csak illusztráció |
Az
ember gondolatai, főleg aztán ahogy öregedik, csak össze vissza
cikáz, mint denevér, ha betéved egy műhelybe például, és nem
ismeri a helyet. Tulajdonképpen ez csak költői hasonlat, mert a
szóban forgó denevér nem a műhelyemben cikázott, hanem olyan
huszonöt éve a magyarigeni (Ighiu) református parókián, amit
éppen belakni készültünk. De akár a műhelyemben is
megtörténhetett volna itt Marosnémetin (rumun megfelelője:
Mintia), mert a denevérek azóta nem változtak.
Veréb
volt, hogy betévedt a műhelyembe, de azok nem cikáztak ide-oda,
hanem csak repkedtek egyik ablakpárkánytól a másikig, amíg
egérutat nyertek. Apropó egerek, azok viszont ide-oda cikáztak
szárnyak nélkül is. De most egérileg csend van a műhelyemben,
úgylátszik a CinExit műveletem bevált. De az egérnél sose
mondd, hogy: “never”!
S
ha már madár, eszembe jutott nagyanyám színes porcelán papagája.
Sosem
értettem egy lakásban a porcelán nippek szerepét és értelmét,
a Sors viszont úgy látta jónak, hogy egy porcelán raktárban
kezdjem a munkás életemet, tizenhat évesen befejezvén a
gyermekkort. Hirtelen. Amikor apámat bebörtönözték. Másfél
évig nem tudtuk miért. Valahogy a porcelán raktárban sem békéltem
meg a porcelánnal, és hogy a történet kerek legyen, került egy
szigorú Éva néni főnöknek oda, aki első perctől kiszúrta,
hogy proletár hozzáállásom van a porcelán termékekkel szemben,
és emiatt engem is kiszúrt magának és folyton bajlódott velem.
Nem a munkám miatt, hanem a lelkesedésem miatt. Nem lelkesedtem a
porcelánért. A párt főnök többször megfenyített a
lelkesedésem hiánya miatt, szokta mondani, hogy tudjuk mi, hogy
apád miért van börtönben, ne csináljam én is az eszem. Esküszöm
nem csináltam az eszem, csak nem lelkesedtem. De a pártfőnök nem
hagyta annyiban, amíg újra le nem festettem azt a három nagy párt
plakátot. Egy hétig festettem a dicsőséges piros sárga kék
betűket, de legalább addig nem kellett nézzem a porcelán
tányérokon és nippeken a csorbát. Erre nemcsak a párt vezér
haragudott rám, noha belátta, hogy jó munkát végeztem, és
megjegyezte, nem is érti ilyen embereknek hogy mehet el az esze
(sosem tudtam, mitől volt nekem az eszem elmenve), de erre Éva néni
is elkezdett jobban haragudni rám. És Ernő bácsi, aki azzal
kezdte, hogy mi voltunk itt Erdélyben az elsők, ő is elkezdett
engem árulózni. Mert lefestettem azokat a kurva párt plakátokat.
Amit aztán mindenki csodálhatott az idők végezetéig, mert ott
lógtak a raktárok épületein fenn a magasban. Ilyenek, hogy
“Traiasca Partidul Comunist”, azaz “Éljen a Kommunista Párt”.
Én, az állítólagos rendszer ellensége most hirtelen áruló
lettem a raktár népe szemében. Erre az egyik román sztivuitoros
(targoncás) pasas volt az egyetlen, aki nyugtatta a kedélyeket,
hogy hagyjátok, gyerek még. Aztán Attila, aki dobos
konzervatóriumot végzett nem kapott zenész állást, és mivel egy
félreértés miatt lettünk barátok, mert ő úgy értette, hogy a
Bee Gee-st szeretem, holott a Beatlest mondtam, barátjának
fogadott, amit én a Sors kegyének és titkos összeesküvésének
fogadtam el, na Ő is nyugtatott, hagyjad Tila, ne foglalkozz. És
megmutatta a porcelán dobozokon hogy kell Tamás Gábor “A Dónáth
úti orgonák” belépőjét dobolni.
Aztán
egy uzsonna alkalmával picit többet keseregtem a hordárok kályhája
mellett a kelletnél, Éva néni üvöltve tört rám, hogy ezt nem
bírja tovább, szól a NagyFőnöknek, hogy nincs mit keresnem a
porcolány raktárában, kirúgat! Menjek oda, ahova való vagyok! És
szaladt is a NagyFőnökhöz. Nem telt el öt perc, jött a
NagyFőnökkel és öt perc alatt kirúgtak a porcolány raktárból
és átettek a hordárokhoz. A lehető legnagyobb leépítés, ami
után már csak a festékes raktár volt, mint a raktáros karrier
temetője.
A
hordárság megváltás volt, pár napig élvezhettem csak, és
büntetésből, hogy élvezem, átraktak a festékraktárhoz. Madaras
úrhoz. Csak csendben, részvéttel nézték, amint mentem hátra
Madaras úr raktárához, az alkoholista öreg beosztottja mellé, és
az újan jött börtöntöltelék boxolóhoz. Hogy akkor elérkeztem
a társadalom aljába. Onnan természetesen következik a végleges
leépülés.
Hogy
mennyire klisékben gondolkodnak az emberek, az aztán számomra
kiderült, miután megbarátkoztam a két gazfickóval, kik egy
teljesen más Világ és Élet perspektívát nyitottak meg előttem,
amiben a züllésük csupán egy álca volt.
De
erről majd máskor.
Amíg
a gondolataim cikázása ki nem ütik a porcelán papagájt, hamar
beszúrom ide.
A
testvérem még kicsi volt, lehettem négy, öt éves, néha apámmal
elmentünk az anyjához, a Párizs utca negyvennégy alatti
nagymamához látogatóba. Már akkora voltam, hogy gyalog kibírtam
az utat a Lenin utca 6 szám alól elgyalogolni. Nem voltam én
szakértő pszichológiából, de azt éreztem, hogy nagymama hűvösen
fogadott mindig. Csak ott állt a konyhaasztal másik végében, neki
dőlve a borogató asztalnak, míg apámmal az asztalnál ültünk.
Talán azért volt hűvös nagymama, mert apám mindig kért tőle
pénzt. Havonta egyszer nagymama szokott adni pénzt apámnak. Egy
százast.
Ilyenkor,
mikor nagymamánál ültünk az asztalnál, és ő átellenben
nekidőlve a borogató asztalnak, ilyenkor szokta mondani nagymamám,
hogy ő miként spórol, és emiatt ő kijön a pénzéből, és mi
valószínű nem spórolunk és amiatt nem jövünk ki a pénzünkből.
A
spórolás akkoriban egyenesen arányos volt az éhezéssel és az
egyéb megvonásokkal, így nem egészen voltam tisztába e
filozófiai tétellel, hisz mi folyton éhesek voltunk és örökké
nélkülöztünk. Hogy lehet ezt még alább művelni, nem értettem.
Sosem
ült le egy asztalhoz velünk. Miután elmentünk, a vécét
fertőtlenítette, de ha nagy dologra mentünk be, mindig kioktatott,
hogy előbb tegyünk egy papírt a tartályba, hogy arra
pottyantsunk.
Egyszer
egy ilyen asztali tanácskozás alkalmával, talán húsvét volt,
nagymama vágott nekem kenyér katonákat, rajtuk szalonna kockákkal.
Éhes voltam, de mivel a spórolás nekem a begyemben volt, egy falat
nem sok, de nem ment le a torkomon. Úgy éreztem, hogy elveszem a
nagymama szájából. Erre nagymamám, hogy már felvágta, meg kell
ennem. Nekem azért sem kellett. Erre odatette a konyhakredenc egyik
porcelán nippét egy színes papagájt és azt mondta, hogy ha nem
eszem meg, megeszi a papagáj.
Erre
elvörösödtem, elszégyelltem magam, hogy a nagymama engem hülyének
néz.
Apám
mondta, hogy a gyermeket már nem lehet hülyíteni, anyu!
Nagyon
ciki volt az egész. Nagymama megsértődött, én megsértődtem,
apám meg csak szomorúan nézett maga elé, úgy mentünk haza fele.
Bementünk
a Párizs utca sarki cukrászdába, amíg apám ivott egy kávét, én
megettem egy sziruppal leöntött szavarint és egy cukormázas dobos
tortát. Ilyenkor szokott mesélni gyermek koráról, hogy mekkora
csalódás volt szüleinek.
Aztán
mikor apám börtönben volt, néha elmentem nagymamához, főleg
ünnepnapok alkalmával, de sosem kértem és nem is adott pénzt.
Csak beugrottam és mosolygósan kívántam neki ezt azt, az
alkalomhoz igazodván. Legtöbbször szakadtan, éhesen. De tudtam,
hogy apám ezt szeretné.
Most,
ahogy gondolkodom, hogy vajon mi lett azzal a színes porcelán
papagájjal nagymama halála után, nem emlékszem. Lehet, hogy apám
nővére vitte el. Mert amikor nagymama meghalt, teste még ki sem
hűlt jóformán, elvittek minden olyat, ami érték volt. Apámnak
semmi nem kellett onnan. Még a Jézusos festmény sem. Az a messzibe
merengő Jézus festmény sem. Még ma is előttem van az a festmény.
Azzal a szomorú Jézus arccal.
Emlékszem,
nagymamám sokszor mondta: meglásd Attika, az isten titeket is
megsegít.
Hiába
mondta apám, hogy de anyuka, a gyerekek megnőnek és nem lesz hol
lakjanak, vegye be őt a szerződésbe, hogy ha meghal, a lakás
bérlését ne veszítsük el. Nem akarta. Azt mondta, hogy utcára
tesszük.
Miután
nagymama meghalt, beköltöztünk a feleségemmel és igényeltük a
bérlés folytatását, hivatkozva a rokoni ágra és arra, hogy
fiatal házasok vagyunk, mindketten kolozsvári születésűek, lakás
nélkül.
Pár
hónap múlva jött egy román házaspár, az a vadbunkó Oltyánféle,
hatalmas pecsétgyűrűkkel a kezein, és hozta az új szerződést
és egyben a kilakoltatási parancsot.
Azóta
is gondolkodom, főleg manapság, hogy ebben a fene informatikus
rendszerben, hogy lehet, hogy ügyeket csak évekre lehet rendezni az
állammal szemben, míg akkor egy röpke két hónap alatt megvolt
minden. Holott minden papíron ment. Kérelmek elbírálása,
kilakoltatások aláírva, új bérleti szerződések aláírva.
A
forradalom előtt a románosítás egyértelmű volt. A forradalom
nem hozott változást. És azóta eltelt harminc év, és ugyanúgy
zajlik a román országfoglalás.
És
sajnos a magyarság sem változott. Ugyanúgy hivatkoznak istenre a
nagyszülők, amikor az unokákról van szó. Sajnálkoznak, és
biztatnak, ne félj, az isten majd megsegít titeket is.
Írországban, Spanyolban, Németben.
Elvitte
az egészet a porcolány papagáj.