Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

A porcolány papagáj



csak illusztráció
Az ember gondolatai, főleg aztán ahogy öregedik, csak össze vissza cikáz, mint denevér, ha betéved egy műhelybe például, és nem ismeri a helyet. Tulajdonképpen ez csak költői hasonlat, mert a szóban forgó denevér nem a műhelyemben cikázott, hanem olyan huszonöt éve a magyarigeni (Ighiu) református parókián, amit éppen belakni készültünk. De akár a műhelyemben is megtörténhetett volna itt Marosnémetin (rumun megfelelője: Mintia), mert a denevérek azóta nem változtak.
Veréb volt, hogy betévedt a műhelyembe, de azok nem cikáztak ide-oda, hanem csak repkedtek egyik ablakpárkánytól a másikig, amíg egérutat nyertek. Apropó egerek, azok viszont ide-oda cikáztak szárnyak nélkül is. De most egérileg csend van a műhelyemben, úgylátszik a CinExit műveletem bevált. De az egérnél sose mondd, hogy: “never”!
S ha már madár, eszembe jutott nagyanyám színes porcelán papagája.
Sosem értettem egy lakásban a porcelán nippek szerepét és értelmét, a Sors viszont úgy látta jónak, hogy egy porcelán raktárban kezdjem a munkás életemet, tizenhat évesen befejezvén a gyermekkort. Hirtelen. Amikor apámat bebörtönözték. Másfél évig nem tudtuk miért. Valahogy a porcelán raktárban sem békéltem meg a porcelánnal, és hogy a történet kerek legyen, került egy szigorú Éva néni főnöknek oda, aki első perctől kiszúrta, hogy proletár hozzáállásom van a porcelán termékekkel szemben, és emiatt engem is kiszúrt magának és folyton bajlódott velem. Nem a munkám miatt, hanem a lelkesedésem miatt. Nem lelkesedtem a porcelánért. A párt főnök többször megfenyített a lelkesedésem hiánya miatt, szokta mondani, hogy tudjuk mi, hogy apád miért van börtönben, ne csináljam én is az eszem. Esküszöm nem csináltam az eszem, csak nem lelkesedtem. De a pártfőnök nem hagyta annyiban, amíg újra le nem festettem azt a három nagy párt plakátot. Egy hétig festettem a dicsőséges piros sárga kék betűket, de legalább addig nem kellett nézzem a porcelán tányérokon és nippeken a csorbát. Erre nemcsak a párt vezér haragudott rám, noha belátta, hogy jó munkát végeztem, és megjegyezte, nem is érti ilyen embereknek hogy mehet el az esze (sosem tudtam, mitől volt nekem az eszem elmenve), de erre Éva néni is elkezdett jobban haragudni rám. És Ernő bácsi, aki azzal kezdte, hogy mi voltunk itt Erdélyben az elsők, ő is elkezdett engem árulózni. Mert lefestettem azokat a kurva párt plakátokat. Amit aztán mindenki csodálhatott az idők végezetéig, mert ott lógtak a raktárok épületein fenn a magasban. Ilyenek, hogy “Traiasca Partidul Comunist”, azaz “Éljen a Kommunista Párt”. Én, az állítólagos rendszer ellensége most hirtelen áruló lettem a raktár népe szemében. Erre az egyik román sztivuitoros (targoncás) pasas volt az egyetlen, aki nyugtatta a kedélyeket, hogy hagyjátok, gyerek még. Aztán Attila, aki dobos konzervatóriumot végzett nem kapott zenész állást, és mivel egy félreértés miatt lettünk barátok, mert ő úgy értette, hogy a Bee Gee-st szeretem, holott a Beatlest mondtam, barátjának fogadott, amit én a Sors kegyének és titkos összeesküvésének fogadtam el, na Ő is nyugtatott, hagyjad Tila, ne foglalkozz. És megmutatta a porcelán dobozokon hogy kell Tamás Gábor “A Dónáth úti orgonák” belépőjét dobolni.
Aztán egy uzsonna alkalmával picit többet keseregtem a hordárok kályhája mellett a kelletnél, Éva néni üvöltve tört rám, hogy ezt nem bírja tovább, szól a NagyFőnöknek, hogy nincs mit keresnem a porcolány raktárában, kirúgat! Menjek oda, ahova való vagyok! És szaladt is a NagyFőnökhöz. Nem telt el öt perc, jött a NagyFőnökkel és öt perc alatt kirúgtak a porcolány raktárból és átettek a hordárokhoz. A lehető legnagyobb leépítés, ami után már csak a festékes raktár volt, mint a raktáros karrier temetője.
A hordárság megváltás volt, pár napig élvezhettem csak, és büntetésből, hogy élvezem, átraktak a festékraktárhoz. Madaras úrhoz. Csak csendben, részvéttel nézték, amint mentem hátra Madaras úr raktárához, az alkoholista öreg beosztottja mellé, és az újan jött börtöntöltelék boxolóhoz. Hogy akkor elérkeztem a társadalom aljába. Onnan természetesen következik a végleges leépülés.
Hogy mennyire klisékben gondolkodnak az emberek, az aztán számomra kiderült, miután megbarátkoztam a két gazfickóval, kik egy teljesen más Világ és Élet perspektívát nyitottak meg előttem, amiben a züllésük csupán egy álca volt.
De erről majd máskor.
Amíg a gondolataim cikázása ki nem ütik a porcelán papagájt, hamar beszúrom ide.

A testvérem még kicsi volt, lehettem négy, öt éves, néha apámmal elmentünk az anyjához, a Párizs utca negyvennégy alatti nagymamához látogatóba. Már akkora voltam, hogy gyalog kibírtam az utat a Lenin utca 6 szám alól elgyalogolni. Nem voltam én szakértő pszichológiából, de azt éreztem, hogy nagymama hűvösen fogadott mindig. Csak ott állt a konyhaasztal másik végében, neki dőlve a borogató asztalnak, míg apámmal az asztalnál ültünk. Talán azért volt hűvös nagymama, mert apám mindig kért tőle pénzt. Havonta egyszer nagymama szokott adni pénzt apámnak. Egy százast.
Ilyenkor, mikor nagymamánál ültünk az asztalnál, és ő átellenben nekidőlve a borogató asztalnak, ilyenkor szokta mondani nagymamám, hogy ő miként spórol, és emiatt ő kijön a pénzéből, és mi valószínű nem spórolunk és amiatt nem jövünk ki a pénzünkből.
A spórolás akkoriban egyenesen arányos volt az éhezéssel és az egyéb megvonásokkal, így nem egészen voltam tisztába e filozófiai tétellel, hisz mi folyton éhesek voltunk és örökké nélkülöztünk. Hogy lehet ezt még alább művelni, nem értettem.
Sosem ült le egy asztalhoz velünk. Miután elmentünk, a vécét fertőtlenítette, de ha nagy dologra mentünk be, mindig kioktatott, hogy előbb tegyünk egy papírt a tartályba, hogy arra pottyantsunk.

Egyszer egy ilyen asztali tanácskozás alkalmával, talán húsvét volt, nagymama vágott nekem kenyér katonákat, rajtuk szalonna kockákkal. Éhes voltam, de mivel a spórolás nekem a begyemben volt, egy falat nem sok, de nem ment le a torkomon. Úgy éreztem, hogy elveszem a nagymama szájából. Erre nagymamám, hogy már felvágta, meg kell ennem. Nekem azért sem kellett. Erre odatette a konyhakredenc egyik porcelán nippét egy színes papagájt és azt mondta, hogy ha nem eszem meg, megeszi a papagáj.
Erre elvörösödtem, elszégyelltem magam, hogy a nagymama engem hülyének néz.
Apám mondta, hogy a gyermeket már nem lehet hülyíteni, anyu!
Nagyon ciki volt az egész. Nagymama megsértődött, én megsértődtem, apám meg csak szomorúan nézett maga elé, úgy mentünk haza fele.
Bementünk a Párizs utca sarki cukrászdába, amíg apám ivott egy kávét, én megettem egy sziruppal leöntött szavarint és egy cukormázas dobos tortát. Ilyenkor szokott mesélni gyermek koráról, hogy mekkora csalódás volt szüleinek.
Aztán mikor apám börtönben volt, néha elmentem nagymamához, főleg ünnepnapok alkalmával, de sosem kértem és nem is adott pénzt. Csak beugrottam és mosolygósan kívántam neki ezt azt, az alkalomhoz igazodván. Legtöbbször szakadtan, éhesen. De tudtam, hogy apám ezt szeretné.

Most, ahogy gondolkodom, hogy vajon mi lett azzal a színes porcelán papagájjal nagymama halála után, nem emlékszem. Lehet, hogy apám nővére vitte el. Mert amikor nagymama meghalt, teste még ki sem hűlt jóformán, elvittek minden olyat, ami érték volt. Apámnak semmi nem kellett onnan. Még a Jézusos festmény sem. Az a messzibe merengő Jézus festmény sem. Még ma is előttem van az a festmény. Azzal a szomorú Jézus arccal.

Emlékszem, nagymamám sokszor mondta: meglásd Attika, az isten titeket is megsegít.
Hiába mondta apám, hogy de anyuka, a gyerekek megnőnek és nem lesz hol lakjanak, vegye be őt a szerződésbe, hogy ha meghal, a lakás bérlését ne veszítsük el. Nem akarta. Azt mondta, hogy utcára tesszük.
Miután nagymama meghalt, beköltöztünk a feleségemmel és igényeltük a bérlés folytatását, hivatkozva a rokoni ágra és arra, hogy fiatal házasok vagyunk, mindketten kolozsvári születésűek, lakás nélkül.
Pár hónap múlva jött egy román házaspár, az a vadbunkó Oltyánféle, hatalmas pecsétgyűrűkkel a kezein, és hozta az új szerződést és egyben a kilakoltatási parancsot.

Azóta is gondolkodom, főleg manapság, hogy ebben a fene informatikus rendszerben, hogy lehet, hogy ügyeket csak évekre lehet rendezni az állammal szemben, míg akkor egy röpke két hónap alatt megvolt minden. Holott minden papíron ment. Kérelmek elbírálása, kilakoltatások aláírva, új bérleti szerződések aláírva.
A forradalom előtt a románosítás egyértelmű volt. A forradalom nem hozott változást. És azóta eltelt harminc év, és ugyanúgy zajlik a román országfoglalás.
És sajnos a magyarság sem változott. Ugyanúgy hivatkoznak istenre a nagyszülők, amikor az unokákról van szó. Sajnálkoznak, és biztatnak, ne félj, az isten majd megsegít titeket is. Írországban, Spanyolban, Németben.

Elvitte az egészet a porcolány papagáj.