Ahogy javítottam a régi
székeket, melyek egyértelműen az enyészetnek voltak feláldozva,
elgondolkoztam. Aztán a gondolatot elmondtam Ildikónak.
Hogy ott van az a szilva
fám. A meggy fám. Meg két almafám. És hátul még van két
meggyfám és egy almafám. Ezek amelyek nagyobbacskák. Körülbelül
a fiammal egy idősek, olyan tizenkét évesek. Akkoriban ültettem
el őket. Amikor ő született.
Ezeket a fákat, ha valaki
kivágná, nagyon elkeserednék. Nem a hasznuk miatt, hanem azért,
mert egy ideje együtt élünk. És ez jó. Mert így vannak nekem is
gyökereim a földben. Ezért.
Ha ezeket gazdaságos
szemmel nézzük, alig lehetne kihozni belőlük azt a hét széket,
amit restauráltunk. Tulajdonképpen ha valaki megveszi a megmaradt
hatot, mert az egyik a stúdiómban kötött ki, megment hat vagy hét
tizenkét éves forma gyümölcsfát. Azaz életet teremt. Nem
halált.
Ildikó azt mondta, hogy
tényleg. Erre nem is gondolt ilyen formán.
Biza biza, mondom, az újra
hasznosítás nem is éppen csak olyan lózung.
Persze túloldalt égetjük
a sok szemetet. De mindenképpen ez a jövő, hogy keressük az
alternatívákat. Újra hasznosítjuk az eldobottat. Egy kicsit
megdizájnoljuk.
Hogy a piac ehhez mit
szól, majd meglátjuk.
Hét szék, amit nagymama
féle örökségként
kidobtak,
hét gyümölcs fa anyaga
éppen hogy elég hozzá.
Megjavítám a hét
széket,
megmentém a hét fát,
s lőn derekamnak s
karjaimnak
kellemetes támasza,
másnak
pedig vintázs széke.
A madarak hálásan
csiripelnek,
legyek pimaszul
zümmögnek,
egerek vígan rágnak, s
mondják:
az ember újra dobol,
de ennyit
elviselünk...hihihi.