Hét szék, hét fa

Ahogy javítottam a régi székeket, melyek egyértelműen az enyészetnek voltak feláldozva, elgondolkoztam. Aztán a gondolatot elmondtam Ildikónak.
Hogy ott van az a szilva fám. A meggy fám. Meg két almafám. És hátul még van két meggyfám és egy almafám. Ezek amelyek nagyobbacskák. Körülbelül a fiammal egy idősek, olyan tizenkét évesek. Akkoriban ültettem el őket. Amikor ő született.
Ezeket a fákat, ha valaki kivágná, nagyon elkeserednék. Nem a hasznuk miatt, hanem azért, mert egy ideje együtt élünk. És ez jó. Mert így vannak nekem is gyökereim a földben. Ezért.
Ha ezeket gazdaságos szemmel nézzük, alig lehetne kihozni belőlük azt a hét széket, amit restauráltunk. Tulajdonképpen ha valaki megveszi a megmaradt hatot, mert az egyik a stúdiómban kötött ki, megment hat vagy hét tizenkét éves forma gyümölcsfát. Azaz életet teremt. Nem halált.
Ildikó azt mondta, hogy tényleg. Erre nem is gondolt ilyen formán.
Biza biza, mondom, az újra hasznosítás nem is éppen csak olyan lózung.
Persze túloldalt égetjük a sok szemetet. De mindenképpen ez a jövő, hogy keressük az alternatívákat. Újra hasznosítjuk az eldobottat. Egy kicsit megdizájnoljuk.
Hogy a piac ehhez mit szól, majd meglátjuk.

Hét szék, amit nagymama
féle örökségként kidobtak,
hét gyümölcs fa anyaga
éppen hogy elég hozzá.

Megjavítám a hét széket,
megmentém a hét fát,
s lőn derekamnak s karjaimnak
kellemetes támasza, másnak
pedig vintázs széke.

A madarak hálásan csiripelnek,
legyek pimaszul zümmögnek,
egerek vígan rágnak, s mondják:
az ember újra dobol,

de ennyit elviselünk...hihihi.