Démonok s ilyesmik

Olvastam valahol, talány Arany írt valami ilyesmit, a lényeg: egy dolog akkor válik líravá, amikor nincs. Felfedeztem a Duna worldon, esténként egy egy órát közvetítenek régi magyar rock zene felvételeket. Jól esik nézni azokat akiket agyon hallgattam, de sosem láttam. Magyarországon természetes volt, hogy voltak ezek a dolgok, de nekünk ideát ezek csak lírai dolgok voltak. Mekkora minőségi ugrás volt egy használt Edda lemezt megvenni az ószeren. Amíg egy itthoni lemez újan volt 25 lej, minden régi magyar lemezért 100 lej volt az akkori piaci ár. A Karthago 2-t zsír újan kifogtam 150 lejért. Fizetésem volt akkor 700.
Sokat elemzem magamban a mi lett volna ha, például mégis ráfeküdtem volna a zenei pályának. Viszont volt bennem más is akkoriban, mint a zenei pálya. Csórók voltunk, ebből is a fatalista típus, hogy a csóróság az valamiféle majd jutalmazó szent kiválasztottság. Olvasom ennek a Byronnak a blogját, ez olyan Kiss Tibi (Quimby) féle jelenség román kiadásban. Nem mindennapi a zenéje, fura szövegei vannak, én szeretem. Olvasom, hogy mennyi viszontagságon ment át ez a Byron, és hogy neki is örökké a nincstelenséggel kellett megküzdenie, de volt benne egy belső hang, ami vitte előre, pedig mindenben nagyon bizonytalan volt. Érdekes, amikor pár évvel ezelőtt megláttam a Byront a HBO-n, angolul énekelt, az volt az első benyomásom, hogy miért minden ami jó az külföldi? És vala nagy szájraesés, amikor pár számmal odébb kiderül, hogy román a srác. Nem hittem el. Akkor fedeztem fel őket, és azóta (4-5 év) követem az alkotásaikat. Nekem kiforrt egyéniségnek tűnt a jelenség, most olvasva az énekes alapítónak a blogját, érzem át és értem meg, hogy semmi sem jön ingyen az életben.
A normális lét számomra nagyon líraivá vált, asszem olyan 24 éves korom táján, amikor sosem volt semmink, és láttam, hogy nálamnál balfaszabbak többre mentek, csupán azért, mert nekifogtak valaminek. Kezdtem felfogni, hogy a nincstelenség nem feltétlenül egy isteni ajándék, hanem igenis, egy félreértelmezett emberi hozzáállás. Az ember nem predestinált a nyomorra. Ebben kezdtem hinni, és nemigen akadt erre rokon lelkű megértőm, de főleg magammal kellett ezért megharcolnom. Nagyon erősen belém volt égve -apám imádatán keresztül- a fatalizmus.
Akkor választottam az asztalosság útját, feladván zenei ambícióimat, amihez sajnos nem volt elég lelkierőm. Harcom volt az élettel, hogy senki sem születik vesztesnek. Akkor éreztem, hogy túl kevés vagyok a zenén keresztül előre törni, viszont az asztalosság az rám volt szabva (íme az új fatalista vonal), a szorgalmas, türelmes agyon dolgozhatás pályája.
Olvasom ezt a Byront és valamennyire igazolást hoz akkori döntéseimhez. Amiken átment ez a srác, én nem tudtam volna csinálni. Főképpen az át nem aludt éjszakákat, az örökös úton levést, az örökös részegséget, a tipikus vándorzenész szabad madaras létformát. Persze mára már kiegyensúlyozottabb a srác, de az útját egyértelműen nem tudtam volna követni. Persze, amint írja, nem ő választotta, hanem a szükség és a miliő vitte magával.

Akkor nekem fontosabb volt a fatalizmussal leszámolni. Kicsit sokat harcoltam, de azt hiszem győztem. Valamennyire.