A szerencse kereke



Történt pedig Muskóczi életében, ami egy Muskóczihoz hasonló szegény gyermek életében igencsak ritkán történik, hogy egy komolyabb összegű zsebpénzhez jutott.
Hogy mennyire komoly volt ez a zsebpénz összegben számolva, gondoljunk bele, hogy Muskóczi a következő dolgok közt kellett válogatnia: az édesanyja egy új nadrágot javasolt, apukája inkább a vasárnapi ebédre költötte volna, Muskóczi viszont inkább az akváriumába vett volna egy levegőztető pumpát. Ekkora volt annak a zsebpénznek a hatalma.
Dilemmába esett Muskóczi, hogy a pénzét okosan költse el.
Barátja Joco, azzal az ötlettel állt elő, hogy általában az okos emberek egy tőkét meg szoktak valamiben forgatni, hogy abból még több pénz legyen, így könnyen elképzelhető, hogy lassan mindet meg tud vásárolni: az új nadrágot, a vasárnapi ebédet és a levegőpumpát az akváriumba.
És láss csudát, Joco ezt a bölcsességét alá is tudja támasztani egy fantasztikus lehetőséggel, hogy menjenek szerencsejátékon pókerezni, ott egy perc alatt meg lehet gazdagodni, csupán a számok jöjjenek ki jól. Ez szerencse kérdése, és most minden jel arra mutat, hogy Muskóczinak szerencsés napja van, hisz mily váratlanul jött össze a mesés zsebpénz, okos emberek az ilyen szerencséjüket nem szokták elpazarolni. Joco azzal lelkesítette Muskóczit, a szerencse kereke sosem jön egyedül. A szerencse kereke legfeljebb három még másik szerencsével szokott jönni és erre jó lenne feltenni. Mert ha nem, tulajdonképpen az ember sutba dobja szerencséjét. És az az ember, aki sutba dobja szerencséjét az nem is érdemel sok szerencsét az életben.
Muskóczi csodálattal hallgatta Joco bölcseletét, valamiért teljesen igazat adott neki, és máris úgy érezte, hogy Joco neki most a második szerencséje, nosza menjenek váltsák be a harmadik szerencsét abból a kerékből.
Nem kellett messze menjenek, mindjárt az első utcán, balra volt egy pincébe vezető játékbarlang, ott tele volt a helyiség zenélő és villogó szerencsejátékkal.
Nem szándékom feleslegesen szaporítani a szót, aki nem hiszi, járjon után, kérdezősködjön másnál is, de a színtiszta igazat mondom azzal, hogy Muskóczi egy rövid fél óra alatt, bármilyen okos volt Joco a szerencsejátékok terén, elvesztette minden pénzét.
Amikor lementek a napsütötte délelőttön a pincébe, Muskóczi tele volt reménnyel, hogy nemsokára a pénze többszörösével fog onnan kijönni, fél óra múltán pedig úgy jött onnan ki, mint akit kiraboltak és sűrűn hunyorgott a délelőtti napsütéstől.
Első gondolata az volt, hogy tudott a Nap a magas épületek közt is olyan erősen besütni?
Alig tudott magához térni a veszteségtől, sokáig el sem hitte, hogy olyan hamar elúszott a pénze. Hirtelen éhes lett, észrevette a szakadt nadrágját, mintha tovább szakadt volna, a levegő pumpára már nem is volt ereje gondolni. Joconak eszébe jutott, hogy mennie kell. Muskóczi magára maradt és borzasztóan szégyellte magát.
Abban mondjuk Joconak igaza volt, hogy a szerencse kereke mindig hárommal jár, csak az a kérdés, hogy áll hozzá az ember.
Muskóczi otthon sírva mondta el szüleinek hogy járt, anyukája is ejtett pár könnycseppet, apukája pár perces csendes tűnődés után csak annyit mondott, remélem a tanulságodra fog válni ez a szerencse kerekezés, fiam.
Muskóczi megfogadta, hogy soha többet nem tesz a szerencse kerekére egy fia vasat se, és úgy is lett. Soha nem vett még lottó szelvényt sem, mert amint szokta mondani, aki az ördögbe fektet, az csakis azt kaphat, ami az ördögé: csalódást.
Muskóczi esetében a szerencse kerék harmadika az volt, hogy kevésből megtanulta: a pénzt okosan kell forgatni, mert ha nem, hamar elgurulnak.
Muskóczi elég hamar megtanulta a saját bőrén, hogy az első az ebéd, hogy ereje legyen dolgozni egy nadrágért, és ha már feleslege van, csak akkor vehet levegő pumpát az akváriumba.
Láss csudát, ilyen formán aztán megcsinálta szerencséjét Muskóczi, mert mindig volt mit ennie, mindig volt nadrágja és a halai sem szűkölködtek levegőben az akváriumában. Sőt, olyan pumpát is vett aztán, ami szűrte is a vizet körforgás által, így csak ritkán kellett tisztítania az akváriumot.

A lúzerista művedelem


Egy fáradt pillanatomban azt mondtam, hogy bassza meg, nem kell nekem minden marhaságomat ami eszembe jut megalkotni. Ha rajzolok, lelkiismeret furdalásom van, hogy de miért nem írok. Ha írok, lelkiismeret furdalásom van, hogy miért nem zenélek. Ha zenélek, lelkiismeret furdalásom van, hogy miért nem dolgozom. S akkor mind így. Körbe karikába.
Ott a megannyi projekt, és mindennek a tetején a fő projekt, az elgyengülő és kikerülhetetlen öregedés, a mindenféle velejárójával.
És akkor ilyen megvilágosodott délután, mikor csak nyálgyanúsan döglök, ami ugyancsak fájdalmas tevékenység, megvillan az eszemben, hogy nem kell nekem minden szart ami eszembe jut meg is csinálni. Nem kell minden hiábavalóságot rögtön megvalósítani.
Rázzam le lelkemről ezt a kényszert.
Mondom a feleségemnek, hogy kirúgom magam!
Hogyhogy? Kérdi.
Hát úgy, mint Dr. House Tizenhármat, kirúgta, mert lelkiismeret furdalásból jött eseteket megoldani, hogy életeket mentsen, holott legszívesebben a tengerparton lefetyelt volna.
Hogy nem lehet folyton lelkiismeret furdalással élni és alkotni.

Egyébként is eszembe jutott volna, mert érdekel a dolog, de olvasva Natália fészbukkos bejegyzéseit, főleg a művészi életről, beolvasztva az aktuál politikába, egy dologra rávilágítva utóbbi írásában, ahol egy filmkészítőnek perselyezett, rájöttem, hogy az eljövendő érték megőrzés feladata az amatőrökre hárul.
Igen, azokra a silány tehetségű, lúzer, álmodozó tekintetű, sikertelen művészlelkekre.
Mert ha ők nem mentik át szerencsétlenségük és butaságuk gyanánt, kihal minden művészet, mint ahogy kihaltak a szakmák, a könyvek és lassan a zene, és még sok minden más.
A megélhetési művész fogja magát és kimegy. A szakember fogja magát és kimegy. Mindenki fogja magát és kimegy.
A dráma az, hogy aki itthon marad, annak más baja nincs, mint hogy a kábelgyár ahol villanyként dolgozik, adjon neki több pénzt és több kajabont.
Senki nem teszi fel a problémát, hogy a gazdasági életünk nem e azért szar, mert nincs gazdasági koncepciónk?
Ahogy Gherman és Olga bloggerré avanzsálták magukat a televíziókból, ahol volt nézőjük, mert a tévénézők mindent megnéznek amit adnak, így az internet világába csöppenve úgy a blogger, mint a néző (böngésző), hatalmas űr keletkezik köztük.
A kereső néző hirtelen rengeteg sok érdekes néznivalót talál az interneten, a fény sebességével ömlik a változatos tartalom, és az ember azt hiszi, válogathat.
És azt teszi, mint a kutya, előbb kipiszkálja a jobb falatokat.
Aki addig imádta Olgát vagy Ghermant, hirtelen elfordult tőlük. Úgy már nem jó, ha támogatni kell őket havi egy lejjel.
És ez történik a művészet minden ágán, sőt az élet minden ágán.
A profik reprofilálódnak, hisz kevésnek jön be a jutuber influenszkedés, ahhoz egy kicsit lökött kell legyél, és főleg apolitikus, főleg inkább „laza”. 
Előbb utóbb elunják a szánalmasizmust a profik és tovább lépnek, ahol tudásuk és teljesítményük meg van becsülve.

Valamiért az az érzésem, hogy olyan időt élünk, amikor a fióknak való dolgozás is teljesen értelmetlen. Nem lesz az soha kihúzva, nem egy bútor jött hozzám hagyatékból, hogy fiókjaiban ott volt még régi gyógyszer, vonatjegy, szemüveg.
Nem lesz senkinek türelme ezt az időszakot a blogger világból kimazsolázni, főleg, hogy gyakorlatilag semmi se marad papíron. Ahogy jött, úgy fog eltűnni a virtuális térből. És ez érvényes minden ágazatra.
Ami ebből az időből leszűrhető lesz, az olyan mint a háborús statisztikák: sokan meghaltak.


Szomorú napjaim vannak, nem tagadom. Szerencsémre, hogy egy kicsit bele tudtam mélyedni a Dr.House sorozatba. Két három hete feladva mindenféle délutáni melléktevékenységemet, House sorozatokat nézek masszívan. Jól esik egy kicsit agyat öblíteni. Legtöbb tanítás ami House alakításából jön, nagyon otthont talál bennem. Az örökös bunkó, tapló, modortalan, istentelen emberről a végén kiderül, hogy az egyetlen, aki életét adta a barátjáért.
Jó lesz ez a sorozatos agymosás után visszatérni szánalmas életem minden napjaihoz: írni a semmit, torzítani a hangot, menteni az értelmetlent, azaz művelni a lúzerizmust.