolkodom ezen, hogy van benne valami. Majd meglátjuk.

Equinoxe

Ki gondolná, hogy egy ilyen nagy marha állat, mint én, aki legtöbbször a széllel szembe pisil, mert úgy látszik egy más fajta fatalizmus rabja vagyok, mindig mikor valami bajom van, mint a kisgyermek a kuckójába, én Jean Michel Jarre „Equinoxe” című albumához menekülök? Szerintem nem gondolt olyanra ez a Jarre, hogy majd az ő zenéje sokak mentsége lesz.
Gyuszival úgy barátkoztunk össze, hogy megvolt neki Jarrenak ez az albuma. Nem tudtam felállni a kazettofon mellől. Nekem nem volt kazettofonom. Ma ez hihetetlennek tűnik. Ha zenét akartam hallgatni, el kellett menjek Gyuszihoz. Annyira belém idegződött ez a cuccnélküliség, hogy azt hiszem számomra meg nem érdemelt dolog lenne egy zsír új cuccot venni. Mindig is szekond cuccot vettem. Ezt a világ (állítólag) legszarabb laptopját vettem meg zsír újan, igaz három éves bérlettel. Egy darabig bűnérzetem volt. Kénytelen voltam megvenni. Mert tudtam, hogy eljön az a nap, amikor nem lesz áramom, és ez a kisfogyasztásu gépezet lesz egyedüli szenvedélyem. Ha a világ meg tud érte bocsátani, igen hálás lennék érte.
Természetesen rajta van majdnem minden régi Jarre album. Kis fülbedugós hallgatókban hallgatom most is Jarre kínai koncertjét. Mert most ilyen bújós napjaim vannak. Hogyne lennének ilyen bújós napjaim?
Én mindig azt hittem, hogy tehetek valamit az én magyar népemért. No nem valami dergedelmest, de valamit, akármit. Ebbe az igyekezetbe beleszakadtam magyarán. Olyan fílingem támadt ezekben a napokban, hogy olyan nevetségesen tűnhetek ebben az igyekezetben, mint az a fülig szerelmes, aki sehogy sem érti meg, hogy a pattanásos, komplexusos díva nem viszonozza ezt a szerelmet, hiába rózsaeső, vers, ének, hiába mindenféle sárkányharc. Az istennőnek más kell. És ki tud ebbe beleszólni? Ki érti a szerelem dolgait?
Mindig amikor felgyülemlik a rossz, olyankor leáll a hidrofor is. Üzemanyag nélkül maradsz a központban. Az utolsó pénzeddel fizeted ki az iskolaebédet. És egy szál megrendelésed sincs. Már árajánlatot sem adtál hetek óta. És üzennek neked, hogy áramod sem lesz. Ilyenkor szoktam mondani, hogy közbelép valami. Nem Piszkos Fred. A balansz lép közre. A bolobok. Vagyis a vízmérték. Mert mi emberek képtelenek vagyunk az egyensúly törvényei szerint élni. Ezért rendezi ezt a sors. Néha úgy érzem nem csak a sors. Hanem valaki fennvaló.
Eszembe jutott, hogy a gyermeksegélynek a kárdon kellene lennie. Elmentem egy közelebbi automatához és biza rajta volt. Kivettem a negyven lejt. Elmentem vettem harmincra motorinát. Hazamentem és megnéztem mi van a hidroforral. Levegőt kapott. Fél óra alatt kiszellőztettük Csabival. Közben kölcsönkért hat lejt. És hívott Zsülien. Hogy a Pepito mégis velem akarja a gyárat. Alkalmaznak. Van ott egy kis Seat autó, javíttassam meg és használhatom. Faházakat és egyebeket is fogunk gyártani. Mondom neki, átviszem a gépjeimet is a gyárba, mert áram nélkül leszek. Jó, mondja, az még jobb. Persze, hogy jobb. Ajánlottak nekem egy fizetést. Szédültem. Ha fele igaz, az is ötször több, mint amit úgymond vállalkozóként kerestem. És beszélt a román csajjal, megengedi, hogy letegyem a kábelt a földjén a trafóig. Mondom neki, oké, csak legalább három ezer juró a szerelés ezeknek az áramosoknak. Meglátjuk, mondta Zsülien. Oké, vihetek aksit a gyárba és ott feltölthetem, hogy a ledes világítást meg tudjam oldani. És igen, megoldódik a tűzifa is.
Milyen érdekes ez az élet. Mikor minden vesztve egyik oldalon, máshonnan jön a szabadítás. Ahonnan az ember ép ésszel nem is reméli. Lehet ez a sors is. Gondviselés. De benne van a mi döntésünk is. Sajnos mi magyarok egy balfasz nép vagyunk. Más kell felfedezzen minket, más kell kihasználjon minket.
Van ebben a Jean Michel Jarre zenéjében valami, ami nem magyar, ami nem román, amit nem lehet megmagyarázni, mégis minden nép szívesen hallgatja, legyen az bármilyen színű, bármilyen vallású, lehet, hetero, lehet homo, lehet tök hülye, csillogó elme, utcaseprő, országelnök. Nem számít. Szerintem ezek a Szentlélektől ihletett alkotások. Örök erő, örök szeretet, örökzöld.
Köszönet érte Jarre bátya!



Ne olvasd el.

Egy pár bejegyzésemből kimaradt a papok és vallások szapulása. Ez azért, mert eldöntöttem, hogy rendes ember akarok lenni. Pozitív. Ha leszar valaki, ne azt nézzem, hogy leszart, hanem azt, hogy letrágyázott és jó a bunkónak a trágya. Gazdagítja a fejemet. Mint a földet. Arra nem gondoltam, hogy a fejemnek mindegy már mindenféle trágyázás. Ajánlom kedves olvasóimnak, akik nem szeretik a sitt szagot, ne olvassák ezt a bejegyzést. Ez olyan lesz, mint amikor Balázs kéthetente kihányja nagy részét a disznószarnak a pajtájából. El lehet ájulni tőle. Csoda, hogy élnek még azok a disznók. Mi olyankor minden ablakot bezárunk. Mit csináljak? Nem kellett volna én sem hagynom így felgyülemleni a mutyit.
Ha a keresztény világ így megy tovább, lassan és biztosan bejegyezhetnek az ateisták táborába. Megcsináltam azt a hibát (ember holtáig tanul), hogy az idők folyamán feliratkoztam mindenféle honlapra. Ilyenek, hogy a csaaalááád, a zöööldeek, meg mindenféle egyéb ilyen humánus és putypuruttyos dolgokra, meg ilyen hagyomány örzős honlapokra ésatöbbi. Azt hittem, de fasza, jönnek majd a jó dolgok. Várom lassan három négy éve ezeket a jó dolgokat. Jönnek kilajával a hírlevelek. Olvasom őket, mint egy mutuj. Aztán egy ideje kezdenek idegesíteni. Pláne mostanában kezdtem felfigyelni az egyre erőszakosabb hírlevelekre. Hogy a családok veszélyeztetve vannak a kurváktól, börtönt nekik, tessék kigittelni a leszbiket, homokosokat, másik oldalon mentsétek meg az utcai kóbor kutyákat. Menjünk mások szemetét összeszedni. A mindenféle szekták. Ilyeneket is olvasok dögivel. Mert csak a történelmi egyházak képesek kiszedni minket a szarból és amaz igaz hitre vinni. És sorolhatnám sokáig ezeket a dolgokat, nem ez a lényeg. A hangnem a lényeg. Ahogy felteszik a problémát. Keresztes hadjáratra emlékeztetők ezek a hangnemek. Én nem tudom hogyan képzelték el ezt az ökumenikus marhaságot, de szerintem ez nem más, mint a hatalmi egyházak nyilvános csatakiáltásuk. Hogyan képzelhet el valaki bármilyen szövetséget egy icipici és egy behemót között? Persze hogy a pici a nagynak a talpa alatt fog sepregetni. Nincs olyan, hogy a nagy lehajol a kicsihez. Miért? Hát elfogadhatja a pápa a bemerítkezést? A ki eddig kenyérrel úrvacsizott, ezentúl ostyával ereszti? Miféle bulsitt ez a fajta úgymond egymás elfogadása?
Hogy nem felemelt fejjel kell keresni Istent, hanem alázatosan, lehajtott fejjel. Persze. A zsozsót viszont nyújtsad fel a perselybe. Jó na. Annyira felemelheted a fejed. Valahol olvastam, hogy nem engedélyezték az ateisták felvonulását. Néhány felfőtt agyú ortodox valóságos mészárlást rendezett egy ateista újságíró cikke kapcsán.
Honnan ez a gyűlölet? Kérdem én. Honnan ez a gyűlölet? Pontosan azok részéről, akik úgymond az Isten, a felfeszített Jézus oldalán állnak? Annyira fanatikusok szerintem, hogy teljesen bezavaródtak és ezért ölni is képesek.
Isten őrizzen meg ezektől a fanatikusoktól. És leginkább attól, hogy ezek hatalomra kerüljenek. Mert az ördög összes légióit a Földre szabadítják.
A felnőtt generáció eddiginél nagyobb vadsággal hibáztatják a fiatalokat. Hogy rosszak. Vajon ki az a felnőtt akit követni lehetne? Mutasson bárki egy embert. Egy embert, aki becsületesen és boldogan él. Ne fanariotákat adjunk nekik példaképnek. Ne szenteket. Úgymond szenteket. Akiket a sors valamiért felemelte. Drága dzsippekben szelik a világot és osszák a legendákat. Nem ilyen példaképeket. Mert ezeket nem lehet utánozni. Több esélye van egy fiatalnak rocksztárnak lenni, mint ilyen szentnek. Hús vér példát tudunk e adni nekik? Nem. Azt viszont biztostjuk neki, hogy a másságot nem tűrjük. Hiszünk viszont a mindenféle szolgaságban, lelki, szellemi és testi rabságban. Ezt az egyetlen választást tudjuk neki biztosítani.
Jó ideje úgy érzem, el fogok szakadni ettől a keresztény világnézettől. Úgy érzem és kezdem hinni, hogy valami error van a kereszténységben. Ezért kell nekem elszakadni tőle és keresnem a saját utamat. Olyan, mint egy rémálom számomra a keresztények cselekedete. Beszélnek valami Istenről, Krisztusról, pontosan úgy imádják, mint az emberiség mindig is imádott valamit. Bármit. Lényegtelen. Bármit ami helyettük döntött, gondolkodott és cselekedett.
Sokáig nem pótolható a mi szeretetünk, ragaszkodásunk hiánya Isten szeretetével. Kell a környezetünknek a mi szeretetünk, a mi ragaszkodásunk, aztán Isten majd szereti ezt az egészet és ha mi elültetjük a hagymákat, akkor ő ad majd napot hozzá. A többi az mind mese. Mese a mikulás. Mese a nyuszi. Mese minden. Most átölelni valakit, megsimogatni, szeretni, kamatmentesen kölcsön adni, ha van miből, az a nem mese. És ha valami kivetítődik a végtelenbe, az most történik. Ha van üdvtörténet, az most zajlik. Nem valamikor. Nem majd. Olyan ez, mint a természet. Ami ma elmúlt az elmúlt, holnap minden más lesz.
Ebben a reményben kellene nekünk ujjá születni, nem valamiféle kézzel csináltatott cifra palotákba. Talán erre gondolt Jézus is, mikor azt mondta, hogy három nap alatt lebontom ezt a templomot. Hogy kiszedi az emberek hitét a templomokból és az Életet teszi szíveikbe, kezeikbe. Asszem nem igazán jött ez be neki.

Kocsi

Tudom, hogy minden rendes embernek rendes kocsija van. Innen is látszik, hogy én nem vagyok rendes ember. Mert hiába van kocsim, az mégsem az enyém. A Bercié. Illetve eladta nekem, de még nem fizettem ki. Akkoriban nem tudtam mibe mászom. Azt mondtam, mint akinek három harminc év fölötti Dácsiám volt, ez csak jobb lesz, mivel fiatalabb. Jóval fiatalabb. És német cucc. A német az igazi. A román az szar. Így én.
Ment is az, nem volt vele sok baj. Kábé egy hónapig. Egy hosszabb útról hazajövet egyszer csak leáll a motor. Félrehúzok, gondolom lássuk mi van, oszt megyünk tovább. Nem tudtunk rájönni mi van. A motor meg sem moccant. Mondom, csak nem ragadt be? Víz rendben volt, olaj rendben, a Dácsiás menetekben megtanultam, hogy egyre néztem a műszer falakat. Azt hiszem ha egy szuper autóm lesz valaha, akkor is nézni fogom a műszer falat. Kiderült, hogy a motornak vége. Vontatás kétszáz kilométerre, új motor (persze használt), három megyében minden bontóban összekerestük, végül egy közeli faluban egy kis bontóban éppen hoztak egy motort, amilyen kellett nekem. Szereléssel már elértem a hatszáz jurót. Aztán rendre jött a többi. Aksi, önindító, fékek, töltő, aztán megint önindító, megint aksi, ezen a télen kész katasztrófa volt az indítás. Két veder forró víz, aksi töltés, nyomás. Három ember kellett hozzá. Nehéz autó, nem mint a Dácsia. Háromszor annyit raktam belé, mint a három Dácsiámba egybevéve.
Aztán elkezdett kiütni a befestett rozsda, öregem. Mit beszélsz? Volt nekem egy 32 éves Dácsiám. Amikor lecseréltem egy 28 évesre, mert a vizsgán amúgy sem ment volna át, a váza teljesen jó volt. Odaadtam egy mukinak, aki kisegített valamikor ilyen papír ügyben. Mikor megláttam az én 87-es Passat-omnak az alját, ahogy kikezdte a rozsda, megállt az eszem. Az első ülések alatt a padlózat majdnem levált a rozsdától. A széleken teljesen leváltak a küszöbről. Még szerencse, hogy „gerendás” szerkezettel van megoldva, és egy kemény vas vinklivel megerősíthettem ezeket a tartó akármiket. Szépen felcsavaroztam ilyen foszni rigliket, és szabályosan lepadoltam az ülés alatti részt. A huzat meg pór ellen szépen, purhabbal befújtam a padló alatt, tökéletesen betömített minden rést. Aztán levágtam a habot, az autó alját meg ahol kívülről látszott még valami bütykölés, az orgona pedálra kapott nitro fekete festékkel szépen befújtam. Zsír újnak hat minden. A padlóra mokettát raktam. A széket egy kicsit átalakítottam, mert minden megemelkedett öt centivel. Flex, hegesztő, seperc alatt megvolt. Kemény csavarokat belé és mehettem is dolgomra.
Jövő héten megcsinálom a sofőr oldalán is ezt a dolgot, ott már szarabb a dolog, mert az egész padló öt centit süllyedt lefelé. Ezelőtt pár hónappal ugyan megfogtam a széket a mentőöv csavarjához egy erős vassal, de hiába, lötyög már minden a súlyom alatt. Egyszer megállított érte a rendőr. Vakarta a fejét, valamit motyogott, valamit én is olyan alázatos félét, aztán elengedett.
Beszéltem volt Misuval a bádogossal, de sosem ért rá. Mindig, hogy hívjam a jövő héten. Mind hívtam. Hiába. Na, gondoltam megcsinálom én. Szerintem jó lett. Őszig kibírja. Akkor jár le minden. Forgalmi, útadó, biztosítás.
Éjfél elkapott vele a tegnap, ma reggel is dolgoztam rajta egy kicsit. Közben gondolkodtam. Az ujjamról is felszakadt a bőr, eltört a flexlap, olvadt a fúrószár.
Szóval nemcsak Imre dolgozik. A sámlija jó lett.
Én nagyon szeretek dolgozni. Tervezni. Álmodozni. Hogy lehetne megélni abból, hogy azt csináljam amit én látok? Szeretnék saját elképzelésű bútorokat készíteni. Vajon milyen lenne? Azt hiszem itt az ideje, hogy kipróbáljam.

Új élet

Árrivédércsi ámore!
Csak nem mindegy, ki mondja ezt. Mert nem én mondtam.
A tegnap volt a nagy tárgyalás. A lényeg, mert ugye mindig a lényeg számít, nem az, hogy kiben mi van, hanem az, hogy mire jó? Kiderült, hogy fasza gyerek vagyok, de ebből a faszaságomból nem kell nekik csak a Csabi és Gigi. Én mondtam az este Giginek, fiúk ti majd eldöntitek, hogy ki, mi, hol, mennyiért és meddig? Mert az én vállalkozói asztalos státusom e mai napig szólt. Mert munkám nincs semmi. Hacsak a kopjafát le nem festem harminc lejért a temetőben, és ha az iskola belemegy a hatszáz lejes hirdető panóba, mert nekik feltétlenül parafa kell az elejére, és annak drága négyzetmétere, akkor lehet, hogy még egy százötvenes kijön belőle nekem is.
Nem éreztem Gigi hangján semmiféle búsulást. Hogy jó, akkor majd beszél velük, mert ő sztivut is tud kezelni, nem probléma és a gatterlapokat is megfeni, az sem probléma. Jó, akkor ti majd rendezitek. Mondtam neki.
Ja. Azt nem kérdezte, hogy akkor veled mi lesz Tata?
A Tata le van baszva. Ez van. Tudom én mi a baj ezzel a Tatával. Az a baj, hogy mindig azt is látja, amit nem kellene látnia. Pedig eléggé befogja a száját ez a Tata, mikor lovéról van szó, mert azt már megtanulta, hogy a pofa a lovéval sosem volt barát. De az is baj, ha az ember úgy néz a dolgokra. Hogy józanul néz a dolgokra. Manapság a józanságot nem nézik, nem fizetik. Nem jutalmazza az Isten országa sem a józanságot a tisztánlátást. A ködöt azt igen. Azt fizetik. A zavarost is. Mert abban lehet halászni. A ködben félrebeszélni lehet. A ködben tisztelik a Dácsiát is a nagy dzsippek, ha az elől megy és vágja a ködöt. Hadd dögöljön meg a marha Dácsiás először. De ha kitisztul az út, megdudálják, álljon félre az a roncs onnét!
Ez az élet szépsége. Az új hajtások a régiek rothadásából fakadnak. Sokszor elnézem az utcán azokat a szép, fiatal csajokat és csodálom, hogy milyen szép az élet. És vajon hogy lehetne megmondani nekik ezt? Hogy ne siessenek felnőni, komolyodni? Nincs abban semmi magasztos.
Az este egy kicsit búsultam. De aztán abbahagytam. Titokban nem ezt akartam? Dehogynem. Belefáradtam ebbe a fajta asztaloskodásba. Hogy magyarán kiszopjam minden kliens micsodáját. Hogy mindenféle agyament ötleteit valóra váltsam szar pénzért, hogy még én érezzem hibásnak magam, hogy azokat a „szép” ötleteket megvalósíthattam. Nem. Ennek vége. De nagyon vége.
Mondta Zsülien, hogy hoz majd nekem lépcsőket, ajtókat ablakokat. Hoz ő rendeléseket nekem, ne búsuljak. Nem búsulok, mondtam Zsüliennek, de megkértem szépen, ne szerezzen nekem semmiféle munkát, mert nem vállalom. Ne számítson rám. Nem akarom többet látni a kliensek pofáit és nyafogásait. Hogy akkor minek fogok neki? Aggódott. Persze miután kipicsázott. Én mondom, kegyetlen ez a kapitalizmus. És azt is mondom, hogy ez a kapitalizmus a volt kommunisták kezében van. Nekem mind jöhetnek azokkal a jövőbenéző pozitív szmájlikkal a reménykedő fiatalok, hogy majd ők aztán…ez van. A fronton, ahol lőnek, hulla is lesz. Mese nincs.
Hogy minek fogok neki? Új életet kezdek.
Itt a műhelyem. Kiseprem. Összehúzom, amennyire nekem elég. Az emeleti szolgálati lakásokból kiseprem a fiúkat. Majd a Zsülien fog adni nekik ágyat. Ajtót vágok a lakásomból azokra a szobákra, jó déli fekvésű szobák azok, jó lesz az nekem alkotó műhelynek. Innen rá tudok nézni a gyerkőcre, ha akar ő is be tud jönni hozzám, csinálok egy jó kis otthoni babra műhelyt. Vannak nekem félre tett fahulladékok, amik mind ezt az időt várták s közben száradtak. Várták a nagy feltámadást.
Hogy mi lesz az adósságaimmal?
Mondtam a feleségemnek, tudod, mit? Leszarom. Mondtam nekik, adok csarnokrészt az adósságok fejében. Nem kellett nekik. Na tudod mit? Kiadom annyiért amennyiért kiveszik az egész hodályt. Ha kétszáz euró az egész, akkor kétszáz legyen. Adok havonta ötvenet az államnak, ötvenet Csabának, ötvenet Andrásnak és ötvenet Bercinek. És basszák meg. Menjenek a törvényre, menjenek ahova akarnak. Habár szerintem imádkozniuk kellene értem, hogy ezeket a szaros ötveneseket is megkapják, mert ki tudja mit hoz a jövő? Mivel nem tudtam semmire jutni ebben a kérdésben, eldöntöttem, nem is idegeskedek többet értük. Azoknak, akiknek tartózom, nem létkérdés az én adósságom. Ahogy nem létkérdés Gigi és Csabi tartózása felém.
Mindennek van azért jó része is. Főállású apuka lehetek ami nem elhanyagolható, ha arra gondolok, hogy talán bébisziszterzeket kellett volna alkalmazzak, akiknek mindig van valami nyavalyájuk és követelőzéseik.
És őszintén, amióta én rendezem a srácot, valahogy nincs már kedvem más kezére adni. Olyan jó a kapcsolatunk, hogy nem adnám semmiért.
Furcsa nekem ez a háziférfiség, de elvégre, miért ne? Tele van az élet kihívásokkal. Hamarosan én is bejegyzem magam a Meskán. Szerencsémre sok főzőblog van, lesz időm böngészni őket. Áhoj.

Gyár again...

Elkezdtem mélyebben belegondolni ebbe a gyáros dologba. Nem a munkától félek. Tudom, hogy meg tudjuk csinálni. A munkásoktól félek. Attól, hogy nem lehet őket magukra hagyni. Mert arról lenne szó, hogy vinnem kéne Gigit és Csabit oda. Meg fel kellene venni a környező falvakból még négereket. Ha ott vagyok, nincs baj. Olyanok ezek, mint valami robotok, amikor ott vagyok, hozzám vannak uesbézve. Előttem csak titokban isznak. Három méteres távolból beszélnek hozzám, hogy ne érezzem a piát rajtuk. Sajnos érzem is, látom is. Ezek a srácok ilyen önként vállalt lúzerségben élnek. Ön sanyargatják, ön csonkítják magukat. Csak tudnám mitől olyan koszos az a fürdőszobájuk, ha sosem mosdanak? Valószínű eldöntötték, hogy nem mosdanak, mert a test savanyú rothadt bűze elnyomja a piaszagot? Egy pár napja átadtam nekik egy munkát egy vendéglős mogulnál, aki tönkrement és egyébként sem szeret fizetni, viszont itt Déván az első klienseim közé tartózik, aki mindennek ellenére tisztelt engem és bízott bennem. Mondtam a fiúknak, menjetek egyezkedni vele, mert én nem mászok bele. Tele van a tököm vele egyezkedni, mindig rosszul járok vele. Egyébként is a fiam a húsvéti vakációjában van, vele kell maradjak. Mentek is szépen minden nap. Reggel én vittem be őket a családdal együtt. Egy reggel teljesen leengedett ablakokkal mentünk, annyira kibírhatatlan volt a bűz. Aztán másnaptól mondtam a fiúknak, menjetek busszal, később megyek.
Én nem tudom megérteni a dolgokat. Ez a Gigi tizenöt éve velünk van. Abszolút semmi de semmi nem ragadt rá. Nem mondhatja majd Krisztus vagy Ra, vagy Buddha előtt, hogy nem volt példa amit követhetett volna életében. Hogy nem volt minta nyavalya, amit lemásolhatott volna. Szerintem van a srác lelkében egy tűzfal, ami védi mindenféle külső beavatkozástól, és csak a belé táplált memóriából tud olvasni, amit az ősöktől kapott stafétaként: ennek neve pálinka. Hiába a sok erőlködés, a sok vesződés, a tanítás. Ahogy Jézus mondta enyhe hetykeséggel: „három nap alatt lerombolom…” azt amit több generáció felépített. Nos Gigi lelkét nem fogja lerombolni semmiféle feltámadás, sem ujjá születni nem fog semmiféle Zen dumára, sem Yogára, sem semmilyen kézrátételtől. Az ő lelke kemény mint a titán. Nincs keményebb anyag, mint az ősök vére.
És mind ilyen emberek ezek. Ilyenek ezek a fajta emberek. Szabályosan kikérik maguknak a rabszolgaságot. Olyan ez, mint az a példázat, hogy ne tegyél gyöngyöt a disznónak a vályújába, mert felzabálja azt. Na ezt tisztára olyan. És még böfög is utána.
Fizikálisan nem leszek a gyárban mindig. Félek, lopni fognak. Nemcsak munkaidőt, hanem anyagot, szerszámot is.
Ezekkel a tulajokkal ki tudnék egyezni. Adnának autót, asszem az ezrest is lepakolnák juróban havonta. Ezek nem szaroznak. Mert tudják, hogy velem jól járnak. Láttam én, hogy jár a szemük ott Andorrában, amikor a házat építettük. Zsülien mondta is, hogy csodálatosan összetartom a csapatot. Igen, mondtam neki. Pénzzel tartom össze, nem valamiféle dumával. Mikor már nagyon ihatnékuk volt a fiúknak vettem huszonnégy sört nekik és a patak partján megitták. Ott voltam én is. Nem engedtem, hogy kimenjenek a városba. Persze amikor Zsüliennel elmentünk anyagért, később megtudtam, hogy Csabi ki kiment sört inni vendéglőbe. Nem számított, hogy öt euró volt egy pohár. Neki a fíling hiányzott. Hogy Andorrai vendéglőben ivott. Jó piszkosan, bűzösen. No de hála az Égnek nem volt semmiféle incidens. Mert Csabi olyan, mint egy veritábilis szákkely, akinek van egy fél sör a fejében, rögtön nyílik a bicskája. Keresi az ilyen alkalmakat. Titán vérében van az ilyesmi. Hiába nevelkedett vallásos intézetben, hiába került el a családja szákkelyföldről, az ősi vér az ősi vér. Gigi nem bicskás. Ő alszik. Ha el is verik a piatársak, reggel felébred a sáncban tiszta véresen, kirabolva, fel sem merül benne, hogy netán nem egy vonat ütötte e el. Tabula rasa. Új élet.
Meglátom. Ha megfizetnek, egy pár évre kitalálok valamit. Lakókocsit viszek oda a gyárba, kiviszem a fiamat is oda, csakhogy atyaistenként nézzek arra az átkozott gyárra.
Ha nem fizetnek meg, árrivedercsi ámoré! Zülljetek továbbra is, de nélkülem.

Forró vonal

Zoli tartott nekem egy dumát. Ma. Hogy megmondja ő, miért nem tudom eladni a csarnokomat. Miért, Zoli? Kérdeztem. Azért, mert akinek kell ma csarnok, az inkább újat épít. Újat? Igen, újat. Mér, az olcsóbb? Há. Tényleg? Olcsóbb. Mondja Zoli. Azok a szendvics csarnokok? Kérdem. Azok. Mondja. És még azt is mondta Zoli, hogy megmondja, miért olcsóbbak. Miért? Kérdeztem Zolit. Azért, mert kapnak az uniótól pénzt ezért. Mondja Zoli fontosan. Mindenki aki csarnokot épít, kap pénzt az uniótól? Kérdem nagy naivan. Igen. Mondja Zoli határozottan. Hogy? Megint én. Hát úgy. Zoli szerint. Hogy tudják hol kell kopogtatni. És az önerővel, hogy lesz Zoli? Hát az szimpla. Banktól vesznek fel kölcsön. Így a Zoli. Bankból? És mivel garantálnak? Én. Mivel, mivel? A Zoli. Lakásokkal, kocsikkal. Igen? Kérdem Zolit. És akkor a végeredmény mennyi lesz? Négyszázötven ezer euró? És olyan csarnokot építenek, mint a kenyeres a megállóban? Hogy két éve sincs felhúzva és olyan rozsdás, mint a tíz éves kerítésekbe kalapált szegek? Hogy csak úgy folyik a rozsda belőle? És hogy néz ki? Csúnya. Se formája, se alakja. És kiszámolta e valaki, hogy azért a négyszázötven ezerért kilencszázat kell visszaperkálni a banknak? És ha a biznisz befuccsol, az uniós pénzt is vissza kell adni? Ezt kiszámolta e valaki? Meg ahhoz a millió eurós befektetésnek miféle biznisz kell? Kiszámolta e valaki? Hogy ha elosztod harminc évre és leosztod napra, hogy mennyi jön ki napjára? És ezt legalább háromszorozd meg, és tedd rá az áfát. Nézd meg mekkora összeg jön ki percre. És mondd meg nekem, azt a pénzt mivel szeded ki? Mert vannak az anyagok, a költségek, a fizetések, a bankot csakis a profitból számolhatod lefele. És ne nézd Zoli a Billában a paradicsom árát. Hogy öt lej, és akkor te is öt lejért adod. Én mondom, a termelőnél legfeljebb egy lej az ára. Felejtsd el a piacot. Ezt a mennyiséget nem viszed piacra. Viszont a Billába bemenni, én mondom oda megy három lej. És van még az áfa. S akkor tegyél hozzá még egy két büntetést is. Miből fizeted a bankot? Ma, mikor nem rentábilis az a biznisz sem, amelyiknek egy vas adóssága sincs?
Így a Zoli: Biztos vannak, akik tudják hogy kell csinálni. Így én: Persze, hogy vannak Zoli. Ahogy tudják a görögök, a spanyolok, a németek is. Hogy fegyveres örökkel fogva tartják a negróccit, reggeltől estig verik őket, nincs se szombat se vasárnap se krisztmesz, se virágpéntek, rongyos ötszáz euróért. Itthon is mit gondolsz? Öt misiért lehúzzák az emberről a bőrt. Ha pofázik, elkergetik. Így lehet ezt csinálni. És nem befizetni az áfát, és nem fizetni az államnak adót, és amikor milliárdokra rúgnak az adósságok, csődöt jelentenek, lefizetett ügyvédek megjátsszák a játszani valót, a halasztásokat, amíg hivatalból elévül a dolog. De ezt nem minden csarnoképítő teheti meg, Zoli. Mondtam neki.
Láttam rajta, hogy nem hisz nekem. Mert biztos van valami misztikus tudás, aminek mi nem vagyunk birtokában, de amely tudás által sokan mások meggazdagodnak.
Talán így állhattam én valamikor apám előtt. És talán így beszélt volt hozzám, ha elkezdtem pozitívelni ezt a világot. Azt hiszem jobban szerette volna, ha többet kételkedem a világ rendjében akkor.
Hát igen. Nem mindenki repül helikopterrel Párizsba. Nagyon kevesen repülünk helikopterrel Párizsba. Én sosem fogok. Őszintén nem is akarok. Csak eladni ezt a ditámáj hangárt és valahol szerényebb faházban „benyugdíjazni” egy kicsit.
Zolinak nincs igaza. Az a baj, hogy a kisemberek nem hisznek már abban, hogy érdemes valamibe befektetni. Például megvenni tízezer juróért egy száz négyzetméteres csarnokrészt. Mert azt mondják, semmi sem biztos ma. Én azt mondom, ami biztos az az, hogy tényleg semmi sem biztos ma. Éppen ezért fognak életre kelni az egyszerű, kis hely és kevés energia igényes túlélési vállalkozások. És erre megoldás az én felszabható kéglim.
Érzem, hogy elindul majd ez a dolog. Csak meg kell kapnom a „forró” vonalat, ahogy szoktam mondani.

A magamból kiindulás cucc..

Elmaradtam egy válaszfélével Imrének. Azt írta volt hozzászólásként, hogy Rejtőt és Hamvast együtt fogyasztja. Én azt írtam volt, hogy Rejtő előttem nagyobb, mint Hamvas. Mind gondolkoztam ezen, hogy helyesen írtam volt e vagy sem? Hiába töröm rajta a fejem, az én világnézetemben mégis csak Rejtő kap elsőbbséget. Nem mintha megtagadnám Hamvast. De ha mérlegre teszem, akkor jóval súlyosabb számomra Rejtő, mint Hamvas. És nem hiszem, hogy bunkóbb lennék ezért mint más. Egyszerűen a rejtői meglátás ehetőbb számomra, mint Hamvas néha eléggé agya tekert gondolatvilága.
Igaz, Rejtő nem sokat fejtegeti Isten létezését, világát, mégis úgy érzem az Életről ír.
Vannak ilyen blogok, ahol repdesnek az angyalok, homályba vagy fénybe öltözött ilyen pozitív akármit reflektáló lények képei sorakoznak, tele vannak Coelho idézetekkel, asszem valami New Age dolog az ilyesmi, a minden a mindenben, a molekulák, ködfoltok, a sejtések, miegymás. Ezekből sosem értettem semmit. Azon túl, hogy süt a Nap, és ezért örvendeni kell, semmit nem tudtam kihámozni. Azt hiszem ezek ilyen BMW cuccok, azaz bele minden wackot vallásjelöltek. Egy kicsi ebből a vallásból, egy kicsi abból. Egy kicsi kereszt cucc, egy kicsi budha szobor. Mint a nagy nindzsások. Mikor köszönnek imára kulcsolják kezeiket, aztán repkednek a kardok, láncok, kések, mérges nyilak, nuncságok, preckel vér, takony, szóval mi ebben a buli, nem értem. Nos, semmint ezekben a lúzer dolgokban keresgélni az igazságot, meg mittommit, akkor inkább elfogadom Rejtőt.
Persze, ez egy olyan, hogy magamból indulok ki.
Olvastam ennek a leszbis csajnak a blogját. Több bejegyzése után úgy éreztem, hogy nekem is álláspontot kéne vegyek. És elgondolkodtam ezeken a dolgokon. Normális dolog vagy sem? Helyes vagy sem? Aztán rájöttem, hogy hibásan teszem fel a problémát magamnak. Mert mi a fészkes fenét akarok én ítélkezni egy olyan dolgon, ami nekem nem ingem és nem gatyám? Hát nem? Tiszta abszurd az egész. Ha a csajszinak úgy jó? Ha neki ez hoz boldogságot? Ha a másik csajnak is jó és buli a dolog? Hogyan jövök én, vagy bárki más, hogy ítélkezzünk felettük? Mert tulajdonképpen itt másságról van szó. Ő más. A másik más. Én is más vagyok. Imre is más. Mindenki más.
De tényleg.
Mondhatom én, Rejtő nagyobb, mint Hamvas. Mondhatja Imre, hogy a kettőt együtt fogyasztja. A másik csaj asszondja, hogy a másik csajjal akar lenni.
Inkább legyen az, hogy valaki vagy valami eldöntse, hogy csak ez a sorrend jó, vagy csak ezt lehet hinni, vallani? Egyszerű. Ha a Nap az Élet istene, let’s rock, imádjuk.

Tsunami

-Valamit tennünk kell, ez már őrület, ez már nem hazafiság, ez betegség. -mondja Chiun Lee feleségének.
-Igen, legalább a két fiúnknak legyen egy normálisabb élete, borzasztó már ez a sok földrengés. Nem lehet ezzel a félelemmel élni, hogy holnap talán őket is elnyelhetik a hullámok. Mitől volt hibás Liu Lee, hogy elseperték azok a borzasztó hullámok? - feleli Jolán férjének, könnyes szemekkel. Jolán nincs megszokva ezekkel a Japán földrengésekkel. Egy erdélyi kis falúból származik, ahol sosem volt földrengés. Leenek ezek normális, mindennapos dolgok voltak, de mióta lánya odaveszett a tragédiába, és most meg az atomerőművek felől várhatók holmi veszélyek, amikről csak titokban beszélnek az emberek, egyenesen megrémült, érezte, hogy családja egyáltalán nincs biztonságban Japánban.
-Hova mehetnénk? - töprengett Lee. - tudod, hogy semmink nincs. Itt is bérben lakunk, amióta van ez a sugárzás veszély, a játékaimat sem veszik meg. Mert nem tudják kivinni őket, azt mondják, nem hivatalos, de az európai cégek félnek tőlünk vásárolni, nehogy fertőzött árút adjunk nekik. Egy hónap alatt fejre állhatunk.
-Erdélybe, haza hozzánk nem mehetünk Lee, tudod, ellógtam otthonról, ott van a részeges apám, mióta anyám belehalt a sok kapálásba, mert műtve is kénytelen volt kapálnia neki, azóta többet iszik, elkótyavetyélte azt a szép kaszálót a csűrrel és házzal, amit Tata hagyott rám örökségül.
-Meg aztán meglátnának engem és a fiainkat, biztos nem fogadnának be. - mondja Lee nem rejtett cinizmussal.
-Nem. -válaszolt mosolyogva Jolán. -mély nemzeti érzelmeikbe nem fér semmilyen másság, amióta azt az autonómiát beültették az agyukba, meg vannak veszve. Csak tudnám mire oly büszkék? A pálinkára? És a durvaságukra? Mert minden amihez érnek szétmegy. Nem látod, hogy menekülnek a fiatalok Erdélyből? Nem a hely miatt, Lee, hanem a szülők felfőtt agyuk miatt, meg a sok alkoholtól. - Jolán elérzékenyülve ült le a fotelba, maga alá húzta a lábait, reszkető kezével megtörölte csepegő orrát.
-A mi öregeinkkel sincs másképp. Igaz, nem isznak annyit, de annyit szajkózzák ezt a hazafiságot és nemzeti szarságot, hogy néha károsabb, mint az alkohol. Ki a francot érdekel ez az egész szarság? Azt hiszed, apám adna egy szobát nekünk? Nem. Mert európai nőt vettem feleségül és a gyerekek sem tiszta fajok már. Szar az egész élet, én mondom, és erre rájön ez az örökös félelem a katasztrófáktól. Kellenek ezek nekünk?
Elcsendesedve ülnek egy pár percig. A semmibe néznek. A bérelt garzonban minden szanaszét van. A földrengés óta a leszakadt fali szekrényeket nem szerelték vissza. Egy hónap leforgása alatt több százszor rengett a föld. A ruhák karton dobozokban jobban álltak, legalább nem estek le sehonnan. Már a bútorok is veszélyt jelentettek a lakásban.
Jolánnak eszébe jutott valami.
-Tudod Lee, én olvasom egy erdélyi srácnak a blogját.
-Az a deszkás ember? -kérdi Lee. -még említetted.
-Igen. Az egy rendes fickónak tűnik. Nincsenek ilyen nemzeti előítéletei.
-Mi van vele? -kérdi Lee érdektelenül.
-Olvastam, hogy van egy csarnoka. Túl nagy neki. Eladná egy részét.
-Tudod, hogy nincs pénzünk, Jolán. -felelte Lee, tovább nézve a semmibe. - az az ötezer euró, amink van, nem elég, hogy bárhol új életet kezdjünk. Aztán mi keresni valónk van Erdélyben?
-Írok neki, mi veszteni valónk lenne?
-És miről?
-Leírom a valóságot.
-Írjad. - hagyta Jolánra a dolgot, semmibe véve az egészet.- megyek, főzök egy kávét, iszol?
-Igen. -felelt Jolán, és már a laptopján pötyögtetett.
Lee pár perc múlva visszajött a kávékkal, Jolán mosolyogva fogadta:
-Visszaírt a srác.
-MI?
-Éppen online volt a facebookon.
-De ilyen hamar? Mit lehetett ilyen hamar lebeszélni?
-Megírtam neki, hogy helló, kik s mik vagyunk, hogy eladna e nekünk egy részt a csarnokból, de nincs majdnem semmi pénzünk. Kérdezte mennyink van? Írtam neki, hogy 2ooo euró az egész pénzünk. Azt válaszolta, hogy ezer eurót adjunk előlegbe, még ötszázat előre, hogy fedje az első öt hónap részletét, elad nekünk kétszáz négyzetméter csarnokot húszezer euróért, tíz éves kamat mentes részletre.
-Ez a pasas viccel. -feleli Lee gyanakodva.
-Szerintem nem. -mondja Jolán elszánt arckifejezéssel.- Ja, és ennek a kétszáz négyzetméternek van emeleti része is. Kétszáz négyzetméter. Gondold el Lee. Végre a saját műhelyedben lennél. A robot játékaidat végre csak magadban csinálhatnád, nem kell senkivel sem társulj a hely miatt. És a lakást is megoldhatjuk az emeleten. A pasas azt írta, hogy szerinte a gyerekek járhatják az állami magyar iskolát, ha konyítanak valamennyit magyarul, mert a térségben amúgy is fogynak a magyarok, már sok románt felvettek oda, szóval ez nem lenne akadály. Ez nem vad magyar terület Lee, Hunyad megye elesik a székelyek befolyásától. Vegyesen vannak ott magyarok. Legtöbben vegyes házasságban élnek, megértőbbek. Sőt a kínaiak sincsenek ott rossz szemmel nézve, sőt több üzletet nyitottak, azt írja a pasas.-
Lee csak hallgat. Nem tudja mit mondjon.
-Gondold el Lee, -folytatja lelkesen Jolán. Felvehetnéd a kapcsolatot az európai vevőkkel. Nem kell már az egyezséget betartanod, hogy nem kerülöd meg azt a rohadt Shung-ot, amiért azt a kunyhót adta műhelyként, és amit egyébként a víz elvitt. De arra van pofája, hogy add oda azt az öt ezrest, hogy építsétek újra?
-Erre nem gondoltam, Jolán. - keskenyedett el Lee arca. Első jelét adta az elgondolkodásnak. -Húszezer euró, tíz év alatt? Ez ingyen van, Jolán. Nem szívat ez a pasas?
-Nem, Lee. Nem szívat. A srácnak még van hatszáz négyzetmétere eladó. Jelenleg az országban gazdasági krízis van, senki nem vásárol semmit ott. Neki is buli az üzlet. Minket meg nem érint az egész krízis, mert a te vevőid nem oda valósiak. -mondja Jolán.
Lee olyan arccal gondolkodik, mint aki már nem a semmibe néz.
-Az utolsó természeti katasztrófa ott 197o ben volt, valami árvíz, de azóta feltöltötték a folyó medrét és nincs már ilyen veszély. -jegyzi meg Jolán, az utolsó szó jogán.
Lee elkacagja magát. Árvíz? Negyven éve? És azóta nem rengett meg a föld alattuk? Hahahahha!

Conquest of Paradise

Monastery of La Rabida” leves.
Hozzávalók: egyhetes töltött paprikaleves, melyből a húsgombóc elfogyott, a paprika haját eldobtuk. A megmaradt másfél liter pirospaprika színű lét felfőzzük, majd egy asztalosmaroknyi házi laskát zuttyintunk bele, amit lehetőleg olyan nénik hoztak hálából akiket gyógyszerészek szeretettel és kedvesen szolgáltak ki. Hagyjuk még egy pár percet főni, fél tűzön és kellemes hangerőre erősítjük Vangelis 1492 című albumából a „Monastery of La Rabida” című zenedarabot. A szám vége felé levesszük a fazekat a tűzről és lefedjük, hogy degedjen a laska, amíg ehetővé hűl a leves.
Addig is, amíg hűl a leves, előkészítjük a „City of Israel” eddmegféle másodikat. Azért nem írtam csak eddmeg másodiknak, mert mindenféle eddmeg kajának van rendes neve is, a fiam szerint. Ezt a kaját én „City of Israel” -nek neveztem el, mert még isteni mannának is lehetne nevezni, de alázatos szerénységemből kifolyólag, és ama ősrégi hun virtusból visszafogtam magam, hogy ne lőjek nyilammal tovább, mint a mesterem. Szóval a hozzávalók: három napos túros laska, amibe nem sok túró jutott, ezért nem ette meg senki, továbbá régi szalámivégek, egy pár otthagyott szalonnadarab, egy fél főtt tojás az estétől, három megmaradt katonai, házi tojás, egy fő vöröshagyma, olaj, kis só, és kecsup. Elkészítéséhez nem kell különösebb szaktudás, olyan az egész, mint egy beképzelt rántotta. A rántottás tepsibe egy kis olajat öntünk, belevágjuk olyan apróra a szalonnát, szalámivégeket, amilyenre tetszik nekünk, nem ajánlom nagyon apróra, mert összezsugorodik a sütéstől, ott né, másfél szer másfél centire, és kábé egy centis vastagra. Aztán a vöröshagymát is szépen, gyorsan mint az a főzős srác a tévéből felvágjuk, pák-pák-pák és bele a forró olajba, hadd sercegjen a buli. Ne felejtsük el a zenét bekapcsolni. Közben szólnia kell a jó Vangelis zenének. Része a misztikumnak. A szertartásnak. Na. Közben a fent említett túróhiányos túros laskába beöntjük a három tojást, vigyázat, nem összekeverve, hanem ahogy feltörjük a tojásokat, úgy ráengedjük a túróhiányos túrólaskára, egy pici sót szórunk rá, majd szépen egy fakanállal összekeverjük. Nem kell agyon keverni. Amíg kap az egész egy szép sárga színt. Aztán bele az egészet a sercegő olajba. Mondtam, olyan az egész, mint egy beképzelt rántotta.
Kenyér nélkül ehető, tetszés szerint kecsuppal tunningolható, ajánlatos kevesebbet tenni a megsült kajára, mint az ember kívánná, mert nem szabad elfelejteni, hogy kevés benne a túró.
A leves tálalásakor egy fél kanálnyi tejföl sem ártana bele.
Én mondom, mennyei kaja ez. Úgy érzi magát az ember, mintha meghódította volna a Paradicsomot.
Pláne, ha minden pénzét elvitte az autó önindítójának javítása.

Hajós mese..

Egy nap a fiam rámutatott egy ilyen hajós lapra egy újságos bódéban. Hogy né, összeszerelhető hajó tátá. Valóban az apró faalkatrészek, amik hozzá jártak, azt szuggerálták, hogy ez egy összerakható hajó makett. Vettünk mi már ilyeneket igaz papírból, olcsó kínai cuccokat, de elszórakoztunk vele pár órát. Ez nem volt a legolcsóbb, valami 15 lejbe került, de gondoltam, ha már fa részei is vannak, a szórakozás érdekesebb lesz. Megvettük. Hazafelé terveztük, hogy miként szereljük össze, egyszer pisika kézmosás, aztán egy nagy zaba és utána szerelés.
Mikor kibontjuk, egy kicsit csalódtunk. Mert kiderült az apró betűs szövegből, hogy ez egy 45 lapból álló sorozat, és nem csak egy akármilyen amatőr hajócska lesz belőle, hanem egy 8o centis , egy a mittomhányhoz méretű élethű makett. Ami egyébként szépnek ígérkezik, de az aznapi szerelésnek befuccsoltak, majd esetleg egy év múlva lehet szó róla, ha megvesszük minden héten a legújabb lapot.
Elgondolkodtam rajta, hogy öregem, nagy marha volt az aki ezt kitalálta, mert egy dologban holtbiztos vagyok, hogy ez a makett dolog itt Romániában nem fog menni. Ez egyszer biztos, mert ki fog kiadni egy szar makettért 45 szer 15 lejt? Szóval mindenféle gondolkodás nélkül halálra ítéltem a dolgot. Még magamban is elvetettem a dolgot. Szép, de hülyeség. Kinek van ma erre ideje, türelme? Ma ilyen Romániában nem megy. Az olasz vállalkozó valószínű nagyot fog ezen bukni.
Eltelt a hét, jött egy másik. Látom megjelent a következő lap. Adtak hozzá egy dvd-t, gondoltam megveszem, ennyit még megér a dolog. Megnéztük a filmet a fiammal, és biza fellelkesedtünk, mert bemutatta, hogyan kell összeszerelni a hajót. Lépésről lépésre. Gondoltam, hadd legyen meg a fiam öröme, bevállaljuk a hajószerelést.
Csak akadt egy bibi. Az újságos bódéknál már nem jelent meg többet a sorozat. Na, gondoltam, megmondtam én, valószínű nem kelt el az első két szám és visszavonták a sorozatot. Nem kell ennek a népnek hobbi dolog. Hús és pálinka kell ennek a népnek. Eltelt egy pár hét, el is felejtettem a dolgot. Egyszer mikor ilyen hirdető újságokat vettem, mivel a pali elég udvariasan szolgált ki, társalgás címen rákérdeztem, hogy na mivan, az a hajós lap is befuccsolt? Melyik, az az összerakható makett? Kérdez vissza a bácsi. Igen, mondom az. Ó, uram, azt szerdán reggel hozzák és elkapkodják. Miiit? Estem pofára. Maga viccel velem? Dehogy viccelek, mondja az öreg, elkapkodják. És hoznak még a régiből? Nem hiszem, mondta az öreg. Na, gondoltam, erre nem számítottam, de biztos voltam benne, hogy valami kirívó eset ez, és más újságosnál ott lesz visszamenőleg is minden szám. Újabb pofára esés, sehol nincs már meg, mindenhol azt mondták, hogy még frissiben elkapkodják. Öregem, az első szerelem nem volt ekkora csalódás, mint a mostani. Veszik azt a makettet? A románok? Ki vagyok akadva. Ne mondjam, hogy szereztem be a hiányzó számokat. Összejártam az összes létező bódékat, végül két hiányzó számot véletlenül a Kauflandban találtam, szerencsére a bódés csaj egy ilyen fiatalka volt, aki valami bulvár lap mögé rejtette őket, akkor úgy éreztem a sors keze volt az. Aztán a harmadik számot nehezen, de ugyancsak a sors jóvoltából kaptam meg egy eldugott újságosban. Azóta odajárok hűségesen újságot és ezt a hajós lapot megvenni, mert a néni már ismer és szerda délire is félre teszi nekem. Kedves néni, asszem kéne vigyek neki valami csokit. Hát lesem, mint a macska az egeret ezeket a lapokat. Már a 11-ik számot is megvettük, és úgy néz ki, hogy a 13-ik számmal már el lehet kezdeni a szerelést.
Már el is gondoltam, hogy biza én azokat a gyönyörű faidomokat nem fogom összeragasztani, hanem sablonként fogom felhasználni és újra kivágom lombfűrésszel az alkatrészeket, és azokból fogom összeszerelni a hajót. És valószínű, hogy egy új blogot kezdek, ami erről szól majd.
Mivel új dolgok elé vagyok kényszerítve, talán még egyéb vitális kérdésekre is lelhetek valami válaszokat. Ha nem más, egy új remény illúziójával áthidalódik a mély krízis, ami mindenestől le akar húzni.

Pur irodalom

Mondtam a feleségemnek, hogy amit ma megélünk, az már a pur irodalom. Hogy miért? Mert a pur költészetet megéltük ezelőtt vagy tíz éve, a kolozsvári kerekdombon, amikor a mai asztalos gépjeimet szó szerint a földből ástam ki, gondoltam a bérelt ház előtt azt a dombot csak nem hagyom ott és amikor a vaskályhára téglákat helyeztem, hogy melegebb legyen a szobában, ahol laktunk. Az akkor költészet volt. Ma az irodalmat éljük. Persze nem azt a fajta irodalmat, amit mindenféle szövetség annak fogad el, hanem azt az irodalmat, amit én fogadok el. Például Rejtő Jenő nekem az. Mióta lezsidózták a nagymagyarok és a nemtommilyen szövetség (interneten megtalálható) azt jelentette, hogy semmiképp nem kerülhet be a magyar irodalomba Rejtő ponyva stílusa.
Ezen én nem fogok vitatkozni, még akkor sem fogok vitatkozni, ha éppen a fa dolgokhoz tartózna ez a Rejtő ponyva dolga, mert rájöttem, hogy noha lassan megöregedem mégsem értettem meg ebből a világból semmit. Amit viszont észrevettem, az az, hogy ma a pur irodalmat éljük. Hogy ponyva e vagy sem, arra mérget nem vennék, ha a rejtői irodalom ponyva, akkor a mai megélt pur irodalom is ponyva.
Az még hagyján, hogy nevetséges dolog ez a bankkártyás dolog, hogy az embernek ha cigi kell megy és kárddal fizeti a cigit, vagy éppen kivesz egy pakk ciginyi pénzt a kárdról, mintha a bank lenne az atyaisten, akinél a pénz jobb helyen van, mint bárhol. Az is tiszta röhej már, hogy az üzletek ajtóin ott fityeg mindenféle cédula, tábla, ami mindenféle utasításokat adnak az éppen arra járóknak. Ami a legerősebb volt számomra az egy bank ajtójára ragasztott hatalmas kék betűkkel a következő felirat:
Fegyverrel tilos bemenni”.
Szóval, nincsenek valami napsütéses napjaim, vagy ahogy a zen-esek mondják, nem valami pozitív a mostani világnézetem, de ezen én sokáig nevettem, még azután is ahogy rá gondolok, magamban nevetek. Ez egy olyan dolog, hogy aki nem érti ennek jelentőségét, az nem fogja sosem megérteni Rejtő irodalmát sem.
Az is pur irodalom, amit a tegnap éltem meg.
Külföldi üzletemberek azzal kerestek meg, hogy egy vegyes dolgot akarnak, vállalkozást, aminek a profitját majd visszafordítják hátrányos helyzetben élő gyermekeket védő alapítványba. Erről beszéltünk egy teljes órát. Újra megfáztam és otthon nem volt kávém, úgyhogy bebújtam az ágyba és aludtam egy jót. Nem sokat aludtam, mert a lelkiismeret zakatolt bennem, hogy mi a franc alszom én fényes nappal, amikor a mezőn rengeteg ember tisztességesen dolgozik?
Megnéztem a névjegykártyát, amit adtak a külföldi üzlet emberek és a név alatt azt olvasom, hogy „adósságbehajtó, felszámoló, jogi tanácsadó”. Eszembe jutott Rejtő irodája egy regényében, ahol az ügyfeleket egy szemétládában várta az ilyen „adósságbehajtó” - féle üzletember. Még az is megfordult a fejemben, hogy nem véletlen, hogy éppen ezek az emberek kerestek meg. Mert egy órán át semmi másról nem beszéltünk, mint üzletről, csak a végén kérdeztem rá, hogy akkor hogyan fog ez a hátrányos helyzetű gyerekekre pozitívan hatni? Mert őszintén nem éreztem át. Mert mitől lesz neki jobb, ha van Déván egy olyan fűrészüzem, amely olcsóbban visz fát külföldre? Mert ahhoz egy olyan gáter kell, ami teljesen automata, legfeljebb két néger rendezi a deszkát a raklapokra. És profit manapság? Amikor legjava a fűrészüzemeknek bezárt?
Amikor anno minden kölök kapott ötven banit minden nem taknyolt keresztért, amit én egy lejért adtam tovább, mindenki felháborodott, hogy üzletelek a gyermekek hátán. Akkor kérem szépen volt olyan, hogy tíz gyermek is lelkesen keresztet gyártott, részben a pénzért, részben élvezetből. És közben beszélgettünk, nyitottuk szíveinket és a hobbi műhely kezdett jó hellyé kialakulni, kezdtek odaszokni azok a gyerekek, akiknek többet jelentett a fakereszt, mint a pénz. A száradafa kezdett márkanév lenni.
Nincs ma sem fakereszt, sem hobbi, sem nyitott szív. Az elsős fiam, ki nagy lelkesedéssel minden feliratot elolvas, ami útjába kerül, nem ilyeneket olvashat, mint szeretet, barátság, fakereszt, hobbi, hanem bankokon ilyeneket:
Fegyverrel belépni tilos”.
Névjegykártyákon ilyeneket: „adósságbehajtó”.
Áldom Rejtő Jenő irodalmát, hogy olvashattam és ma erőt ad megérteni és humorosan felfogni ezt a világot, ezt az embertelen világot.
Hogy mindez fűszerezve legyen egy kis Muzsi irodalommal, mely a ponyva valamilyen szubkategóriájában pofátlankodik, azt üzenem a világnak, hogy „a faszotok! Nem adom fel!”

A kárpit kettéhasadt

És feltárulkoza a Szentek Szentje. És látám az Istent. És lehulla mindenféle lepel, misztikum, sárba esék mindenféle ideológia, teológia. És lőn minden olyan rémesen egyszerű, hogy pofára esék. És mit látok? Minden élőlény békességben és nyugodtan legel, addig addig, amíg jól nem lakik vagy eme munkálkodásban el nem fárad. Nem aggódik a holnapért, nem idegeskedik ha nem tudja a jövőt és a halált ember által nem ismert békességben fogadja.
Belefújtam a fasípba és megszólalt. Az orgonás gyerek ugrándozott örömiben, hogy nem hitte volna, hogy megszólal. Én sem. Azt hittem nagy leszek, ha megszólal. Megszólalt, mint egy akármilyen cső, ha belefújsz, egy akármilyen pet flakon, ha belefújsz. Nem lettem nagy. Ugyanaz maradtam. A lúzer asztalos. Aki nem tud szopni nyalni. Aki nem tud szopni nyalni, mert sejti, hogy a kárpit mögött nincs semmi csak a duma. Nincs ott semmiféle misztikum, semmiféle hatalom, csak a Fáraók rémálma, hogy egyszer kiderülhet istenségük semmilyen volta. És azért van szükség a szopós nyalókra, hogy ezt az álhírt noha meggyőződéstelenül, de mint rémhírt tovább vigyék, hogy rettegjen a Föld népe mindenféle misztikumba álcázott, erősítő és difuzor által megszólaltatott istenharagtól.
És lőn a cé síp, ami a legnagyobb hangban és rangban 78 euró az interneten, és én azt mondtam akkor basszák meg, mert 78 euróért én nem csinálom meg, legyek én akármilyen lúzer és kiéhezett asztalos.
Nem tudom miből csinálják a lengyel kolbászt manapság, de legyek bármilyen éhes, nem tudom megenni. Rossz mint a bűn. Egyre hígul ez a világ. Ilyen lengyel kolbász kivitelű sípokat találtam a világhálón, nincsen abban semmiféle szakmai néznivaló, sem kézi munka, hacsak a raktározása nem az. Sebaj, megteszi az is. Per pillanat jól lakik a nép, hisz lengyel kolbászt eszik, nem baj, hogy ehetetlen és nem táplál.
Azt mondta az orgonás, hogy innen kezdődik az asztalosság. Ettől a síptól. Annyira lelkesedett, nem akartam letörni, hogy én már beleláttam a Szentek Szentjébe és nem láttam ott csak penészes, savas vakolatot, nincs ott semmiféle lélek, sem szellem, sem jövő csak véres történelem.
A Lili kiskutyánk elmúlásában nagyobb méltóságot láttam, mint megannyi ember istenigyekezetében. Ha ilyen az Isten is, jobb ha nem létezik. Én mondom. Mert akkor nagyobb csoda az, hogy minden Anyag visszamegy a Földbe, hogy abból más Élet származzék. Mindenféle duma és mese nélkül. Csak úgy, ahogy a bárány legel.

Identitás keresés

Többször megfogadtam magamnak, hogy nem érdekel sem politika, sem a hatalmasok mit csinálása, meg hogy kinek mi a véleménye valamiről. Alapjában nem is igazán érdekel. Ha nem lennék ebben az örökös identitás zavarban, soha rájuk se néznék. Csak hát az élet mindennapjaiban az ember beleakad dolgokba, amik akarva akaratlanul beavatják a közéletbe.
Például, itt van nekem ez a természeti katasztrófa. Amikor a szeszélyes sors hozta azt a lehetőséget, hogy mint a vadnyugaton választani lehetett a parcellák közül, nekem pont a legutolsóra esett a választásom, mert a legelhagyatottabbnak nézett ki, a legkilátástalanabbnak. Véremben vannak ezek a szituk. A történelem szólal meg bennem ilyenkor. Emlékszem, a beton út nem látszott. Nem tudtam,hogy ott beton út van. Vastagon benőtte a gaz nemcsak az utat, hanem mindent. Mint Serious Sam – ban druzsbával kellett behatolnom a rengetegbe. Hónapokat dolgoztunk, hogy a csarnok keleti oldalát felszabadítsuk a benőtt gazoktól, fene tudja milyen fáktól. Hogy aztán felfedezzem a beton utat a vastagon benőtt gyökerek alatt. Emlékszem tisztán a dombra, ami a csarnokom bejárata előtt volt, még ilyen nyálkás tavacska is volt ott békákkal. Úgy tűnt, soha nem lehet befejezni az elhordást. Akkoriban nem törődtem az okokkal, hogy vajon minek a következtében
lett mindaz oda? Ahogy telt az idő, figyelmes lettem a természeti
jelenségekre, amik azokat a dombokat oda varázsolhatták. Olvasom ennek a Szent István tervnek a fejleményeit, nézem a képeket, ahogyan összegyűlnek emberek, fiatalok, miegymás és összeszedik a másoktól eldobált szemeteket. Tündérkert címen takarítanak. Valamennyire elgondolkodtatott, hogy valójában én is kivehetném a részemet a takarításból. Mert ejsze valami nemzeti fellobanásféle akar ez lenni. Az sosem jutott eszembe, hogy netán én már rég végzem ezt a munkát mindenféle Szent István projekt nélkül. Sem Föld napja, sem a zöldek megmozdulása címén gyűjtöm mások szemetét. Viszont jók ezek a projektek, mert felvilágosítottak arról, hogy mások mocskát takarítom, ami nem normális, de keresztény dolog. Nemzeti ügy. És talán ebből eredhet az én identitás zavarom is. Mert nem tudom az úgynevezett közéletben hol a helyem, mi a szerepem? Mitől nem leszek hazaáruló, ócska libcsi, kommunista, zsidó, nemzetgyilkos, román, cigány, lefizetett „író”, rohadt janicsár és ilyenek? Ha jól értem, ma az az igazi magyar, aki véres autonómiára voksol, akinek
szüksége van mindenféle igazoló papírokra, hogy bizonyítsa magyarságát, aki, noha nem értem lényegét valami Nagy Magyarországban gondolkodik, és aki szemetet gyűjt a nagy nemzeti projektben? Ez az én nagy identitás gondom. Mert szemetet gyűjtök nemzeti projekt nélkül és ez bizonyítja, hogy nem vagyok magyar.
Szóval, az van az én természeti katasztrófámmal, hogy a szél és az eső az én csarnokom felé fújja, mossa a nagymagyar szomszédaim szemeteit. Ha ezt mennyiségben kéne kifejeznem, ez lenne egy olyan heti egy taligányi. Mindenféle szemét. Kezdve halkonzervtől, üvegig, műanyag palackoktól a szénáig, trágyalétől a
kutyaszarig minden. Chipszek színes zacskóitól az összes másféle szatyorig, minden színből és márkából. Egyszer valamiféle lázadásból azt csináltam, hogy szépen az összeszedett szemetet kupacba tettem a szomszéd telek részére, hátha megérzi magát a vitéz magyarunk és elszégyellvén a dolgot, más hozzáállást
választ ebben az ügyben. Hogy ő mit vett észre ebből nem tudom, de én észre vettem, hogy attól a pillanattól nemcsak ő hordta oda a szemetét, hanem mindenki azt hitte, hogy az valamiféle közös szemétdomb. Persze mindezekkel nem mentesültem a heti taligától, hanem az lett, hogy a környék kutyái egész nap vájkáltak a szemétdombon, az szépen kiterjedt lassan a száz négyzetméterre és ki tudja meddig ment volna ez tovább, ha nem fizetek egy szekeres cigánynak, hogy elhordja onnan az egész szemetet. Pár hónap alatt tucat szekérnyi szemét gyűlt így össze.
Így lettem én be nem jegyzett, mintiai Szent István projekt manager. Szart, szemetet és sárt lapátoló. Persze innen és a magyar státusig valószínű igazolványt és állampolgárságot kéne kiváltsak. És rendesen gyűlölnöm kéne mindent mi idegen, mint ami más ….mint mi?

Szubbasz

Még az éjszaka kimentem, kutya ugatást hallottam. Gondoltam befűtök. Kiteregettük a kaloriferekre (fűtőtestekre) a mosott ruhákat, reggelre megszáradnak. A sötétben két kutya morgott rám, abból az irányból, ahova a délután a Lilike kajáját tettem ki, ha netán a torra vendégek jönnének.
Összeszedtem minden hulladékot a műhelyből, karton darabokat, fákat, gallyakat, amik a fák nyeséséből hulltak le, szanaszét dobált szukkos palackokat, megtelt velük a taliga. Egy púpozott taliga megy be a kazánba. Nyolc, tíz taliga per nap. A tetejére három lapát forgácsot dobtam. Egy ilyen gázégővel szoktam begyújtani. Mióta párszor fent felejtettem a gyufát, befogtam a gázégőt begyújtásra. Kényelmes és biztos.
Megakadt a szemem a kutya tálján. Több napos kaja maradékai rászáradva, gondoltam kimosom. Szép, nagy inox tál. Kimosva tiszta újnak hatott. Megtartom. Feltettem az emeleti raktáram egyik polc tetejére. Közben megnéztem az elültetett magokat. Kibújtak. A paradicsom már három centi. Eldöntöttem, hogy jövő héten kiviszem a ládákat a kertbe. Süsse a nap őket.
Megakadt a szemem a rengeteg Ikeás prospektuson. Gondoltam de jó lesz fent begyújtani velük. Nincs már ingyenes újság a Billában. Megteszi ez is. Soha nem használtam őket. Nincs olyan munkám, ahova ötleteket adna. Ez is csak a lehetőségnek a délibábja. Hogy majd jó lesz valamire. És ez a majd valamire sosem jött el. Hacsak nem a mai döntésem nem az, hogy tűzre jó lesz.
Elkezdtem seperni a kazán körüli szemetet. Eszembe jutott a tegnapi hinta az alapítványnál. Jól esett, hogy hívtak megjavítására. Szarul volt összeácsolva. Azt szoktuk mondani az ilyen szar megoldásokra, hogy „Ikea szisztém”. Egy egy csavar oszt kész. Megáll az a saját súlyától is szisztém. Összerogyott a sok rángatástól. Azt mondták, ezek a kölykök mindent szétvernek. Vadak. Szó köztünk maradjon, azok az „Ikea” szisztémü andráskötések olyan szarul voltak odafogva, hogy csodálom, hogy kibírta vagy két évig. Csoda, hogy nem nyomorított agyon egy pár gyereket, mert ilyen teteje is volt ilyen „ficcfa” vesszőkkel kimerevítve. Tiszta ideg vagyok az ilyen megoldásoktól, pedig nem vagyok finnyás gyerek. Perszehogy minden a dizájn, azért fukarkodtak a kötésekkel. Adtunk be neki kötéseket bőven, sajnos a „szisztém” nem nagyon hagyott nekünk még több merevítési lehetőséget. A tartó vasakat is egy egy taligányi betonba helyeztük, nem két lapátnyiba, ahogy volt eredetileg, Ikeásan. Aztán meglátjuk hogyan számolunk el. Írtam volt a pádrénak, hogy adjon munkát, mert nem tudunk mással fizetni. Büszkeség ide meg oda. A lehajtott fejet nem éri kard. Mostanában nagyon sűrűn suhintott a fejem fölött a fényes acél, gondoltam nem várom meg a Nirvánát. Nehezen, de betörök én is. Húz lefelé a hasam, erőlködéstől csurog a nyálam, akarva akaratlanul térdre rogyok.
Közben volt a papbácsi nálam és kifizette az orgonapedált. Tetszett neki a dolog. Meg volt elégedve. Mondta az orgonás gyerek, hogy bazmeg orgonagyárat csinálunk bazmeg, hozom neked a munkákat szarásra. Hozzad bazmeg, mondom. Hozzál előleget is bazmeg, ne csak munkát. Aztán elhozott egy mittomilyen colos szubbasz fasípot, azt mondta apukám, ha te egy ilyen fadobozt gyártasz nekem és az meg is szólal, ha belefújsz, tele raklak lóvéval bazmeg, annyi orgonát hozok neked. Gondoltam magamban, sztrádivári nem leszek, de kutya legyek, ha meg nem szólaltatom azt a fát, mert még csak azt nem csináltam. Meg hajót. Hajót majdnem. Hívtak ezelőtt vagy tíz évvel hajót gyártani. Asszem görögbe. Mondtam akkor nagy hazafias részegséggel a fejemben, hogy nem megyek. Nem is mentem.
Mikor az állatmentő asztalára tettem Lilit, kérdezték, hogy nem adok több esélyt a kutyusnak? Nem, mondtam nekik. Kértem őket altassák el. Átment rajta a traktor a tárcsákkal, belső vérzése volt, két éve nem lát, nem hall a kutya, tudtam, hogy ez lesz a vége. Ha udvarra zártam üvöltött szegény mint a sakál, szabadsághoz szokott élete nem tűrte a zártságot. Mondtam volt neki többször, pajtás nem fogunk párnák közt meghalni ezzel a szabadság igénnyel. Mindketten ilyen önfejűek vagyunk. Nemcsak gyűrűt, karórát nem tűr kezünk, semmilyen bilincset nem tűrünk. Inkább meghalunk. Ez a forrófejűek vége.
Elaltatták. Utána megvizsgálták, azt mondták nem élte volna túl az éjszakát. És azt is mondták, hogy milyen jó, hogy legalább az állatokat tudjuk szenvedéseitől megszabadítani, mert sajnos az emberekét nem lehet.
Lilike kábé 14 éves volt. Az nálunk embereknél kábé száz év.
A morgó kutyáknak csak annyit mondtam, hogy ssssst. Suhanó árnyakat láttam a sötétben.

Unplugged

A kiskutyánk ilyen „unplugged” állapotba került. A dal, a vers, a lélek elszállt valahova, ki tudja hova? Olyan lett, mint egy égő áram nélkül, internet kapcsolat nélkül.
Hiszem, hogy lelke tovább „plug and play” valahol valamilyen formában. Azt is hiszem, hogy találkozni fogunk majd abban a formában.

Mit szeretnék?

A fiam a tegnap elkezdte számolni és felsorolni, mit szeret és tud csinálni? Tizennégy dolgot sorolt fel. Teljesen mindegy, miket sorolt fel, vagyis nem mindegy, de most nem ez a lényeg. Nekem, mint felnőttnek, apukának, megütötte a fülemet és azt hiszem a lelkemet is, hogy egy hat és fél éves gyerek csak úgy kívülről bevág tizennégy dolgot, amit szeret és tud csinálni.
Mint aki nem érti a dolgok lényegét, elkezdtem gondolkodni, hogy én hány dolgot sorolnék fel, amit tudok és szeretek csinálni?
Valószínű, hogy fel tudnék egy pár dolgot sorolni. A felnőtté válás folyamatában ezek a dolgok eltompulnak. Mert a magamfajta hülye gyerek, aki egy adott pillanatban úgy érzi, hogy azt amit szeret és tud csinálni, a közössége javára tudja fordítani, felébred mindenféle támadással, és minden igyekezete amit a közössége javára fordít, tulajdonképpen egy harccá válik. Sokszor találkoztam olyan helyzettel, hogy segíthettem valakin, segítettem is, aztán mitől, mitől nem, a végén azt mondta szó szerint: kabd be. És nem arról van szó, hogy egy karéj kenyérrel segítettem. Nem tudom, talán veszélyeztetve érezte magát velem szemben, hogy most akkor le van kötelezve? Nem tudom. De egyet megtapasztaltam, nagyon ügyelni kell a segítségekkel. Az igyekezetek nem mindig érnek célba. A közösségi szervezkedéseim legtöbbször nyugtalanságot gerjesztettek a tagokban, ma megszólalt a vészcsengő bennem, hogy gondoljam át ezt az egészet.
Találtam itt a blogok közt keresgélve sok érdekes dolgot. Például megemlítem Dorottya színező füzeteit. Nagyon szépek, érdemes megnézni. Meg is rendeltem őket, pont ezeket a motívumokat kerestem a belső ajtóim üvegbetétjeibe. Van tizenöt üvegbetétem a lakásban és rég óta keresgélek valami színes motívumokat azokba. Végre megtaláltam őket. Írtam Dorottyának, hogy miért nem viszi piacra őket, mert biztos sikere lenne. Érdekes a válasza: „Az az igazság, hogy úgy érzem, nekem az a legmegfelelőbb, ha a belőlem áradó “szépséget” (ha lehet így fogalmazni) maguk találják meg az emberek. Így részben a saját sikerüknek is tekinthetik a “találatot” „. Ezen is elgondolkodtam. Igaza van. Ezt a dolgot nekem is be kell vezetnem.
Szépen kigondolom mik azok a dolgok, amiket szeretek és tudok csinálni, és azokat műveljem a saját örömömre, gyönyörűségemre. Ha a közösségnek szüksége van „termékeimre”, fedezzenek fel, találjanak meg.
Jó ideje töprengek ezeken a dolgokon, keresem rájuk a válaszokat és azt hiszem kezdem érteni a dolgokat.
Egy pár napja elhozta az orgona javító az orgona pedálját, hogy cseréljek ki rajta egy pár pedált, de beragadt, berozsdázott a vas és nem tudja szétszedni. Jobban szemügyre véve a dolgot, a lábbillentyűknek több mint a fele szuvas volt. Gondoltam egyet, hadd legyen Muzsi kéz is abban az orgonában, lecseréltem az összes billentyűt. Gondoltam, nem kérek semmit érte, ráment kétnapi munkánk Gigivel. Azt mondja a javító, ne légy balfasz, meg kell kérni az árát, mert ha ingyen adod, nem fogják értékelni. Lehet igaza van. Nem fogok ellenkezni, ha kifizetik. Lassan lassan kiengedek a szorításból, talán az a megoldás, hogy megemeljem a dolgok árát. Kellek? Perkáljatok. Elvégre a legdrágább emberek a legkedveltebb és legimádottabb közösségi elöljárók. Ideje tanulnom tőlük, hogy több időm maradjon a fiammal azt a tizennégy dolgot játszani, csinálni, művelni.