Álomfejtés


Eléggé kutyaszorítós napjaim vannak, olyan lelki állapotba kergetnek, ahonnan nem igazán látok kiutat. Csak remélem a kiutat, mert tapasztalatból tudom, hogy sosincs úgy, hogy valahogy ne legyen. Ilyenkor szerintem a lelkem valamiféle pánikba esik és mindenre rezonál. És nemcsak érzékeny mindenre, hanem sokkal idegesebb. Több napos ilyen feszültség furcsa álmokat is szokott generálni bennem. Nem hiszem, hogy az álmoknak lennének valamiféle másvilági üzenet jellegük, viszont azt el tudom képzelni, hogy a tudat alatti a lélekkel kombinálódva kutyulnak holmi összeesküvéseket, melyek még odaátra is kihallatszanak. Nálam ezek a szar napok. Mert álomban is olyan dolgok jönnek elő, melyek nagyon valódiaknak tűnnek, akár meg is történhetnek azok a dolgok.
Szüleimmel álmodtam. Azon mérgelődtem, hogy nem igaz, hogy élnek és még mindig szenvednek! Azt mondtam magamban, hogy bazdmeg, hát a másvilágban is szenvednek és kínlódnak egy tömbház lakásban, tehetetlenül és hihetetlen szűkölködésben? Láttam apám megbékélt arcán azokat a mélyen megtapasztalt dolgokat és nem ellenkezett a helyzetével, de el sem fogadta. Mintha azt mondta volna nekem, hogy pasi, úgysem tudod kiirtani a bogarakat, ne kínlódj velük. Láttam arcán azt a csendes meggyőződését, hogy nincs az Univerzumban még egy olyan, mint Jézus Krisztus. Anyám nem szólt semmit. Csak mosolygós szemeivel marasztalt. A fiam babrált valamit egy kis széken és nem akart hazajönni. Magamban egyet hajtogattam, ez egy rémálom, ez nem is történik, ez csak egy rémálom. És nem tudtam elmozdulni a helyemről. Aztán nagy nehezen felébredtem. Tegnap zombi voltam az álom hatásától. Csak ma kezdtem el gondolkodni a történtekről.
Inkább úgy könyvelem el az álmot, mint egy leltár félét. Honnan jöttem, milyen utat futottam be, és tulajdonképpen még mindig hol vagyok? Fasza dolog volt ez a csarnok, el is képzeltem a jövőjét ezelőtt pár évvel. Amit nem láttam be akkor, hogy fel is kell nőni hozzá. Anyagilag, társadalmilag, lelkileg. Nem elég a terv. Még akkor sem elég, ha az egy nagyon jó és életképes tervnek látszik. Mert a legyek nem szálnak tömegesen olyan dolgokra, amik nem bűzlenek. Emberileg senki nem tárgyal veled, ha nem vagy benne valamiben. Hiába vagy benne egy pártban, ha nem vagy benne valami egyházban. Egyházban hiába vagy benne, ha valamit nem képviselsz. Például a disznó képmutatót. Becsületesen, izzó szívvel, istenes lélekkel, lobogó hajakkal hiába lötyögsz a templom padok közt, mert a vevőközönség csak kétféle fogpasztát ismer, a fehérítő fogpasztát és/vagy a zománc erősítő fogpasztát. Nincs se harmadik, se negyedik verzió, mert ahhoz már nincs elég memória, befogadó készség, mert nincs szüksége rá. A templom padban ülőnek a feladata, lényege, hogy elfogadja ezt a marketinget. És elfogadja, mert tudja, hogy abban a szar tömbházban nem lakhat nyugodtan, ha valamiféle törvényt nem tart be. Nem fogadják be a rendes ember csoportba. És ki akar furcsa lenni? Ki akar egy furcsával bármiben szövetkezni? Senki. Mert minden kötődik valamihez. Mindenki kötődik valakihez, valakikhez. És nincs olyan, hogy rálátás. Nincs csak belátás. Nem maffia ennek elnevezése, hanem érdek közösség. Én nem tudtam egy érdek közösséghez csatlakozni, mert nem feleltem meg egyik kritériumnak sem. A furcsa embereknek meg nincs közösségük, mert a furcsa emberek sem tudnak egymáshoz kötődni. Mi marad hátra? A képmutatás. Hogy tartózom valahova. De ezt lentről kell kezdeni. Meg kell győzni mindenkit, hogy a képmutatásom igazi és megbízható. Hogy nem tágítok még a Szentlélek hangjára sem. Mert csak a megbízhatóságra lehet építeni. Alapokra építeni, megbízható téglákból. Így épülnek egyházak, pártok, falvak, városok, országok, kontinensek. Így épül a Világ. Be kell illeszkedni. Alkalmazkodni kell. Nem különcködni. Nem szabadnak lenni.
Számomra ez az álmom megfejtése.